Epilógus

~ EPILÓGUS ~

*Ajánlott zene: SS501 – 21 gram*

https://www.youtube.com/watch?v=z0dXB9eNDNY

A temetésemet néhány nappal később tartották meg. A kert végében helyeztek végső nyugalomra. Utolsó utamra csak ők öten kísértek el.

Gyönyörű volt.

A hó ebben az évben többé már nem esett. A nap sugarai most először mutatkoztak meg igazán. Erőtlenül, mégis kitartóan viaskodtak a felhőkkel, hogy elérjék céljukat.

A hó olvadóban volt. A fák ágairól, a megfagyott levelekről lassanként csordogált le. A talaj levetette hófehér öltözetét, és a sárral keveredve lehelte ki utolsó leheletét. Halovány zöld fűszálak bújtak meg alattuk.

A koporsómat az egyik tölgyfa alá helyezték.

Apró, fakósárga fénysugarak libbentek fel és táncot jártak a fedelén. Vidáman, könnyedén, tiszteletüket adva felém. 

Véget ért a tél, és a tavasz kibontakozóban volt.

Eljött hát számomra is a tavasz.

A természet éledezni kezdett. Csak én voltam az, aki hosszú és fáradalmas útján végre nyugalomra lelt.

Csend honolt körülöttünk. Senki nem szólt. Nem sírtak, és nem viccelődtek. Nem búcsúztak és nem féltek. Csak némán nézték, ahogy a koporsómat a földbe helyezik.

Elfogadták hát a döntésemet.

Szemeik fakón tündököltek, és arcukon mély nyomot hagyott az elmúlt időszak fájdalma. Sokat szenvedtek ők is. Csak reméltem, hogy ezután ők is pihenni tudnak egy keveset.

Valahol a távolban felszólalt egy kellemes és lágy dallam. Egy zongorához tudtam volna leginkább hasonlítani. Egy keserves, mégis vidám dalhoz. Vajon a természet siratott? Vagy az erdőben élő állatok?

Még soha nem éreztem magam ilyen könnyednek. Szinte éreztem, ahogy a mázsás súlyok egyszerűen leesnek rólam. Ahogy a lelkem végre megtisztul.

A némaság jelenleg többet ért minden szónál. Nyugalom ölelt körbe mindent, és senki nem zargatta a másikat.

Ott álltam mellettük, láthatatlanul.

Mosolyogva néztem őket. Most először őszintén tudtam mosolyogni, még egy ilyen fájdalmas pillanatban is. Szerettem őket, büszke voltam rájuk, és mérhetetlenül tiszteltem őket. Azért, mert hagytak meghalni. Azért, mert végre először hagyták, hogy a saját utamon menjek.

A koporsómra lassan föld került.

Hátat fordítottam és nesztelenül sétáltam el.

Egy könnyed szellő söpört végig az udvaron. Tovaröpítették a fájdalmat, felszárították az utolsó csepp szomorúságot. Valahol, a távolban madarak csicseregtek.

A halálom nem volt hiábavaló.

Ezen a világon beteljesítettem sorsomat. Még ha volt kétség is afelől, hogy valaha visszatérek-e, én nem aggódtam. Bíztam bennük.

Néha elbizonytalanodtam azon, hogy támaszkodhatok-e a barátaimra, hogy megbízhatok-e önmagamban.

Most már tudtam a választ.

És ezt ők is tudták.

Megtaláltam édesanyámat, és végül megtartva az ígéretemet, visszahoztam Woobint.

De a halál után se áll meg az élet.

Számomra legalábbis biztosan nem.

Nem csak azért tettem, nem csak azért haltam meg, hogy nyugalomra térjek, hogy pihenhessek.

Még volt egy utolsó feladatom, amit el kellett végeznem.

Itt volt az ideje, hogy kiderítsem, mi folyik a túlvilágon és megbékítsem a holtakat.