*Ajánlott zene: EXO
– Don’t go*
Younggal egészen addig sírtunk, amíg el
nem fogytak a könnyeink. Miután kimerültünk, és nem tudtunk többé hangot adni
fájdalmunknak, nyugovóra tértünk. Bekísértem a szobájába, és egészen addig
mellette ültem, amíg el nem aludt. Ezután fogtam magam, felöltöztem és
elhagytam a lakást.
Képtelen voltam most odabent maradni. Ki
akartam szellőztetni a fejemet, és újra és újra átgondolni a beszélgetésünket.
Odakint ezúttal nem esett a hó, de a
dermesztő hideg annál nagyobb volt. A hőmérséklet már bőven mínusz fokok alá
süllyedt; talán ez volt a legkeményebb tél, amit eddig tapasztaltam. Talpam
alatt ropogott a már keménnyé fagyott, sárral összekevert hó, és a letakarított
utak síkossá, csúszóssá váltak a ráfagyott jégpáncél miatt. Óvatosan, kimérten
közlekedtem, nehogy ismét elessek, bár legbelül úgy éreztem, a kezembe vagy a
lábamba nyilalló fájdalom sokkal elviselhetőbb lenne, mint amit belül, mélyen a
szívem környékén éreztem.
Lázasan vert mellkasomban szívem,
magányosan dübörgött és képtelen volt elfogadni, hogy a legjobb barátnőm meg
fog halni. Persze, tisztában voltam vele, hogy nem kéne már most gyászolnom,
hiszen addig még rengeteg minden történhet, rengeteg szép emléket szerezhetünk,
és ki tudja, lehet neki is van rejtett képessége, de mégis… Mi van, ha mégsem?
Young meg fog halni egyszer, ha akarom, ha nem. Meg fog öregedni, végig fogom
nézni, ahogy arca ráncossá válik, ahogy az élet lassacskán elhagyja őt, és ott
leszek mellette, fogni fogom a kezét, amikor a halál végül utoléri. És nem
tehetek majd semmit. Hiába az a sok hátralévő év, valójában minden egy
szempillantás alatt el fog repülni, és azon kapom magam, hogy ő már nem lesz
ott. Könnyebb lenne elviselni a tudatot, ha vele együtt öregednék meg, de nem
így lesz. Eltelnek az évek, míg se én, se Hyunseung, se Jonghyun, se senki nem
fog megváltozni, minden vonásunk ugyanolyan marad, míg Young el fog tűnni. Nem
lesz ott velünk örökké.
Szemeimből újra utat törtek a
könnycseppek, pedig meg mertem volna esküdni, hogy végleg elapadtak. Nem
akartam erre az egészre gondolni, nem akartam már most úgy viselkedni, mint aki
búcsúzkodik, de mégis… Nem tudtam az érzéseimnek parancsolni. Sírtam. Azt
hiszem, ez az egész félig csak egy ürügy volt arra, hogy sírhassak.
Egy utca végi kisboltban vettem magamnak
néhány üveg sojut, majd a kis szatyorral a kezemben felszálltam a következő
buszra. Néhány megálló után leszálltam, majd elindultam a Namsan toronyhoz; a
helyre, ami mindig megnyugvást hozott számomra.
Felérve gyönyörű kilátás nyílt egész
Szöulra. Éjszaka a legcsodálatosabb város volt, amit valaha láttam. Megannyi
aprócska, színes fény nyüzsgött odalent a sötétségben, mintha egy teljesen
másik világba csöppentem volna. Ezek a fények voltak azok, amiket ideérkezésem
első napjaiban láttam, és amiből mindig erőt merítettem. Igazság szerint ez volt
az a látvány, ami miatt idejöttem néhány éve: ha nem látom azt a koreai
sorozatot, amit akkoriban, talán sose győzöm meg magam arról, hogy nekem ide
kell jönnöm. Akkor sose szedem össze minden erőmet, és teszem meg ezt a nagy
lépést, ami egyszerre volt életem legjobb, és talán legrosszabb döntése is.
Távol voltam a várostól, a valóságtól,
mindentől és szerettem volna ilyen távolságból szemlélni tovább mindent. Nem
akartam részese lenni az itteni életnek, meg úgy alapjáraton az Életnek.
Kezdtem besokallni, kezdtem úgy érezni, hogy amióta Koreába jöttem, sokkal
többet veszítettem, mint kaptam. Bár tény, hogy a szüleim fogságából
megszabadultam, de minden más lett: a világ, a környezetem, én magam is.
Meghalt Heeyeon, majd utána Nayoung, találkoztam a halott anyukámmal, akit meg
kell ölnöm, ha még életben van, és ott van Taemin, a testvérem, akivel szintén
végeznem kell, ha újból találkozunk. És most itt volt Young, akit egyszer el
fogok veszíteni. A Halál körbe lengte az életemet, minden mozdulatomat, és ez
kezdett fojtogatóvá válni számomra.
Kinyitottam az első üveg sojut, mely halk
szisszenéssel adta meg magát. Nagy kortyot ittam belőle, mert torkom már
kiszáradt a sok sírástól. Ahogy a kesernyés nedű végigmarta nyelőcsövemet és
kellemesen szétáradt gyomromban, úgy egyre inkább megnyugodtam. Az alkohol,
bizonyos mértékig, megnyugtatja az ember lelkét. Ha ezt a határt átléped, jön a
kiborulás és a vég nélküli sírás, majd az édes súlytalanság, az érzéketlenség.
Lehunytam szemeimet és beszívtam a hideg levegőt.
Libabőrös lettem és próbáltam elhessegetni minden negatív gondolatomat.
Jelenleg túlságosan bonyolultnak tűnt az életem, és nem éreztem úgy, hogy
készen állok rá. De itt voltam és fogalmam sem volt, hogyan tovább. Hiába
voltak barátaim, valahogy mindig úgy éreztem, hogy egyedül vagyok. Még ha meg
is osztottam volna a gondolataimat, a kételyeimet, akkor se csillapodott volna
bennem ez a mérhetetlen magányosság. Egyszerűen nem találtam a helyemet, és ez
tett engem magányossá, frusztrálttá, bizonytalanná.
- Nem gondoltam volna, hogy a barátnőmből
egyszer még alkoholista lesz.
Összerezzentem az ismerős hang hallatán,
és meg sem lepődtem, hogy Hyunseung lépett oda mellém. Valamiért sejtettem,
hogy előbb vagy utóbb, de rám fog találni itt, azért mégiscsak rákérdeztem.
- Honnan tudtad, hogy itt leszek?
- Ismerlek. Na, meg, egy halom zsebkendőt
elbőgtetek Younggal, biztos voltam benne, hogy valami történt – halványan
elmosolyodott, majd mögém lépett, és hátulról átkarolt. Fejét nyakamba fúrta,
és egy puszit adott az arcomra. – Ezúttal mi borított ki ennyire?
- Igazából… - vettem egy nagy levegőt,
majd visszanyeltem egy újabb adag sírást, hogy érthetően tudjak beszélni.
Hagytam egy kis szünetet, ezalatt megpróbáltam úrrá lenni érzéseimen, végül
folytattam. – Kiborít a tudat, hogy Young egyszer meg fog halni. Tudom,
teljesen felesleges ilyenekre gondolni, hiszen ez semmin nem változtat, de ha
belegondolok, hogy néhány éven belül már látszódni fog, hogy ő idősebb lett, én
meg nem… és hogy az idő nem kedvez nekünk… ez nagyon nyomaszt. Nem akarok
megbirkózni sosem azzal, hogy mi lesz akkor, ha már ő nem lesz. Arra meg
végképp nem akarok gondolni, hogy Young mindezt hogyan éli meg.
- Volt egy érzésem, hogy hamarosan, de
mindkettőtök életében el fog jönni ez az időszak, amikor rádöbbentek, hogy nem
marad minden így – sóhajtott fel együtt érzően Hyunseung, és szorított az
ölelésén. – Őszinte leszek veled: nem lesz könnyű átesni ezen. A több mint ezer
évem alatt, az emberek, a barátaim csak úgy hullottak mellőlem, mint ősszel a
fáról a falevelek, és ez minden alkalommal fájt. A halál az egyetlen dolog, ami
a természetfelettiek életében is ugyanolyan fájdalmas. Erre nem lehet
felkészülni, ezt csak el kell fogadni.
- Reméltem pedig, hogy hazudni fogsz, vagy
legalább valami kevésbé fájdalmas dolgot mondasz – vágtam fancsali arcot, mint
aki citromba harapott. Hyunseung hangja, vagy talán inkább a kötelékünk által
valamiért nyugodtabbnak éreztem magam. Esetleg attól, hogy beszélhettem
valakivel erről az egészről.
- Ebben az egyben nem szeretnék hazudni.
Bármit mondanék, ha eljön a pillanat, az így is, úgyis fájni fog.
- Tudom – sóhajtottam egy újat, és ittam
egy újabb kortyot az üvegből. – Ti beszéltetek már erről Jonghyunnal?
- Igen, valamennyire már igen – bólintott
bizonytalanul. – Jonghyunnak az elmúlt évszázadai alatt nem sok barátnője volt,
ha volt is, azelőtt elhagyta őket, hogy komolyabbra fordultak volna a dolgok
közöttük. De a jelenlegi helyzet más, két okból is. Young tud arról, hogy
Jonghyun vámpír és ezt még egy barátnője sem tudta róla. Másfelől még sosem
szeretett senkit annyira, mint most Youngot.
- És… mit mondott Jonghyun?
- Nem igazán akar nyilatkozni erről, de őt
is megviseli. Megfordult a fejében, hogy elhagyja Youngot, de természetesen
képtelen lenne rá. Egyelőre azt hiszem, még ő sem gondolta végig ezt a helyzetet,
vagy ha igen, ő maga sem tudja, mit tegyen.
- Azt meghiszem. Úgy sajnálom őket.
Annyira rossz nézni, hogy körülöttünk mindenki szerelmi élete romokban hever.
Gondolj csak bele, ott van Eungyeol és Sora is, náluk ugyanez a helyzet áll
fenn, Woobint és Jongsukot pedig meg sem említem. Mindig ennyire nehéz
természetfelettiként élni?
- Nos, ha már van képességünk, kell, hogy
legyen hátránya is ennek az életmódnak. A szerelem és a halál, a két
legfontosabb dolog pont ilyen. Mindkettő rettentő bonyolult és fájdalmas.
Csak felsóhajtottam ezen a kijelentésén,
és nem válaszoltam. Jobban éreztem magam attól, hogy itt volt mellettem, de
egyáltalán nem akartam arra gondolni, hogyan oldjuk meg ezt a helyzetet.
Tényleg olyan lenne, amit csak el kell fogadnunk? Biztos voltam abban, hogy a természetfelettinek
is van hátránya, de miért pont ennek kell annak lennie? Ez annyira
igazságtalanság…
- Mi nyomaszt még? – Törte meg
gondolatmenetemet Hyunseung.
Ismét nagyot sóhajtottam, majd karjai
között szembefordultam vele. Egy darabig mellkasával néztem farkasszemet, végül
lassan rá emeltem tekintetem és szemeibe néztem.
- Belegondoltál már abba, hogy mi van… mi
van, ha én sem élek örökké?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése