12. rész

*Ajánlott zene: VIXX - Fantasy*

https://www.youtube.com/watch?v=IuaRdAozUI0

Szombat reggelre virradt. Alig múlhatott nyolc óra, de a szobámban olyan sötétség uralkodott, hogy azt hittem, még fel sem kelt a nap.

Nagy nehezen kikecmeregtem az ágyból, embert faragtam magamból, majd fél órával később Hyunseunggal már úton is voltunk a kórházba, Sorához. Mivel szabadnapos voltam, rengeteg mindent terveztem aznapra, így nem lustálkodhattam.

Útközben beszámoltam Hyunseungnak a tegnap történéseiről.

- Szóval… A kérdésem annyi, hogy te ezekről mennyi mindent tudsz? – Pillantottam rá, aki csak halványan elmosolyodott. – Most mi az?

- Semmi, semmi, csak azt hittem, hogy kiabálni fogsz és teljesen kikelsz magadból, amiért nem számoltam be semmiről sem neked.

- Ami azt illeti, tegnap este már képzeletben adtam neked egy kisebb fejmosást, de tekintve az elmúlt időszakra, tudom, hogy csak nem akartál még inkább összezavarni, na meg nem lett volna fair tőlem sem, hiszen azt se tudom, te mégis mennyi mindent tudsz. Ha tényleg olyan fontos információid lennének, szerintem már tudnék róluk, szóval úgy döntöttem, megkímélem magunkat egy felesleges veszekedéstől és először meghallgatlak téged is – magyaráztam neki, amin csak még szélesebben mosolyogni kezdett.

- Annyira szeretem, hogy ilyen higgadt tudsz maradni. – Amíg a piros lámpánál várakoztunk, odahajolt egy pusziért, majd amint zöldre váltott, ráfordultunk a főútra. – Az igazság az, hogy valóban tudok az esetekről, sőt, jóval több eltűnésről is hallottam, mint amiről te most beszámoltál nekem. De én nem nyomoztam ezek után, a rendőrségtől hallottam ezt-azt.

- Attól az alakváltó rendőrtől, aki a kollégiumban is ott volt?

- Igen, tőle. Szeret beszámolni egy csomó ügyről, a beszélgetéseink nagy része csak ilyenekből áll. De úgy gondolom, ezek az eltűnések nem olyan fontosak.

- Hogy értve nem fontosak? Jonghyun tegnap azt mondta nekem, hogy az eltűnés az eltűnés, akár természetfeletti, akár nem. Én döntöm el, hogy segítek-e vagy sem – értetlenkedve, kissé meglepve néztem Hyunseungra.

- Igen, a te döntésed. De nekem is van saját döntésem – magyarázta. – Úgy vélem, ezek az eltűnések inkább emberrablások lehetnek. Szervkereskedelem, emberkísérlet, prostitúció, ilyenek. Kegyetlenül hangozhat, de ezek nem rám tartoznak. Eltűntek emberek, és ha valami gyanús lenne, ha úgy érezném, hogy természetfeletti, jobban belevetném magam a dologba, és addig nem nyugodnék, amíg meg nem találom a tettest. De semmi jel nem mutat arra, hogy köze lenne a mi világunkhoz. Én vámpír vagyok, ők emberek és vannak szabályok, amiket be kell tartanom. Nem segíthetek mindenhol mindenkinek. Nekem is vannak kötelességeim, amiket teljesítenem kell, ezer meg egy dolgom van ezenkívül is. Nem avatkozhatok bele mindig az emberek dolgaiba, mert akkor hol maradna az egyensúly? Az emberek se szólnak bele abba, hogyan rendezem le azt, amikor megtébolyul egy vámpír és több társát megöli. Akkor én miért tenném ugyanezt? Érted, mire akarok kilyukadni? – Vetett rám egy gyors pillantást, amíg egy újabb piros lámpánál ácsorogtunk.

- Igen, értem. Te vámpír vagy, én meg félig-meddig ember – sóhajtottam fel halkan, elgondolkodva.

- Így van – bólintott egy aprót. – Én ebbe nem folyhatok bele, ha akarnék, ha nem. Számomra nekem ez az eset nem furcsa, mert nem csak nálunk, hanem az egész világon tűnnek el emberek, ez nem először fordul már elő. Nekem pedig valahol meg kell húznom a határt. De ha te úgy érzed, hogy ennél többről van szó, akkor rád bízom, mit teszel. Természetesen, ha segítségre van szükséged, állok rendelkezésedre.

- Értem, persze, és nem baj. Így már teljesen világos minden, és megértem, miért nem mondtad el. Mondjuk, ha figyelmesebb vagyok, akkor rájöhettem volna én is magamtól, hiszen az internet is tele van ezzel és mindenki erről beszél – csóváltam meg a fejemet, és hátra söpörtem hajamat. – Ettől függetlenül, neked miért nem gyanús ez a sok eltűnés? Értem, hogy volt már erre példa és ez neked megszokott, de mégis…

- Pont ezért. Mert nincs benne semmi újszerű. Nincs konkrét nyom, és ez az emberekre annyira jellemző. Mármint ha valaki nagyon okos és ügyes, akkor el tud több embert is úgy tüntetni, hogy semmit nem hagy maga után, de végül, előbb vagy utóbb el fog bukni. De a természetfeletti más. A természetfelettiek, még ha ugyanolyan módszerrel is ölnek meg valakit, mint egy ember, akkor is hagynak maguk után nyomot. Két ugyanolyan gyilkosságból meg tudod állapítani, melyiket tette ember és melyiket más valaki. Mert a természetfelettieknek, hogy is mondjam… van egy egyfajta jellegzetes illatuk, kisugárzásuk, valami, amiből megérzed, hogy bizony ott járt egy természetfeletti. Ez különböztet meg minket az emberektől. Tény, hogy sok ilyen esetet kell látnod és tapasztalnod, de meg lehet állapítani az eltérést. Érted?

- Igen, azt hiszem. Ez olyasmi, mint amikor a kollégiumban megéreztem a hideg levegőt?

- Igen, olyasmi. De ezeknél az eseteknél nem volt ilyen. Nem voltam ott minden helyszínen, de egyértelműen látszott, hogy ember tette.

- Ahha. – Bólintottam, majd ismét hosszadalmasan elgondolkodtam, miközben tovább haladtunk a kórház felé. – Mi van, ha mégis természetfeletti az illető, de el tudja rejteni a nyomokat?

- Kizárt, hogy olyan lenne. Ez a természetfelettiek jellegzetessége, ezt nem tudod csak úgy eltüntetni.

- Mi van, ha mégis lehetséges? Talán azt akarja elhitetni a tettes, hogy emberek tették és ne nyomozzunk. A világ folyamatosan változik. Régen nem volt természetfeletti, most van. Mi van, ha valaki már eljutott olyan szintre, hogy ezt a jellegzetes „illatot” vagy mit meg tudja semmisíteni?

- Ne bizonytalaníts el, Minseo.

- Csak magamat akarom megerősíteni. Emlékszel, hogy a kollégiumban is csak én érzékeltem a testek körül a hideg levegőt, senki más nem? Mi van, ha most is ugyanez a helyzet? Az is lehetett már egy jel arra, hogy a természetfeletti is változik, fejlődik.

- De nincsenek holttestek.

- Az igaz, de vannak helyszínek, nem? Megnézhetném őket, nem gondolod? Hátha találok valamit.

- Elvihetlek oda, de a képességed nem működik. Nem lesz így gond?

- Igazság szerint működik, csak jelenleg emberként kell látnom a világot. Vagy legalábbis azt hiszem. De az is előfordulhat, hogy a helyszíneken ismét működésbe lép. Bárhogy is, ezt csak úgy tudhatjuk meg, ha odamegyünk.

- Jól van, rendben. Ha téged ez megnyugtat, akkor legyen így – sóhajtott fel halkan.

Hyunseung, mintha csak tudta, hogy ez a beszélgetés meg fog történni, kinyitotta a kesztyűtartót, és egy mappát húzott elő. Odaadta nekem, én pedig kinyitottam, és gyorsan átlapoztam a benne található papírokat. Az eddigi áldozatok személyes adatai és az eltűnésük körülményei voltak benne.

- Tegnap este elkértem a rendőrségtől. Valahogy éreztem, hogy neked szükséged lesz rájuk.

Halványan elmosolyodtam. Nem voltam benne biztos, hogy Hyunseung azért tette, mert valóban megérezte, hogy én biztosan rá fogok kapni erre az ügyre vagy azért, mert mélyen legbelül ő is tudta, hogy többről van itt szó, mint egyszerű eltűnésekről.

Eltettem a mappát a táskámba, és abban a pillanatban meg is érkeztünk a kórházhoz. Elbúcsúztunk egymástól, majd kiszálltam a kocsiból. Hyunseung megvárta, míg bemegyek az épületbe, majd tovább hajtott.

Amíg felértem Sora szobájához, megállás nélkül kattogott az agyam. Hogyan fogom kiszűrni, ki az, aki tényleg eltűnt, és ki az, aki természetfeletti áldozata lett? Már ha, tényleg van ki után kutatnom, és nem rossz úton járok.

Sora kórterme előtt aztán elhessegettem gondolataimat, és magamra vettem a széles mosolyomat, majd beléptem.

- Szép jó reggelt – köszöntem kedvesen, mire Sora álmos szemekkel pislogott rám. Egyből kivirult, ahogy kitisztult látása, és fel is ült az ágyban.

- Szia. Olyan régen voltál itt, azt hittem, már sosem jössz – nézett rám morcosan, én pedig leültem mellé és szorosan megöleltem.

- Ne haragudj, akartam jönni, csak lefoglalt a munka – vigyorodtam el szélesen. Sora szemei egyből felcsillantak és izgatott tekintettel nézett rám.

- Neee. Sikerült munkát találnod? Úristen, ez annyira jó – kezdett el ujjongani, majd ismét a nyakamba vetette magát.

Jó pár órán át beszélgettünk és újabb sétát tettünk kint az udvaron a csípős hideg ellenére. Hiába volt Sora beteg, valahogy mégis ő volt az, aki a rengeteg energiájával fel tudott dobni és el tudta feledtetni velem az élet problémáit. Mellette egyszerű ember voltam, egyszerű élettel és egyszerű gondolatokkal. És ez olyan megnyugtató volt számomra. Ezek a pillanatok voltak azok, amik segítettek abban, hogy két lábbal maradjak a talajon és ezek bizonyították számomra, hogy még nem őrültem meg teljesen.

Néha, amikor vele voltam, arra gondoltam, bár mindig így élhetnék. A képességem és a természetfeletti létezése nélkül is izgatott és pezsgő életem lehetne. Sora olyan volt, mintha csak egy tükör lenne. Megmutatta azt, milyen életet élhetnék, vagy éppen milyent érdemelnék, de ha pontos akarok lenni, akkor úgy fogalmaznék, hogy egy olyan képet mutatott nekem, ami lehetnék, csak éppen nem akarok olyan lenni. Vágytam az ő egyszerű és mégis mozgalmas életére, és ha jobban törekednék rá, talán sikerülne is, de valahogy mégsem vonzott annyira már…

Azok után, amik történtek, képtelen lettem volna mindent elfelejteni és úgy tenni, mintha mi sem történt volna, vagy egyszerűen csak továbblépni és nem figyelembe venni. De nekem nem ilyesfajta végzet volt megírva, és amikor Sorával voltam, tőle merítettem erőt ahhoz, hogy a saját sorsomat is beteljesítsem.

Pár óra múlva azonban tovább kellett állnom, így el is köszöntem tőle. Mielőtt azonban kiléptem volna a szoba ajtaján, még utánam szólt:

- Ne bízz benne…

Lemerevedtem és visszacsuktam az ajtót. Visszalépdeltem az ágya mellé, és úgy néztem rá.

- Kiben ne bízzak, Sora?

- Csak ne bízz benne… - suttogta, vagy inkább csak motyogta halkan. A szája alig mozgott, miközben beszélt, és szemei is csukva voltak. Mintha csak álmában beszélt volna.

- Kiben ne bízzak? – Tettem fel ismét a kérdést, de válasz már nem érkezett.

Sora mély álomba merült, én pedig nem akartam felébreszteni.

Nagy levegőt vettem és kiléptem a folyosóra.

Senki nem volt körülöttem, a kora délutáni békés nyugalom és a fojtott csend zengett a kopár falak között.

A magassarkú cipőm tompa koppanásai vertek visszhangot, miközben a fejemben (vagy ténylegesen hallottam?) ez az egy mondat ütemes suttogássá alakult és úgy éreztem, hogy minden egyes lépésemnél valaki figyel. Amint becsukódott mögöttem a lift ajtaja, egy újabb rekedt sóhajt engedtem ki magamból.

Ahogy várakoztam a buszra a kórház előtti megállóban, arra gondoltam, vajon kiben nem kéne megbíznom? Jaehyoban, mert talán hazudott arról, hogy nem talált semmit? Gyeowoolban? Vagy talán Hyunseungban, mert eltitkol információkat? Jongsukban, mert talán mégse akar segíteni nekem? A többiekben, mert olyan ritkán látom őket és valójában a hátam mögött ellenem dolgoznak? Vagy a munkatársaimban? Esetleg Sorában? Magamban?

Ötletem sem volt, kiben ne kéne bíznom. Mindenkinél találhattam volna kifogást, miért ne bízzak bennük, ugyanakkor annál is több indokot fel tudtam mutatni, miért is kéne megbíznom.

Talán Sorának ez csak egy nyelvbotlása lenne? Vagy valójában magához beszélt?

Nem találtam a választ, de nem is akartam keresni. Majd idővel megtudom, ki az, akire figyelnem kell, addig pedig csak azt tudom tenni, hogy még jobban nyitva tartom a szemeimet.