15. rész

*Ajánlott zene: Taemin – Under my skin*

https://www.youtube.com/watch?v=hQrNq4f22bM

Korom sötét volt, amikor magamhoz tértem. Hirtelen azt hittem, hogy visszatértem az előző álmomba, de örömmel vettem tudomásul, hogy nagyon is ébren vagyok és Hyunseung autójában ülök. Ahogy megmozdultam, a nyakamba éles fájdalom nyilallt. Halkan felszisszentem, ahogy a bizsergés végigcikázott testemen, és hosszú másodpercekig meg se moccantam.

Két kéz ért a nyakamhoz, és finoman masszírozni kezdte az említett testrészemet. Jó érzéssel töltött el, és átadtam magam a kényeztetésnek.

- Mennyi az idő? – Kérdeztem csukott szemekkel.

- Lassan tizenegy óra lesz – válaszolta Hyunseung, majd egy puszit adott a nyakamra. – Jobb már?

- Aha, köszi. Rendesen elaludtam – köröztem párat a fejemmel, hogy kimenjen belőle a fájdalom, majd nyújtózkodtam párat, hogy kiropogtassam végtagjaimat.

- Hogy érzed magad?

- Fáradtnak. Kicsit gyengének, de minden rendben – mosolyodtam el halványan, majd odahajoltam Hyunseunghoz és lassan megcsókoltam.

Éreztem, ahogy megnyílik közöttünk a kötelék, amivel az ismerkedésünk elején oly sűrűn találkoztam, és a saját energiája lassan özönleni kezdett belém. Finom, puha, édes és lágy volt, mint egy vattacukor. Amióta volt saját képességem, nem használtuk ezt a fajta kapcsolatot közöttünk, mert nem volt rá szükségem, de most… Most egy pillanat erejéig ismét olyan elveszettnek és ártatlannak éreztem magam, mint akkoriban. És ennek mérhetetlenül örültem, mert egy pillanatig ugyan, de visszaadta az emberségemet.

Aztán elváltak ajkaink, és az apró selyemszál elszakadt, de még így is éreztem az energiáját magamban bolyongani, és ettől feltöltődtem. Elmosolyodtam, majd sóhajtottam egyet, és kinéztem az ablakon.

Magamban megállapítottam, hogy egy pláza parkolójában lehetünk. Más járművek nem voltak itt, ahogy a fények is le voltak kapcsolva, így szinte biztos voltam abban, hogy a biztonsági kamerákat megbabrálták Hyunseungék. Elég kísértetiesnek és nyomasztónak tűnt a helyzet, mintha ezüsttálcán kínálnánk magunkat a veszedelemnek.

- A többiek merre vannak?

- Szerintem Jongsukék hamarosan itt lesznek, már ha tényleg eljönnek. Jonghyun és Eungyeol pedig biztosította a környéket, figyelnek minket és azonnal szólnak, ha bármi gyanúsat érzékelnek.

- És Young? Egyedül maradt otthon? – Fordultam felé kissé aggódva.

- Dehogy. Gyeowool vigyáz rá.

- Ah, értem. Biztos nem örül, hogy folyton bébiszitterkednie kell – húztam el a számat, de azért megkönnyebbülten felsóhajtottam.

- Meglehet, de azt kell tennie, amit én mondok. Az én területemen van – vont vállat Hyunseung, majd belenézett a visszapillantó tükörbe. – Megérkeztek Jongsukék.

Én is hátratekintettem és valóban így volt. Egy másik fekete autó állt mögöttünk, az ülésen pedig jól kivehető volt Jongsuk és Woobin alakja.

- Ne tegyél semmi megjegyzést és ne húzd fel Jongsukot, oké? Ne rontsd el az estémet! – Figyelmeztettem szúrós szemekkel, Hyunseung pedig csak védekezően maga elé emelte kezeit.

- Én meg se szólalok. Ma te irányítasz.

Mindketten kiszálltunk a kocsiból, majd odamentünk a másik autóhoz. Bekopogtam az ablakon, mire Jongsuk kis fáziskéséssel, de lehúzta az ablaküveget. Kezdtem úgy érezni magam, mint egy akciófilmben a gengszterek, akik valami rosszban sántikálnak. Mindezt tetőzte Jongsuk fekete napszemüvege is.

- Ez nem a Men in Black, ugye tudod? – Próbáltam visszatartani a nevetésemet, ezzel oldva egy kicsit a feszült hangulatot.

- Ne szólj be. Csak ezzel takarom az arcom, hogy ne ismerjenek fel.

Jongsuk visszatekerte az ablakot, majd végül kiszállt az autóból. Átment az anyós üléshez, és kinyitotta az ajtót.

- Okosan viselkedj, rendben? Ne hangoskodj, és semmiképpen ne szaladj el mellőlem. Ha rendesen viselkedsz, a kedvencedet kapod vacsorára. Jó lesz így? Akkor gyere! – Intézte szavait Woobinhoz, majd az említett személy is kiszállt.

Woobin sokkal magasabbnak, izmosabbnak és energikusabbnak tűnt, mint legutóbb láttam. Valószínűleg azért, mert már volt benne némi élelem, nem túl sok, de pont elég ahhoz, hogy úgy viselkedhessen, mint egy ember. Vajon Jongsuknak mennyi ideig tarthatott kikísérleteznie, mennyi az elegendő táplálék számára?

- Mi a terv? – Kérdezte Jongsuk, miközben feltolta napszemüvegét a feje tetejére és alig észrevehetően Hyunseungra pillantott. Hyunseung csak zsebre dugott kezekkel állt mellettem, és nem szólt semmit. Igyekezett kerülni a szemkontaktust a barátjával, ezért úgy tett, mintha a parkolót pásztázná.

- Nos… visszamegyünk a kezdetekhez.

- Ez pontosan mit takar?

- Azt, hogy visszamegyünk oda, ahol anyu eltűnt. Az iskola környékére. Körbejárjuk azt a helyet. Azonban csak mi hárman. Hyunseung autóval fog követni minket, Jonghyun és Eungyeol pedig a távolból figyelnek majd – vázoltam fel a helyzetet.

- Rendben.

Jongsuk bólintott egyet. Kézen ragadta Woobint, és elindultak a kijárat felé. Egy rövid ideig utánuk néztem, és összeszorult a szívem arra gondolva, hogy hosszú idő után ez az első, és talán utolsó közös sétájuk együtt.

Ezután Hyunseungra sandítottam, aki beült a kocsiba, és elindította azt. Jobbnak láttam én is elindulni.

Rövid ideig a szerelmes párocskánk mögött sétáltam, egy-két lépésnyire lemaradva, de ahogy kiértünk a parkolóból a felszínre, melléjük csatlakoztam.

Odakint rettentő hideg volt, egészen a csontomig hatolt a tömör fagy. A sötétbe borult utcák, és maga a pláza úgy tornyosult fölénk, mint gyerekorrom mumusa, ami éjjelente kimászott az ágyam alól és rám meresztette éles karmait és hegyes fogait. Minden pillanatban azt vártam, mikor kap el és fal fel egészben.

Függetlenül attól, hogy a környék biztosítva volt, nem éreztem magam biztonságban. Túlságosan üres volt minden. Tudtam persze, hogy késő este van és tél, ilyenkor mégis ki a búbánat merészkedne ki az utcákra, de ettől függetlenül volt valami baljóslatú megérzésem. Vagy mindezt csak a régmúlt árnyai miatt képzeltem?

Ahogy közeledni kezdtünk a régi iskolám felé, egyre jobban szorított a félelem. A talpunk alatt ropogott a hó, a dermesztő hideg arcomat simogatta, és el akartam menekülni. Hiába pillantottam hátra és láttam Hyunseungot az autóban, nem sikerült így se megnyugtatom magam.

Amióta bezárták az iskolát, és amióta eltűnt anyukám, még csak gondolni se gondoltam arra, hogy ide valaha visszatérek. Az emberek messziről elkerülték a helyet, sokan elköltöztek és talán csak a hajléktalanok vagy a kíváncsi, és vagánykodni akaró fiatalok közelítették meg a környéket. Az emberekben nem félelem lapult, inkább iszonyat és fájdalom, hogy ennyien haltak meg. Elátkozottnak tartották az iskolát.

Úgy éreztem, én sem fogok soha megszabadulni ettől a helytől, még ha porig ég, akkor sem. Minden itt kezdődött, a tavalyi évem is ide vezetett és most hetekkel később megint idekerültem. Nem is értettem, miért nem romboltuk már le ezt az épületet.

Jongsuk, mintha csak megérezte volna az egyre növekvő félelmemet és a kétségbeesettségemet, hosszú percekkel később megtörte a csendet.

- Tudod, úgy érzem, megint csak köszönettel tartozom neked – pillantott le rám, halványan elmosolyodva.

- Köszönettel? Miért? – Néztem fel rá. Hangom remegett a félelemtől, és persze attól, hogy majdnem megfagytam, annyira fáztam.

- Hogy kijöhettem az utcára Woobinnal. Évtizedek óta rejtőzködve élünk, és most itt sétálok vele a nyílt ég alatt. Nem hittem, hogy ez valaha meg fog még történni. Boldog vagyok és felszabadult, és ezt neked köszönhetem.

- Jongsuk, ne mondj ilyeneket, mert a végén tényleg el fogok érzékenyülni – eresztettem meg egy aprócska mosolyt, ugyanakkor a szívembe éles fájdalom nyilallt. Olyan fájdalmas volt hallgatni a szerelmük történetét, a kapcsolatukat. Hogy lehet valami ennyire tragikus?

- Sajnálom, de tényleg így érzek. Ez most emlékeztet a régi időkre. Minden olyan szép volt és gyönyörű, és úgy hiszem, ezt az emléket kell megtartanom kettőnkről. Ha visszakapod anyukádat, és sikerül mindennek a végére járni, kész vagyok véget vetni a kapcsolatunknak.

Jongsuk hangja nem remegett meg, ahogy ezeket kimondta. Keserű mosollyal, de Woobinra siklott tekintete, akivel csendben sétált kéz a kézben, és aki a hatalmas fákat csodálta, amik mellett elhaladtunk. Olyan határozottan és magabiztosan mondta, hogy a szemeim könnybe lábadtak. Jongsuk meghozta a döntését, és ez végleges volt számára. Vajon hány meg hány éjszakán át rágódott ezen és búcsúzkodott nap, mint nap?

Véget akart vetni a már ötszáz éve tartó szerelemnek. Kezdett belefáradni a bujkálásba, Woobin gondoskodásába, abba, hogy egy olyan szerelmet üldöz, amit sosem kap már vissza. A közös múltjukba ragadt. De azt hiszem, inkább csak most jött rá arra, hogy nem helyes, amit Woobinnal tesz. Kihasználja, a saját önzősége miatt nem hajlandó elengedni őt, hogy végre békére lelhessen. És most hatalmas erővel és fájdalommal, de le fog mondani róla.

- Jongsuk… ne nehezítsed meg a dolgom – suttogtam halkan, bizonytalanul. Nehezemre esett beszélni, igyekeztem nem elsírni magam. – Ne adj még kevesebb napot nekem.

- Kevesebb napot?

- Megígértem neked, hogy segítek rajtatok. Meg fogom menteni a kapcsolatotokat, csak bírd ki még egy darabig.

- De…

Mielőtt bármit is mondhatott volna, gyorsítottam a lépteimen és előre mentem. Nem akartam vitatkozni erről. Nem akartam végignézni, ahogy Woobin végleg meghal és Jongsuk magányossá válik, elzárkózik, eltűnik az életemből.

Befordultam az utcasarkon és megpillantottam az iskolát. Megálltam és szemügyre vettem. Rettentő furcsa érzés volt újra itt állni, és a távolból nézni. Fájt. Nyomasztott. A lelkem nehéz lett. Ugyanakkor eszembe jutott Nayoung és azok a boldog pillanatok, amiket itt töltöttem. Még ha minden olyan tragikusan is végződött, még ha a világom a feje tetejére is állt, ott volt az a szeletnyi boldogság és öröm, ami mindezt megédesítette. Nem sok, de éppen elég, hogy erőt adjon, hogy folytassam az utamat.

Bevártam Jongsukékat, és nagyot sóhajtottam.

- Menni fog? – Kérdezte Jongsuk, és kezét a vállamra tette.

- Mennie kell – bólintottam és tovább mentünk.

A kerítés még most is stabilan állt, és a kapu is le volt lakatolva, noha az épület már omladozott. Hiába kerestem egy rést, amin bejuthatunk, nem találtam. Bármikor, ha megrongálódott a kerítés, mindig felújították; a környékbeliek attól tartottak, hogy ki fognak szabadulni a lelkek és bosszút fognak állni.

Végül Woobin gyermeki játékossággal átmászott egy alacsonyabb részen, Jongsuk pedig segített nekem is átjutni a túloldalra, majd követett.

Elővettem a zseblámpámat és felkapcsoltam, hogy lássam, merre megyek. Körbevilágítottam az udvaron, de semmi sem változott. Csak még több lett a szemét és megfagyott hókupacok alól kilátszódtak az összeaszott falevelek.

Jongsuk előre ment és kinyitotta az ajtót, mely nyikorogva megadta magát. Erőteljesen arcon vágott a kiáradó dohos és poros szag, a nyirkos, korhadó faszerkezet és a megannyi vizelet keveréke, de azért bementem. Kezemet orrom és szám elé tettem, hogy ne hányjam el magam. Kellett pár perc, mire hozzászoktam ehhez a bűzhöz, és a gyomrom nem akart rosszalkodni.

Semmi sem változott. Ahogy végig sétáltunk a lépcsőkön és a folyosókon, megelevenedtek előttem az emlékeim. Láttam magamat és Nayoungot, ahogy vastag kabátban ülünk a tanórákon és közben titokban kis papírfecnikkel levelezünk. Láttam magunkat hangosan nevetni, viccelődni, még ha minden nap a túlélésért küzdöttünk is. Láttam, ahogy Nayoung tanácsokat osztogat nekem, és még ebből is képes volt viccet csinálni. Láttam, amikor Hyunseung először az iskolába lépett és az első beszélgetésünk is felidéződött.

Ott volt előttem minden, élénken, színesben, mintha minden most történne. Mégis… mindez már elmúlt, köddé veszett, és semmi sem maradt belőlük. Hogy őszinte legyek, szerettem volna visszamenni ezekbe az időkbe. Oda, ahol még nem létezett Hyunseung, oda, ahol még nem tudtam a vámpírokról, arról, hogy mi zajlik az iskolában, hogy létezik természetfeletti. Vágytam a tudatlanságra, az egyszerű életre. Vajon hol lennék most, ha mindez nem történik meg? Még most is itt tanulnék? Végzős lennék? Hová mennék tovább tanulni?

Megráztam a fejem és tovább haladtam. Nem akartam ezekre gondolni. Nem akartam megnehezíteni a szívemet. Majd egy következő életben tudni fogom, de most nem volt választásom.

- Woobin szagot fogott – törte meg elmélkedésemet Jongsuk.

Feléjük fordultam a zseblámpával, és figyeltem, merre megy Woobin. A levegőben szaglászott, mint aki megérzi az ebédkor készülő leves illatát, majd elindult az egyik irányba. Jongsuk nem engedte el a kezét, mindvégig szorosan fogta, nehogy véletlenül elkószáljon, és valami baj érje.

Nem lepődtem meg, amikor felment az emeletre, és végigrohant az egykori tanári szobán, egészen a titkos kis ajtóig, ami arra a bizonyos helyre vezetett. Gondolkodás nélkül mentem utánuk. Minden érzésemet félretettem, és próbáltam nem a szorongásomra koncentrálni. Most nem ezért jöttünk.

- Nem fogunk ide bejutni – állapította meg Jongsuk, miután utolértem őket. – Beomlott a fal.

Megvilágítottam a falat, ahol egykoron egy ajtó állt. Nem úgy tűnt, mintha szándékos lett volna. Az épület már akkor is ilyen állapotban volt, amikor én idejöttem. Várható volt, hogy évek kellenek csak és az egész magától összedől.

- Nem tudod elmozdítani valamelyik nagyobb darabot? Elég lenne egy kis rés is, hogy be tudjunk menni – gondolkoztam hangosan.

- Nem hiszem, hogy túl jó ötlet lenne. Nem akarom, hogy ránk omoljon az épület.

- Nem fog, de meg kell néznünk, mi van odabent. Woobin eléggé fel van pörögve – állapítottam meg, aki egészen eddig a falat kaparta körmeivel és hozzá valami furcsa hangot adott.

Jongsuk nem törődött Woobinnal, inkább elkezdte vizsgálgatni a falat, hátha talál egy vékonyabb réteget, amit könnyen eltávolíthat, esetleg átrúghat.

- Esélytelen, ez túl tömör ahhoz és… vigyázz, Minseo! – Kiáltott fel Jongsuk, ahogy felém fordult, majd félrelökött, én pedig elveszítve az egyensúlyomat a földre estem.