*Ajánlott zene: MBLAQ
– Running and running*
Egy héttel később ismét a régi munkahelyem
alagsorában voltam. Ahogy lefelé lépdeltem a lépcsőn, úgy a néma és sötét
csöndben hosszan vert visszhangot minden lépésem. Úgy hangzottak, mintha egy
baseballütővel lassan és kimérten ütlegelném a korlátot. Talán Seonghwa is
megijedhetett ettől, mert amikor leértem, már éberen és rémült tekintettel
meredt rám. Miután látta, hogy nincs a kezemben semmiféle tárgy, kicsit
fellélegzett.
- Mit akarsz már megint? – Jött a kérdés
durva hangnemben, és unottan elfordította fejét.
Seonghwa az elágazás kellős közepén ült, a
raktárnak azon részén, ahol megannyi bezsákozott ruhavállfa és bontatlan áru
sorakozott. Az egyik tartóoszlopnak nekivetette a hátát, lábai elnyúltak a
poros talajon, leláncolt kezeit pedig ölében pihentette.
Csak megráztam a fejem, majd a táskámból
előhalásztam egy adag bedobozolt ételt, és odahajítottam az ölébe.
- Nem szép dolog így viselkedni azzal, aki
törődik veled.
- Törődsz velem, a fenéket! Hahó,
tudtommal te tartasz fogva már három napja! – Nézett rám mogorván, és
félrelökte az ételt. – Nem fogadok el tőled semmit.
- Hát, legyen. Ha itt akarsz meghalni,
egyedül, a sötétben, ott, ahol még a kiáltásaidat sem hallják, és ha azt
szeretnéd, hogy a hullád itt rohadjon el, és soha senki ne tudja meg veled, mi
történt, ám legyen. Csak úgy mellékesen megjegyzem, ha nem eszel, lassú és
fájdalmas halálban lesz részed. Nagyon lassú és nagyon fájdalmas – sétáltam oda
hozzá, majd leguggoltam mellé és egészen közel hajoltam arcához. – Szeretnéd,
hogy elmondjam, mi fog történni veled? Hogyan hagy el az energiád napról napra,
hogyan szárad ki a torkod, hogyan aszalódsz meg és fogy el lassan a levegőd?
- Rohadj meg, Minseo! – Kiáltott rám, és
indulatosan levegőbe emelte kezét, hogy megüssön, de gyorsabb voltam nála, és
elkaptam a csuklóját. Egy rövid ideig farkasszemet néztünk egymással, végül
arca kezdett eltorzulni a fájdalomtól.
- A bilincs a kezeden ezüstből van. Tudom,
hogy az ezüst nem öl meg titeket egyből, de ha sokáig leszel ide bezárva, akkor
hidd el nekem, hogy halálos is lehet – közöltem vele a tényeket olyan
egyszerűen, mintha csak az aznapi időjárásról számoltam volna be.
Seonghwa kitépte a kezét a kezemből és
dörzsölgetni kezdte kissé sebes és véres csuklóját. Pulóverét egészen az ujjai
hegyéig húzta, hogy az ezüst ne érintkezhessen a bőrével.
- Egyél, Seonghwa! Te is tudod, hogy nem
akarlak megölni – feleltem, majd felkeltem mellőle és néhány lépéssel odébb
megálltam tőle.
Seonghwa ismét elfordította tekintetét, és
az ölébe húzta az ételes dobozt. Lassan kibontotta, majd úgy kezdte magába
tömni az ételt, mint aki már napok óta nem evett. Igaz is, tényleg nem evett
már napok óta.
- Miért hoztál ide? Mégis mire kellek
neked? – Kérdezte csámcsogva, amitől csak félmosolyra húzódott szám. Hiába volt
majdnem huszonéves, még most is úgy viselkedett, mint egy alig ötéves
kisgyerek.
- Mert egyszerűen nem bírlak téged. Úgy
érzem, további leckékre van szükséged ahhoz, hogy úgy viselkedj, mint egy
tisztességes ember. És mert jó szórakozni veled.
- Már megkaptam a falkámtól a
büntetésemet. Hidd el, ők sokkal rosszabbat tudnak tenni velem, mint te.
- Biztos vagy ebben? – Kérdeztem
cinikusan. – Vigyázz, mit beszélsz, mert a végén még kihívásnak veszem.
Seonghwa nem szólt, és kerülte a
pillantásomat. Csendben tömte magába az ételt. Koromfekete haja az arcába
lógott, és így oldalról elnézve egészen helyesnek tűnt. Kezdtem érteni, mit esznek
rajta annyira az emberek. A karrierjét, és a jelenlegi helyzetet nézve úgy
tűnhetett, mintha csak egy filmet forgatnánk. Már csak egy kis karcolás
hiányzott az arcáról, és egy dühös, elkápráztató nézés a kamerába, és a hölgyek
szívét biztosan rabul ejtené.
Halkan felkuncogtam, ahogy mindezt
elképzeltem. Ez a nevetés elég ördögien hatott a kettőnk közt beállt csendben.
- Mit akarsz tőlem? Mit tettem ellened? –
Kérdezte anélkül, hogy rám nézett volna.
- Mondtam neked, hogy nem foglak bántani.
Csak egy kis ideig kell még ücsörögnöd, utána el foglak engedni – válaszoltam
végül.
- Mégis meddig?
- Amíg a bátyád, Jaehyo ideér.
- Mit akarsz Jaehyotól? – Mélyen ülő,
sötétbarna szemeit rám villantotta. Épp úgy világítottak a sötétben, mintha
csak egy macska lenne. Az ő esetében farkas. Próbálta magát keménynek mutatni,
de bármennyire is titkolta, aggódott a családtagjáért.
- Tőle sem akarok semmit.
- Hát akkor mire fel ez az egész cirkusz?
- Te csak egy csali vagy. Ha te itt vagy,
Jaehyo is itt lesz. És ha ő itt van, akkor utána hamarosan Taemin is.
- Á, szóval őt akarod. Akkor miért nem
egyből hozzá rohantál? Talán… túl gyenge vagy ahhoz, hogy megtaláld? – Szája
sarka gúnyosan húzódott felfelé. Azt hitte, hogy végre fogást talált rajtam,
amitől nevetni támadt kedvem.
- Seonghwa… Hát még mindig nem érted? –
Hangom gúnyosan csattant a levegőben, ijesztőnek hatott, mint ahogy a kés
hegyén megcsillan a fény. – Szimplán csak szórakozni támadt kedvem. Tudod, én
vagyok a rémálom. Bármit megtehetek. És ezt ki is használom.
Elvigyorodtam, majd sarkon fordultam, és
visszasétáltam a lépcsőkön, magára hagyva Seonghwát. A szemem sarkából láttam,
ahogy a raktár túlsó felén megzörren egy zsák, és egy fehér árny lép elő.
Én idéztem elő, hogy rettegésben tartsa a
kis farkasfiút.
De nem azért, hogy büntessem őt, vagy
lelki sérülést okozzak neki.
Egyszerűen csak azért, mert szerettem
hallgatni az üvöltését. Szerettem azt a félelemből adódó, kétségbeesett sikolyt
visszhangzani a kopár falak között.
*
Nem kellett sokat várnom ahhoz, hogy
Jaehyo megjelenjen. Két nappal később, békésen üldögéltem a teraszon lévő
hintában, és az újbóli hóesést bámultam, amikor megpillantottam a kert végéből,
az erdő felől egy homályos alakot közeledni. Elégedett mosoly kúszott arcomra, majd
tovább gyönyörködtem a szállingózó hópelyhekben. Olyan szeszélyes volt
mostanság az időjárás; az egyik nap még havazott, a másik nap pedig már a nap
sugarai törtek utat és olvasztottak fel maguk körül mindent.
Így éreztem az elmúlt napokban én is
magamat. Az egyik pillanatban még aggódtam a többiekért és a jövőm miatt, a
másikban pedig nem érdekeltek a következmények és jól szórakoztam azon, hogy
bármit, de tényleg bármit megtehetek.
Vajon mikor csúsztam szét ennyire?
Mikor kezdtem szörnyeteggé válni?
A hintán ülve ez nem aggasztott, és
elnyomtam magamban az elkeseredett hangokat. Ma pont nem voltam érzelmes
hangulatomban.
- Hol van Seonghwa? Azonnal hozd ide!
Jaehyo törte meg gondolatmenetemet azzal,
hogy beállt elém, és eltakarta a kilátást, miközben dühösen és vadul üvöltött
rám. Egy merő pillanatig csak néztem előre, remélve, észreveszi magát, és
félreáll, de Jaehyo nem tágított. Elvakította az aggodalom és a düh, így azt is
elfelejtette, ki vagyok én.
- Takarod a kilátást – felemeltem jobb
lábamat, és megpróbáltam odébb tolni, remélve, veszi az adást.
De ahogy hozzáértem, Jaehyo félrelökte a
lábamat kezével, és ingerülten nekem esett. Egyik lábával a hintára nehezedett,
hogy közelebb hajoljon hozzám, ezzel a hinta háttámlájának passzírozva engem.
Jobb kezével pedig a torkomnak ugrott, és erősen, ám nem túl durván a nyakamat
kezdte szorongatni.
- Azt kérdeztem, hol van Seonghwa?!
Szemei vadul és szüntelenül fürkészték
arcomat. Akarva-akaratlanul is, de találkozott a tekintetünk, és
rezzenéstelenül álltam minden pillantását.
- Aish, komolyan… Tényleg ezt akarod? –
Kérdeztem közönyösen, szemeimet unottan forgatva.
- Ne kelljen még egyszer feltennem a
kérdést! – Sziszegte összeszorított fogakkal és éreztem, ahogy szorítása
fokozatosan erősödik.
- Nekem pedig ne kelljen szólnom, hogy hol
a helyed – vágtam vissza gyilkos pillantással méltatva, majd bal kezemet
csuklójára szorítottam.
Nem kellett sok idő, mire Jaehyo úgy
ugrott el tőlem, mintha tűzbe nyúlt volna. És valamelyest tényleg így volt. A
képességemet hívtam elő, összegyűjtöttem és tűzgolyó formájában beleeresztettem
a csuklójába.
- Te rohadt kurva! – Üvöltötte, és
leugrott a teraszról, hogy a hóba márthassa kezét. A hideg jót tesz az égési
sérüléseknek.
- Kedves megszólítás, de ez egyszer
eltekintek ettől – sóhajtottam fel, majd megigazítottam magamon pulóveremet, és
felültem a hintában. – Ti, farkasok, mindig elfeledkeztek a fontos dolgokról.
Jaehyo hangosan szitkozódott magában, majd
ahogy enyhült a fájdalom csuklójában, úgy egyre inkább vicsorogva nézett rám.
Most már tudta, hányadán állunk.
- Hol van Seonghwa? Mit tettél vele?
- Ne aggódj, nincs semmi baja. Nem fogom bántani.
- Öt napja tűnt el. Tudtommal azóta tartod
fogva. Mit akarsz tőle?
- Tőle semmit. Tőled viszont annál jobban,
csak valahogy elő kellett csalogatnom téged – néztem rá sejtelmesen.
- Mit akarsz?
- Tudod te azt nagyon jól.
- Nem igazán vagyok benne biztos.
- Micsoda unalmas társaság vagy –
sóhajtottam fel megjátszva magamat. – Tudod, hol rejtőzik Taemin. Hozd el őt
nekem!
- Tessék? Taemin? De hisz már mondtam,
hogy amióta elárultam őt, és te megvakítottad a fél szemére, eltűnt.
Felszívódott. Ötletem sincs, hol van.
- Akkor találd meg.
- Mi van?
- Jaehyo, te rejtegetted őt jó ideig. A pincsikutyája
voltál. Csak meg tudod őt keresni.
- Ez nem olyan egyszerű. Taemin túl okos
és…
- Az a te bajod, Jaehyo – néztem rá, majd
felkeltem a helyemről, és fázósan húztam össze magamon a pulóveremet. A
bejárati ajtó felé vettem az irányt. – Kezd hűvös lenni…
- Most meg hová mész? Az istenért is! Ne
merj itt hagyni! – Kiáltott rám Jaehyo.
- A döntés a te kezedben van – pillantottam
rá utoljára. – Három napot kapsz. Keresd meg és hozd el nekem Taemint. Ha nem
lesz ott, ahogy kértem… ki tudja? Talán Seonghwa soha többé nem fogja
megtapasztalni, mi is az a szabadság.
Vállat vontam, majd egyszerűen bementem a
lakásba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése