44. rész

*Ajánlott zene: The Rose – Sorry*

https://www.youtube.com/watch?v=-YIHT_bp750

Gyeowool elindította az autót, és hazamentünk. Eléggé fáradtnak és kimerültnek éreztem magam a mai nap után, így szinte ruhástul zuhantam be az ágyba. Megállás nélkül forgott az agyam, újra és újra lejátszottam fejemben a mai beszélgetést.

Nem lepett meg, hogy Taemin állt minden mögött. Inkább az bosszantott, hogy hamarabb nem jöttem rá erre. Hiszen olyan egyértelmű volt az egész. Taemin sosem nyugodott bele abba, hogy vámpír lett, hogy ezáltal elveszett a képessége, és hogy a helyét én vettem át. Elszakították gyerekként a családjától és mellőzve kellett felnőnie. Ő csak egy vámpír volt a sok közül, holott ő lehetett volna leghatalmasabb lény a Földön. Hogy is nem gondoltam arra, hogy emiatt csinált mindent, hogy ez volt a végső célja?

Dühös voltam, amiért hagytam futni. Meg kellett volna ölnöm, amikor lehetőségem lett volna rá. Nem is értem, miért hittem abban, hogy meg fog változni. Még ha a testvérem is volt, nem kellett volna, hogy emiatt bízzak benne. Lehet, hogy egy család voltunk, de Taemin tönkretette mások életét, és ezt nem szabadott volna elnéznem neki.

Éles fájdalom nyílalt a szemembe, és emiatt a hátamra gurultam az ágyon fekve. Megdörzsöltem szemeimet, és mélyet lélegeztem.

A dolgok egyre csak bonyolódtak. Nem csak az, hogy Taemint kellett megtalálnom, hanem az is, hogy fogalmam sem volt, mennyi időm van még hátra. Nem tudtam, hogy anyukám átalakulása mennyire előrehaladott, hogy pontosan mennyire kell élőnek lennie, amíg a képessége vissza nem tér, és a helyzetemen az sem segített, hogy egy furcsa, eddig ismeretlen érzés kerített hatalmába.

Amikor Seonghwa ott ült velem szemben, és szinte teljesen megfélemlítettem, a lehető legjobb érzéssel töltött el. Úgy éreztem, uralkodhatok felette, hogy bármit megtehetek vele, és ha arra fordult volna a helyzet, meg is kínoztam volna, hogy kiszedjek belőle minden hasznos információt. Úgy éreztem, hogy bármikor, ha ilyen helyzetbe kerülök, képes lennék megtenni akárkivel ugyanezt. Mindezt azért, hogy nekem könnyebb és egyszerűbb dolgom legyen. Képes lettem volna bántani őt, és másokat is, mert azt akartam, hogy féljenek, hogy tudják, én irányítok, hogy én döntök a sorsuk felett. Ha csak egy pillanatra is, de elfogott a hatalomvágy, és bármennyire is volt jó érzés, megrémisztett.

És ami ennél is rosszabb volt, hogy Taemin és én nem sokban különböztünk. Mindvégig úgy véltem, Taemin rossz, hiszen sokakat becsapott, átvert és megölt, a saját érdekeit tartotta szem előtt, mindig a szerint cselekedett. De őszintén, én nem ezt tettem? Talán nem öltem meg annyi embert, és talán én igyekeztem megmenteni minél többjüket, de ugyanúgy én is átvertem és hazudtam másoknak, csak azért, hogy nekem jó legyen. Azt se tartottam kizártnak, hogy ha arra kerülne a sor, a szeretteim érdekében én is megölnék ártatlanokat. Valójában Taemin és én nagyon is ugyanazok voltunk, csak egyelőre én tagadtam, hogy rosszra is tudnám használni a képességemet.

A szemembe ismét fájdalom nyílalt, mintha lángra kaptak volna. Amikor a tükörbe néztem, fekete színben tündököltek. Nyoma se volt az eddigi szürkéskék színnek. Vajon ez a romlás jele lenne? Vajon ezek az apró jelek arra utalnak, hogy ha nem vigyázok, könnyen elveszíthetem az önuralmamat és letérhetek a jó útról? Vagy mindez már elkezdődött?

Bármi is volt, tudtam, hogy ennek előbb vagy utóbb véget kell vetnem. Az idő a nyomomban loholt, minél előbb pontot kellett tennem a dolgok végére, mielőtt túl késő lenne.

Így hát hosszú perceken keresztül csendben tűrtem a fájdalmat, azt az égető érzést a szememben, ami lassan az egész testemet átjárta, egészen addig, amíg enyhülni nem kezdett. Nem szólhattam senkinek, mert úgysem érthették volna meg. Azt tettem, amit elvártak tőlem, és ennek következében szép lassan elhagytam önmagamat.

Odakint már világosodott, amikor sikerült elaludnom.

*

Délután ébredtem csak fel. Az egész lakás kongott az ürességtől, és ez valamelyest elszomorított. Szerettem volna Younggal egy jót beszélgetni, vagy Eungyeollal viccelődni, és természetesen jó lett volna Hyunseung védelmező karjaiba bújni, de egyedül voltam. Még Gyeowoolt se láttam, pedig neki is örültem volna annak ellenére, hogy az elmúlt időszakban sokat lógtunk együtt.

Felsóhajtottam, és nem tudtam, mit kezdjek magammal. Annak ellenére, hogy lett volna ezerféle elintéznivalóm, most szerettem volna valami hétköznapi dologgal foglalkozni. Filmet nézni vagy vásárolni, esetleg csak úgy sétálni. Kinézve az ablakon erősen havazott, így az utóbbitól el is ment a kedvem. Biztosan hideg lehet odakint.

De megszoktam már, hogy hiába nem akarok valamit, azt úgyis meg kell tennem. Mindig ilyen életet éltem, mindig úgy cselekedtem, ahogy másnak jó volt, és nem úgy, ahogy nekem megfelelt. Ez most sem volt másképp.

A telefonom a következő percben megcsörrent. Jongsuk volt az.

- Szia. Hogy vagy? – Érdeklődtem, és hátradőltem a kanapén.

- Szia. De örülök, hogy felvetted – hadarta gyorsan, én pedig alig bírtam követni. – Tudom, hogy pofátlanság ilyet kérni tőled azok után, hogy az utóbbi időben volt pár incidens köztünk, de nem tudnék mástól ilyet kérni. Szóval csak azt szeretném, hogy át tudnál jönni? El kell mennem itthonról, és nem hagyhatom egyedül Woobint.

 - Ó… persze, szívesen megyek. Mikor menjek?

- Hát úgy körülbelül most kéne.

- Rendben. Összeszedem magam, és indulok is.

Letettük a telefont, én pedig kénytelen voltam felöltözni, és kimenni a hidegbe. Nem örültem neki, de talán jobb volt, mint otthon egymagamban üldögélni.

Nem kérdeztem Jongsukot, hová kell mennie, úgysem kötötte volna az orromra. Majd elmondja, ha akarja.

Bő egy óra múlva már Jongsuk lakásán voltam. Pont akkor nyitotta ki az ajtót, amikor éppen kopogtam volna. Valószínűleg hallotta, hogy megérkeztem.

 -Szia, ismét – mosolyodtam el.

- Szia. Gyere csak be – állt félre az ajtóból, majd beléptem. Ő maga már fel volt öltözve. – Hyunseung hívott, hogy valamiben segítenem kell, így el kell rohannom. Normális esetben egyedül hagynám Woobint, de egyrészt nem tudom, meddig leszek távol, másfelől az utóbbi időben tartok attól, hogy esetleg lebuktunk és meg fognak találni minket, és megölik Woobint, és…

- Oké, Jongsuk, lassíts. Nem bírlak követni – nevettem el magam, miközben levettem a kabátomat. – Nem gond, szívesen vigyázok rá. Amúgy is unatkoztam.

- Köszi. Woobin alszik, evés után van, szóval nem kell semmit se csinálnod, csak itt lenni. Nyugodtan tévézhetsz, olvashatsz, főzhetsz, meg bármi, csak annyi a kérésem, hogy ne hagyd el a lakást.

- Rendben, azt hiszem, ez nem fog gondot okozni. De… mi lesz, ha felébred Woobin?

- Addigra itthon leszek.

- De azt mondtad, nem tudod, meddig leszel távol. Mi van, ha mégis megtörténik?

- Nos… a hűtőben találsz némi húst. Add neki oda, ha éhes lesz, és mindenképp hívj fel.

- Rendben – bólintottam.

- Akkor szia.

Elköszönt, és már el is tűnt. Olyan gyorsan futott el, és veszett el az alakja a havazásban, mintha csak egyet pislantottam volna.

Becsuktam az ajtót, levettem a cipőmet is, és nagyot sóhajtottam. Nem tudtam, melyik a rosszabb, hogy otthon vagy itt unatkozom. Azt hittem, lesz valami különleges feladatom, de úgy néz ki, marad a nyomasztó csend és magány.

Elgondolkoztam, hogy vajon mi történhetett, hogy hirtelen minden vámpír felszívódott, de nem különösebben érdekelt. Ha történt is valami a nagyvilágban, idővel tudni fogok róla, vagy már réges-rég tudnék. De jelenleg nem akartam a világ bajaival foglalkozni. A saját fájdalmammal és magányommal akartam törődni, azzal, hogy ne legyek ennyire cseszettül szomorú és depressziós. Hiába volt meg mindenem, nem éreztem jól magam a bőrömben, és most el akartam merülni ebben a fájdalomban. Legalább érezzem, hogy élek, hogy még én irányítok, és nem haltak ki az érzéseim.

Óvatosan bújtam beljebb a lakásba. Nagyjából már ismertem a lakás különböző részeit, de még sose voltam rendesen körbe vezetve. Kicsit félve lépdeltem a nappaliba, majd onnan a konyhába. Nem akartam udvariatlannak tűnni és azt a látszatot kelteni, hogy mindent aprólékosan átvizsgálok, habár egyedül voltam és ha Jongsuknak lett volna rejtegetni valója vagy nem bízott volna bennem, biztosan nem hagyott volna magamra. Mégis, kicsit feszülten éreztem magam, hogy csak így itt hagyott, anélkül, hogy ismerném a lakás minden négyzetcentijét.

Mivel megszomjaztam, főztem magamnak egy teát. Kellett egy kis idő, amíg megtaláltam a poharakat, a cukrot és a citromlevet. Igyekeztem nem nagy zajt csapni, nehogy Woobint felébresszem. Leültem az asztalhoz és a teát kortyolgatva azon gondolkoztam, mégis mit csináljak az elkövetkezendő pár órában. Nem akartam egy helyben ülni és malmozni, így végül arra jutottam, csak nem lesz nagy probléma, ha esetleg körbejárok és megnézem a lakás többi részét.

Felkeltem, és halk léptekkel indultam felfedező útra. A lakás nem volt túl nagy, és sok ajtót sem láttam. Az első, ahová benéztem, az a fürdőszobába vezetett. A lakáshoz képest sokkal nagyobbnak tűnt, mint elsőre gondoltam volna, ráadásul sokkal modernebbnek látszott a konyhához és a nappalihoz képest. Tettem egy kört bent, majd a következő ajtóhoz léptem.

Ez egy aprócska szoba volt, könyvespolcokkal és régies tárgyakkal megrakva. Valószínűleg Jongsuk itt tarthatta azokat a számára fontos dolgokat, amiket megőrzött és sok időt megéltek. Szerettem volna jobban megnézni és megtapogatni ezeket a tárgyakat, de Jongsuk engedélye nélkül nem mertem beljebb menni, mert ha a végén eltörök valamit, akkor cserébe biztosan eltöri a kezem.

A harmadik szoba is körülbelül akkora volt, mint az előző, azonban itt már gyerekjátékok terültek el szanaszét a földön. Papírlapok, színes ceruzák, mesekönyvek, építőkockák, játékautók és még sorolhatnám. Elmosolyodtam, ahogy elképzeltem, hogy Woobin itt ücsörög és tologatja a kisautókat. Mennyi boldog emlék köthette ide Jongsukot, ebbe a kis aprócska szobába… Hány meg hány évet tölthettek itt, ketten játszogatva, miközben az idő elrepült és egyikük sem változott. Végül nagyot sóhajtva visszacsuktam az ajtót.

Mindig, ha eszembe jutottak, összeszorult a szívem. Még ha Jongsuk nem is cselekedett helyesen, folyton azt éreztem, hogy meg kell mentenem őket és segítenem kell rajtuk. Annyira szánalomra méltóak voltak és annyira tragikus volt a kapcsolatuk, hogy bármit megtettem volna értük, csakhogy végre boldognak lássam őket, tisztán, felhőtlenül, árnyak nélkül.

Felsóhajtottam és megráztam a fejem. A következő ajtóhoz léptem és benyitottam. Woobin volt odabent, a hálószobában. Az ágyban feküdt, háttal nekem, nyakik betakaródzva és halkan szuszogott. Eszembe jutott a beszélgetésünk, és hogy arra kért, mentsem meg, tegyem őt valahogyan élővé. El se tudtam képzelni, hogy mennyire szenvedhetett mélyen, belül. Mi van, ha nem tudok segíteni neki és ki tudja még mennyi ideig így marad? Vagy mi van, ha meghal, mielőtt bármit is tehetnék? Meg tudna bocsátani nekem? Meg tudnék magamnak bocsátani? Úgy szerettem volna újból beszélgetni, megnyugtatni őt is és magamat is, mondani neki valamit, bármit, csak hogy tudja, nincs elszakadva tőlünk, a világtól. Fogalmam sem volt, mit fogok kezdeni velük, és ahogy teltek a napok, egyre inkább kezdtem kétségbe esni.

Visszacsuktam az ajtót, és visszanyeltem a könnyeimet. Kezdtem azt érezni, hogy jobb lett volna otthon maradnom, mert itt most csak még több fájdalom telepedik rám, és a lelkem csak nehezebb lesz.

Ahhoz képest, hogy a lakás nem volt nagy, az ötödik ajtóhoz léptem, és nyitottam ki. Meglepődve tapasztaltam, hogy ez a pincébe, vagy legalábbis lefelé vezet. Sötét volt odalent, és nem tudtam, mennyire szabadna nekem ott kutakodnom, de úgy voltam vele, hogy mivel még csak alig fél óra telt el, Jongsuk nem mostanság fog hazaérkezni, így nem származhat abból bajom, ha lemegyek és teszek odalent egy kört.

Megkerestem a kapcsolót, majd felkattintottam azt, így fény borult a lépcsőkre és lent a helyiségre is. Kissé félve, enyhe görccsel a gyomromban, de lebotorkáltam az alagsorba. Első ránézésre nem láttam semmi különöset; úgy nézett ki, mintha egy kisebb műhely lenne lent. Különböző szerszámokkal ellátott polcok sorakoztak a fal mellett, némelyeken még lekvárt és egyéb savanyúságokkal teli befőttes üvegeket láttam. De ahogy jobban körbenéztem, akkor pillantottam meg a két hatalmas nagy fagyasztót, és a szürke orvosi asztalt, ami mellett megannyi orvosi szerszám, kés és még ki tudja mik hevertek.

Elszörnyedtem és kirázott a hideg. Mégis mi a fenét művel itt Jongsuk? Úgy értem, tudom, hogy Woobin zombi és sokszor nyers húst eszik, de… tényleg itt tárolja az élelmét? Persze, hol máshol tárolná, de mégis… két ilyen nagy hűtőszekrény minek kell? Ugye nem…? Na, és a boncasztal… Tényleg… saját maga darabolja fel neki a húst? Vagy mást szokott itt művelni? Egyáltalán akarom én ezt tudni?

A földbe gyökeredzett a lábam, és megsemmisülve álltam perceken keresztül egy helyben. Nem igazán tudtam, miért lepődtem meg ezen ennyire, hiszen teljesen rendben volt, hogy valahol tárolnia kell az élelmet, de mégis… A tudat, hogy Jongsuknak ezt kell tennie, hogy ő egy közeli barátom és úgy néz ki ez a pince, mintha egy pszichopata gyilkos csapdájába estem volna…

Még a gondolatomat se tudtam befejezni, mert az ajtó megnyikordult odafent. Odakaptam a tekintetem, és egy magas alakot pillantottam meg.

Woobin felébredt.

43. rész

*Ajánlott zene: 100% - Beat*

https://www.youtube.com/watch?v=QYMpINYh4pk

  

Nem akartam hallani, ahogy kimondja ezeket a szavakat, de hallanom kellett. És amint hallottam, egyszerre voltam dühös, ugyanakkor megértő is. Felbosszantott, hogy Taemin könnyen rávett másokat ilyen szörnyű tettekre, ugyanakkor megértettem Jaehyot is. Elvesztette a feleségét, és a fájdalom uralta a testét. Elborította az elméjét, nem hagyta tisztán gondolkozni, ezért döntött így. Van úgy, hogy az ember annyira elmerül a saját nyomorúságában, hogy nem tudja kontrollálni önmagát, és olyan dolgokat tesz, amiket józanul nem tenne. És valljuk be, ki ne próbálná meg visszahozni egy szerettét, ha tudná, hogy van rá módszer?

- Sajnálom. Tudom, hogy hiba volt.

- Ó, jézusom! – Fogtam a fejemet, és egyszerűen nem tudtam, mit kezdjek a helyzettel. Mérhetetlenül dühített, de nem Jaehyo viselkedése, sokkal inkább Taemin. Mindenhol ott volt, soha nem adta fel, és még ha erősebb is voltam nála, valahogy mindig kijátszott és előrébb járt egy lépéssel.

- Tudom, tudom. Nem kellett volna hinnem neki. Azt mondta, minden rendben lesz, de nem volt őszinte velem. Elködösítette a következményeket, és én erre csak akkor jöttem rá, amikor az anyukád megtámadta Seonghwát. Akkor találkoztam életemben először egy zombival, és nem tetszett a látvány. Ne vedd sértésnek, de borzasztóan nézett ki. A sovány és meggyötört teste, a kissé bomladozó bőre, a szaga. Egyáltalán nem volt önmaga. Tudom, mindez azért volt így, mert ennie kellett, de én erről nem tudtam. Azt mondta Taemin, hogy ugyanolyan lesz, mint a halála előtt, de ez hazugság volt. Nekem sose említette, hogy figyelni kell ezekre, hogy ha nem eszik, akkor egy őrjöngő vadállattá változik. – Jaehyo arca eltorzult, ahogy ezeket mesélte. Szinte már bűntudata volt a gondolattól is, hogy ilyenek megfordultak a fejében.

Tartott egy kisebb szünetet, amíg visszanyelte a haragját, majd folytatta.

- Akkor jöttem rá, hogy átvert és akkor döntöttem úgy, hogy soha nem akarom a feleségemet visszahozni. Nem akarom ilyen állapotban látni, nem akarom tönkretenni az emlékét. Nem is tudom, mit gondoltam akkoriban… Tudhattam volna, hogy ha valaki visszajön a halálból, akkor nem lenne minden ugyanolyan, mint előtte, hiszen ha ilyen egyszerűen működne a dolog, akkor nem halna meg senki, vagy akkor mindenki visszahozná a szeretteit. De annyira akartam a feleségemet látni, ha csak egy percre is, hogy mindent megadtam volna ezért.

- De végül nem jött össze – feleltem, majd egy pillanatra csend állt be közénk. Nem hibáztattam Jaehyot, hiszen Taemin profin manipulált bárkit. Engem is átvert, nem is egyszer, akkor egy vad idegennel még könnyebben el tudott bármit hitetni. - Mi történt ezután? Hiszen nem kaptad meg az alku rád eső felét, nem igaz?

- Ismét felkerestem Taemint, hogy számon kérjem, de nem érdekelte. Azt mondta, az én hibám, hogy hittem neki. Megfenyegettem, hogy megkereslek téged, és rá küldelek, hogy megölhesd. Így hát újabb alkut kötöttünk.

- Mégis mit?

- Azt mondta, ha nem mondom el neked, hol van, akkor meg fogja kímélni az életemet, és az egész falkámét. Elmondta, hogy vissza akarja szerezni anyukája képességét, hogy ő is rémálom lehessen, és ha sikerül neki, akkor engem és a teljes falkámat meg fogja majd védeni. Valamint, hogy akkor majd talál rá módot, hogy a feleségemet épségben visszahozza, mindenféle következmény nélkül.

- És te hittél neki? Mindezek után elhitted, hogy igazat mond?

- Nem mondom, hogy hiszek neki, ennyire nem vagyok hülye. De amíg életben van, és rejtőzködnie kell, addig rám van szorulva.

- És szerinted, ha összejön a kis terve, és rémálom lesz, nem te leszel az első, akit ki fog nyírni?

- Nem ölne meg. Azért nem, mert szüksége lesz támogatókra maga mellé. Ha rémálommá válik, te leszel az elsődleges célpontja, és szüksége lesz egy seregre. Én ezt biztosíthatom neki.

- És szerinted egy vámpírnak mióta van szüksége farkasokra? Tudtommal ki nem állhatják egymást.

- Ez meglehet. De Taemin nem túl népszerű a vámpírok körében, ezért nincs nagyon választása. És ne feledd, ha megkapja a képességet, rémálom lesz, nem pedig vámpír. Akkor úgymond semlegessé válik, és az támogatja őt, aki akarja. Akkora már nem lesz az ellenségem.

- Hát ez csodálatos.

- Nézd, Minseo. Hoztam rossz döntéseket, és talán nem túl bölcs dolog megbízni benne, de ha megölöm, ha végzek vele, talán sosem láthatom viszont a feleségemet. Igazán kecsegtető ajánlat volt, amit mondott. Így most biztosítva van a falkám élete is, és meglehet, hogy egy napon a feleségem is újra köztünk lehet. Tudom, hogy erre kevés az esély, de a fenébe is. Természetfelettiek vagyunk. Több száz évvel ezelőtt senki sem hitte volna, hogy egy nap lesznek vérfarkasok, meg angyalok, meg vámpírok és ki tudja, milyen lények. Te is csak egy prófécia voltál, és láss csodát, megjelentél. Ki tudja, lehet, hogy egy napon valóban lehetséges lesz, hogy az élők és a holtak kapcsolatba tudjanak lépni egymással, és ha ez megvalósul, akkor egy napon akár az is, hogy valakit vissza tudjunk hozni az életbe, bármiféle következmény és változás nélkül. A világ változik. Minden változik.

Nem válaszoltam Jaehyonak. Elgondolkodtam a szavain, és nem tartottam kizártnak én sem, hogy egy napon tényleg ilyen világot fogunk élni. Hiszen annyi mindent történt több száz év leforgása alatt, amire nem is gondoltunk volna, akkor ez miért ne lehetne lehetséges? A világ rohamosan változik, fejlődik, átalakul.

Én magam is azon fáradoztam, hogy valahogyan, de Woobin ismét ember legyen, és ott volt édesanyám is. Mindketten félig-meddig már visszajöttek a halálból, ami szintén egy olyan lépés a történelemben, amire eddig nem volt túl sok példa. Ha ez sikerült, akkor az is lehet, hogy a távoli jövőben tényleg képesek leszünk bárkit visszahozni az életbe.

Így hát megértettem, hogy Jaehyo miért lépett szövetségre Taeminnel. Mindketten jól jártak, mindkettőjüknek volt haszna belőle. Ettől függetlenül úgy véltem, Jaehyo nem mindent gondolt át, hogy leginkább a felesége halála utáni fájdalom miatt ragaszkodott ennyire Taeminhez. Úgy véltem, ha nem is most, de a későbbiekben erre még csúnyán rá fog fázni, bár ez egyáltalán nem rám tartozott. Ő ezt a döntést hozta, amibe nem volt semmiféle beleszólásom és a véleményem semmit nem ért.

Az, hogy Jaehyo nem az én oldalamra állt, kissé rosszul esett, de sokkal inkább elbizonytalanított. Ha Taemin is rémálom lesz, és meg kell küzdenem vele, akkor neki már ott lesznek a farkasok. Ellenben ki lesz mellettem? A vámpírok? De vajon kik az erősebbek, kik vannak többen? És mi van a többi lénnyel? Ők ki mellé állnának? Ismét rá kellett döbbennem, hogy még mindig nem tudok semmit a természetfeletti világról és annak működéséről.

Jaehyo viszont Taemin mellé tette le a voksát, pedig pontosan tudta, mennyire kiszámíthatatlan és aljas, ebből pedig arra következtettem, hogy valószínűleg nincs túl jó hírem a természetfelettiek körében. Jaehyo szerint Taemin volt a kevésbé rossz, ezért hitt neki és szövetkezett vele. De mégis miért tűntem én gonosznak? Rendben van, hogy hatalmas erővel rendelkezem, ami félelemre ad okot, és Jaehyot meg is értettem, hogy azért választotta Taemint, mert én hatalmas pusztítást végeztem a lakóhelyén. De ettől függetlenül megmentettem egy csomó ártatlant, ez valamit csak számít, nem? Akkor mégis ezek után miért érzem azt, hogy hátrányban vagyok?

Ez az egész okot adott az aggodalomra, hogy vajon ha Taemin is olyan lesz, mint én, akkor mellé vagy mellém állnának inkább?

Megráztam a fejemet, és nagyot felsóhajtottam.

- Rendben van. Megértem a tetteidet. Tehát Taemin pártján állsz – állapítottam meg.

- Nos… köt hozzá az alku.

- Tudod, hogy hol van éppen?

- Korábban már elmondtam, hogy Busanban van.

- Tudom, meglátogattam. De gondolod, hogy ezek után még mindig ott van? Biztosan van egy másik búvóhelye. Sőt, meg merem kockáztatni, hogy mivel szövetségben álltok egymással, már akkor meséltél rólam neki, amikor elküldtelek, hogy keresd őt meg. Nincs igazam?

- Nos… - Túrt bele zavartan a hajába Jaehyo. – Nem mondom, hogy nem említettelek meg neki…

- Tehát igen – sóhajtottam fel újból. – Áruld el, hol van most. Beszéltél neki rólam, és ő tisztában volt azzal, hogy meg fogom látogatni. Nyilván azért maradt ott, hogy elterelje a gyanút magáról, és rossz irányba keresgéljek tovább. De ezek után biztosan máshová ment. Te tudod, hol van, ugye?

- Egyszer már megszegtem valamennyire az alku rám eső felét, és…

- Leszarom az alkutokat. Hol van Taemin? – Kérdeztem nyomatékosabban.

- Nem tudom. Tényleg nem tudom. Szövetségben állunk egymással, de nem tartom számon minden lépését.

- Ez nagy hiba, Jaehyo, ez nagyon nagy hiba – ráztam meg a fejemet, és arra gondoltam, teljesen felesleges, hogy itt vagyok. Noha megtudtam dolgokat, ezekkel nem igazán lettem előrébb. – Mi lenne, ha arra kérnélek, hogy az én oldalamra állj, és hagyd a fenébe Taemint?

- Tessék? Miért tennék ilyet? Mármint értem én, hogy viszály van köztetek, de én már letettem a voksomat Taemin mellé, és nem szívesen szegném meg. Ki tudja, mit fog tenni utána…

- Tehát valójában félelemből vagy mellette, nem igaz? Ha félsz tőle, ha nem bízol meg benne, minek fogod a pártját? – Néztem kissé értetlenül rá, és arra gondoltam, meg kéne próbálnom elbizonytalanítani őt. – Nézd, Jaehyo. Nem azért kérem, hogy mellettem legyél, hogy nekem is legyen egy hadseregem, ha esetleg bekövetkezne a legrosszabb, mert őszintén, nekem nincs szükségem egy természetfeletti lényre se ahhoz, hogy legyőzzem őt. Megvan a saját képességem és csapatom, akikre támaszkodhatok.

- Hyunseungékra gondolsz?

- Nem csak rájuk, hanem a holtakra. Az energiámmal életre tudom kelteni őket, és hidd el nekem, ők a legerősebbek. Még ha Taemin rémálom is lesz, akkor se fog tudni velük kapcsolatot kialakítani. A holtak nem váltogatják a vezetőjüket, ők nem dönthetnek e felől. Aki először kapcsolatba lép velük, ahhoz lesznek hűségesek, így ők már hozzám tartoznak. Nem félek Taemintől, bármit is tervez, tudom, hogy meg fogom ölni.

- Akkor nem értem, miért kérsz tőlem bármit is.

- Ezt veheted békeajándéknak azért, amiért a múltkor tönkretettük a harc miatt a lakóhelyeteket. És azért is, mert nem akarok ártatlanokat megölni. Ti nem tettetek semmit ellenem, de ha Taemin oldalán szembefordultok velem, mindannyian meghaltok. Minek szolgálnál egy bukottat? Nem lenne jobb, ha békében élhetnétek a falkáddal? És amúgy is meg tudom adni neked azt, amit Taemin. Sőt, talán sokkal többet.

- Vissza tudnád hozni a feleségemet?

- Nem tartom kizártnak, hogy ez sikerülni fog. Ahogy te magad mondtad, egyszer eljöhet az az idő, amikor nem jelent ez majd gondot. És csak halkan megsúgom, de talán ez sokkal közelebb van, mint hinnéd…

- Ezt hogy érted? Te is manipulálni akarsz, mint Taemin?

- Nem, Jaehyo, én sosem manipulálok senkit. Nem szoktam hazudni – eresztettem meg egy mosolyt, majd felálltam a székből.

- Most meg hová mész?

- Végeztünk. Megtudtam, amit meg lehetett, már nincs miről beszélnünk. Az ajánlatomat pedig gondold át. Te döntesz.

Azzal hátat fordítottam, és elhagytam a szobát, Gyeowoollal az oldalamon.

Arra gondoltam, hogy még ha semmit nem is tudtam a természetfelettiekről, baromi jól tudtam ígéreteket tenni, és hazudni, talán jobban, mint Taemin. Elhitettem Jaehyoval, hogy az ő érdekében akarom, hogy mellém álljon, pedig valójában engem is a félelem vezérelt. Mert még ha igaz is volt, hogy a holtak hozzám tartoztak, jelenleg gyűlöltek engem, és nem tartottam kizártnak, hogy ha megtudják, hogy létezik egy új rémálom, akkor hozzá pártolnának át. Hatalmas nagy hazugság volt, hogy a holtak nem választhattak vezetőt. Eddig nem választhattak, mivel csak egy létezett, méghozzá én. De ha Taemin is rémálom lesz…. nem akartam tudni, mi fog történni.

Csak azután kezdtünk el beszélgetni Gyeowoollal, amikor beszálltunk a kocsiba, és egy hatalmasat sóhajtottam.

- Te aztán nem vagy semmi, kisanyám. Úgy használod a szavakat, hogy egészen beleborzongtam én is – nézett rám elismerően.

- Köszi. Elvégre is rémálom vagyok, nem? A rémálmok pedig néha hátborzongatók – nevettem fel halkan, inkább idegességemben, semmint azért, mert tényleg viccesnek gondoltam, amit mondtam.

- Szóval végül minden nyíl Taeminre mutat?

- De még mennyire. Beigazolódott a sejtésem.

- Mit fogsz most tenni?

- Nem tudom. Ha Taemin valóban rémálom akar lenni, akkor anyánknak a lehető legemberibbnek kell lennie, hogy a képessége visszajöjjön. Aztán Taemin megöli, ezzel pedig átveszi a képességét. Nem akarom megvárni, amíg ez bekövetkezik. Előbb akarok végezni Taeminnel, semmint még egy csatát megvívni.

42. rész

*Ajánlott zene: Baek Eunwoo & Mitch - Nightmare *

https://www.youtube.com/watch?v=ayfbpPpHhv0

Gyeowoolt váratlanul érte a férfi hirtelen megjelenése, de gyorsan kapcsolt: nagy lendülettel csapta be mögötte az ajtót, és hátulról rávetette magát. Karját szorosan a nyaka köré tekerte, és arra kényszerítette, hogy letérdeljen.

Én is meglepve néztem Jaehyora, majd vettem egy nagy levegőt, hogy visszanyerjem önuralmamat. Tudtam, hogy nem vezet jóra, ha erőszakból próbálom megoldani a helyzetet, de napról napra úgy éreztem, fogytán van az időm, és egyre nehezebben tudtam kontrollálni magamat.

- Mit keresel itt, Jaehyo? – Tettem fel a kérdést, de választ se várva, folytattam. – Később majd beszélünk, de most kérlek, menj el.

- Dehogy megyek! Tudni akarom, mi folyik itt! – Mondta határozottan, anélkül, hogy megpróbált volna kitörni a fogságból. Egyáltalán nem ellenkezett.

- Gyeowool, kérlek, dobd ki. Nincs időm most rá – feleltem, majd hátat fordítottam és ismét Seonghwára összpontosítottam.

- Hé! Seonghwa az öcsém! Tudni akarom, mi dolgod vele! – Emelte fel a hangját, engem pedig másodszor is elkapott a döbbenet.

Ismét ránéztem, majd Seonghwára. Habár semmi hasonlóság nem volt közöttük, de kiindulva abból, hogy mindketten farkasok, gondolhattam volna előbb is arra, hogyha nem is rokoni szálak fűzik őket össze, de mindenképpen egy falkába tartoznak.

Seonghwa teljesen be volt tojva, meg se mert mukkanni. Jaehyo állta a tekintetemet, amikor összenéztünk.

Intettem Gyeowoolnak, hogy engedje el. Bár nem örült neki, de végül engedelmeskedett, és kissé morcosan állt vissza az ajtóba.

Jaehyo feltápászkodott a földről, majd kikerülve engem, odasétált az öccséhez és leült mellé.

- Minden oké? – Kérdezte, miközben alaposan szemügyre vette a fiút, nem esett-e bántódása. Miután megállapította, hogy nem, rám nézett. – Mit akarsz tőle? Ő még csak egy gyerek.

- Ő nem egy gyerek, Jaehyo. Lehet, hogy fiatal, de sokkal nagyobb felelősségtudatának kellene lennie ennyi idősen. Főleg így, hogy híresség is.

- A legtöbb híresség ilyen. A nagy része amúgy is csak egy szerep, amit a rajongók kedvéért csinál. Úgy viselkedik, ahogy akar.

- Nem, Jaehyo. Nem viselkedhet úgy, ahogy akar. Ő egy farkas, egy vérfarkas. Sokkal óvatosabbnak, elővigyázatosabbnak kell lennie, és nem élhet vissza a hatalmával. Megfélemlíti azokat, akik nem engedelmeskednek neki, és ezt nem teheti. El kellene beszélgetned vele.

- Ez nem a te dolgod, oké? – Förmedt rám, majd nagyot sóhajtott és immár ugyanolyan hangnemben folytatta. – Mit akarsz tőle? Miért tartod fogva?

- Nem tartom fogva, csak kikérdezem egy gyilkosság miatt.

- Gyilkosság? – Kapta egyből a tekintetét Seonghwára, aki egészen eddig csendben ült közöttünk.

- Én nem öltem meg senkit, esküszöm! Lehet, hogy kihasználok embereket, de sose ölnék meg senkit! – Mentegetőzött hevesen.

Őszintének tűnt, amit mondott, de valahogy mégsem tudtam elhinni a meséjét. Valóban lehetséges lenne, hogy nem emlékezett arra az éjszakára azért, mert részeg volt? Vagy azért pikkelek rá, mert vérfarkas és nem tudom, hogyan bízhatnék meg benne?

Jaehyo értetlenül pillantott rám, ezért visszaültem én is a székbe.

- Tavaly november 26-ról 27-re virradó reggelen meghalt egy ember, ahol megtaláltuk Seonghwa iskolai névtábláját. Ő azt mondja, nem emlékszik arra az estére, mert aznap este koncerten volt, és sokat ittak, lerészegedett. Hazafelé menet megálltak azon a környéken, mert rosszul érezte magát, de nem tudja pontosan, mi történt. Azt se, hogy ki vitte haza, és azt se, hogy megtámadták-e vagy sem. Már pedig ő az egyetlen szemtanú, és…

Jaehyo nem engedte, hogy befejezzem a mondatomat, egyből közbevágott.

- Én voltam.

- Tessék?

- Én vittem haza aznap Seonghwát.

Egy merő pillanatig kételkedve néztem rá, azon morfondírozva, vajon az igazat mondja-e, vagy csak Seonghwát próbálja védeni. Jaehyo félt tőlem, és tudtam, hogy emiatt semmiképpen se hazudna nekem, vagy vezetne félre. Tudott valamit, amiről Seonghwának fogalma sem volt.

- Seonghwa, távozhatsz – mondtam végül, anélkül, hogy levettem volna a szememet Jaehyoról.

- Tessék? – Nézett rám kikerekedett szemekkel, és láttam, ahogy halkan fellélegzik.

- Hazamehetsz. Megtudtam, amit akartam. Hazamehetsz.

- De… akkor most már nem vagyok vádolva gyilkossággal? – Kérdezte félszegen.

- Nem. De ez nem azt jelenti, hogy innentől kezdve folytathatod, amit eddig. Figyelni foglak, úgyhogy jobb, ha meghúzod magad – néztem rá fenyegetően, ő pedig csak bólintott egyet.

Ezután a bátyjára nézett, hogy valóban távozhat-e, aki egy intéssel jelezte, hogy menjen csak. Seonghwa felállt, összeszedte néhány cuccát, majd az ajtóhoz lépett. Gyeowool kinyitotta neki, és fog vicsorgatva nézett rá. Mielőtt azonban távozott volna, még visszaszólt:

- Nagy szerencséd, hogy nem vádoltál meg végül, mert ha miattad megy tönkre a karrierem, sokkal jöttél volna nekem – morogta, majd a lehető leggyorsabban eltűnt a közelünkből.

Csak felsóhajtottam és figyelmen kívül hagytam a modorát. Úgy néz ki, még mindig nem volt tisztában azzal, ki is vagyok valójában, vagy ha tisztában is volt, az egója hatalmasabb volt a félelemérzeténél.

Miután hallottam ismét becsukódni az ajtót, kényelmesen hátradőltem a széken, és keresztbe tettem lábaimat. Mielőtt azonban feltehettem volna a kérdéseimet, Jaehyo megelőzött.

- Erős túlzás azt állítani, hogy gyilkosságba keveredett az öcsém. Semmi sem biztos abban, hogy az anyukád meghalt. Mert őt keresed, nem igaz?

Jaehyo áthatóan nézett rám, és bár ő legalább tisztában volt a hatalmammal, most mégis úgy érezte, sikerült megfognia. Halványan elmosolyodtam, de nem adtam meg magam. Lehet, hogy tapasztalatlan voltam és semmit nem tudtam a természetfeletti világról, de azt mindig meg tudtam állapítani, kinek van rejtegetni valója.

- Így könnyebb volt kifaggatnom őt – vontam vállat, majd ismét visszaöltöttem magamra a megszokott komor arcomat. – De úgy néz ki, sokkal többet tudsz annál, mint gondoltam. Azt is meg merem kockáztatni, hogy nem is kerestél utána anyukámnak, amikor megkértelek rá.

- Ebben ne kételkedj. Valóban utána jártam, és nem találtam semmit. Ne feledd, te jössz nekem egy szívességgel – emlékeztetett rá, de csak újból elmosolyodtam.

- Ez a szívesség lehet elúszott akkor, amikor nem törtem ki Seongwha nyakát. És ne felejtsd el, hogy jelenleg nem vagy abban a helyzetben, hogy alkudozz velem.

Tartottam egy rövidebb szünetet, és csak azután folytattam.

- Szóval… Mi is történt pontosan azon az éjjelen? – Kérdeztem egy sóhaj kíséretében, és bár nem volt kedvem előröl kezdeni az egészet, erőt vettem magamon. Tudni akartam mindent, és ha ehhez az kellett, hogy órákat kell még itt ücsörögnöm, akkor hát legyen.

- Aznap Seonghwa valóban részeg volt, emiatt nem emlékszik sok mindenre – erősítette meg a mondandóját Jaehyo, és beletúrt a hajába. Fenyegethettük volna még egymást, de nem jutottunk volna egyről a kettőre, és Jaehyo pontosan tudta, hogy én nyerném meg a csatánkat. -  Megálltunk a parknál, mert nem érezte jól magát. Egy nő, aki ezek szerint az anyukád lehetett, kirohant az épületből és megtámadta Seonghwát. Ő nem emlékszik rá, mint mondtam, eléggé ki volt ütve, és utólag se mondtam neki ezzel kapcsolatban semmit. Táplálkozni akart belőle, de szerencsére nem történt semmi. Lerángattam róla, majd beültettem a kocsiba, és elhajtottunk. Ennyi a történet.

Jaehyo úgy gondolta, ezzel lezártnak tekinthetjük a témát, ezért továbbra is kimérten ült a kanapén. Nekem azonban volt még jó pár kérdésem ezzel kapcsolatban, mert az egész úgy, ahogy volt nem állta meg a helyét.

- Nos… Az első kérdésem az lenne, hogy eredetileg nem te vitted haza Seonghwát, ugye? Bár nem említett téged, de a helyszínen két jármű volt. Miután megtámadták, azt mondta megállt egy másik autó, és azzal ment haza. Úgy gondolom, az első kocsit valamelyik ismerőse vezette, a másodikat pedig te. Ugye? Ne próbálj meg nekem hazudni, Jaehyo, ez az utolsó figyelmeztetésem. Más módszereim is vannak az igazság kiderítésére.

Hangom fenyegetővé vált. Jaehyo végül felsóhajtott, majd bólintott egyet. Ő nem tudta, mit mondott nekem Seonghwa, és emiatt nem sikerült elhallgatnia az igazságot.

- Rendben. Valamikor a támadás során eshetett le róla a névtábla, tehát Seonghwa valóban igazat beszélt. A következő kérdésem, hogy mi történt a másik autóssal? Miután hazavitted Seonghwát, gondolom visszamentél a helyszínre.

- A menedzserével? Ő is hazament, rögtön utánunk. Egyszerre hagytuk el a helyszínt. Mire sikerült Seongwhát a kocsimba tenni, a nőnek, vagyis anyukádnak már nyoma veszett. Valószínűleg elszaladt és elrejtőzött a parkban.

- Aha – bólintottam, majd keresztbe fontam a mellkasom előtt kezeimet. – És te mit kerestél a helyszínen?

- Tessék?

- A park közelében. Te miért voltál ott? Nem voltál ott a koncerten, mert ha ott lettél volna, te vitted volna haza az öcsédet. De nem így volt, ezért feltételezem, hogy ott voltál a parkban, különben hogy a fenébe kerültél volna oda pár perc alatt?

Jaehyo mindig is nyugodt és megfontolt volt, de ezzel a kérdésemmel sikerült megingatnom. Hirtelen bizonytalannak tűnt, és nyugtalannak. Nem hiszem, hogy vétkes lett volna, vagy ártott volna anyukámnak, de mégis valamiért bűntudata volt. Valamit elkövetett, amire nem volt büszke, amit rettentően szégyellt, és emiatt esett nehezére beszélni erről.

- Igazad van, valóban ott voltam már jóval korábban – sóhajtott fel, és idegesen kerülte a pillantásomat.  – Ez az egész… nem is tudom, hogy mondjam. Nem tudom, miért történt. Én csak…

- Kezdjük az elején, Jaehyo. Meséld el, mit kerestél ott. Utána rátérhetünk a miértekre is – feleltem higgadtan, hátha ezáltal segíteni tudok neki, hogy végre elárulja, amit nem tudott.

- Rendben – sóhajtott újabbat, és ujjait tördelve mesélni kezdett. – Ott voltam aznap, amikor anyukád eltűnt. Láttalak titeket is, pontosan tudtam, mi fog történni. Nekem annyi volt a feladatom, hogy szabad utat biztosítsak anyukádnak az iskolából. A parkba kellett terelnem. Hogy utána ki foglalkozott vele, ki vitte el, arról fogalmam sincs. Nem mondta senki, nem is érdekelt, és nem is kérdezősködtem.

Ez mindent megmagyarázott. Seonghwának semmi köze nem volt ehhez, ő csak rosszkor volt rossz helyen. Ellenben Jaehyo volt a szemtanú, aki anyukámat utoljára látta, és ez azt jelentette, hogy…

- Na várj… Azt akarod mondani, hogy te és Taemin… szövetkeztetek?

- Igen.

- Azt a rohadt…! – Meglepődve pislogtam rá, és alig akartam elhinni, amit hallottam. Még a lélegzetem is elakadt menet közben.

Mindenre számítottam, csak arra nem, hogy Taemin nevét fogom hallani. Pontosabban nem volt ez annyira meglepő, mert Taemin nagyon jó volt a manipulálásban és az alkudozásban, de mégis… az, hogy egy vámpír és egy farkas kapcsolatba lépnek és szövetkezzenek egymással, erre még én se gondoltam volna. Ráadásul ennek halvány jelét se tapasztaltam korábban, amikor Jaehyoval beszélgettem. Ez valamelyest feldühített és elgondolkoztatott… Valóban ilyen egyszerű és könnyű elrejteni a gondolatainkat, a titkainkat?

Aztán eszembe jutott az én titkom, amit a többiek elől rejtegettem, és máris kevésbé haragudtam.

- Tudom. Előbb el kellett volna mondanom, és nem is vagyok rá büszke. Tudod, ez az egész… nem is tudom, mit gondoltam. Ha tudtam volna, hogy anyukád az, vagy, hogy el fog tűnni, nem teszem meg.

- Nos… Nyilván, hiba volt. Nem csak azért, mert az én anyukám, hanem mert ő egy ember… volt. Bárki anyukája lehetett volna, akit otthon vártak. De mindegy, nem is ez a lényeg. Egyezséget kötöttetek Taeminnal, ugye? Mi volt az oka, hogy ezt tetted? Mit ígért neked? 

- Az egész másfél évvel ezelőtt kezdődött… - vett egy újabb nagy levegőt, és előre dőlt a kanapén. Két tenyerével megdörzsölte arcát, majd kezeit lábára helyezve folytatta. – Emlékszel a csatára az erdőben, ugye? Sokan meghaltak akkor. Mivel hirtelen történt, nem tudtunk mindannyian elmenekülni. Akkor veszítettem el a feleségemet.

- Ó… Sajnálom – mondtam halkan, ahogy egy pillanatra elhalkult, és attól féltem, Jaehyo könnyekben fog kitörni. – Taemin ölte meg?

- Nem, nem. Véletlen baleset volt. Akkor vámpírok harcoltak vámpírok ellen, nekünk közünk nem volt hozzá. Egyszerűen csak rosszkor volt rossz helyen. Én kerestem fel Taemint. Én léptem vele kapcsolatba.

- Miért? Mégis miért tetted?

- Tudom, hogy Taemin milyen volt. Felénk is terjengtek róla a hírek, hogy gonosz, hogy manipulatív, hogy senkit nem kímél és hogy talán a maga módján kissé őrült is. De mindig eléri, amit akar. Ugyanakkor a fülembe jutott, hogy az anyukáját vissza akarja hozni az életbe. Természetesen senki nem hitt ezeknek a pletykáknak, de én felkerestem. Tudni akartam, mennyire igaz ez, és amúgy is… A csata után eléggé ki volt merülve, meggyengítette őt, így hát szüksége volt a segítségemre. Ezért pont kapóra jött a helyzet.

- Jaehyo… Ugye nem?

- Elmondta, mi a módja az egésznek, mi kell ahhoz, hogy valakit visszahozz az életbe, és hogy őt már csak egy lépés választja el ettől, így hát felajánlottam a segítségemet.

- Ugye nem? – Ismételtem meg még egyszer a kérdésemet.

- Alkut kötöttünk. Én segítek megszöktetni az anyukáját, cserébe viszont segíteni fog nekem, hogy én is visszahozhassam a halott feleségemet.

41. rész

*Ajánlott zene: SHINee - Nightmare*

https://www.youtube.com/watch?v=AOahth3x85U

Seonghwa rám nézett, majd az ajtóban ácsorgó Gyeowoolra, végül ismét rám. Enyhe kifejezés lenne, ha azt mondanám, hogy be volt tojva. Most, hogy tudta, kikkel áll szemben, már nem viccelődött és megérezte, hogy bizony bajban van.

- N-nem emlékszem… - dadogta halkan.

- Ugyan már, te ennél jobb vagy – eresztetem meg egy álszent mosolyt. – Erőltesd meg magad, Seonghwa. Nem volt ez olyan régen. Én ráérek, de az emberek nem, és ha valaki meghal addig, amíg te itt szöszmötölsz, a te számládra írom az illető halálát, azt pedig sem én nem fogom jó szemmel nézni, sem pedig a falkád. Ugye igazam van?

- Jó, jó, csinálom, csak… adj egy kis időt. Nem olyan egyszerű ez, elfoglalt ember vagyok – motyogta halkan, miközben kezeivel hadonászott a levegőben.

- Mondtam, én ráérek – vontam vállat, majd összefontam kezeimet mellkasomon és türelmesen várakoztam.

Seonghwa mutató és középső ujját szorosan egymás mellé fűzte, majd mindkét kezét halántékára tapasztotta és masszírozni kezdte. Becsukta szemeit, és erősen koncentrált. Eltelt pár perc, mire ismét megszólalt.

- November 26-a az csütörtök volt, ugye? – Kérdezte hangosan inkább magától, semmint tőlünk. – Igen, igen, emlékszem, aznap este egy koncertünk volt. Egész nap a próbateremben voltam.

- Hol van ez a próbaterem?

- Az iskolánk egyik terme az. Van egy külön terem, ami a bandánké. Senki más nem mehet oda be.

- Tudja ezt valaki igazolni, hogy aznap ott voltál?

- Persze, minden csapattársam. Az iskola diákjai. Az igazgató. A tanárjaim. Elég sokan.

- Elhagytad bármikor is a termet, akárcsak azért, hogy elmenj enni vagy bármi hasonló?

- Nem. Komolyan azt hiszed, képes lennék elmenni bárhová, sorban állni azért, hogy megkapjam a kajámat? Isten ments! Vagy elmegy más, vagy rendelnek, nem fecsérlek ilyenekre időt – mondta egocentrikusan Seonghwa, amin csak a szemeimet forgattam. Még egy ennyire nagyképű embert…

- Talán mosdóba is más megy helyetted?

- Nyilván nem. De mint mondtam, próbáltunk aznap. A zene fontos számomra és ezt komolyan veszem, még ha a stílusomból nem is ez jön le.

Egy pillanatig elidőztem Seonghwa arcán. Nem hazudott. Igaza volt abban, hogy bár lekezelő és öntelt, a zene az egyetlen az életében, amelyben komoly erőfeszítéseket tesz.

- Rendben, tehát ott voltál egész nap. Mikor kezdődött a koncert?

- Este nyolc körül. Mi már legalább két órával előtte ott voltunk. Tudod, rá kell hangolódnunk a bulira, elő kell készülnünk, és… - kezdte volna el, de leintettem.

- Értem, értem. Ez a része nem érdekel. Hol volt ez a koncert helyileg? 

- Az utca végén van egy klub, az a neve, hogy A to Z.

- Tehát este hattól itt tartózkodtál, előtte pedig egész nap az iskolában – állapítottam meg, és egy pillanatra az az érzésem támadt, hogy rossz nyomon járok. Seonghwa rengeteg emberrel volt körülvéve, ha eltűnt volna akár csak egy percre is, akkor azt valaki észlelte volna. De persze ott volt még az utána lévő időszak is. – Hol voltál a fellépésetek után?

- Visszamentünk a backstage-be. Aznap nem volt kedvünk túlságosan bulizni, mert nem a szívünk csücske a hely, így inkább ott iszogattunk, szórakoztunk.

- És utána?

- Hazamentünk.

- Ennyi? Mégis mikor? Valami konkrétabbat, Seonghwa. Ne nehezítsd meg a dolgom – forgattam meg szemeimet, és kezdtem kicsit ingerültebbé válni attól, hogy mindent úgy kellett harapófogóval kihúznom belőle.

- Nem tudom. Úgy éjfél körül… Vagy hajnali egy után. Nem tudom. Nem néztem az időt, addigra már túlságosan sokat ittam és nem voltam józan – mondta vállat vonva, és bár úgy tűnt, már nem annyira ideges, a testtartása mégis arról árulkodott, hogy meg van ijedve.

- Oké. Hogyan jutottál haza? Ki vitt haza?

- Nem emlékszem pontosan. Autóval, azt hiszem. Talán az egyik menedzser ismerősöm, de lehet, hogy valamelyik családtagom.

- Megadnád az elérhetőségüket?

- Tessék?

- Neveket és telefonszámokat kérek! Így érthetőbb? Felhívom őket, hogy igazolni tudják, valóban így volt-e.

- Annyira felesleges ez az egész. Mégis mit akartok tudni? Miért annyira fontos az a rohadt névtábla? Bármikor elhagyhattam. Az is lehet, hogy valaki ellopta tőlem.

- Seonghwa… Te most jelenleg egy gyilkosság lehetséges gyanúsítottja vagy. Az alapján, hogy részeg voltál, és nem sok mindenre emlékszel, eléggé azt támasztja alá, hogy te lehettél a tettes. És lehet, hogy tettestársaid is vannak.

Na persze, nem voltam biztos abban, hogy édesanyám halott, azzal, hogy azt állítottam, valakit megölt, még inkább ráijesztettem. Reméltem, hogy ettől kicsit magába száll és több minden az eszébe fog jutni.

- Hogy mi? Gyilkosság? Mi… Most komolyan ilyenekkel vádoltok? Ez nevetséges! Jó ég… – Csattant fel hirtelen, majd hisztérikus nevetésbe kezdett.

- Nézd, Seonghwa. Akár hiszed, akár nem, de az a névtábla az egyetlen bizonyíték, és ha te nem segítesz, akkor…

- Mi lesz akkor? Rávesztek, hogy valljak be valamit, amit nem én tettem? Nincs semmitek és teljesen feleslegesen tartotok itt engem!

- Seonghwa! – Emeltem fel én is a hangomat. – Tényleg ennyire hülyének nézel? Elmész egy koncertre, majd részegen hazavisznek kocsival, méghozzá a saját iskolai egyenruhádban. Aznap este hagytad el a névtábládat, mert másnap az iskoládban újat igényeltél. A névtáblát pedig egy parkban találtuk meg, ami nem éppen esik közel se az egyetemhez, se pedig a koncert helyszínéhez. Akkor mégis hogyan került oda? Valamikor jártál ott az este folyamán. Már csak az a kérdés, hogy mikor és mit rejtegetsz előlünk?

Seonghwa egy merő pillanatig tehetetlenül nézett ránk, végül megadóan felsóhajtott.

- Jól van, oké. Azért volt rajtam az egyenruha, hogy álcázhassam magam. Mivel sok iskolatársunk volt ott aznap, nekem pedig nem volt kedvem bulizni, ráadásul sokat ittam is, így magamra öltöttem, hogy könnyebben elhagyhassam a helyszínt. Azt hihették rólam, hogy én is csak egy rajongó vagyok, és hamar leléphettem anélkül, hogy bárki megállított volna – kezdett bele a magyarázkodásba, majd vett egy újabb adag levegőt és folytatta. – Hazafelé kocsival vittek, de útközben meg kellett állnunk, mert rám jött a hányinger. Kiszálltam a kocsiból és hánytam. Utána sétáltam egy kicsit, hogy kiszellőztessem a fejemet és jobban legyek. Valószínűleg akkor hagyhattam el a névtáblámat, de esküszöm, hogy nem öltem meg senkit. Részeg voltam, még járni is alig tudtam, hogy tehettem volna bármit is?

- De csak láttál valamit, nem? – Néztem rá kérdőn, és kezdett egyre jobban érdekelni a dolog. Tudtam, hogy csak idő kérdése, és Seonghwa meg fog törni.

- Nem, nem láttam, nem tudom, mit kellett volna látnom.

- Az istenért is, Seonghwa! Kit próbálsz védeni? Te vagy az egyetlen szemtanú, abban az időben jártál ott, amikor az a bizonyos személy meghalt. Ne játsszad az ártatlant, szedd össze magad, és nyögd ki végre, mi történt!

- Tényleg nem tudom, mi történt. Úgy értem… sétáltam… és volt ott valaki… nekem jött. Megtámadott. Vagy nem is tudom. Nem emlékszem pontosan. Csak egy fehér árnyra emlékszem, aztán megállt mellettem egy autó, beszálltam, és elhajtottunk. Nem tudom, a fenébe is, nem emlékszem.

- Ki vezette azt az autót?

- Nem tudom.

- Seonghwa, ne mondd azt, hogy csak úgy beszálltál egy tök idegen autóba. Ki volt a sofőr? Biztosan ismered. Ne kelljen erőszakot bevetnem, hogy kiszedjem belőled! – Kiáltottam fel, majd felpattantam dühömben.

Kezdett borzasztóan idegesíteni, hogy egy ennyire fontos dologra nem emlékszik, és még csak nem is hajlandó együtt működni.

Mielőtt bármit is tehettem volna, kivágódott az ajtó és Jaehyo lépett be rajta.

- Itt meg mi a fene folyik?