23. rész

*Ajánlott zene: TST - Paradise*

https://www.youtube.com/watch?v=qOCG2X-p-zw

Hyunseung ledermedt, és ezt nem igyekezett elrejteni. Szemei enyhén elkerekedtek, és kissé értetlen arckifejezéssel nézett rám. Talán én is így néztem először Youngra, amikor felhozta ezt a témát.

- Rendben van, hogy van képességem, de… honnan tudjam biztosra, hogy én is örökké fogok élni? Belőlem, az én fajtámból tudtommal csak én létezem. Mi a bizonyíték arra, hogy én nem fogok megöregedni, és meghalni?

- Nem is tudom… A legtöbb természetfeletti nem hal meg, halhatatlanná válik és egy idő után nem öregszik. Ráadásul a te képességed jelenleg a leghatalmasabb a világon, ez szerintem elég nyomós érv.

- Mi van, ha pont ez az az ok, amiért én is meghalok? Mivel hatalmas a képességem, sokkal több felelősséget kell vállalnom és úgymond sokkal több feladatom is van, amit el kell végeznem. Sokkal több terhet cipelek, ami sokkal kimerítőbb és fárasztóbb. Mi van, ha pont emiatt nem vagyok örök életű? Mi van, ha megöregszem, és halálomkor jön valaki, aki átveszi a képességemet? Semmi sem bizonyítja, hogy én nem fogok meghalni hamarosan.

- Ez igaz. Ugyanakkor arra sincs bizonyíték, hogy így lenne. Lehet, hogy fárasztóbb a képességed, de rengeteg segítséget kapsz más természetfeletti lényektől és a képességedet kiismerni nem egy pillanat alatt történik. Sokkal bonyolultabb és törékenyebb, mint más fajoké. A te képességed páratlan. Ki se tudod ennyi idő alatt tanulni rendesen, ezért nem hiszem, hogy leváltanának. Persze, lelkileg és mentálisan megterhelő, de aki képességet kap és tud vele élni, azért sikerül, mert a teste, a lelke elég erős hozzá. Ha valakit vámpírrá változtatunk, az se mindig marad életben. Nem a vérveszteségbe halnak bele, nem a sok sérülésbe, hanem abba, hogy a testük nem fogadta el az átváltozást.

- Ezt csak azért mondod, mert te sem akarsz beletörődni abba, hogy meg fogok halni, ugye?

- Részben talán igen. Részben pedig a tapasztalataim alapján mondom ezt. Sok mindent kell még tanulnod a saját világunkról. Nem fogsz meghalni, erről biztosíthatlak.

- Akkor miért érzem ilyen nyomorultul magam?

- Mert tehetetlen vagy. Nézd, Minseo, vannak dolgok, amikre csak az idő tud választ adni. Valójában nincs olyan, hogy valaki halhatatlan. Én se azért élek ilyen régóta, mert halhatatlan vagyok, hanem mert piszok nagy mázlim volt az évek során. Na, meg persze történt némi génváltozás a szervezetemben, de ettől függetlenül én is meg tudok halni. Ha levágják a fejem, vagy feldarabolnak, valószínűleg én is halott maradok. Egyszer mindenki meghal, csak valaki tovább él, valaki pedig kevesebb ideig. Próbálj erre így gondolni, rendben? Tudom, hogy ez nem igazán vigasztal, de a halál az halál. A fájdalom az fájdalom. És teljesen mindegy, hogy ki meddig él: húsz évig, vagy százig, vagy ötszázig. Egyszer meghalunk, és az fájni fog. Sőt, egy valamit biztosan tudok: minél tovább élsz valakivel együtt, annál erősebb lesz a kapocs köztetek, és a halála annál fájdalmasabb lesz. Ebbe bele kell törődnünk, ha akarjuk, ha nem.

- Azt hiszem, ebben igazad van. De mégis… valamit lehet tenni ellene, hogy kevésbé fájjon, nem? Te mit szoktál tenni, ha valakit elveszítesz?

- Én? Semmit. Élem az életem, mint ahogy mindig. Próbálok minél több időt tölteni a körülöttem lévőkkel, minél több boldog percet szerezni, mert sosem tudhatod, ki meddig marad melletted. Felesleges azon aggódni és rettegni, hogy mi lesz, ha meghal valaki. Ezzel foglalkozz akkor, ha majd bekövetkezik a legrosszabb. De ne mérgezd az emlékeidet, az érzéseidet ilyenekkel. Nem szabad, mert utólag jössz majd rá, mennyi mindent szalasztottál el.  

Elgondolkodtam Hyunseung szavain. Kicsit sem voltak megnyugtatóak, de igaza volt. Van, ami ellen nem lehet semmit tenni. Ez elszomorított és még rosszabbul éreztem magam, amit Hyunseung is észrevett.

- Nézd! – Fordított meg, így ismét háttal álltam neki. Szöul még most is ugyanúgy ragyogott. – Sose alszik ki egyik fénypont sem. Néha változnak, de a legtöbbje ugyanott marad. Minden éjszaka ugyanúgy néz ki idefentről. Pedig minden nap meghalnak emberek. Minden nap változik valami; valakiket elveszítünk, de jönnek helyette mások. Ez az élet rendje, ez a körforgás. Ha különcnek is érzed magad a képességed miatt, vagy ha bármi miatt magad alatt vagy, gondolj arra, hogy sosem vagy egyedül. Mások vagyunk, mindenki más adottságokkal rendelkezik, de az érzéseink, a szeretet és a fájdalom ugyanaz. Talán nem ez a legvigasztalóbb mondat, amit hallottál tőlem, és talán kissé morbid is, de ez az igazság. Mindenki átesik ugyanezen.

Valóban nem lettem nyugodtabb, de tudtam, mire akar célozni. Változunk. Minden változik. Az emberek, a város, a világ, mindenki. Meghalunk, elmúlunk, feledésbe merülünk. De az emlékeink örökké élnek.

Talán nincs értelme az életnek, de ha már egyszer megadatott, akkor végig kell csinálni.

Heeyeonra gondoltam és a túlvilágra. Arra, hogy én legalább tudtam, hogy a halál után is van élet, és hogy valójában semmi nem vész el, csak… az emberek átköltöznek egy másik helyre. Vajon egyszer, ha elég erős leszek és a világ is sokkal befogadóbb lesz a természetfelettit illetően, akkor majd a halottakat össze tudom hozni az élőkkel? Nem azért, hogy felbolygassam az érzéseiket, hanem pont ellenkezőleg: hogy megnyugtassam őket, hogy valójában sosem halunk meg. Vajon, ha erre lenne lehetőség, mit váltana ki az emberekből?

Ismét a sojuért nyúltam, és ezennel meg is ittam a második üveget is. Annyi kérdést szerettem volna feltenni ezzel kapcsolatban, de úgysem kaptam volna rájuk választ, hiszen ezek talán olyan kérdések voltak, amikre én magam adhattam volna választ. Bár én könnyen beszéltem, mert ha akartam, bármikor felkereshettem Heeyeont – leszámítva a jelenlegi helyzetet, de mit tennék, ha én is csak egyszer láthatnám azt, aki meghal? Felzaklatna, vagy megnyugtatna? Abban biztos voltam, hogy utána újra és újra látni akarnám az illetőt, és talán így sose tudnám elengedni. Ugyanakkor ez csak az én véleményem volt, ki tudja, más hogyan reagálna erre.

- Jól van, most már elég lesz, a végén még tényleg berúgsz, és holnap rettenetesen fájni fog a fejed – vette ki a kezemből a harmadik sojut Hyunseung, én pedig nem tiltakoztam. A fejem kissé már kótyagos volt, kicsit homályosan is láttam, és tényleg nem akartam ennél rosszabb állapotba kerülni. – Néha olyan kiismerhetetlen vagy. Mintha valamit terveznél magadban…

- Tervezni? – Lepődtem meg kérdésén, majd csak megráztam a fejemet. – Nem terveztem konkrétan semmit, csak próbálok valamit találni, amivel elterelhetem a gondolataimat, és amitől meg tudok nyugodni.

- Nos, nekem lenne egy ötletem…

- Most nincs kedvem ágyba bújni veled, bocsi.

- Nem erre gondoltam. Olyan vagy, mintha folyton csak ez járna a fejemben – vágott morcos arcot Hyunseung, amin hangosan felnevettem.

- Miért, mi mást tudsz?

- Van egy dolog, amit egy ideje már szeretnék megmutatni, de ehhez egy kicsit csendesebb helyre kell mennünk.

- Jól van. Most bármit elfogadok, ha attól jobb lesz nekem.

Magamra erőltettem egy mosolyt, és hagytam, hogy Hyunseung magával húzzon.

*

Jó fél órával később a lakásunk mögött elterülő erdőben sétáltunk. Eltekintve a hidegtől és attól, hogy jóformán semmit nem láttam, elég kellemesnek tűnt ezt a kis kirándulás.

Csend honolt körülöttünk. Tisztán hallottam a saját lélegzetvételünket, és az egyetlen zajforrás a földön megfagyott gallyak roppanása volt, ahogy testsúlyunkkal rájuk nehezedtünk.

Furcsa volt ismét itt lenni, azok után, hogy körülbelül másfél évvel ezelőtt itt vívtam meg első csatámat. Azt hittem, soha többé nem leszek képes eljönni ide, és noha azt a helyet messziről elkerültük ezúttal is, az erdő számomra még most is a csatát juttatta eszembe. Ugyanakkor a némaság ezúttal nem tűnt se ijesztőnek, se veszélyesnek, sokkal inkább megnyugtatott és elcsendesítette a bennem tomboló háborúkat.

Nem kérdeztem Hyunseungot, miért is vagyunk itt, valamiért ez most nem számított. Arra tudtam csak gondolni, mennyivel kellemesebb lehet itt élni, mint a nyüzsgő, zajos városban, ahol szinte mindig történik valami. Itt pedig mintha megállt volna az idő; soha semmi változás nem történt már évtizedek óta.

Hamarosan egy kisebb tisztásra értünk. A fák eltűntek körülünk, és egyszerre csak a Hold ezüstös fénye világította be a tájat. Vastagon borított mindent a hó. Csak néhány fatönk bukkant elő a hófehér lepedő alól, valamint egyetlen vézna, csupasz fácska álldogált ott egymagában, magányosan, búslakodva. Néhány ága a hó súlya alatt letört, apró darabokra porladt.

- Maradj itt – mondta Hyunseung, mielőtt kiléptem volna a fák védelméből.

Bólintottam, és figyeltem, ahogy ő tovább sétál. Néhány méterrel távolabb tőlem, nagyjából a tisztás közepén megállt, felém fordulva.

Aztán csak vártam és néztem őt. Nem mozdult, csak egy helyben ácsorgott, lehunyt szemekkel. Szőke hajzuhatagja az arcába lógott, így nem láttam tisztán vonásait. Az egyetlen, amit meg tudtam állapítani, hogy lélegzik.

Már éppen szólni akartam, hogy megtörjem a csendet, amikor halk reccsenést hallottam. Egyből a körülöttem lévő fák irányába kaptam a fejem és erősen hunyorogtam, hátha meglátok valakit a sűrűségben. Megijedtem.

- Nincs semmi baj, nincs itt senki – válaszolt végül Hyunseung, de továbbra sem nézett rám. Mintha csak megérezte volna a félelmemet.

Én ismét rá emeltem a tekintetemet, és próbáltam rájönni, mi történik éppen. Miért nem mozdul? Miért nem beszél hozzám? Miért nem mehetek oda hozzá? Mit is keresünk pontosan itt? Szerettem volna mindezeket megkérdezni, de ehelyett türelmesen várakoztam.

Ismét hallottam az előbbi reccsenést, ezúttal hangosabban. Most már biztos voltam abban, hogy nem mellőlem jött a hang, hanem egyenesen szemből. Hyunseungtól. Aztán újabb reccsenés, majd még egy, és még egy, végül az egész hosszasan elnyúlt. Nem is reccsenés volt, hanem szakadás. Mintha valamit kettészakítottak volna… mintha… mint amikor egy ruha elszakad, egészen hosszan, és több lesz rajta a lyuk, mint maga az anyag.

Hyunseung kabátja, és az alatta lévő ruházata elszakadt, mintha csak egy egyszerű pólót téptek volna ketté, majd mindegyik ruhadarab a földön kötött ki. Hyunseung ott állt félmeztelenül, ugyanabban a pozícióban, de továbbra sem nézett rám.

Ijedtemben egy lépést tettem felé, de aztán megtorpantam. Mintha ő maga állított volna meg. Attól féltem, hogy megtámadja valaki, hogy nincs biztonságban, hogy segítenem kell neki, de nem tettem semmit. Egyes egyedül voltunk, és ezt én is tudtam.

Ökölbe szorult mindkét keze, karjai megfeszültek, izmai feldagadtak, ő pedig egy kiáltás kíséretében térdre rogyott. Karjaival átölelte testét, és mélyről jövően üvöltött, bele az éjszakába.

- Hyunseung! – Kiáltottam, és tétovázás nélkül megindultam felé.

Láttam a fájdalmat az arcán, és azt hittem, hogy mégiscsak közel kerültünk a másik tisztáshoz, ahol rengeteg lélek lézengett, és ők támadták meg. De aztán ez a gondolatom szertefoszlott, ahogy hirtelen fölénk emelkedett valami, kitakarva az egyetlen fényforrást, és ezzel árnyékba borítva minket.

Döbbenetemtől, és mert valami elsuhant a fejem felett, na meg mert pont belerúgtam az egyik fatönkbe, orra estem, és egy nyekkenés következtében elterültem a hóban. Sikeresen megtámaszkodtam a kezeimen, és négykézlábra ereszkedve, lassan emeltem fel a fejemet. Aztán hosszú percekig csak bámultam az előttem lévő két óriási, fekete angyalszárnyra.

Teljesen megigézve néztem őket, mintha most először láttam volna ilyet. Az se érdekelt, hogy ujjaim már átfagytak, ahogy belesüppedtek a hóba, és hogy a nadrágom is beázott. Egyszerűen képtelen voltam levenni szemeimet róluk.

Hyunseung kiáltása elhalt, majd lassan felegyenesedett. Megindult felém. Kecsesen lépkedett, magabiztosan, és nyoma sem volt annak, hogy az előbb még olyan fájdalmasan ordított, hogy azt hittem, haldoklik.

Megállt előttem, majd szélesen elmosolyodott, és felém nyújtotta kezét. Egyik kezemet belehelyeztem az övébe, ő pedig könnyűszerrel talpra állított.

- Meg fogsz fázni, hideg van – leporolta kezemről a havat, és a sapkát is megigazította a fejemen. – Csukd be a szád, ennyire ne legyél meglepődve. – Nevetett fel halkan.

- De, ez… hogyan? – Néztem szemeibe, majd a háta mögött tornyosuló szárnyakra.

- Tudod, hogy félig angyal vagyok.

- Tudom, de… megsérültek a szárnyaid… akkor… hogyan?

- Meggyógyultak. Nem levágták őket, hanem csak megsérültek, de mint minden sérülés, úgy ez is rendbe tud jönni. Csak kicsit sokáig tartott nekik.

- Olyan… szépek…

Felemeltem kezemet, hogy megérinthessem őket. Hyunseung az egyik szárnyát lejjebb engedte, én pedig ujjammal óvatosan megérintettem. Egy pillanatra összerezzent, és elhúzódott, de végül hagyta, hogy megsimogassam. Puha volt, és meleg. Olyan volt, mintha Hyunseung és a szárnya két külön élőlény lenne, de valójában összetartoztak.

- Akkor se értem, hogyan lehetséges… És mégis, miért? Azt hittem, nem foglalkozol az angyali feleddel, hogy nem érdekel téged.

- Sose mondtam, hogy nem érdekel – Hyunseung magunk köré vonta a szárnyait, miután érzékelte, hogy a hidegtől megremegtem. Olyan érzés volt, mintha egy hősugárzós takarót terített volna rám. – Egyszerűen csak úgy gondoltam, nincs értelme jobban foglalkozni vele. Úgy éreztem, hogy hátráltatna, hogy gyengébbnek tűnnék az ellenségeink szemében, na meg, nem is tudtam, hogyan tudnám használni. Annyi évszázad alatt szinte el is felejtettem, hogy létezik.

- De mi változott akkor? Most miért fontos neked?

- Nem is tudom… Főként miattad.

- Miattam?

- Igen, miattad. Hogy is mondjam… Amikor megismertelek, még ember voltál, most pedig az egyik legerősebb képességet birtoklod a világon. Láttam, hogyan birkóztál meg ekkora változással, hogyan fogadtad el a képességedet, hogyan küzdöttél meg, nap mint nap a változásokkal, és hogyan kötöttél kompromisszumot az energiáddal. És most is látom, hogyan próbálkozol, hogyan teszed próbára magad és magatokat, hogyan próbálsz fejlődni és hogy mennyire jó és becsületes dolog, ha az ember elfogadja magát úgy, ahogy van. És arra gondoltam, ha neked ez ment, akkor nekem miért ne menne? Szóval elhatároztam, hogy megpróbálom az „angyali” felemet is visszahozni, kiismerni, megtudni, mire vagyunk képesek és egyszerűen csak elfogadni.

Hyunseung szélesen elmosolyodott, majd átölelt karjaival, és egy puszit adott a fejemre. Ettől én is jobb kedvre derültem, és szintén megeresztettem egy mosolyt.

- Szóval miattam… - bólintottam egyet, majd aggódva néztem vállára, ahol néhány csepp vért láttam megpihenni. – Nem fáj? Úgy értem, megsérültél.

- Ó, hogy az… - pillantott vállára, majd egy mozdulattal elkente a vért rajta. – Ne törődj vele. Nagyon fáj még mindig, de bízom benne, hogy idővel ez is lankadni fog.

- Úgy tervezed, hogy többször elő fogod hozni?

- Persze. Másként nem tudom megerősíteni.

- És mi van azzal a gondolatoddal, hogy ettől gyengének fognak nézni? Vagy hogy ez kitudódik?

- Amíg nem sikerül jobban kiismernem, addig szeretném titokban tartani, azért se említettem eddig soha senkinek. És nem érdekel mások véleménye. Ez is én vagyok, az én részem. Nem a szárnyaim határozzák meg, hogy gyenge vagyok-e vagy sem, hanem a tapasztalataim.

- Mégis mióta mesterkedsz ebben?

- Nos… nagyjából egy fél éve, eleinte csak hébe-hóba, de az elmúlt két hónapban már egyre sűrűbben. Most, hogy már nagyjából meggyógyultak, tudok kísérletezgetni.

- Kísérletezni? Mikre gondolsz pontosan?

- Irányítani. Hogy őszinte legyek, egyáltalán nem egyszerű irányítani őket, főleg azóta, hogy volt az a sérülésem. Arról nem beszélve, hogy sose repültem hosszabb távokat.

- Szóval tudsz repülni? Mármint hosszabb távon?

- Néhányszor már voltam is. Szeretnéd kipróbálni?

- Mi? De hát… hogyan? Biztonságos?

- Persze, hogy az – nevette el halkan magát. – Nem kérdezném, ha nem lenne az. És repültünk már korábban, csak abból nem sokra emlékszel, szerintem. Ezúttal nem lenne kedved odafentről megnézni a kilátást?

- Ez lenne az, amit meg akartál mutatni? – Mosolyodtam el halványan.

- Igen. Hidd el, megbánnád, ha ezt kihagynád.

- Akkor ez esetben, mehetünk.