20. rész

*Ajánlott zene: ATEEZ – My way*

https://www.youtube.com/watch?v=LB_-Nxndm1g

Másnap reggel egyáltalán nem akaródzott felkelni. Most, hogy végre rendesen tudtam volna aludni, végre súlytalannak és gondolat-mentesnek éreztem magam, szerettem volna pihenni, de az ébresztő órám kitartó rikácsolása minden álomvilágomat szertefoszlatta.

Egy hatalmas ásítás közepette felültem az ágyban, és nyújtózkodtam egyet. A tőlem telhető leggyorsabban embert varázsoltam magamból, majd kibattyogtam a konyhába.

Egyedül csak Hyunseung volt ott, aki már egy adag pirítóssal várt rám. Jongsuk és Woobin még valamikor a napfelkelte előtt visszamentek a saját otthonukba.

- Mizu? – Kérdeztem, ahogy leültem az asztalhoz, és falatozni kezdtem. – Hogy sikerült a tegnap?

- Azt hiszem, egész jól. Nem vágtunk egymáshoz vázákat és nem verekedtünk, szóval azt hiszem, jól – válaszolta egy féloldalas mosoly kíséretében, miközben újabb adag kenyeret helyezett a pirítóba.

- Hülye – csóváltam meg szemforgatva a fejemet. – Most komolyan? Megbeszéltetek mindent?

- Nagyjából. Nem mindenben egyezik a véleményünk, de legalább beszéltünk arról, amiről kellett. Azt hiszem, el fog még tartani egy ideig, amíg újra összekovácsolódunk, de a kezdő lépéseket megtettük.

- Nagyon helyes, örülök neki. A beszéd csodákra képes, ha nem tanultad volna meg az elmúlt ezer éved alatt – vigyorogtam rá, mire Hyunseung meglökte a fejemet, emiatt pedig belefejeltem a lekváros kenyerembe.

- Nem szabad az idősek orra alá dörgölni, ha néha okosabb vagy náluk, ha nem tanultad volna meg az elmúlt huszonakárhány éved alatt – nevetett fel ezúttal Hyunseung, mire csak fogtam a lekváros kenyeret és egy jól irányzott mozdulattal hozzávágtam. Nagy csattanással landolt a hófehér ingjén, mire Hyunseung teljesen lemerevedett és aggódva nézett az említett ruhadarabra. – Az ingem!

- Mit vagy úgy oda, ez csak egy ing. Van még jó pár darabod belőle.

- De a kedvenc ingem!

- Van még jó pár darab a kedvenc ingedből.

- De nincs időm átöltözni.

- Elég időd van még, tekintve, hogy vámpír vagy és mennyire koros is.

- Fhú, Minseo – sóhajtva kapott fejéhez Hyunseung, mire csak hangosan nevetni kezdtem.

- Bocsi. Nekem viszont nincs időm, mert el fogok késni a munkából, úgyhogy már itt sem vagyok – pattantam fel, mielőtt egy újabb adag pirítóst nyomott volna az arcomba.

- Várj meg, elviszlek – törölte meg az ingjét Hyunseung, majd kikapcsolta a gépet is.

- Mi lesz a reggelivel?

- Jonghyunék tuti megeszik. Pár perc és itt lesznek.

- És az inged?

- A kocsiban átöltözöm.

- Akkor nyomás.

Hyunseungnak valóban volt egy pótingje az autójában, sőt, igazából egy egész sporttáskányi váltó ruhája volt a csomagtartóban. Mint egy női ridikül.

Semmi kedvem nem volt dolgozni menni, de a kötelesség mindig az első. Bármennyire is nehéz elindulni egy nap, végül vagy így, vagy úgy, de elkezdődik egy újabb nap.

Útközben nem szóltunk egymáshoz Hyunseunggal. Élveztük a csendet, ami oly ritkán adatott meg nekünk, többnyire csak akkor, amikor együtt voltunk. És ez többet ért jelenleg mindennél. Végül azonban mégis beszélgetésbe kezdtünk.

- Bocsánatot szeretnék kérni a tegnap esti viselkedésemért. Biztos nagyon megijedtél – sóhajtott fel halkan Hyunseung.

- Ugyan, nem probléma. Láttam már ennél durvább dolgokat, és mindenkinek lehetnek néha dühkitörései – vontam vállat egy mosoly kíséretében.

- Tudom, de ez nem rám vall. Lehettem volna megfontoltabb és gondolhattam volna rád előbb is. Tényleg ne haragudj – adott egy puszit az arcomra, amikor épp egy piros lámpánál ácsorogtunk.

- Tényleg nem gond, már el is felejtettem. Ne aggódj ezen, mindenki hibázhat. A lényeg, hogy megbeszéltétek a dolgot – mosolyodtam el, és megfogtam kezét, majd megszorítottam azt.

- Jól van – bólintott, majd tovább haladtunk az úton. – És találtál valamit? Jutottál előrébb?

- Őszintén? Nem, nem igazán. Woobin nem talált semmit a környéken. Illetve egyszer szagot fogott, de befelé akart menni, és nem kifelé. Odabent pedig nem volt semmi. Valószínűleg azt érezte, amikor még anyu ott tartózkodott, de a kifelé vezető nyomokat már ő sem érzékelte.

- Ez nem hangzik túl biztatóan. Szerinted mi lehet az oka?

- Nem tudom. Reménykedem benne, hogy már nem él, és a túlvilágon van, azért nem érzi senki. Jó lenne, ha kapcsolatba tudnék lépni a halottakkal, de egyelőre még nem megy.

- Idővel biztosan menni fog – biztatott Hyunseung.

- Meglehet, de addig nem tudom, hogyan tovább. Attól még meg fognak halni emberek, és semmit sem tehetek.

- Még mindig úgy gondolod, hogy köze van anyukád eltűnéséhez ez a sok eset?

- Szerinted véletlen lenne? Nem hiszem.

- Nekem semmi furcsa nincs benne. Mindig is haltak meg és tűntek el emberek, ez nem újdonság. De ha te így érzed, akkor az nem lehet véletlen. Amit tanácsolni tudok, hogy hagyd, hogy a dolgok maguktól oldódjanak meg. Ha túlságosan rákoncentrálsz, és betegre aggódod magad, nem fogod látni a válaszokat magad előtt.

- Észben tartom.

Miután Hyunseunggal elbúcsúztunk egymástól, kiszálltam és besétáltam a munkahelyemre. Lepakoltam a cuccaimat, és nekiálltam a reggeli takarításnak.

Miközben az emeleten mostam fel a padlót, elgondolkoztam, mi mindent kell megtennem. Egyrészt meg kell keresnem anyukámat, másfelől ki kell derítenem, miért tűnik el ennyi ember mostanában, és természetesen megtudni, valóban összefüggésbe hozható-e mindez. Aztán ott volt a túlvilággal kapcsolatos aggodalmam is, mielőbb módot kell találnom rá, hogy kiderítsem, mi történik ott. Ott volt Woobin, akit valahogyan, de vissza kellett hoznom az élők sorába és ott volt Sora is, akinek a kétes kijelentései sem hagytak nyugodni. És legvégső soron, ott kullogott alig észrevehetően egy aprócska árny, egy alig hallható hangocska, aki azt súgta, hogy Taeminre is oda kéne figyelnem.

Teendőm tehát volt bőven, miközben nem ártott volna az se, ha a saját életemet is rendbe hozom és megtalálom a saját boldogságomhoz az egyensúlyt.

Szerettem volna minden problémát úgy eltörölni, mint a padlón a sáros lábnyomokat, de sajnos az élet nem volt ilyen egyszerű. Jelenleg viszont nem tehettem mást, minthogy a munkámra koncentráltam, és hagytam, hogy a dolgok leülepedjenek és az én gondolataim is rendeződjenek.

*

A mai nap kicsit mozgalmasabb volt, mint úgy általában, így munka is adódott rendesen. Kivételesen örültem neki, mert legalább a gondolataim nem csapongtam mindenfelé, és rá tudtam hangolódni a feladatomra.

Az emberek jöttek és mentek, rengeteg mennyiségű ruhát próbáltak fel, és fel is halmozták a fülkében, mert olyan nehezükre esett visszavinni a helyükre. Arról nem beszélve, hogy a levetett ruhákat sokszor a földre dobták, aztán meg azon tapostak, hogy majd mások reklamálhassanak, hogy koszos ez a nadrág, foltos az a póló és kedvezményt kérnek. Egyesek még az asztalokra hajtott pulóvereket is úgy összetúrták, hogy lehetetlen volt kivenni, mi hová tartozik, és azt is természetesnek tartották, hogy amit levertek ruhát, azt szépen ott is hagyják, hogy aztán mások megint csak bosszankodjanak, hogy itt senki sem tart rendet és az eladók semmit se csinálnak. Egy fiatal házaspár buta kérdéseikkel zaklattak, és azon gondolkoztam, ezek vajon hogyan maradtak életben eddig?

Aznap az emberek sokféle arcát láttam, főként a rosszabbik felét. Arra gondoltam, vajon biztos jó, ha én tartok egyensúlyt a világon? Mert azon a napon körülbelül minden második ember életét képes lettem volna kioltani, annyira dühítően viselkedtek. Szerencsére meg tudtam őrizni a hidegvérem, és egy sóhaj kíséretében túl is tettem magam mindenen, de az biztos, hogy erősen elgondolkoztam azon, hogy valóban ezt a munkát akarom-e majd mindig csinálni.

Természetesen adódtak kedves vásárlók is, akik megköszönték a segítséget, nem hagytak maguk után kuplerájt, és szép napot kívántak, mindezt mosolyogva, egy csepp rosszindulat nélkül. Érdekes volt szemlélni őket; ki hogyan jön oda hozzám, köszön-e vagy sem, hogyan fogalmazza meg a kérdését, rám néz-e, miközben beszél, vagy a telefonját nyomkodja, hogyan reagál a válaszomra, és hasonlók. Miközben végeztem a munkámat, és figyeltem a mozdulataikat, egészen úgy éreztem, mintha az anyjuk lennék. Vagyis felettük állnék. És igazából felettük is álltam.

Akkor először éreztem azt, hogy nem baj, hogy nem tudják, ki vagyok. Jó érzés volt úgy járkálni közöttük, hogy azt hitték, egyenlő vagyok velük – leszámítva, hogy talán egyesek le is néztek, de jelenleg ez sem zavart. De ott voltam, és semmit nem tudtak rólam, és nekem emiatt nem nehezedett teher a vállaimra. Ha tudták volna, talán elkerülnek, talán féltek volna tőlem, talán rám se néznek, és ezt sokkal nehezebben viseltem volna. De akkor, ott, kivételesen jó érzéssel töltött el. Én is ember voltam. Átlagos. Hétköznapi.

Elmosolyodtam ezen. Arra gondoltam, hogy rendben van ez így, hogy van egy titkos felem. Mert ők nem tudják, mire vagyok képes. Ők azt hiszik, jobbak nálam, és én tudom, hogy tévednek. Az pedig jó dolog, ha tudod, hogy a másik téved, és magadban elmosolyodsz. Ő meg felhúzza magát azon, hogy nem tudja, mire gondolsz és a szidásait nem veszed magadra.

Eleinte félelmetesnek gondoltam a világot. Féltem az emberek közé menni, mert rettegtem attól, mit gondolnak rólam. De valójában sokkal rettenetesebb volt az, amit én véltem róluk. És ez valamelyest megnyugtatott.

Miután vége lett a munkának, és bezártuk az üzletet, elégedetten nyújtóztam egyet. Végre egy hasznos nap, anélkül, hogy aggódtam volna bármiért is.

A hátsó kijáraton távoztunk. Az odáig vezető hosszú és sötét folyosó kissé ijesztő látványt nyújtott, még ha tudtam is, hogy az egyik oldalon a zsákokban a vállfák vannak összekötözve, a másik oldalon lévő kartondobozok pedig a még ki nem bontott árukat tartalmazzák. Meg is ijedtem, amikor a két fiú kollégám bohóckodtak és az egyikőjük belelökte a másikat a zsákok közé, amik hangosan pukkantak egyet.

Vicces volt nézni, ahogy szórakoznak, és hogy ennyi munka után még volt energiájuk ilyenekre. Nekem minden végtagom fájt, az egész testem fáradt volt és örültem, hogy Hyunseungnak volt erőm üzenetet küldeni, hogy végeztem és úton vagyok haza. Ám a tompaság és a fáradtság ellenére is úgy éreztem, hogy egészen lelkes vagyok és hogy végre élni kezdtem.

De bármennyire is voltam kimerült, és hiába is ásítoztam, aminek következtében könnybe lábadt a szemem, amikor kiléptünk az ajtón, még visszanéztem a raktárba, és meg mertem volna esküdni, hogy láttam egy sötét foltot elsuhanni odabent.