17. rész

*Ajánlott zene: Block B – Don’t leave*
https://www.youtube.com/watch?v=j0FrZ40fPiA

Ösztönösen hátrébb húzódtam, mert azt hittem, hogy meg fog támadni, és már éppen sikítottam volna, amikor Woobin rám szólt.

- Ne, ne sikíts, nagyon kérlek! Nem foglak bántani, ígérem! – Emelte mutató ujját szája elé, miközben másik kezével lelegyintett.

Csöndben maradtam, és furcsállva néztem rá. Nem csak az lepett meg, hogy egészen emberinek nézett ki és úgy is viselkedett, hanem, hogy beszélt. Woobin soha nem szólt egy szót sem. Most először hallottam a hangját, és most először kommunikáltunk egymással. Pontosabban csak ő, mert én egyelőre teljes sokkban voltam.

Miután látta, hogy nem fogok egy hangot se kiadni, ellágyultak vonásai, és megeresztett egy mosolyt. A maga módján, de megpróbált mosolyogni.

- Mindig is el szerettem volna mondani, hogy mennyire csodállak és hogy milyen szép vagy. El se hiszem, hogy végre beszélhetek veled.

Nagyokat pislogva néztem rá. Egyszerűen nem tudtam megmondani, mi történik. Beszélt hozzám. Kedves volt. Ő olyan volt, mint bármelyik ember a világon. Nyoma se volt annak, hogy valójában már meghalt egyszer.

- Én… ez hihetetlen… - csak ennyit bírtam mondani elsőre. Kerestem a saját hangomat, a szavakat, de nem tértem magamhoz.

 - Tudom, hogy hihetetlen. Hidd el, nekem is az. Olyan ritkán tudok önmagam lenni. A vér, a hús csak rövid időre tart ébren, utána olyan leszek, mint egy kisgyerek. Buta leszek és érzéketlen, nem tudok megszólalni és nem tudom irányítani magamat. Olyan jó érzés, amikor érezhetem azt, aki voltam.

Woobin teljes beleéléssel és rettentő gyorsan beszélt, mint aki attól fél, hogyha egy fél pillanatra is elcsendesedik, akkor végleg elveszik a hangja. Bár tény, hogy ritkán beszélhetett, és talán pont ezért volt neki ez olyan felemelő érzés.

- Hogyan… Hogyan emlékezhetsz arra, hogy ki vagy? Mármint… Jongsuk azt mondta, hogy rövid időkre tudsz csak önmagad lenni, de most úgy beszélsz, mint aki mindvégig tisztában volt azzal, hogy mi zajlik körülötte. Nem értem.

Zavartan pislogtam rá, és próbáltam követni, amit mond. Szinte még fel se tettem a kérdéseimet, de már meg is válaszolta azokat. Lehetséges, hogy annyira egymásra hangolódtak Jongsukkal, hogy az évek múlásával eltanulták egymás képességeit? Hiszen Jongsuk is remekül olvasott a gondolataimban vagy bennem.

- Mert Jongsuk előtt így viselkedem, és ezért ő ebben a tévhitben él. Úgy teszek, mintha mindig mindent elfelejtenék, mert így kevésbé van bűntudata – magyarázta, de én egyáltalán nem értettem, hogy ez mit takar, ezért egy nagy levegővétel után folytatta. – Tudod, Jongsuk sose hozott volna vissza az élők sorába, ha megtudja az igazat. Mármint érted. Száz éve élek így, és ő azt hiszi, hogy minden emlékem eltűnik. Így nekem nem fáj, és neki se. De ha tudná, hogy minden pillanatra emlékszem, szerinted életben hagyott volna? Ha tudná, akkor ő maga ölt volna meg, hogy ne okozzon nagyobb fájdalmat.

- Nem értelek. Miért hazudsz neki?

- Mert élni akarok, Minseo. Mert csak így lehetek vele. Még ha nem is tudom se önmagamat, se a gondolataimat, se az érzéseimet irányítani, az emlékeim megmaradnak. Olyan ez, mintha be lennék zárva egy testbe, ami nem az enyém. Tudom, mi történik körülöttem, tudom, hogy amit teszek, nem helyes, mindent felfogok, de nem tudok cselekedni. Nem tudom megakadályozni. Nem tudok megszólalni. Mintha az agyam két részre esett volna. Olyan, mintha néznél egy filmet, de nem lenne beleszólásod. Mintha egy ablakon keresztül szemlélnéd a saját életedet, de bármennyire hangosan is kiabálsz, vagy ütöd az üveget, nem tudod megakadályozni a történéseket. Te vagy az, de közben mégsem.

Nem válaszoltam. Eddig is zavart állapotban voltam, de ha lehet, most még inkább összekuszálódtak a dolgok. Mindvégig úgy kezeltem Woobint és úgy tekintettem rá, mintha egy tárgy lenne. Sose gondoltam bele, hogy vajon mit érezhet, vagy hogy egyáltalán lehet-e neki bármiféle érzése. De voltak. Mindig is voltak. Ez pedig sok mindent megváltoztat.

Woobin nagyot sóhajtott, és leült mellém, nekidőlve a falnak. Felhúzta lábait, és egyik kezét térdére helyezte, míg másikkal hajába túrt. Ember volt. Azokban a pillanatokban ember volt.

- Meg kell mentened, Minseo – mondta halkan, miközben a sötétségbe révedt. Én egy pillanatra se vettem le róla a szemem, minden mozdulatát követtem. Amikor ismét rám nézett, folytatta. – Le kell beszélned Jongsukot arról, hogy lemondjon rólam. Nem teheti. Élni akarok. Vissza kell hoznod az élők sorába. Nem a semmiért szenvedtem száz éven át. Elviseltem mindent, annak reményében, hogy egy napon ismét együtt lehetünk. Nem mondhat le most rólam.

- Tudom, Woobin. Még ha Jongsuk fele annyit se szenvedett, mint te, azért az se volt piskóta. Nem véletlenül ígértem meg neki, hogy visszahozlak… valahogyan… - bizonytalanodtam el a végére, és eszembe jutott, hogy nemrég én is kételkedni kezdtem magamban, és abban, hogy mi a helyes.

- De neked is akarnod kell. Te sem adhatod fel. Rád vártam, Minseo.

- Hogy értve rám vártál?

- Nehéz lenne megmondani. Amikor először megláttalak Jongsuk lakásánál, tudtam, hogy te leszel az, aki megment. Éreztem egyfajta energiát belőled áramlani. Azóta akarok veled beszélgetni.

- Olyan régóta…? – Képedtem el. Az már majdnem egy éve volt. Az ő esetében ez rettentő sok idő.

- Igen. A másik pedig, hogy még meg sem születtél, de már tudtam rólad.

- Hogyan?

- Egyszer már meghaltam. Jártam a túlvilágon, egy rövid időre. Már akkor beszéltek valami Rémálomról, aki fenntartja az egyensúlyt. Aztán átkerültem ebbe a félholt állapotba.

- És csak emiatt tartottál ki?

- Igen.

- Honnan tudtad, hogy találkozni fogsz az illetővel? Erre alig volt esélyed.

- Tudom. De szeretem Jongsukot és sose hagytam volna magára. Bármeddig elmentem volna azért, hogy valamilyen formában, de vele maradjak.

- De… mi lett volna, ha meghalsz? Ha lebuktok, és megölnek?

- Az már nem számít. Meg kellett próbálnom. Sikerült, te is láthatod. Ha nem teszem, esélyt se adok magunknak.

Beszélgetésünket a távolból érkező léptek zavarták meg. Ijedten néztünk össze.

- Ígérd meg nekem, hogy segítesz. Kérlek.

- Megígérem.

Egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy helyes, amit cselekszem, hiszen nekem kell fenntartanom az egyensúlyt, most mégis egy halottat akartam visszahozni az élők közé. De nem tudtam nemet mondani. Ha már ennyit várt rám, akkor nem az a minimum, hogy ezt valóban meghálálom?

Woobin felpattant, és odamászott a rajzokhoz, majd megfogta a festéket, kissé összemaszatolta magát, és nekiállt festeni. Úgy tett, mint aki ismét gyerekké vált, és ahogy néztem a mozdulatait, a testtartását, lassacskán valóban visszasüppedt az eddigi állapotába.

Mire Jongsuk visszaért, már nyoma se volt annak, hogy az előbb még értelmesen beszélgettünk.

- Minden rendben? Nem bántott? – Kérdezte aggódva Jongsuk.

- Nem, nem bántott – ráztam meg a fejemet. – Sokat evett Woobin?

- Nem, pont annyit, hogy normális állapotba kerüljön – sóhajtott fel, és Woobinra nézett, aki megállás nélkül festegetett.

- Mi lett a férfival? Hová vitted?

- Jobb, ha nem tudod. Nem akarlak még inkább leterhelni. Túl sok volt neked ez mára. Sajnálom – fordult felém Jongsuk, és arcára volt írva, hogy túlságosan kétségbe van esve. Jobban, mint én. – Találtál valamit, ami segíthet neked?

- Nem, sajnos nem.

- Sajnálom, hogy nem tudtam, vagyis tudtunk segíteni.

- Ne kérj még egyszer bocsánatot. Sokkal többet segítettél így is, mint azt gondolnád – eresztettem meg egy halovány mosolyt.

Jongsuk bólintott, majd felkelt mellőlem, és kezét nyújtotta. Felhúzott a földről, majd még egyszer körbenéztem az alagsorban. Mindig is gyűlöltem ezt a helyet, emlékeztetett a sok rosszra, ami történt velem. Itt törtem meg elsőként, itt éltem át életem legnagyobb fájdalmait és itt kezdődött minden rossz.

De most arra gondoltam, hogy ez a hely az új lehetőségekké is vált. Itt beszéltem először egy zombival, itt beszéltem valakivel először, aki immár száz éve tartotta magában a gondolatait, a kívánságait. Száz évig élt úgy, mint akit bezártak és örök némaságra ítéltek, és most végre megszólalhatott. Ahol én szenvedtem, ott valaki végre megkönnyebbülhetett és segítséget tudott kérni.

- Jobb lesz, ha megyünk – mondta Jongsuk.

- Jól van – bólintottam, és kimásztam a kis résen.

- Gyere, Woobin, ideje hazamenni.

Néma csendben tettük meg visszafelé az utat. Jongsuk azt hitte, hogy a rémület és a harag miatt váltam szótlanná, de valójában az új titok volt az, ami erre késztetett. Az, hogy beszéltem Woobinnal, egy olyan titok lett, amit soha senkinek nem említhettem.

Az életem olyanná vált, mint egy csőcsúszda: az elején, amikor elindultam, még minden világos és tiszta volt, egészen izgalmas, de ahogy egyre lejjebb értem, egyre sötétebb és fojtogatóbb lett minden. Nem láttam semmit, nem tudtam, hol tartok, és az arcomba csapódó víztől se kiáltani, se levegőt venni nem voltam képes. De legfőképpen fogalmam sem volt róla, mikor érek a végére és hogy ott egyáltalán ismét fellélegezhetek-e.