54. rész

*Ajánlott zene: Beast - Intro*

https://www.youtube.com/watch?v=DIrb--wsoP4

Rájöttem, hogy fenyegetéssel néha sokkal többet tudunk elérni, mint kedves szavakkal. Ahogy álltam a raktár pincéjében, melyet most a körülöttünk lévő gyertyák miatt félhomály fedett, magamban viaskodtam. Olyan közel volt már minden, és egyszerre éreztem az izgalmat és a félelmet ereimben csörgedezni.

Seonghwa még mindig a falnak dőlve ült a földön, és bár időnként elláttam élelemmel, nem tudta elrejteni, hogy ereje már alábbhagyott. Nem haldoklott, attól még messze volt, de gyengének és betegnek tűnt. Arca sápadt volt, homlokán izzadságcseppek gyöngyöződtek. Nem kellett ahhoz megérintenem, hogy rájöjjek, magas láza van. Nem is gondoltam, hogy egy farkas képes megbetegedni, ha nem vesz magához elég táplálékot. 

Ahogy őt néztem, folyton arra gondoltam, vajon mikor váltam ilyenné? Egyszerre tetszett és taszított a tény, hogy mit műveltem. Felforrósított és élvezettel töltött el, ahogy arra gondoltam, hogy tényleg bármire képes lehetek, hogy még csak ki sem használtam az energiám összes tulajdonságát, hogy még annyi mindent tanulhatnék. Eljátszottam a gondolattal, hogy hagyok mindent a fenébe, hogy megszegem minden ígéretemet és a kezembe veszem a sorsom. Azt teszek, amit akarok, amit igazán akarok.

De pontosan tudtam, hogy ha így tennék, elveszíteném a képességemet. Vagy fellázadnának ellenem a természetfeletti lények és megölnének, vagy valami nagyobb hatalom megfosztana tőle. Hiszen nem azért jöttem ide és láttak el ekkora erővel, hogy rosszá váljak, hanem pont, hogy nekem kellett rendet tennem a világban. Éppen ezért kellett elébe mennem a dolgoknak. 

Tisztában voltam azzal, hogy kezdtem elveszíteni saját magam felett az irányítást, hogy ez már nem én vagyok. Kezdtem teljesen szétesni.

És ez megijesztett. Talán a félelem volt az, amitől még józanul tudtam gondolkodni.

Bármennyire is próbáltam mindig visszafogni magam, egyre nehezebben bírtam. Olyan gyorsan történt minden, mintha csak egy pillanat alatt ment volna végbe az egész. Egyik nap még minden rendben volt, a másik nap pedig már Seonghwát ott találtam a raktár pincéjében.

Minden erőmmel azon voltam, hogy ne adjam át magam a sötétségnek.

Nem most volt itt az ideje.

*

Nem sokat kellett már várakoznom. A hátsó kijárat felől, ahol esténként elhagytuk az üzletet, amikor bezártunk, és ami egyenesen a sikátorba vezetett, hangok hallatszódtak. Nagy zörejjel robbant ki az ajtó, majd két alakot pillantottam meg. 

Az első minden bizonnyal Jaehyo volt.

Ahogy meglátta Seonghwát, felgyorsította lépteit, és odaszaladt hozzá.

- Jól vagy? – Guggolt le mellé, és aggódva fürkészte arcát, szemügyre vette testének minden centiméterét, hogy megsebesült-e. Miután látta, hogy nincsenek nagy sérülései, a legnagyobb baja is az, hogy lázas, egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el ajkait. – Hála az égnek.

Nem is foglalkoztam velük tovább. Egyfelől, mert nem túlzottan érdekeltek, másfelől valaki más elvonta a figyelmemet róluk.

- Üdv, drága testvérem. Régen láttalak.

Taemin hangja még most is lágyan, mégis fenyegetően hangzott. Nem változott semmit a legutóbbi találkozásunk óta. Fekete nadrág, és hozzá illő fekete ing, ugyanaz a határozott testtartás és ördögi vigyor. Egyedül annyiban volt mást, hogy sérült szemét most egy fekete szemfedővel takarta el.

- Üdv neked is, Taemin – viszonoztam a mosolyát, és megálltam vele szemben. Mindketten tartottuk a távolságot. – Gyorsan ideértetek.

- Hiába, ha a testvérem hívat, nincs mit tenni – tárta szét karjait, és tekintete átsiklott a farkas párosra. – Nem gondoltam volna, hogy egy napon te is képes leszel erre. 

- Változnak az idők, te is tudod – vontam nemes egyszerűséggel vállat. 

- Mi a terved velük? – Bökött feléjük fejével.

- Elmehetnek.

- Ne már, most tényleg? Máris csalódnom kell? – Fordította égnek a tekintetét. – Azt hittem, végre szórakozni fogunk.

- Fogunk is, de rájuk többé nincs szükségem. Elmehettek – intéztem szavaimat hozzájuk, majd a zsebemből előszedtem a bilincs kulcsát és melléjük dobtam.

Jaehyo először rám, majd Taeminre pillantott bizonytalanul, végül megfogta a kulcsot, és amilyen gyorsan csak tudta, leszedte őket Seonghwa kezeiről. Óvatosan felsegítette Seonghwát a földről, majd rám nézett.

- Menjetek. Mondtam, ha teljesíted, amit kérek, szabadon távozhattok – feleltem Jaehyonak, és a kijárat felé intettem kezeimmel.

Bizonytalanul indultak meg anélkül, hogy ránk pillantottak volna. Egészen addig néztem őket, amíg el nem tűntek a látókörömből, és hallottam, ahogy a fenti ajtó nagy csattanással bezáródik. 

- Nos, ketten maradtunk – fordult felém Taemin, akinek tekintetén láttam, hogy nem örül a távozásuknak.

- Így van. Nem jobb érzés így? Vagy tán feszélyezve érzed magad?

- Én? Ugyan nem. Miért is érezném egy olyantól, akinek a képessége visszavonulót fújt?

Taemin gúnyosan és győzedelemittasan elvigyorodott, én pedig egy pillanatra meginogtam.

Tehát tudta. Mindvégig tudott róla.

Elfordítottam tekintetem, és nagyot nyeltem. Taemin mindig is okos volt, és kicsit úgy éreztem, hogy alábecsültem. 

De aztán rájöttem, hogy arról viszont nem tud, hogy a képességem visszatért. És talán erősebb is, mint korábban. Úgy döntöttem, a tudatlanságát előnyömmé kovácsolhatom, és kicsit játszadozhatok vele.

- Úgy tűnik, gyorsan terjednek a pletykák – motyogtam halkan, és zsebre dugtam kezeimet. Nekidőltem a falnak, ahol korábban Seonghwa volt megbilincselve.

- Úgy tűnik, túlságosan nagyra becsülted magad. – Levakarhatatlan vigyor ült arcán, amit már most szerettem volna letörölni, de még nem volt itt az ideje. – Mit akarsz tőlem, Minseo? Nem vagy abban a helyzetben, hogy bármit is kérj tőlem.

- Meglehet. De túlságosan el vagy ragadtatva magadtól. Azt hiszem, ez családi vonás, mert te is éppen annyira becsülted magad nagyra, mint én magamat – néztem végül rá. – Tudom, miben mesterkedsz, Taemin.

- Valóban? – Taemin igyekezett elfedni meglepődöttségét, de túl jól ismertem. Olvastam a vonásaiból.

- Tudom, hogy édesanyámat te tartod fogva. Tudom, hogy te ölted meg azt a sok embert. Azt is tudom, hogy édesanyánk zombi, és mindezt azért tetted, hogy őt visszahozd. És azzal is tisztában vagyok, hogy miután sikerül a lehető legemberibbé varázsolni, meg akarod őt ölni, hogy megkaparinthasd a képességét. 

Taemin arcáról folyamatosan leolvadt a mosoly, így nem álltam meg.

- Tudom, hogy édesanyánknak már nem sok kell az átváltozáshoz, hogy elnyerje a legemberibb formáját, tudom, hogy a halott lelkeket bezárva tartod a tükörben, ezzel tesztelve, hogy milyen erős a képessége, és tudom, hogy azt hiszed, hogy ezzel majd legyőzhetsz. Tényleg azt hiszed, hogy ha elveszed a képességét, akkor erősebb leszel nálam? Okos vagy Taemin, nagyon eszes és ravasz, de nem eléggé.

Taemin rezzenéstelenül hallgatta, amit mondok. Lerántottam a leplet róla és a terveiről, és ez olyan jó érzéssel töltött el.

- Lehet, hogy sok mindent tudsz rólam, Minseo, de ez mégis oly kevés. Rendben, lebuktam, hupszika. De mióta is tudsz erről? Hetek óta? Akkor mégis miért nem léptél eddig? Lássuk csak… Mert nem tudtál elkapni. Mert fogalmad sem volt, hol vagyok. Mert nincs képességed, és anélkül gyenge vagy. Egy senki.

Most én voltam az, aki újból meglepődött.

- Lehet, hogy édesanyánk képessége nem olyan erős, mint a tiéd. De vámpír vagyok, és a kettő együtt még erősebbé tesz. Ráadásul ki tudja, mikor tér vissza a képességed. És ha vissza is tér, te ugyanúgy nem tudod irányítani. Hatalmas az energiád, de félsz tőle. Nem tudod elfogadni, nem tudsz vele élni, és éppen ezért nem tudod fejleszteni se. Lehet, hogy most erősebb vagy, de előbb-utóbb el fogsz bukni.

Nem válaszoltam. Taemin átlátott rajtam és sokkal többet tudott rólam. Ez kissé meglepett, de jobban belegondolva testvérek voltunk, és ebből adódóan ez természetes volt.

Ugyanakkor azóta változtam. Amiről természetesen tudott is. Csak azt nem tudta, hogy mennyit.

Hagytam hát, hogy az ő szabályai szerint játszunk, és kiterítse a lapjait. Mert okos volt, és azt hitte, én csak ennyit tudok felmutatni.

De mint mondtam, változtam.

Sokat változtam.

- Mégis mit akarsz, Minseo? Idehívtál, hogy találkozzunk, de mit akarsz tenni? Azt remélted, hogy nem tudok arról, hogy nincs képességed, megijedek, és feladok mindent? Ugyan már – csóválta meg a fejét. – De tudod, mit? Én pont erre vártam. Édesanyánkat már régen megölhettem volna. Már régóta abban a fázisban van, hogy bármikor elvehettem volna a képességét. Hisz még jeleket is küldtem neked, nem emlékszel? A letépett kézfej az üzletben, a becsomagolt holttest a zsákban, és a széttépett hulla a konténerben. Ezeket mind anyukád tette. Csak arra vártam, hogy végre rájöjjél erre, és egy találkozót kérj. Hisz tudod, én jószívű vagyok, és szeretném, ha a kishúgom találkozna az édesanyjával. Az édesanyjával, akiről egy darab emléke sincs. 

Taemin elvigyorodott, majd hüvelyk és mutatóujját szájába véve hangosan füttyentett egyet. Értetlenül néztem rá, de Taemin csak vigyorogva méregetett. 

Várakoztunk.

Nem tudtam, mire volt ez jó, de nem telt el egy perc se, amikor a kijárati ajtó ismét megrezdült, és kinyitódott. Egy alakot láttam meg közeledni, de mozgása nem volt természetes. Mintha fájt volna a lába, és vonszolta volna maga után, de a lábának nem volt semmi baja. Egyszerűen csak ilyen volt a mozgása.

Lassan araszolt felénk, és ahogy közelebb ért, akkor jöttem rá, ki is ő.

Az édesanyám.