2020. július 27., hétfő

53. rész


*Ajánlott zene: MBLAQ – Running and running*


Egy héttel később ismét a régi munkahelyem alagsorában voltam. Ahogy lefelé lépdeltem a lépcsőn, úgy a néma és sötét csöndben hosszan vert visszhangot minden lépésem. Úgy hangzottak, mintha egy baseballütővel lassan és kimérten ütlegelném a korlátot. Talán Seonghwa is megijedhetett ettől, mert amikor leértem, már éberen és rémült tekintettel meredt rám. Miután látta, hogy nincs a kezemben semmiféle tárgy, kicsit fellélegzett.
- Mit akarsz már megint? – Jött a kérdés durva hangnemben, és unottan elfordította fejét.
Seonghwa az elágazás kellős közepén ült, a raktárnak azon részén, ahol megannyi bezsákozott ruhavállfa és bontatlan áru sorakozott. Az egyik tartóoszlopnak nekivetette a hátát, lábai elnyúltak a poros talajon, leláncolt kezeit pedig ölében pihentette.
Csak megráztam a fejem, majd a táskámból előhalásztam egy adag bedobozolt ételt, és odahajítottam az ölébe.
- Nem szép dolog így viselkedni azzal, aki törődik veled.
- Törődsz velem, a fenéket! Hahó, tudtommal te tartasz fogva már három napja! – Nézett rám mogorván, és félrelökte az ételt. – Nem fogadok el tőled semmit.
- Hát, legyen. Ha itt akarsz meghalni, egyedül, a sötétben, ott, ahol még a kiáltásaidat sem hallják, és ha azt szeretnéd, hogy a hullád itt rohadjon el, és soha senki ne tudja meg veled, mi történt, ám legyen. Csak úgy mellékesen megjegyzem, ha nem eszel, lassú és fájdalmas halálban lesz részed. Nagyon lassú és nagyon fájdalmas – sétáltam oda hozzá, majd leguggoltam mellé és egészen közel hajoltam arcához. – Szeretnéd, hogy elmondjam, mi fog történni veled? Hogyan hagy el az energiád napról napra, hogyan szárad ki a torkod, hogyan aszalódsz meg és fogy el lassan a levegőd?
- Rohadj meg, Minseo! – Kiáltott rám, és indulatosan levegőbe emelte kezét, hogy megüssön, de gyorsabb voltam nála, és elkaptam a csuklóját. Egy rövid ideig farkasszemet néztünk egymással, végül arca kezdett eltorzulni a fájdalomtól.
- A bilincs a kezeden ezüstből van. Tudom, hogy az ezüst nem öl meg titeket egyből, de ha sokáig leszel ide bezárva, akkor hidd el nekem, hogy halálos is lehet – közöltem vele a tényeket olyan egyszerűen, mintha csak az aznapi időjárásról számoltam volna be.
Seonghwa kitépte a kezét a kezemből és dörzsölgetni kezdte kissé sebes és véres csuklóját. Pulóverét egészen az ujjai hegyéig húzta, hogy az ezüst ne érintkezhessen a bőrével.
- Egyél, Seonghwa! Te is tudod, hogy nem akarlak megölni – feleltem, majd felkeltem mellőle és néhány lépéssel odébb megálltam tőle.
Seonghwa ismét elfordította tekintetét, és az ölébe húzta az ételes dobozt. Lassan kibontotta, majd úgy kezdte magába tömni az ételt, mint aki már napok óta nem evett. Igaz is, tényleg nem evett már napok óta.
- Miért hoztál ide? Mégis mire kellek neked? – Kérdezte csámcsogva, amitől csak félmosolyra húzódott szám. Hiába volt majdnem huszonéves, még most is úgy viselkedett, mint egy alig ötéves kisgyerek.
- Mert egyszerűen nem bírlak téged. Úgy érzem, további leckékre van szükséged ahhoz, hogy úgy viselkedj, mint egy tisztességes ember. És mert jó szórakozni veled.
- Már megkaptam a falkámtól a büntetésemet. Hidd el, ők sokkal rosszabbat tudnak tenni velem, mint te.
- Biztos vagy ebben? – Kérdeztem cinikusan. – Vigyázz, mit beszélsz, mert a végén még kihívásnak veszem.
Seonghwa nem szólt, és kerülte a pillantásomat. Csendben tömte magába az ételt. Koromfekete haja az arcába lógott, és így oldalról elnézve egészen helyesnek tűnt. Kezdtem érteni, mit esznek rajta annyira az emberek. A karrierjét, és a jelenlegi helyzetet nézve úgy tűnhetett, mintha csak egy filmet forgatnánk. Már csak egy kis karcolás hiányzott az arcáról, és egy dühös, elkápráztató nézés a kamerába, és a hölgyek szívét biztosan rabul ejtené.
Halkan felkuncogtam, ahogy mindezt elképzeltem. Ez a nevetés elég ördögien hatott a kettőnk közt beállt csendben.
- Mit akarsz tőlem? Mit tettem ellened? – Kérdezte anélkül, hogy rám nézett volna.
- Mondtam neked, hogy nem foglak bántani. Csak egy kis ideig kell még ücsörögnöd, utána el foglak engedni – válaszoltam végül.
- Mégis meddig?
- Amíg a bátyád, Jaehyo ideér.
- Mit akarsz Jaehyotól? – Mélyen ülő, sötétbarna szemeit rám villantotta. Épp úgy világítottak a sötétben, mintha csak egy macska lenne. Az ő esetében farkas. Próbálta magát keménynek mutatni, de bármennyire is titkolta, aggódott a családtagjáért.
- Tőle sem akarok semmit.
- Hát akkor mire fel ez az egész cirkusz?
- Te csak egy csali vagy. Ha te itt vagy, Jaehyo is itt lesz. És ha ő itt van, akkor utána hamarosan Taemin is.
- Á, szóval őt akarod. Akkor miért nem egyből hozzá rohantál? Talán… túl gyenge vagy ahhoz, hogy megtaláld? – Szája sarka gúnyosan húzódott felfelé. Azt hitte, hogy végre fogást talált rajtam, amitől nevetni támadt kedvem.
- Seonghwa… Hát még mindig nem érted? – Hangom gúnyosan csattant a levegőben, ijesztőnek hatott, mint ahogy a kés hegyén megcsillan a fény. – Szimplán csak szórakozni támadt kedvem. Tudod, én vagyok a rémálom. Bármit megtehetek. És ezt ki is használom.
Elvigyorodtam, majd sarkon fordultam, és visszasétáltam a lépcsőkön, magára hagyva Seonghwát. A szemem sarkából láttam, ahogy a raktár túlsó felén megzörren egy zsák, és egy fehér árny lép elő.
Én idéztem elő, hogy rettegésben tartsa a kis farkasfiút.
De nem azért, hogy büntessem őt, vagy lelki sérülést okozzak neki.
Egyszerűen csak azért, mert szerettem hallgatni az üvöltését. Szerettem azt a félelemből adódó, kétségbeesett sikolyt visszhangzani a kopár falak között.

*

Nem kellett sokat várnom ahhoz, hogy Jaehyo megjelenjen. Két nappal később, békésen üldögéltem a teraszon lévő hintában, és az újbóli hóesést bámultam, amikor megpillantottam a kert végéből, az erdő felől egy homályos alakot közeledni. Elégedett mosoly kúszott arcomra, majd tovább gyönyörködtem a szállingózó hópelyhekben. Olyan szeszélyes volt mostanság az időjárás; az egyik nap még havazott, a másik nap pedig már a nap sugarai törtek utat és olvasztottak fel maguk körül mindent.
Így éreztem az elmúlt napokban én is magamat. Az egyik pillanatban még aggódtam a többiekért és a jövőm miatt, a másikban pedig nem érdekeltek a következmények és jól szórakoztam azon, hogy bármit, de tényleg bármit megtehetek.
Vajon mikor csúsztam szét ennyire?
Mikor kezdtem szörnyeteggé válni?
A hintán ülve ez nem aggasztott, és elnyomtam magamban az elkeseredett hangokat. Ma pont nem voltam érzelmes hangulatomban.
- Hol van Seonghwa? Azonnal hozd ide!
Jaehyo törte meg gondolatmenetemet azzal, hogy beállt elém, és eltakarta a kilátást, miközben dühösen és vadul üvöltött rám. Egy merő pillanatig csak néztem előre, remélve, észreveszi magát, és félreáll, de Jaehyo nem tágított. Elvakította az aggodalom és a düh, így azt is elfelejtette, ki vagyok én.
- Takarod a kilátást – felemeltem jobb lábamat, és megpróbáltam odébb tolni, remélve, veszi az adást.
De ahogy hozzáértem, Jaehyo félrelökte a lábamat kezével, és ingerülten nekem esett. Egyik lábával a hintára nehezedett, hogy közelebb hajoljon hozzám, ezzel a hinta háttámlájának passzírozva engem. Jobb kezével pedig a torkomnak ugrott, és erősen, ám nem túl durván a nyakamat kezdte szorongatni.
- Azt kérdeztem, hol van Seonghwa?!
Szemei vadul és szüntelenül fürkészték arcomat. Akarva-akaratlanul is, de találkozott a tekintetünk, és rezzenéstelenül álltam minden pillantását.
- Aish, komolyan… Tényleg ezt akarod? – Kérdeztem közönyösen, szemeimet unottan forgatva. 
- Ne kelljen még egyszer feltennem a kérdést! – Sziszegte összeszorított fogakkal és éreztem, ahogy szorítása fokozatosan erősödik.
- Nekem pedig ne kelljen szólnom, hogy hol a helyed – vágtam vissza gyilkos pillantással méltatva, majd bal kezemet csuklójára szorítottam.
Nem kellett sok idő, mire Jaehyo úgy ugrott el tőlem, mintha tűzbe nyúlt volna. És valamelyest tényleg így volt. A képességemet hívtam elő, összegyűjtöttem és tűzgolyó formájában beleeresztettem a csuklójába.
- Te rohadt kurva! – Üvöltötte, és leugrott a teraszról, hogy a hóba márthassa kezét. A hideg jót tesz az égési sérüléseknek.
- Kedves megszólítás, de ez egyszer eltekintek ettől – sóhajtottam fel, majd megigazítottam magamon pulóveremet, és felültem a hintában. – Ti, farkasok, mindig elfeledkeztek a fontos dolgokról.
Jaehyo hangosan szitkozódott magában, majd ahogy enyhült a fájdalom csuklójában, úgy egyre inkább vicsorogva nézett rám. Most már tudta, hányadán állunk.
- Hol van Seonghwa? Mit tettél vele?
- Ne aggódj, nincs semmi baja. Nem fogom bántani.
- Öt napja tűnt el. Tudtommal azóta tartod fogva. Mit akarsz tőle?
- Tőle semmit. Tőled viszont annál jobban, csak valahogy elő kellett csalogatnom téged – néztem rá sejtelmesen.
- Mit akarsz?
- Tudod te azt nagyon jól.
- Nem igazán vagyok benne biztos.
- Micsoda unalmas társaság vagy – sóhajtottam fel megjátszva magamat. – Tudod, hol rejtőzik Taemin. Hozd el őt nekem!
- Tessék? Taemin? De hisz már mondtam, hogy amióta elárultam őt, és te megvakítottad a fél szemére, eltűnt. Felszívódott. Ötletem sincs, hol van.
- Akkor találd meg.
- Mi van?
- Jaehyo, te rejtegetted őt jó ideig. A pincsikutyája voltál. Csak meg tudod őt keresni.
- Ez nem olyan egyszerű. Taemin túl okos és…
- Az a te bajod, Jaehyo – néztem rá, majd felkeltem a helyemről, és fázósan húztam össze magamon a pulóveremet. A bejárati ajtó felé vettem az irányt. – Kezd hűvös lenni…
- Most meg hová mész? Az istenért is! Ne merj itt hagyni! – Kiáltott rám Jaehyo.
- A döntés a te kezedben van – pillantottam rá utoljára. – Három napot kapsz. Keresd meg és hozd el nekem Taemint. Ha nem lesz ott, ahogy kértem… ki tudja? Talán Seonghwa soha többé nem fogja megtapasztalni, mi is az a szabadság.
Vállat vontam, majd egyszerűen bementem a lakásba.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése