55. rész

 

*Ajánlott zene: EXO – For life *

https://www.youtube.com/watch?v=V21ODkaqZUo

Hát eljött ez a pillanat.

Csak erre tudtam gondolni.

Az agyam teljesen megfagyott, leblokkolt. Körülöttem minden megszűnt létezni; nem láttam Taemint, nem láttam a falakat és a sötétséget, nem láttam a gyertyákat, se a tárgyakat. Lebomlott az egész fal, összemosódott egy szürke folttá, és csak édesanyám tökéletes alakját láttam.

Olyan gyönyörű volt.

Fél feljebb volt nálam alacsonyabb, vállig érő, sötétbarna és dús hajzuhatagja lágyan omlott vállaira. Teste törékenynek és gyengének tűnt, remegő kezei eresek és kimerültek voltak. Bőre sápadt volt, hófehér, akár a paplan. Ajka mégis vörös és telt, szemei szürkéskékek és csillogóak.

Akárcsak az én szemeim.

Hasonlítottunk egymásra, és ez megérintett.

Könnybe lábadt a szemem, és ahogy néztem őt, egyszerre csak térdre rogytam és zokogni kezdtem.

Sírtam. Olyan erősen sírtam, mint még soha.

Hát eljött ez a pillanat.

- Anyu… - suttogtam halkan. Olyan jól esett kimondani végre ezt a szót.

Olyan régóta akartam már egyszer így hívni őt. Csak egyetlen egyszer. Csak egyszer éreztetni vele, hogy bár sosem találkoztunk és sosem lehettünk együtt, nekem ő akkor is az édesanyám volt.

Idáig azon gondolkoztam, vajon képes leszek-e őt az édesanyámnak látni. Szeretni valakit, akihez semmiféle érzelem nem köt. Kötődni hozzá, még ha tudom, hogy egy gyilkos is.

De itt, ezekben a percekben mindez nem számított.

Anya és gyermeke voltunk. Magától értetődött, hogy anyukámnak szólítsam, és úgy érezzem, mint két rég nem látott ismerős, akik hosszú-hosszú évek után ismét találkoznak.

- Anyu...

Megállás nélkül ismételgettem a szavakat, miközben zokogtam. Egész testemben rázkódtam. Boldog voltam. Akkor először igazán éreztem, hogy boldog vagyok és teljes az életem. Hogy bármi történik, már nem lesz gond, mert édesanyám itt van, és megvéd. Győzködtem magam, hogy ez a valóság, hogy ez most történik, de egyszerűen képtelen voltam elhinni.

Mintha csak álmodtam volna.

De életemben először valóban éber voltam.

- Mindjárt elsírom magam én is – törte meg az idilli csendet Taemin, miközben úgy tett, mint aki elmorzsol egy könnycseppet.

Hangja valamelyest visszarázott a valóságba. Ismét az alagsorban találtam magam, és Taeminre néztem, de a sírást nem bírtam abbahagyni.

Csak akkor jöttem rá, hogy édesanyám nem mozdul. Egy helyben áll, és bámul előre. Nem reagál a zokogásomra, még csak meg se rezzen egyik vonása sem. Nem emeli rám tekintetét, és nem vesz észre.

- Mit tettél vele…?

Hangom távolról jött. Annyira elbűvölt édesanyám látványa, hogy hagytam megmutatni a gyengeségemet. Magától értetődő volt, hogy Taemin hatása alatt áll, hogy ő vakítja el és irányítja.

Éreztem, ahogy a harag lassan előbuggyan az egyik rejtett, sötét zugból és csordogálni kezd.

- Én semmit. Anyu ilyen. Rád se bír nézni azok után, hogy így szétziláltad a családunkat – nevetett fel halkan Taemin szenvedésemet látva.

- Én nem… Anyu, én vagyok az. Kérlek, nézz rám. Én vagyok, a lányod – mutogattam magamra, és térden csúszva megindultam felé.

Belé akartam kapaszkodni, átölelni a lábát, és kényszeríteni, hogy nézzen rám. Mit meg nem adtam volna, hogy egyszer rám nézzen azokkal a szemekkel. Még ha nem is érinthetem meg, még ha nem is beszélhetünk egymással, legalább a tekintetünk hadd találkozzon.

De mielőtt elérhettem volna hozzá, Taemin egy jól irányzott mozdulattal az oldalamba rúgott.

Nagyot nyekkenve csapódtam neki a falnak, és csúsztam le a mentén. Éles fájdalom nyilallt minden porcikámba, és még a levegő is belém szorult. Meg mertem volna esküdni, hogy eltört néhány bordám.

Taemin csak ördögien és teli torokból nevetett. Én pedig csak anyukámat néztem könnyektől elhomályosult tekintettel.

A harag egyre feljebb kúszott bennem.

Taemin elvette tőlem az egyetlen lehetőséget, hogy édesanyámmal lássuk egymást. Taemin megfosztott engem és anyukámat is a jogunktól.

Mégis ki ő, hogy megálljt parancsoljon nekünk?

- Butus, Minseo – guggolt le mellém Taemin, és letörölte a könnyeket a szememből. – Hát még mindig nem ismersz? – Ujjaival lágyan simogatta az arcomat, majd arcomba logó hajtincseimet hátra tűrte.

Gyűlöltem az érintését.

Gyűlöltem, hogy ő ér hozzám, és nem édesanyám.

Ez volt az a pillanat, amikor ismét berobbant a kijárati ajtó, és megpillantottam a felmentő seregemet.

Elől Hyunseung sétált, mögötte Eungyeol és Gyeowool, leghátul pedig Jongsuk és Woobin.

- Mégis mi a fenét művelsz, Taemin? – Hyunseung dühös hangja zengett, és egy rövid időre mindenki elnémult.

Taemin meglepődve fordult hátra, de mielőtt bármit is tehettek volna a többiek, megállítottam őket. Felemeltem kezemet, jelezve, hogy ne közelítsenek, mert ura vagyok a helyzetnek. Még ha ők nem is láthatták és tapasztalhatták, de egy láthatatlan védőburkot húztam Taemin és magam köré.

- Ó, nézőközönségünk is lesz. Nem is tudtam, mi hiányzott annyira – vigyorogva fordult felém ismét Taemin, és állam alá nyúlva kényszerítette, hogy nézzek rá. – Így élvezetesebb lesz megölni édesanyánkat.

Szemeim tágra nyíltak, és fejemet hevesen rázva tiltakoztam. Taemin után lendültem, és a lábába csimpaszkodva próbáltam megállítani, de ő ismét odébb rúgott. Annyiszor rúgott belém, amíg mozdulatlanul el nem terültem a földön.

- Veled majd máskor foglalkozom, várd ki a sorod – köpte felém a szavakat, és anyámhoz sétált.

Nem bírtam megmoccanni. Rettenetesen fájt mindenem, de ez kellett ahhoz, hogy élőnek érezzem magam. Ez kellett ahhoz, hogy ébren maradjak és kitartsak a célom mellett.

Csak feküdtem a földön, és a többiekre pillantottam. Kiabáltak, és próbálták áttörni a falat, de nem hagyhattam nekik. Sajnáltam, hogy ezt végig kell nézniük, és nem volt fair tőlem, de nekem könnyebb volt. Látni akartam őket, hogy erőt merítsek belőlük.

Szerettem volna megölelni őket, és megnyugtatni, hogy minden rendben lesz, de nem akartam többé hazudni nekik.

Tekintetem anyámra tévedt, és kezeimmel próbáltam érte nyúlni.

- Anyu…

Hangom elfúlt. Nehezemre esett levegőt venni. Megállás nélkül zokogtam, és arra gondoltam, hogy de jó, hogy nem nekem kell megölnöm őt. Én nem lettem volna képes erre. Nem tudtam volna megölni, mert ő csak egy porhüvely volt, egy báb, akivel úgy játszottak és úgy rángattak, ahogy akarták.

Nem lettem volna képes véget venni egy emberi életnek.

- Búcsúzz el édesanyánktól.

Taemin szüntelen vigyorral simított végig az arcán, majd hátulról átölelte testét. Rám nézett, sötét szemeivel. Látni akarta a fájdalmamat. Látni akarta a szenvedésemet, mert úgy érezte, most végre kifizetődött minden. Úgy érezte, végre eljött az ő pillanata, hogy végre megkapom én is azt, ami kijárt, hogy végre azt érzem, amit ő érzett éveken keresztül.

A veszteséget. A fájdalmat. A tehetetlenséget. A reménytelenséget.

Taemin egy mozdulattal kitépte édesanyánk szívét.

Sikításom elnyomott minden más zajt, és érzést. Még a falak is beleremegtek. Az idő megállt számomra. Ez volt életem legfájdalmasabb pillanata.

Saját anyámat látni meghalni, és nem tenni semmit, borzasztó érzés volt.

Saját anyámat a saját akaratomból hagyni meghalni, és úgy tenni, mintha nem tudnám megakadályozni, a lehető legkínzóbb érzés volt.

Nem tudom, hogy érzett-e fájdalmat. Arca nem mozdult, amikor a teste összerogyott. Nem kiáltott, nem sírt. Szemei üresen meredtek előre. A csillogás, a ragyogó kékesszürke szín kifakult, elsötétült.

Csak feküdt ott, némán. Nem élt, sosem élt. Érzései sosem voltak. Csak egy test volt, lélek nélkül. Mégis az én anyukám.

Taemin győzelemittasan ácsorgott a holtteste mellett, kezében a kitépett szívvel. Csöpögött róla a vér, és nevetve harapott ki belőle egy darabot.

Én csak üvöltöttem, mérhetetlenül, megállás nélkül. Nem hallottam a hangomat, a zajok eltompultak. Ordítottam, és bömböltem. Alkaromon kúszva vonszoltam oda magam a teste mellé.

Sosem éreztem ilyen erős lelki fájdalmat, mint ezekben a percekben. Soha nem hittem volna, hogy édesanyám halála, egy olyan ember halála, akit sosem ismertem, ennyire fájni fog.

Rádőltem a testére, és zokogtam.

- Most te jössz – Taemin hangja valahol a távolból felzendült. – Fejezzük ezt be egyszer s mindenkorra.

Elvesztettem az időérzékemet és minden mást. Csak a saját fájdalmamra összpontosítottam. A saját fájdalmamban fuldokoltam és úgy éreztem, el fog nyelni.

Éreztem, ahogy Taemin mellém térdel. Egyik karjával átkaroltam derekamat és kiegyenesített. A hajam az arcomba lógott, de még így is elkaptam Hyunseung kétségbeesett tekintetét. Úgy szerettem volna eltörölni az ő arcáról is a fájdalmat…

- Viszlát, Minseo. Jó volt veled játszadozni.

Éreztem, ahogy egy éles tárgy ér nyakamhoz. Egy aprócska nyilallást, hosszan elnyúló szúrást éreztem, ahogy a kés a bőrömbe nyomódott és felszántotta a húst.

Taemin elvágta a torkom.

Egészen egyik oldaltól, a másikig.

Elengedett, én pedig a nyakamhoz kapva dőltem édesanyám testére.

Fuldokoltam, és vért köptem mindenfelé. Nem kaptam levegőt, a tüdőm kétségbeesetten kapkodott oxigénért. Minden végtagom kétségbeesetten rázkódott. Nem volt mély a vágás, de éppen elég ahhoz, hogy viszonylag lassú, fájdalmas halálban legyen részem.

És éppen elég ahhoz, hogy képes legyek önmagamat meggyógyítani.

Lehunytam szemeimet, és minden erőmmel a sebre koncentráltam. Elképzeltem, ahogy lágy kezek simogatnak, ahogy ezek a kezek cérnával és tűvel összevarrják a sebemet. Láttam magam előtt, ahogy a véremet felitatják egy ronggyal, ahogy a segítő és gyógyító kezek visszaadják mindazt, ami én voltam.

Eszembe jutott a kis virág az asztalomon, amit annyira szerettem volna feléleszteni. Csak a napokban jöttem rá, hogy valóban sikerült visszahoznom őt.

Pontosan ezt az energiát alkalmaztam magamon is.

Éreztem, ahogy a bőröm begyógyul, és visszanyeri eredeti formáját.

Testem abbahagyta a rázkódást, és ernyedten feküdtem a földön. Hallottam magam körül a többiek kiabálását, hallottam Taemin eget rengető győztes kacaját és hallottam, ahogy a fájdalmam egy utolsó sikítással visszavonulót fúj.

Elengedtem a fájdalmat, és hagytam, hogy a düh vegyen át mindent. Nem akartam többé gyengének mutatkozni. Nem akartam többé, hogy meg kelljen védeni, hogy pátyolgatni keljen a lelkemet. Nem akartam többé szenvedni.

Most én akartam az lenni, aki a szenvedést okozza, fel akartam fedni a belső, sötét énemet. Végre én akartam saját magamat irányítani.

Halkan, fokozatosan nevetni kezdtem. Egyre hangosabban, és hangosabban, mint egy eszelős.

Abbahagyták a kiabálást, és mindenki néma csendbe burkolódzott. Nem kellett Taeminre nézzem, hogy lássam az arcát. A döbbenete épp eléggé volt kézzel fogható és hallható.

Lassan kiegyenesedtem, és hátra söpörtem hajamat. Véres kezemmel összemaszatoltam arcomat, ahogy letöröltem nedves könnyeimet, majd ugyanolyan eszelős nézéssel Taeminre szegeztem tekintetemet:

- Jó volt veled játszadozni, Taemin.