18. rész

*Ajánlott zene: TST – Paradise*

https://www.youtube.com/watch?v=1bjxzvMgt_c

Soha nem érzékeltem olyan frissnek a hideg levegőt, mint most. Szabályosan éreztem, ahogy kitisztul a légutam, és egy fokkal könnyebb lesz a tüdőm. Végre fellélegezhettem, habár belül sokkal mocskosabbnak éreztem magam, mint amikor idejöttünk.

Átmásztunk a kerítésen, és elindultunk vissza a pláza parkolójába.

Ismét havazott. Az apró hópelyhek szállingózva, lassú táncot járva hulltak alá. Könnyedén, súlytalanul karolták át egymást, és körbe-körbe forogva egyre lejjebb ereszkedtek. Felemeltem kezemet, hogy elkaphassam őket, de bőrömhöz érve megszűntek létezni. A testem melege miatt elolvadtak, majd vízcsepp formájában lecsöppentek és elnyelte őket a mélység.

Szerettem volna segíteni rajtuk, betakarni őket kezemmel, mintha csak egy pokróc lenne, hogy ne fázzanak, de valójában csak ártottam nekik. Ők mégis, mindezek ellenére igyekeztek utolsó leheletükkel megszabadítani engem a hozzám tapadt vértől. Feláldozták magukat, hogy lemossák rólam a bűnt, a fájdalmat.

Beleavatkoztam a természet szépségébe, megöltem megannyi hópihét, ők mégse ítélkeztek felettem. Rám mosolyogtak, megsimogatták kezemet és azt suttogták, nincsen semmi gond. Vajon megőrültem?

Arra gondoltam, hogy én is ezt teszem a körülöttem állókkal. Hiába szeretnék segíteni, hiába szeretnék jó emberré válni, mégis, valahogy mindig rosszra fordulnak a dolgok. Mindig fájdalmat hagyok magam után. Valahogy bármerre is járok, nincs olyan, hogy ne kapcsolódna hozzám valamiféle búskomorság. Ez lenne az Élet, a valóság? Nem lehetünk boldogok fájdalom és sírás nélkül? Szenvednünk kell, hogy a végén boldogok lehessünk?

Megálltam. Leeresztettem kezemet. Az égre néztem, és lehunyt szemekkel hagytam, hogy a hóesés beborítsa arcomat. Lecsendesítse a bennem fortyogó vulkánt, a perzselő bűntudatot, melyet azokban a percekben éreztem. Ehhez azonban se nekik, se senkinek nem lett volna elég ereje. Nem hatolhattak be a felszín alá.

Észre se vettem, hogy könnyeim ismét utat törtek maguknak, és halvány, vékonyka csíkban folytak végig arcomon. Meg akartam halni. Abban a percben szerettem volna térdre esni, és üvöltve sírni. Kiadni magamból mindent, addig ordítani és zokogni, amíg a fájdalom ki nem ürül.

De végül nem tettem semmit. Néma maradtam.

Jongsuk átkarolta derekamat szabad kezével, és segített, hogy ismét elinduljak. Lassú, nehézkes léptekkel sétáltunk tovább. Úgy vonszoltuk magunkat a sötét és kietlen utcán, mint akik épp egy háborúból menekültek meg. Magunkban, mélyen belül valóban nagy csatákat vívtunk, de erről senki nem tudott. Csak mi hárman.

Az utca végére érve megpillantottam a pláza neonfényes feliratát, mintha csak egy alagút végére értünk volna. Visszatértünk a valóságba. Magunk mögött kellett hagynunk a fájdalmat, a gyötrelmeket, és magunkra kellett öltenünk a megszokott álarcunkat.

Mert mind a hárman álarcot viseltünk, ami lassan eggyé vált velünk. Úgy viselkedni és elhitetni másokkal, hogy jól vagyunk, ez volt az életcélunk. Az életünk egy színpaddá vált, és a barátaink voltak a nézőközönség, akik előtt mára már tökéletesen játszottunk a ránk szabott szerepet.

A parkolóba érve mégis valamelyest megkönnyebbültem. Legalábbis abban a pillanatban. Tudtam, hogy a neheze még csak ezután jön, de legalább mára vége volt a megrázkódtatásoknak.

Jongsuk betessékelte Woobint az autóba, és be is kötötte a biztonsági övét. Pont ekkor gyúltak fények a távolban, és egy másik jármű jelent meg. Hyunseungé volt az. Leparkolt mellettünk, és leállította a motort.

Borzasztóan örültem, hogy végre láthatom őt. A karjaiba akartam bújni, de ahelyett, hogy megölelt volna, elsétált mellettem és Jongsukhoz ment.

- Te teljesen idióta vagy! Mégis mi a fenét képzelsz magadról? Mégis mi a fenét műveltél? – Üvöltve rohant oda hozzá, majd egy hatalmasat húzott be neki.

Jongsuk megtántorodott a hirtelen jött agressziótól, és nekiesett az autójának. Hyunseung tovább ütötte az arcát, aminek következében a földre csúszott. Nem védte arcát, meg se próbált ellenkezni. Csak hagyta, hogy Hyunseung őt verje, ahogy neki jól esik.

- Eszednél vagy te? Megöltél egy embert! A nyamvadt kis vadállatod széttépett egy ártatlant! Kurvára nem érdekel, hogy rád ez milyen következményekkel lesz, de baszd meg! Veszélybe sodortad Minseot is!

Jongsuk nem mondott semmit. Elterülve a földön feküdt, és nem reagált az őt ért ütésekre. Észnél volt, de nem szándékozott védekezni. Mintha csak erre vágyott volna, mintha ő magát is bűnösnek tartotta volna.

Lesokkolódtam ettől a látványtól, és nem mertem közbe lépni. Jongsuk arca lassan eltorzult a sok vértől. Tekintetem az autóra emeltem, ahol ott volt Woobin, és nyüszítve, rángatózva próbált szabadulni a biztonsági öv fogságából. Úgy viselkedett, mint egy kisgyerek. Megérezte, hogy rossz történik, de nem tudott felnőttek módjára viselkedni. Legbelül viszont felfogta, mi történik, mégsem tudott segíteni.

- Elég volt! – Kiáltottam fel én is, majd odamentem a verekedő pároshoz, és Hyunseungot erősen megragadva megrántottam. – Elég volt! Hyunseung, fejezd be!

A kabátjánál fogva ráncigáltam le róla. Hyunseung dühösen állt arrébb, de továbbra is megvetően nézett Jongsukra. Néhány csepp vér a kezére tapadt, amivel aztán a hajába túrt mérgében. Kissé csapzottan, az idegtől zilálva lépkedett nagyjából ugyanazon a helyen.

Letérdeltem Jongsuk mellé és segítettem felülni neki. Előkotortam a zsebemből pár darab zsebkendőt és óvatosan letörölgettem a vért az arcáról.

- Kurvára ne gyere hozzám segítségért, ha ezek után téged és azt a korcsot is meg akarják ölni. Nyugodt szívvel fogom végignézni a halálotokat! - Őrjöngött megállás nélkül Hyunseung, majd bele is rúgott a saját autójának kerekébe.

- Fejezd be és ne beszélj így róluk! – Kiabáltam rá én is. Egyfelől megértettem dühének okát, másfelől fogalma sem volt, hogy mi történhetett odabent pontosan.

 - Úgy beszélek róluk, ahogy akarok!

- Ezt az egészet nem itt fogjuk befejezni, oké? – Álltam fel Jongsuk mellől, majd nagyot sóhajtottam. – Gyertek át hozzánk.

- Na, persze, meg még mit nem. Nem fognak a lakásomba jönni, világos? – Akadékoskodott Hyunseung.

- Pofa be és szállj be a kocsiba! – Szóltam rá erőteljesen, majd én magam kinyitottam az autó ajtaját. – Most! – Kiáltottam rá, majd beültem, és hangosan becsaptam magam mögött az ajtót.

Hyunseung habozva, de végül engedelmeskedett. Beszállt mellém, de nem szóltunk egymáshoz.

Végignéztem, ahogy Jongsuk letörölgeti a vér nagyját az arcáról, majd végül ő is beül az autójába. Nyugtatgatni kezdte Woobint, aki megrémült Jongsuk kinézetétől. Úgy sírt, mint aki elveszítette kedvenc plüssmaciját. Végül miután Jongsuk elég hosszadalmasan ölelte és puszikkal halmozta el, úgy tűnt, végre megnyugszik.

Csak ezután indította el Hyunseung a motort, és hagytuk el a parkolót. Valamennyire lemaradva követtek minket Jongsukék.

Jól esett az autóban uralkodó csend. Csak a motor monoton és álmosító zúgását lehetett hallani. Jól esett a meleg is, a kellemes fahéj illat, mely belengte a teret. Nyugtató volt. Az otthon érzését keltette bennem. Szerettem volna aludni egy jót, de legbelül még nem voltam kész erre.

Arra gondoltam, ami bent a négy fal között történt. A halott férfira, és Woobin szavaira. Arra, hogy nem csak én hazudok, hanem Woobin is. Talán Jongsuk is. Talán mindenki. Arra, hogy a természetfeletti élet sem olyan egyszerű, mint egy átlagos hétköznapi ember élete. Mindenhol vannak problémák, amiket meg kell oldani, és most ez egy olyan helyzet volt.

- Nem kéne haragudnod Jongsukra – törtem meg végül a csendet. Jobb könyökömet az ablaküveg szélére támasztottam, és a tenyerembe hajtottam a fejem, miközben ujjaimmal a hajtincseimmel játszogattam.

- Ne mond meg, mit csináljak. Túl messzire ment! Túlságosan is! – Csapott egyet öklével a kormányba, mire csak halkan felsóhajtottam.

- Nem tudom, mit értesz az alatt, hogy messzire ment. Hogy megölt egy hajléktalant? Igen, megölte. Igen, elvitte és elrejtette valahol. Igen, hagyta, hogy Woobin egyen belőle. De mit kellett volna tennie? Ő is bepánikolt, ahogy én is. Valamit cselekednie kellett. Ha nem teszi, talán Woobin engem öl meg.

- A fenébe is, Minseo, ne próbáld meg az ő pártját fogni és a vétkeit enyhíteni! Ő egy több száz éves vámpír! Nála már nem lehet olyan, hogy „váratlan helyzet” lépett fel, és nem tudta kezelni. Tapasztalt. Neki készen kell állnia mindenre! És igen, majdnem megölt téged az a korcs! Még szép, hogy ki vagyok akadva!

- Hyunseung, nagyon kérlek szépen, ne nevezd még egyszer őt korcsnak vagy hasonlónak. Ő egy zombi. Neki is lehetnek érzései.

- Ugyan már! Egy élőhalottnak mióta vannak érzései? – Horkant fel. – Mindenki tudja, hogy egy zombi mindent elfelejt, ami vele történik.

- Woobin is élőlény. Minden élőlény érez – vágtam rá azonnal. – És honnan tudod, hogy elfelejti? Bizonyította ezt valaki? Beszélgettél valaha zombival? Mondta neked, hogy elfelejti, ami történik körülötte? Ha mondta, honnan tudod, hogy nem hazudott? Kérlek, amíg nem tudsz semmit sem felmutatni, hogy ez tényleg így van, addig ne beszélj róla így!

Hyunseung erre nem mondott semmit. Annyira szerettem volna elmondani neki, hogy én mindezt megtapasztaltam, de nem tehettem. Woobin ugyan nem mondta, de nem véletlenül hazudott Jongsuknak. Ha neki nem volt képes elmondani, akkor bizonyára azt akarta, hogy senki ne tudjon róla. Így én sem árulhattam el a titkunkat.

- Ne hibáztasd Jongsukot. Én kértem meg rá, hogy segítsen. Én erőltettem, hogy adja kölcsön Woobint. Én vittem ki őket az utcára. Én vittem őket oda. És se én, se te nem ellenőriztük azt az iskolát. Azt mondtad, biztosítva van a helyszín. De nem mentetek be az épületbe és néztetek körbe. Ez vajon kinek a hibája? Ki nem járt el alaposan? Jongsuk? Én? Vagy te?

- Ne próbáld meg rám kenni az egészet, és ne akard elvinni a balhét helyette!

- Hyunseung, kérlek. Miért is haragszol most Jongsukra? Te mondtad, hogy ezt az ügyet nekem kell megoldanom, hogy én irányítok. Ha bármi történik, az én felelősségem.

- Nemet kellett volna mondania neked. Nem kellett volna veled mennie! És különben is… mi a fenének kellett visszahoznia azt a k… Woobint?

- Ebbe szerintem ne menjünk bele, ezen már egyszer átrágtuk magunkat. Te is megtetted volna, ha rólam lett volna szó.

- Meglehet. De akkor is! Megölt egy ártatlan embert és eltemette, mintha mi sem történt volna, mintha soha nem létezett volna! Komolyan, ez kurvára felelőtlen, undorító, szégyentelen és nem utolsó sorban annyira amatőr! Rohadt nagy mázlija van, hogy senki nem látta meg!

- Elismerem, ez talán nem a legjobb megoldás volt a részéről. De próbáld már egy kicsit beleképzelni magad a helyébe. Te mit tettél volna, ha valaki, akkor támad rád, amikor ott vagyok én is, és mondjuk Jonghyun is? Érdekelt volna, hogy egy ártatlant ölsz meg? Vagy hagytad volna, hogy vagy én vagy Jonghyun haljunk meg helyette? És ne gyere azzal, hogy de Jongsuk vámpír, nem hozhat rossz döntést. Azért, mert valaki természetfeletti és több száz évet élt, még hozhat rossz döntést. Bárki megijedhet, és reagálhat rosszul egy adott helyzetre. Azt ne mond nekem, hogy te sosem tettél még ilyet, mert az nem hiszem el.

Hyunseung nem válaszolt. Erősen kapaszkodott a kormányba, és elgondolkozott a szavaimon. Vetettem egy futó pillantást rá, majd folytattam.

- Nem védeni akarom Jongsukot. Én csak azt akarom mondani, hogy ne ítéld el és hord el mindennek, mert fogalmad sincs, hogy mit érezhet, hogy min ment keresztül. Elzártan élt már jó ideje, lehet, hogy kicsit alább hagyott a figyelme.

- Ez nem mentség akkor sem.

- Hyunseung… van fogalmad róla, mit élt át Jongsuk az elmúlt száz évben? Szerinted mennyire volt nehéz kísérleteznie Woobinon, hogy életben tartsa? Azon az emberen, akit oly régóta szeret? Szerinted mit érzett, amikor meghozta ezt a döntését? Szerinted melyik volt neki nehezebb: elengedni és egyedül élni Woobin nélkül, vagy visszahozni és úgy élni vele, hogy semmire nem emlékszik? – Itt egy pillanatra elhallgattam, de hogy ne legyen túl feltűnő, inkább gyorsan folytattam.

- Szerinted, amikor megölt valakit, hányszor gondolt arra, hogy ez nem helyes? Távol volt mindentől, teljesen egyedül. Szerinted nem őrlődött nap, mint nap eleget? A szíve kettéhasadt és elmenekült. Te a legjobb barátja vagy, mégsem kerested fel sose. Jongsuk elmenekült, de te utána mentél valaha is? Még ha magányra is volt szüksége, meg kellett volna keresned és mellé állnod. Megkérdezni, hogy van, és hogyan tudsz segíteni. Azt mondani neki, hogy „Jongsuk, ne, ne hozd vissza Woobint, mert ez nem helyes, inkább gyere velem, és segítek túllépni ezen”. Vagy azt mondani, hogy „Rendben, segítek neked visszahozni, de légy türelemmel, mert ez hosszú folyamat és egy biztosabb megoldást kell találnunk rá”. Gondoltál valaha ilyenekre? Talán Jongsuknak csak erre lett volna szüksége, egy támogató barátra. Szóval, amit mondani akarok, hogy ne hidd azt, hogy ő mindezt olyan könnyedén vette, mert nem. Csak te sosem kérdezted őt erről. Talán neked ez volt a rossz döntésed az életedben, hogy amikor kellett volna, nem álltál mellé. Hogy amikor azt hitted, Jongsuknak jót fog tenni, hogy elmenekül és egy ideig egyedül lesz, akkor kellett volna igazán magad mellett marasztalnod.

Hyunseung ismét nem szólt semmit. Láttam rajta, hogy mélyen elgondolkozott. Biztos voltam abban, hogy ő maga is gondolt erre, csak sosem tette meg ezt a lépést és úgy vélte, majd idővel minden rendbe jön. De csak most eszmélt rá, hogy ha akkor nem hagyja elmenni Jongsukot, akkor talán most nem tartanánk is.

- Jó, lehet, igazad van. Kicsit túlreagáltam a helyzetet.

- Kicsit?

- Egy kicsit nagyon. Nem kellett volna megütnöm. De értsd meg, rohadtul féltelek. Nem akarlak elveszíteni és az az idióta... Fhú.

- Jongsuk sose hagyná, hogy bajom essen. A legjobb barátja vagy – mosolyodtam el halványan. – Üljetek le beszélgetni, oké? Úgy érzem, hogy ez a szünet a kapcsolatotokban hagyott némi szakadékot köztetek.

- Jól van. De nem fogok bocsánatot kérni tőle.

Most én voltam az, aki nem válaszolt. Úgyis tudtam, hogy így lesz. Megértettem Hyunseungot is, hogy miért cselekedett ilyen indulatosan. Ő talán így fejezte ki, mennyire hiányzik neki Jongsuk. Oké, nem ez a legmegfelelőbb mód rá, de talán másként nem tudta a tudtára adni. Amikor nekiesett és üvöltözött, valójában nem csak azért volt kiborulva és nem csak azért volt dühös, mert engem veszélybe sodort, hanem azért, mert félt, hogy Jongsukot is elveszítheti.