*Ajánlott zene:
SHINee - Nightmare*
Aznap este egyedül hajtottam álomra a
fejemet. Részben megkönnyebbültem, hogy nem is volt olyan nehéz megkérnem
Jongsukot, részben azonban még nagyobb súlyt éreztem rám telepedni. Mégis mi
lesz ezután? Mi lesz, ha nem találom meg édesanyámat? Hol keressem, kinek a
segítségét kérjem? És mi lesz, ha előkerül? Meg tudom őt ölni, el tudom majd őt
engedni? Hogyan leszek minderre képes?
Sose gondoltam bele mélyebben a
következményekbe, hogy mi vár még rám és mit kell még tennem. Csak abban voltam
biztos, hogy bármennyire is próbáltam meg átlagos emberként élni, egyre inkább
bonyolódtak az életemben a dolgok és rájöttem, hogy olyan terheket cipelek,
amiket nem tudok sokáig elviselni.
*
Másnap reggel komótosan battyogtam be a
munkahelyemre. A város még javában aludt, és nem csak az utca volt különösen
fagyos, hanem a kis konyhában a hangulat is.
Sose szerettem a kávét, de aznap egy
bögrével indítottam a reggelemet, és félrehúzódva az egyik sarokba
kortyolgattam. Körbefuttattam a tekintetem a társaságon, és valami nagyon nem
stimmelt velük. Hiába volt korán, ez eddig nem akadályozta meg őket abban, hogy
viccelődjenek és egymással beszélgessenek. Most pedig még csak egymásra sem
néztek, és az arcukra volt írva valamiféle megmagyarázhatatlan fájdalom.
Szólásra nyitottam a számat, hogy
megkérdezzem, mi történt, de egy belső hang inkább csendre intett. Talán jobb
nem firtatni a dolgokat, elvégre is új vagyok, nem vagyunk annyira jóban, hogy
megosszanak bármit is velem.
Nem sokkal később bejött a konyhába Ahri
is, aki kivételesen talpig feketébe volt öltözve.
- Sziasztok – köszönt halkan, majd vett
egy nagy levegőt, és bele is kezdett mondandójába. – Mint azt tudjátok, a
tegnapi nap folyamán Dahye nem jött be dolgozni, és bizonyára láttátok már a
hírekben is, hogy a rendőrség eltűnt személyként keresi. Tudom, hogy mindenkit
letaglózott a hír, de szeretnélek arra kérni titeket, hogy azért próbáljátok
meg összeszedni magatokat és bízni abban, hogy meg fogják találni.
Ezután még mondott valamit, de azt már nem
hallottam. Elmerültem a gondolataimba, és különösebben nem is foglalkoztatott a
dolog. Azt se tudtam, kiről van szó, és mivel főként alig húsz évesekkel voltam
körülvéve, elkönyveltem magamban, hogy biztosan csak behisztizett és elment
otthonról.
Miután Ahri lelépett, a többiek továbbra
is csendben ücsörögtek egy darabig.
- Szerintem Dahye se fog előkerülni –
motyogta maga elé az egyik narancssárgára festett hajú lány, majd kelletlenül
felkelt a székről és a reggeli maradékát a kukába dobta.
Mindenki lassan készülődni kezdett, hiszen
alig öt perc volt a nyitásig. Belőlem azonban egy csettintésre eltűnt az
álmosság és sűrűn pislogva néztem magam elé. Olyan érzésem támadt, mintha
felkapcsoltak volna bennem egy bizonyos lámpát, ami egy fél pillanatra ugyan,
de bevilágított mindent és ezáltal egy aprócska kivezető utat fedeztem fel a
jelenlegi kavalkádból, ami mind bennem, mind pedig körülöttem tombolt.
Egyre csak egyetlen egy kérdés vert
visszhangot a fejemben: hogyan értette,
hogy Dahye se fog előkerülni? Más
valaki is tűnt már el?
Gyorsan kiöntöttem a csapba a maradék
kávémat és én is összekaptam magam, majd a többiek után indultam. Akartam
váltani pár szót ezzel a narancshajú lánnyal, de sajnos nem sikerült ketten
maradnunk a konyhában, ráadásul azt se tudtam, hogyan faggassam ki minderről,
hiszen valljuk be, elég tapintatlannak tűntem volna, ha kérdésekkel kezdem el
bombázni.
Nem maradt más választásom, mint egy B tervet
kieszelni, ami szinte már meg is fogalmazódott a fejemben.
Normál esetben nem törődtem volna ezzel az
apró információval, de egyrészt megtanultam az elmúlt jó egy év alatt, hogy
szinte mindennek jelentősége van, másrészt itt volt édesanyám, akit szintén nem
találtunk. Eltűnt ő is, ez a Dahye lány is, és ezekszerint más is. Na, de mégis
hányan pontosan? És mióta történik ez? Összefüggésbe lehet mindezt hozni, vagy
pusztán a véletlen műve lenne? Az utóbbi időben annyira bele voltam temetkezve
anyukám megtalálásába és a sebeim nyalogatásába, hogy eszembe se jutott, hogy
talán nem ő az egyetlen, akit elnyelt a föld.
Őszintén, nem hittem a véletlenekben.
Persze, nem voltam abban se biztos, hogy az esetek összefüggnek, de nem akartam
szó nélkül elmenni a dolog mellett. Ha nem is állnak kapcsolatban egymással az
eltűnések, attól még lehet, hogy ez egy újabb nyom, ami anyukámhoz elvezethet.
Szerencsére az emeletre kerültem, távol
mindenkitől, így volt egy kis nyugalmam gondolkodni és akcióba lépni. Próbáltam
a próbafülkéknél lévő pultban úgy állni, hogy kiessek a kamerák látószögéből,
ugyanakkor belássam én is a fenti területet, majd elővettem a zsebemből a
mobiltelefonomat. Noha nem lehetett volna nálunk, én észrevétlenül elraktam a
pulóverem belső zsebébe. Megnyitottam az internetet és utána kerestem Dahye
eltűnésének.
Annyira koncentráltam arra, hogy átlagos
legyek, hogy tulajdonképpen teljesen elfelejtettem átlagos dolgokat tenni, mint
például céltalanul lézengeni a különböző honlapokon és értelmetlen képeket és
cikkeket olvasgatni, nézegetni. Nem mintha ez hiányzott volna, de talán ha
előbb eszembe jut, mostanra már tudnék ezekről az esetekről.
Nem is kellett keresgélnem, az első
bejegyzések mind erről szóltak, szinte minden hírportálon erről a rejtélyes
eltűnésről írtak. Bele-beleolvasgattam a cikkekbe, de első ránézésre semmi
érdekeset nem vettem észre. Egy lány, aki munka után hazaindult, ám sose
érkezett meg és azóta nem lehet elérni.
Többen is lehozták az egyik fényképét,
hátha valaki látja valahol, és akkor tudatosult bennem, hogy ő volt az a lány,
akivel az első napomon fent voltam az emeleten. Nem fűzött semmiféle érzelem
ehhez a lányhoz, de egy egészen kicsit mégis megérintett és elszomorított,
elvégre mégiscsak „ismertük” egymást.
Ezután elkezdtem a kapcsolódó cikkek
között keresgélni, elolvastam mindent, amiről úgy gondoltam fontos lehet.
Próbáltam kiszűrni és rákeresni az elmúlt másfél hónap eltűnéseire, amik
esetleg a környéken történtek, de nem volt egyszerű feladat. Közel tíz
eltűnésről érkezett bejelentés, amikről cikkeztek is, ebből négy ember
előkerült teljesen épségben. A másik hat emberről a mai napig nem tudtak
semmit, és Dahyehoz hasonlóan, teljesen elnyelte őket a föld. Ennek a hat
embernek a nevét feljegyeztem magamnak a délelőtt folyamán.
Rengeteg gondolatom támadt hirtelen,
többek között az, hogy ez a hat áldozat valószínűleg összefüggésben állhat. Nem
tudtam megmondani, miért, ez afféle megérzés volt részemről. Viszont a probléma
az volt, hogy ezek az eltűnések nem csak itt, a munkahelyem közvetlen közelében
történtek, hanem szerte Szöulban. Ez némiképp elbizonytalanított, ugyanakkor
megerősítette bennem az érzést, és magát a tényt is, hogy emberek tűntek el
nyomtalanul, ez pedig nem lehet véletlen.
Mivel megérkeztek a délutános kollégáim,
fel kellett hagynom a magánnyomozással, és kénytelen voltam elrakni a
telefonomat. Nem bántam, mert így legalább volt időm átgondolni az eddig
szerzett információkat, és kitalálni, hogyan folytassam.
Ebédszünetben ki is ugrottam az egyik
gyorsétterembe, leültem egy félreeső sarokba és miközben lassan megebédeltem,
tovább böngésztem a neten.
- Azt mondta a lány, hogy Dahye se fog
előkerülni... A hangsúly a „se” szón volt. Akkor lehet, hogy más is volt már,
aki korábban itt dolgozott és nyoma veszett? – Gondolkodtam félhangosan, majd
úgy döntöttem, hogy az eddigi hat eltűnt nevére is rákeresek a közösségi
oldalakon.
Sose gondoltam volna, hogy ezek a honlapok,
mint például a Facebook még hasznomra válhatnak. Sokkal könnyebben találtam meg
mindenkit, és minden információt, mint hittem volna, talán többet is, mint
akartam.
Nem kellett sokat nézelődnöm, hamar
megláttam, hogy Dahyen kívül volt még egy lány, aki itt dolgozott, és eltűnt.
Őt már közel egy hónapja keresték. Ez már felettébb felkeltette az érdeklődésemet.
Gyorsan elreppent az ebédidőm is, ezért
visszamentem dolgozni. A délután folyamán akadt jó pár vásárló és ezáltal munka
is, és nagyon kellett igyekeznem, hogy rendesen végezzem a feladatomat. Mégis,
folyton a cikkeken és az eltűnt személyeken kattogott az agyam.
Mégis mi folyik itt? Tényleg
természetfeletti van emögött, vagy egyszerű embercsempészetről, esetleg
szervkereskedelemről lenne szó? Hogy őszinte legyek, a mai romlott világban nem
lepődtem volna meg az utóbbin, vagy ha valami hasonló lenne a dologban és nem
is figyeltem volna fel rá, ha nem lenne itt édesanyám… De ez a gondolat akkor
sem hagyott nyugodni. Kapásból összefüggésbe hoztam a két esetet és nem akartam
erről letenni, bármennyire is próbáltam elvonatkoztatni tőle és bármennyire is
tisztában voltam azzal, hogy ez nem helyes. Én csak meg akartam találni
anyukámat.
Hazafelé úton, a buszon ülve is a
telefonomat nyomkodtam, ezúttal a kommenteket olvasgattam, de azok tényleg nem
vezettek sokra. A legtöbben sajnálkoztak, és remélték, mihamarabb előkerülnek,
de voltak, akik már gyászolták őket, megint mások úgy gondolták, megérdemelték,
mert biztos erkölcstelenül viselkedtek. Sokan hibáztatták a rendőrséget, amiért
még mindig nem fogták el a tetteseteket és emiatt sokan vitába szálltak, merthogy
egy szervkereskedelmet nem olyan egyszerű megtalálni és felszámolni. Egy szó,
mint száz, a hozzászólók között nem volt semmi gyanús.
Amikor hazaértem, Jonghyunnal futottam
össze. Kis híján fellöktem, annyira belemélyedtem a telefonozásba.
- Neked is, szia – lengette meg előttem
kezeit mosolyogva, majd mivel nem reagáltam, a mobilomat egy mozdulattal
kivette a kezemből és gyengéden megütögette vele a fejemet.
- Ó, szia – eszméltem fel, és zavartan
elmosolyodtam, majd Jonghyun visszaadta a telefont, én pedig el is tettem. - Ne
haragudj, csak annyira el vagyok merülve a gondolataimba… - magyarázkodtam,
miközben gyorsan levettem a kabátomat és a cipőimet, majd nagyot szusszanva
leültem a kanapéra. – Hyunseung nincs itthon?
- Nem, még nincs. De mi történt? Olyan aggodalmasnak
tűnsz – ült le velem szembe és kíváncsian fürkészni kezdte az arcomat.
- Ma igen furcsa dologra bukkantam –
sóhajtottam fel, és rá emeltem tekintetem. Keresztbe tettem a lábaimat, majd az
egyik kezemet a kanapé háttámlájára támasztottam, és két ujjammal a homlokomat
kezdtem el masszírozni. – Az egyik munkatársam tegnapelőtt eltűnt, és utána
kerestem a neten az eltűnésének. Kiderült, hogy az elmúlt időszakban nem ez
volt az első eset, egyelőre hat embert találtam biztosan, és ebből ketten abban
az üzletben dolgoztak, ahol én. Ez pedig nem hagy nyugodni. Nem csak azért,
mert anyu is nyomtalanul tűnt el, hanem mert mekkora az esélye, hogy egy
hónapon belül ugyanannak az üzletnek a két dolgozója is áldozatul esik?
Láttam Jonghyunon, hogy nehezen követi a
gondolataimat, de végül felvette a fonalat, összerakta magában és utána
válaszolt csak.
- Áh, igen, igen, tudom, miről beszélsz.
Hallottam az eltűnésekről, de én nem tulajdonítottam ennek nagy figyelmet –
vonta meg egyszerűen vállát.
- Ezt most azért mondod, mert Hyunseung
azt mondta, hogy mondd ezt, vagy tényleg így gondolod? – Néztem rá gyanúsan, homlokráncolva.
- Ne nézz így rám, nem tettem semmit –
nevette el magát, miközben védekezően megrázta maga előtt kezeit. - Tényleg
így gondolom. Nem folytam bele mostanság semmiféle nyomozásba vagy vámpíros
ügyekbe, tudod, hogy a legtöbb időmet főként Younggal töltöm. De kérdezd meg
Hyunseungot, szerintem ő jobban megvizsgálta az eseteket.
- Az lesz, azért is kerestem az előbb. De
igazából én se tudom, mit gondoljak. Kétes érzéseim vannak ezzel kapcsolatban.
Egyfelől nem akarom bemesélni magamnak, hogy márpedig ezek összefüggnek anyu
eltűnésével, mert ha kiderül, hogy mégsem, akkor nagyot fogok csalódni.
Másfelől pedig nem brutálisan ölték meg őket, ezek nem gyilkosságok, mint anno
a kollégiumban vagy az iskolában. Ez az egész… nem is tudom. Gyanús és bűzlik,
mint a pöcegödör, de valahogy mégsincs olyan tiszta megérzésem, mint korábban
szokott lenni.
- Ez szerintem inkább azért van, mert ott
volt konkrét, kézzel fogható nyom, amin el tudtál indulni. Akkor meg tudtad
vizsgálni a testeket, most meg csak a nagy semmi van. Plusz, jelenleg a
képességedre se számíthatsz. Szerintem emiatt érezheted úgy, hogy valami nem
oké. Most… most egy hétköznapi ember szemével tapasztalod meg a dolgokat, most
saját magadra vagy utalva, azonban ne felejtsd el, hogy az eltűnés, az eltűnés.
Hogy köze van-e anyukádnak ehhez, vagy, hogy természetfelettiről van szó, az
édes mindegy. Valakik eltűntek, és meg kell őket találni.
- Úgy érted, nekem? – Mutattam félve
magamra és szerintem Jonghyun is észrevette azt a rémületet, ami egy pillanatra
kiült az arcomra.
- Ha akarod, akkor neked is. A rendőrség
már nyomoz az ügyben. A te döntésed, hogy ha kiderül, hogy semmi köze
anyukádhoz, akkor segítesz-e vagy annyiban hagyod.
Elgondolkodtam Jonghyun szavain, de végül
nem fűztem hozzá semmit. Ő csak bátorítóan rám mosolygott, végül felkelt és ott
hagyott gondolkodni.
Nagyot sóhajtva dőltem el a kanapén, és
arcomat az egyik díszpárnába fúrtam, majd néhány másodperc múlva a kandallóban
pattogó tüzet kezdtem figyelni.
Valahogy úgy tűnt, a Sors nem akarja, hogy
normális, hétköznapi életet éljek és ennek valamiért nagyon örültem. Én magam
nem is tudtam és nem is akartam átlagos lenni, unalmasnak és értelmetlennek
tartottam, ugyanakkor természetfelettiként sokkal kimerítőbb és ijesztőbb volt
szemlélni a világot. Nehezen találtam meg az arany középutat, de tudtam, amíg
nem találom meg édesanyámat, nem is lesz erre esélyem.
Arra gondoltam, talán a képességem sosem
tűnt el. Nem azért nem jelentkezett, mert ő is elfáradt és azt akarta, hogy
pihenjek egy kicsit. Talán direkt, önszántából vonult félre, talán szándékosan
akarta, hogy egy kicsit emberi szemmel lássam a világot. Mert most, hogy
láttam, új nyomra bukkantam. Ha nem vonul vissza, sose kezdik el a többiek azt
szajkózni, hogy éljek átlagosan, és ha ők ezt nem kezdik el, akkor nekem sem
lesz sosem munkahelyem. És láss csodát, véletlenül nem egy olyan helyre vettek
fel, ahonnét már két személy is eltűnt?
A képességemnek végig ez volt a célja. Ő
talán már sokkal előbb megérezte, hogy valami nincs rendjén és így próbált meg
segíteni, a helyes útra terelni.
A hátamra fordultam és plafont kezdtem el
nézni.
- Azt mondtam, hogy semmi érdekeset nem
találtam az eltűnések miatt. De ha van képességem, ha mégsem vonult félre,
akkor az azt jelenti, hogy talán pont ez a semmi az, ami igazán számít –
motyogtam halkan, magam elé, ám egyelőre nem tudtam, hogy ez mit akar
jelenteni.
Eléggé zavaros volt minden, és tekintve,
hogy semmiben sem lehettem százszázalékos, így a találgatások jelen esetben nem
sokat értek.
Arra a döntésre jutottam, hogy a mai napra
hagyom az egészet, és majd miután Hyunseunggal is beszélgettem erről, akkor
meglátom, hogyan legyen tovább. Talán ő tud még plusz információval szolgálni,
vagy talán ő már sokkal előrébb jár a nyomozásban, mint én.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése