3. rész

*Ajánlott zene: BTOB – Missing you*

https://www.youtube.com/watch?v=wYoCa1Hlug0

Másnap reggel, amikor felébredtem, Hyunseung még békésen aludt mellettem. Felültem az ágyban, és mosolyogva, elmélyülten az arcát kezdtem el tanulmányozni. Néztem a kócos, szőke haját, mely fél arcát eltakarta, a hosszú szempilláit, a kissé kiszáradt és repedezett, mégis piros ajkait, azt a sima és hibátlan bőrét, és arra gondoltam, hogy ő túlságosan is gyönyörű. Annyira tökéletes volt, hogy alig akartam elhinni, hogy létezik, és nem csak egy kellemes álomba ragadtam bele.

Pedig mindez a valóság volt. Olyan elképzelhetetlennek tűnt, hogy már elmúlt ezer éves, mégis, egy karcolás sincs rajta, semmilyen sötét vagy elfehéredett folt, egy hegesedés, semmi. Tiszta és makulátlan, évszázadok óta. Vajon ez a vámpírok egyik sajátossága? Vajon minden vámpír ennyire tökéletes? Ha jobban belegondoltam, akikkel eddig találkoztam, mind ennyire szépek voltak, már-már földöntúlian szépek. Végül is, részben tényleg azok voltak.

Azon tűnődtem, ez csak nekem ennyire nyilvánvaló, vagy az itt élő embereknek is? Koreában ugyebár mindenki a tökéletességre törekedett. Mindent megtettek azért, hogy a lehető legvarázslatosabban fessenek akárhol is vannak. Nem csak a különböző sminkek és alapozók mögé rejtették arcukat, de sokan kések alá is feküdtek a bájos külső eléréséért. Ebből kifolyólag a vámpírok könnyen beilleszkedhettek az emberek közé, hiszen ki gyanakodna rájuk a szépségük miatt? Ők is csak egyek a sokak közül. De vajon az emberek akartak a vámpírokra hasonlítani, akiket a könyvekben és a filmekben is mindig tökéletesnek mutattak, vagy a vámpírok génjei alakultak ilyenné az emberek miatt?

Bármi is volt az igaz, számomra még mindig hihetetlen volt. Ugyanakkor tisztában voltam azzal is, hogy hiába a bájos pofi, a legtöbb vámpír belül egyáltalán nem volt boldog, mint ahogy azt kívülről sokan feltételezték. Az elmúlt évtizedek, évszázadok sebeit, harcait, a szeretteik elvesztését, a sok halált és fájdalmat mind magukban hordozták. Olyan dolgokat láttak, amiket sosem akartak, olyanokon mentek keresztül, amiket sosem hittek, hogy léteznek. Látták a világot elindulni, fejlődni, összeomlani, majd újra virágozni, hogy aztán megint minden romba dőljön. Vér tapadt a kezükhöz, néha akarva, néha akaratlanul, próbálták megállítani az elkövetkezendő rosszat, ami végül így, vagy úgy, de bekövetkezett. Sose tehettek semmit, sose menthettek meg mindenkit, sose fékezhették meg a pusztulást, sose tudták megállítani a világot a legszebb pillanatokban. Minden megszületett, majd meghalt, és ők ott voltak, ha akarták, ha nem. Ezeket az emlékeket, ezeket a soha be nem gyógyuló sebeket, és az örökké folydogáló szenvedést hordozták magukban. A világ minden kínját rejtették a tökéletes arcuk mögé, a ragyogó szempárok mögé.

És erről csak oly kevesen tudtak.

Elborzasztott ez a gondolat. Annyian akartak hasonlítani másokra, annyian akartak olyan gyönyörűek lenni, holott fogalmuk sem volt, hogy egy-egy arc mögött mekkora fájdalom lapulhat. Ha tudták volna, vajon akkor is így gondolták volna? Miért hiszik sokan, hogy azoknak, akik szépek, már nincs gondjuk? Hogy azoknak jobb élete van, és jobban élnek? Néha olyan jó lett volna ezeknek az embereknek a szemébe mondani az igazat.

És néha szerettem volna minden ember fájdalmát enyhíteni, de nem volt ilyesfajta képességem. Csak annyit tudtam tenni, hogy a hozzám közelálló személyek sebeit ápoltam.

Visszafeküdtem a párnák közé, és úgy figyeltem tovább Hyunseung arcát. Vajon ő szokott álmodni? És ha szokott, miről szokott? Neki is voltak már rémálmai, vagy még mindig vannak? Ő hogyan kezeli ezeket? Hozzájuk szokott már, és egyszerűen nem vesz róluk tudomást? Neki az álmok, legyen az rossz vagy jó, olyanok, mint az éjszaka: mindig eljön, történik valami, de reggelre az is csak egy újabb átélt nap, egy újabb álom lesz? Tulajdonít nekik még jelentőséget, vagy egyszerűen már nem érdekli?

Ahogy feküdtem mellette, arra gondoltam, hogy hiába ismerem és vagyunk együtt lassan másfél éve, még most is rengeteg olyan dolog volt, amit nem tudtam róla. Egyszer biztosan megkérdezem ezeket tőle.

Hyunseung egyszer csak megmoccant, és lassan ébredezni kezdett. Én ezzel párhuzamosan direkt nem mozdultam meg, lélegzetvisszafojtva néztem őt. Először a takarót lökte le magáról, így belátást nyerhettem meztelen felsőtestére, majd csukott szemekkel kisöpörte haját arcából. Ezután megtörölte arcát is, majd a szája szélén csordogáló nyálcseppet, aztán pedig nyelvével benedvesítette száraz ajkait. Ásított egy nagyot, a hátára fordult, megdörzsölte szemeit, végül kinyitotta őket.

Egy néhány másodpercig a hátán feküdt, a plafont bámulva, végül ismét az irányomba fordult, immár nyitott szemekkel. De amint találkozott tekintetünk, néhány centire egymástól, Hyunseung ordítva ugrott egyet hátrébb.

- Mi a… tököm? Te nem alszol? A frászt hoztad rám! – Nézett rám rémült arccal, és olyan gyorsan dobogott a szíve a hirtelen jött izgalomtól, hogy szinte rendesen hallottam. Én pedig csak jó ízűen, teli torokból nevettem rajta olyan hangosan, amennyire csak tudtam.

- Most már legalább tudod milyen az, amikor te hangtalanul közlekedsz! Ugye, hogy ijesztő és nem kellemes? - Röhögve ültem fel az ágyon, mire csak egy párnát dobott hozzám.

- Ez nem volt szép tőled, de jogos volt. Tényleg ijesztő – csóválta meg a fejét, majd háta mögé helyezte a párnát és elfeküdt az ágyon.

- Ne haragudj, de nem hagyhattam ki. Az a fej... Úgy néztél ki, mint egy visító tehén –utánoztam le az előbbi reakcióját, amint most már Hyunseung is nevetett.

- Jól van már. Többször nem fordul elő, ígérem – lökött meg kezével, de én csak tovább nevettem. – Mióta vagy ébren amúgy? És mit csináltál?

- Nem tudom, úgy egy fél órája biztosan, és téged néztelek – mosolyodtam el, majd odamásztam hozzá, és mellé feküdtem. Fejemet vállgödrébe hajtottam, míg szabad kezemmel mellkasát cirógattam.

- Engem? Miért? Min gondolkoztál? – Egyik kezét feje alá tette, a másikkal pedig hajamat simogatta.

- Sok mindenen, de nem olyan érdekes dolgokon – válaszoltam végül. Nem akartam most ilyenekről faggatni, annál inkább másra voltam kíváncsi. – Hol voltál tegnap este? Olyan gyorsan felszívódtál, és nem is emlékszem, mikor jöttél haza. – Egy pillanatra felnéztem rá, mire adott a számra egy puszit, majd visszahajtottam fejemet.

- Ne haragudj – puszilta meg fejemet is, majd tovább simogatta hajamat. - Telefonált egy ismerősöm, hogy vérnyomokat találtak az egyik utcában, amik egy sikátorba vezettek. Zavargást is érzékeltek, és azt hitték, hogy természetfeletti.

- Úgy érted, hogy talán… anya volt? – Kaptam fel fejemet, és félig felültem, úgy néztem Hyunseungra. Reméltem, hogy azt mondja, ő volt, és végre a nyomára bukkantunk, de sajnos csalódnom kellett.

- Nem, sajnos nem ő volt. Csak két vámpír esett egymásnak és helyre kellett őket tenni. De mennem kellett, tudod, hogy minden gyanús helyzetnél ott kell lennem, hátha anyukád az. Meg mert ez a kötelességem. Sajnálom – újabb puszikkal halmozott el, én pedig visszadőltem rá, és átöleltem.

- Semmi baj, megértem. Jobb az óvatosság – sóhajtottam fel halkan. – De van már valami haladás?

- Nem, nincs. Mintha elnyelte volna a föld. Ötletem sincs, hol lehet.

- Senkinek? Senki nem érzi a jelenlétét, vagy valami? Senki nem tudja kiszimatolni, vagy valamilyen keresőbűbájt használni? – Kérdeztem kissé elkeseredetten.

- Nem, sajnos semmi ilyen nem áll a rendelkezésünkre. A nyomok elvesztek az iskola környékén, mintha egyszerűen ez az egész meg sem történt volna.

- De ilyen létezik? Hogy minden nyom nélkül eltűnik? Anyu egy zombi jelenleg, ha jól sejtem. Ha tényleg az, akkor olyan, mint egy kisgyerek, nem? Ennie kell, hogy életben maradjon. Akkor csak hagy maga után nyomot, nem? – Gondolkoztam hangosan.

- Elvileg de, kivéve, ha…

- Ha?

- Ha meghalt.

Nagy szemekkel pislogva néztem fel Hyunseungra, és egy pillanatra még levegőt is elfelejtettem venni. Szíven ütött ez a szó, és egy erős fájdalom kúszott végig egész testemen.

Azóta az eset óta, hogy Taemin visszahozta anyánkat a világba, minden erőmmel azon voltam, hogy megkeressem őt. Noha ezt a feladatot inkább Hyunseungra bíztam, tekintve, hogy nekem a képességem eltűnt, és még lábadoztam, attól még sosem adtam fel és mindennap bújtam a híreket, hátha szembe jön velem egy furcsa eset. Szinte biztos voltam abba, hogy valahol odakint van az utcákon, de sose gondoltam arra, hogy talán meghalt.

Azt hittem, hogy hamar meg fogjuk találni, hisz láttam Woobint is, és tudtam, hogyan viselkedik egy zombi. Neki csak a táplálék kell, nem figyel oda arra, hogy mit szabad, és mit nem. Gyilkolnia kell az életben maradásért, de mégis eltűnt. Egy hónapja nem találtuk, és ez rengeteg idő.

És minél tovább bolyongott az emberek között, annál nagyobb volt a valószínűsége, hogy valami nagyon rossz fog történni. Ki tudja, mit fog tenni.

De sose jutott volna az eszembe, hogy már nem él. Hogy talán nem sikerült rendesen visszajönnie a túlvilágból, vagy, hogy éhen halt valahol. De ha így is lett volna, akkor is sikerült volna rá akadni, nem? Senki nem tud úgy eltűnni, hogy ne hagyna maga után nyomokat.

Ettől a gondolattól, hogy az anyám, akit sose ismertem, meghalt és emiatt sose lesz alkalmam őt látni, elszomorodtam. Szemeimbe lassan sűrű könnycseppek gyűltek, és nem tartottam vissza őket.

- Sajnálom, Minseo, hogy ezt mondtam, de szeretném, ha tudnád, hogy előfordulhat ez a lehetőség is. Tudom, mennyire szeretnéd legalább egyetlen egyszer látni, de készülj fel arra, hogy nem biztos, hogy él. Megígérem, hogy addig nem nyugszom, amíg meg nem találom, de az is lehet, hogy már csak a holtteste fog előkerülni.

Hyunseung felült velem együtt az ágyban, magával szembe fordított, majd szorosan átölelt. Nyugtatóan simogatni kezdte a hátamat, én pedig magamba szívtam a rózsás illatot.

Nem tudom, hogy miért borított ki ez ennyire, amikor sose ismertem anyukámat. Miért sírok egy ismeretlen miatt? Tisztában voltam vele, hogy ő valószínűleg sose ismerne fel, és hogy sose tudnánk rendesen beszélgetni, mégis… én mindent megtettem volna azért, hogy egyszer láthassam. Habár nem lehettem biztos, hogy valóban az anyukám volt az, akit feltámasztott, vagy csak Taemin állította be őt annak.

Mindenesetre nem örültem a hírnek, és felkavarta az érzéseimet. Annyira szerettem volna, ha végre valami úgy alakul, ahogy én szeretném, de valamiért engem nem szerettek odafent. Erősen kapaszkodtam Hyunseungba, és zokogtam néhány percig, mire lassan megnyugodtam.

- És most hogyan tovább? – Kérdeztem elfúló hangon.

- Én még nem tudom, mit fogok tenni, de az biztos, hogy te felöltözöl szépen, és meglátogatod Sorát. Biztosan nagyon hiányol már – mosolyodott el halványan, én pedig bólintottam egyet, és kikászálódtam az ágyból.

Egy gyors fürdés és reggeli után már úton is voltam Sorához.