19. rész

*Ajánlott zene: EXO – For life*
https://www.youtube.com/watch?v=DTiZ0aCm3rs

Mire hazaértünk, a lakásban már nem égett a villany. Biztos voltam abban, hogy Gyeowool és Young már nincsenek otthon, az én kérésemre. Felhívtam őket, hogy az éjszakát töltsék egy szállodában, vagy bárhol máshol, így Gyeowool elvitte magához. Természetesen egyikük sem örült ennek, főleg, hogy már éjfél is elmúlt, amikor szóltunk nekik, de akkor se szerettem volna, ha látják Woobint. Young nem biztos, hogy felfogta volna a látottakat.

Jonghyun, Eungyeol és még néhány másik vámpír a biztonság kedvéért kint maradt az éjszaka fedezni minket, vagy csak azért tettek így, mert ők is érzékelték a feszültséget Jongsuk és Hyunseung között.

Néma csendben mentünk be a lakásba. Egy idő után kezdett ez kínossá válni, így én szólaltam meg először.

- Erre van egy vendégszoba, Woobin lepihenhet addig – mondtam, majd megindultam az egyik üres szoba felé. Néha még én magam is meglepődtem, hogy mennyi felhasználatlan és számomra is ismeretlen része van a háznak, pedig én itt éltem már egy jó ideje.

Jongsukék követtek, egy szó nélkül. Miután bementek, magukra hagytam őket. Woobin fáradtnak látszott, szemei alatt hatalmas karikák éktelenkedtek. Elvégre is, a szervezete egy öt éves gyermekével ért fel, nem csoda, ha elálmosodott a kis éjszakai túránktól.

Hyunseung a nappaliban ücsörgött, egy üveg bor és két üres pohár társaságában. Lélekben készülődött egy hosszas beszélgetésre. Csendben leültem mellé, majd hozzá bújtam, ő pedig átölelt. Most nem volt szükségünk szavakra, csak egymás jelenlétére. Mindkettőnk feje tele volt gondolatokkal, rengeteg kérdéssel és megannyi zavarral. De mindezek ellenére tudtuk, hogy egymásra bármilyen körülmények között számíthatunk.

- Azért jól vagy? – Kérdezte meg végül Hyunseung.

- Persze, minden rendben. Csak még át kell gondolnom pár dolgot – feleltem halkan. – Azt hiszem, jól jönne egy kevés alvás nekem is.

- Menj csak nyugodtan. Majd holnap beszélünk – hosszan megcsókoltuk egymást, majd felálltam és felmentem az emeletre.

Még láttam, ahogy Jongsuk csatlakozik Hyunseunghoz és egy ideig csak ülnek egymással szemben, majd bevonultam a szobámba. Nem akartam hallani őket, mert egyáltalán nem rám vonatkozott a beszélgetésük. Ez a kettőjük dolga volt, és nyugalomra volt szükségük, ahogy nekem is.

Vettem egy forró fürdőt és igyekeztem kikapcsolni az agyamat. Testem minden porcikája fáradt volt, sajgott és gyengének éreztem, de a fejemben a gondolatok mindezek ellenére fáradhatatlanul csapongtak. Csak pár perc nyugalmat szerettem volna, csendet, némaságot, minden téren.

Nem tudom, mennyi ideje feküdhettem a kádban, de amikor már kellően átázott mindenem és a víz is kihűlt, úgy gondoltam, ideje nyugovóra térnem.

A testem egy fokkal jobban volt, de lelkileg nem változott semmi. És az volt az igazság, hogy aludni se igazán tudtam. Így miután eltelt egy forgolódással teli óra, úgy döntöttem, meglátogatom Woobint.

Halkan, észrevétlenül osontam le a földszintre, és mentem be a vendégszobába, majd csuktam be magam mögött az ajtót.

Sötét volt, csak a kintről beszűrődő utcai lámpa adott némi világosságot.

Woobin hason aludt, hüvelykujját rágcsálva, mint egy óvodás kisfickó. Csak néztem őt, az ajtóban állva, és még mindig próbáltam felfogni, hogy mi is ő valójában.

Egy élőhalott… Egyszer már meghalt, járt a túlvilágon, de most mégis itt volt a földön. Lélegzett, evett, mozgott és gondolkozott. Olyan volt, mint egy gyerek, mégis, valójában fejben felnőtt volt, a valódi önmaga. Bele se akartam gondolni, mennyire rossz lehetett neki, hogy sosem mondhatta el a gondolatait, a vágyait. Mintha összevarrták volna a száját, vagy mintha elvágták volna a hangszálait, és bármennyire is akart volna kiáltani, vagy csak kiadni egy hangot, nem volt rá képes. Akarta, de nem tudta.

Végül leültem mellé, az ágy szélére és néztem, ahogy alszik. Arca már koránt sem volt olyan fényes és ép, mint néhány órával ezelőtt. Sápadt volt, szürkés színű, kissé beesett és soványka. Kezdett elmúlni a vér hatása, emiatt pedig a teste lassacskán elkezdett oszlani. Ha nem jutna táplálékhoz, ismét halott lenne. Hamarosan ismét ennie kell.

Mellette ülve felrémlett az a mondat, amikor Jongsuk azt mondta, hogy Woobin csak egy gyerek és nem lenne képes megölni őt. Most értettem meg igazán, milyen érzés ez. Még ha kívülről nem is tűnt így, attól még ő egy gyerek volt, és én nem hagyhattam meghalni. Azok után meg pláne nem, hogy megkért arra, hogy mentsem meg.

Azt azonban egyelőre nem tudtam, mégis mindezt hogyan tehetném meg.

Magamra gondoltam és a képességemre. Természetfeletti voltam. Nekem kellett fenntartanom az egyensúlyt a világban, habár pontosan még mindig nem tudtam, hogy ez mit is jelent. De megvolt hozzá az energiám, hogy megöljek bárkit, ugyanakkor fel is támasszam. Vagy legalábbis tudtam érintkezni a halott lelkekkel, a saját energiámmal tudtam őket irányítani és valamennyire élővé varázsolni őket. Ha csak Woobinra vetíteném az összes energiámat, vajon működne a dolog? Vagy ez is csak ideig-óráig sikerülne?

Túl egyszerű lett volna, ha csak ennyiből állna. Akkor akárkit vissza tudnék hozni az élők sorába.

És ez volt az, ami miatt lelkifurdalásom volt, és amitől meginogtam. Mégis ki vagyok én, hogy csak úgy valakit visszahozzak az élők közé? Aki meghalt, az meghalt. Halottnak kell maradnia. Senki nem élhet örökké, és ha vissza is hozom Woobint, majd máskor meg fog halni, ahogy egyszer Jongsuk is. Ahogy Hyunseung is, és én is. Talán nem most. Talán majd csak ezer évvel később, de semmi nem tart öröké.

Valóban van értelme visszahoznom őt? Arról nem beszélve, hogy mi lesz így a többi halott lélekkel? Mit fognak gondolni rólam, mit fognak tenni ellenem, ha azt mondom, hogy őket nem hozom vissza? És mit fognak mondani az élők, a többi természetfeletti lény? Az ő szeretteiket miért nem hozom vissza, és miért csak azt, aki nekem fontos? És az emberek? Ők is ugyanúgy meg fognak keresni, és meg fogják kérdezni: miért nem segítek nekik? Mert ha egy természetfelettinek segítek, akkor kötelességem az embereknek is, ha már én tartom fenn az egyensúlyt.

Én nem vagyok se ember, se természetfeletti. Én mindkettő vagyok.

De mégis ki dönti el, kinek kell élnie és kinek kell halottnak maradnia? Ez nem az én felelősségem volt. Még ha jelenleg talán nekem volt a legnagyobb erőm a világon, akkor se én voltam a mindenség, hogy ilyenekben döntsek.

Akkor mégis hogyan fogom visszahozni Woobint? És mi lesz, ha más halott lélek is megkér, hogy tegyem őt is élővé? Mondjuk Heeyeon.

Abban a percben egy újabb részem szakadt fel, ahogy rá gondoltam. Idejét se tudtam, mikor nem beszéltem vele, mikor nem láttam őt utoljára. Vajon hogy van? Vajon mi lehet most a túlvilágon? Vajon mikor leszünk képesek ismét kapcsolatba lépni egymással? Vagy mivel már nincs szükségem rá, már sose fog működni a tükrös dolog?

Biztos voltam benne, hogy amint jobban leszek és visszanyerem a régi formámat, találkozni fogunk. De egy egészen kicsit elbizonytalanodtam, hogy talán az se lesz olyan, mint régen.

Mindenesetre ott ültem az ágyon, Woobint néztem, és miközben lassacskán hullani kezdtek könnyeim, kétségbeesetten kutattam magamban a válaszokat. Olyan keveset tudtam még a világról, fogalmam sem volt, hogyan tudom az ígéreteimet teljesíteni.

Kinéztem az ablakon. Odakint nagy pelyhekben hullott a hó. Vad táncot jártak, és a szél messze röpítette őket. Felkapta őket, megfogta kezüket, nagyot perdített rajtuk, majd hirtelen elengedte őket, nem törődve azzal, merre sodródnak vagy éppen minek csapódnak neki. Az pedig még annyira sem érdekelte, hogy ezzel milyen messze kerülnek egymástól.

Én se tudtam, hogy mennyire messzire kell mennem, és milyen mélyre kell süllyednem, hogy a végén mindenki a lehető legjobbat kapja. Abban viszont biztos voltam, hogy én leszek az egyetlen, aki a legtöbbet fog szenvedni.

Végül magára hagytam Woobint, és visszamentem a szobámba. Még hallottam, ahogy a nappaliban Hyunseung és Jongsuk koccintanak a pohárral, amit jó jelnek tekintettem. Aztán becsuktam a szobám ajtaját, befeküdtem az ágyba, és egy pillanat alatt álomba szenderültem.