32. rész

*Ajánlott zene: 2NE1 - Goodbye*

https://www.youtube.com/watch?v=wEkLHC7l25w

Nem kellett kérnem Gyeowoolt arra, hogy taposson bele a gázba. Bár Hyunseung megkért minket, hogy ne siessünk és vigyázzunk a csúszós utakon, ezt most mindketten figyelmen kívül hagytuk. Csak mielőbb ott akartam lenni Young mellett.

Hyunseung nem osztotta meg pontosan velünk, hogy mi történt, így a maradék egy órában ezerféle gondolat merült fel bennem. Autóbaleset? Valaki meglökhette a mozgólépcsőn? Vagy a munkahelyén történhetett valami? Esetleg valaki megtámadhatta a közeli boltban? Mégis mennyire súlyos a helyzet? Kisebb sérülés, amiből hamar felépül, vagy annál rosszabbra kell számítanom?

A Taeminnel való találkozás után már az is megfordult a fejemben, hogy az ő keze van a dologban, de természetesen ezt azonnal kizártam. Azok után, amit vele tettem, nem érhetett előbb oda, mint mi.

Gyeowool még le sem állította a motort, én már ki is ugrottam az autóból, és berohantam a lakásba.

- Hol van? – Kérdeztem kétségbeesetten. Hyunseung és Eungyeol a nappaliban ültek, és ránk vártak. – Hol van Young? Látni akarom.

- Minseo, először is nyugodj meg… - Hyunseung felpattant, és elém lépett. Kezeivel próbálta megfogni a kezemet, de ellöktem őt.

- Már hogy nyugodhatnék meg? Látni akarom Youngot. Hol van? – Mielőtt megvártam volna a válaszukat, elindultam az emelet irányába. Úgy gondoltam, a szobájában lehet most.

Hyunseung beelőzött, és megakadályozott abban, hogy felmehessek. Megfogta kezeimet, szorosan tartotta őket, hogy még véletlenül se tudjak szabadulni.

 - Akkor úgy mondom, hogy várj egy kicsit, oké? Mielőtt bemész hozzá, tudnod kell valamit – hangja rémisztőnek hatott a nappali csendjében.

Egyszerre úgy éreztem, mintha sötét árnyak gyülekeznének felettem, hogy a félelmemből és a fájdalmamból táplálkozhassanak. Ránéztem Eungyeolra, aki kerülte a pillantásomat, majd ismét Hyunseungra pillantottam.

- Mi történt? Mi történt vele pontosan?

- Megtámadták.

- Hol? És mikor?

- Alig másfél-két órája. A munkahelyéről jött haza.

- Mennyire súlyos a helyzet?

- Borzasztó állapotban van. Minseo… Tudnod kell, hogyha bemész hozzá, akkor talán lehet, hogy az lesz az utolsó, hogy őt látod.

Hyunseung hangja úgy sújtott le rám, mint egy röpke zápor a nyár kellős közepén. Csak éppen ez nem zápor volt, hanem egy hatalmas vihar, ami pillanatok alatt mindent romba dönt. Ott álltam Hyunseung előtt, teljesen megsemmisülve, és éreztem, hogy a vihar esőcseppjei mindent eláztatnak körülöttem.

Szemeimbe könnycseppek gyűltek, és próbáltam megérteni a szavait.

Hogy lehet az, hogy most látom őt utoljára?

Hogy mondhat bárki ilyet a barátnőmről? Ráadásul pont ő, amikor nemrégiben még arról győzködött, hogy ez nem most fog bekövetkezni?

Hogy lehet az, hogy a Halál ilyen gyorsan utolérte Youngot?

Ezt nem akartam elhinni. Ezt nem tudtam elhinni addig, amíg nem láttam őt.

- Most már bemehetek hozzá?

Hyunseung csak bólintott egyet, és félreállt az útból.

Megindultam az emelet felé, és ezúttal senki nem tartott vissza. Minden egyes lépést nehézkesen tettem meg, mintha súlyokat aggattak volna lábaimra. Egyszerre akartam látni őt, ugyanakkor visszafordulni és vissza se nézni. Arra gondoltam, talán ha nem megyek be hozzá, akkor sosem jön el ez a pillanat és nem kell búcsút mondanom tőle.

Remegő kezekkel fogtam meg szobájának kilincsét, majd hezitálva, de lenyomtam és belöktem az ajtót. Résnyire nyílt csak ki, és az ajtó előtt elidőztem egy kicsit. Megrohamoztak az emlékeink, de elhessegettem őket. Megtöröltem szemeimet, majd beléptem.

Odabent félhomály borította a szobát; csak a kis asztalon égett a lámpa. Jonghyun ott ült az ágyon, Young mellett közvetlen, háttal az ajtónak. Young kezét fogta, és ujjhegyével simogatta. Észre se vette, hogy ott vagyok, vagy ha mégis, nem reagált rá.

Először a véres kezüket vettem észre. Minden egyes mozdulattal csak még inkább elkente Young kézfején a vért. Már rá akartam szólni, hogy mégis mit csinál, de egy hang se jött ki számon.

Tekintetem Jonghyun hátára tévedt, és láttam, hogy a fehér pólóját enyhe rózsaszínes pettyek térképezik. Tettem felé egy lépést, így nagyobb rálátásom nyílt felsőjére. Elölről még élénkebb pirosas színt fedeztem fel.

Ezután az ágyneműre néztem, és ijedten visszahőköltem. Az egykoron még hófehérben pompázó takaróba most mélyen beleivódott a vörös nedű. Young vére.

Rengeteg mennyiségű vér volt ott, és képtelen voltam felfogni, hogy mégis hogyan származhat belőle ennyi.

Csak ezután láttam meg a földön heverő véres rongyokat és törölközőket.

Akarva-akaratlanul, de ismét közelebb léptem és tekintetem a takarókról átsiklott Young arcára.

- Úristen… - csak ennyit bírtam kinyögni, ahogy megláttam.

Ismét elárasztottak a könnyek és Jonghyun mellett állva, csak néztem barátnőmet és a gyönyörű arcát. Az arcát, ami nemcsak hogy csupa vér volt, de megannyi karmolás borította. Nem láttam ugyan, de a vér mennyisége alapján biztos voltam abban, hogy az egész testét hasonló sérülések borítják.

Jonghyun érzékelhette a jelenlétemet, mert felállt, majd átadta a helyét. Vonakodva, de leültem, ő maga pedig az ágy mellett lévő fotelban foglalt helyet.

Nem szólt semmit. A szoba másik felébe révedt.

Képtelen voltam levenni tekintetem Youngról. Ott feküdt az ágyon, eszméletlenül, megannyi sebből vérezve, és én semmit nem tehettem. Annyira szerettem volna, ha megszólal, ha azt mondja, jól van és hogy ez az egész megint csak az én újabb rémálmom, de rá kellett jönnöm, hogy nem. Az álom, amitől úgy féltem, végül valósággá vált.

Remegve fogtam meg Young kezét, amit korábban még Jonghyun simogatott. Most én voltam az, aki lassú, lágy mozdulatokkal cirógattam. Csak néztem őt, könnyektől elhomályosult tekintettel és nem tudtam, mit tegyek. Nem hittem, hogy ilyen hamar eljön ez a nap, arra meg végképp nem számítottam, hogy az utolsó emlékeimben a véres teste fog szerepelni.

Összeszorítottam szemeimet, és halkan felzokogtam. Rettentően fájt a szívem, az egész testem sajgott a keserűségtől, a gyásztól. Nem voltam képes semmire, csak ülni mellette és nézni őt. Úgy éreztem, mintha az idő megállt volna és én beleragadtam volna ebbe az állapotba. Annyira reménykedtem abban, hogy ha tudja is, mi történt vele, legalább nem érez fájdalmat.

- Istenem, Young…

Összekulcsoltam ujjainkat, a magasba emeltem kezét, és egy puszit adtam a kézfejére. Csak akkor vettem észre, hogy mennyi karmolás van rajta. Istenem, mégis ki művelhette ezt vele? 

- Mennyi az esélye, hogy túléli?

Hangom messziről érkezett, mintha én csak megfigyelő lennék az eseményben. Bár nyilvánvaló volt Young állapota, mégis meg kellett kérdeznem. Hallanom kellett azokat a szavakat.

- Valószínűleg már nem éli meg a reggelt.

Jonghyun szavai késként hasítottak szívembe. Megannyi halált láttam már és tudtam, mennyire kegyetlen az élet, mégis, szerettem volna, ha most az egyszer engem is hazugságokkal áltatnak. Még nem készültem fel arra, hogy elveszítsem. Youngot képtelen lettem volna elengedni, ez egyszerűen csak nem történhetett meg.

Jonghyunra pillantottam, és ő is rám. Amikor tekintetünk összeolvadt, nem kellettek szavak, hogy megértsük egymás fájdalmát. Pontosan tudtuk, mit érez a másik. Egy rövid ideig kerestük egymás tekintetében a hazugságot, epekedve vártuk, hogy a másik mondjon valamit, amivel ezt a borzalmas légkört egy csapásra eloszlatja, valamit, ami csak egy kis reményt is ad, hogy ne adjuk fel. De végül Jonghyun ismét a szoba sarkát kezdte el bámulni, én pedig Youngra néztem.

Ismét felzokogtam, és ezúttal nem hagytam abba. Sírtam, hosszú idő után ismét. Eszembe jutott Young nevetése, a mosolya, a bolondozásai, a közös múltunk, életünk minden pillanata. Young volt az a személy, aki mindent tudott rólam, aki minden nehéz pillanatomban ott volt, már egészen fiatal korom óta.

Nem lehet, hogy ennek most vége legyen.

- Tudni, ki tehette ezt vele?

Jonghyun ezúttal nem válaszolt. Nem is akartam választ hallani.

Annyi embert veszítettem már el, de Young volt az egyetlen, akit soha, semmiképpen sem engedtem volna el. Nem, ha valakit, hát őt soha nem fogom odaadni a Halálnak. Most még biztosan nem.

Véletlen lenne, hogy most történik ez? Akkor, amikor Young elmondta, mennyire fél, hogy meg fog halni? Hogy ő nem fog örökké élni, és ő lesz az egyetlen, aki megöregszik, miközben mi ugyanolyanok maradunk? Lehetséges lenne, hogy tudat alatt, de megérezte, hogy hamarosan utoléri a végzete?

Nem akartam erre gondolni.

Reszkető kezekkel odanyúltam arcához, majd véres hajtincsét kisöpörtem szeméből.

Hogy csúfíthatta meg valaki ennyire az arcát?

Hirtelen éles harag gerjedt bennem. Szinte éreztem, ahogy a képességem melegsége elözönli testem minden porcikáját, és a szomorúságot átveszi valami sötét. Valami megmagyarázhatatlan érzésem támadt, amit leginkább a bosszúhoz tudnék hasonlítani.

Young gyönyörű ember volt. Nem csak külsőleg, de a személyisége is egyszerűen sugárzó volt. Egy őszinte és végtelenül kedves ember, olyan, aki bármikor segítséget nyújtott a rászorulóknak, akinek sose volt egy rossz szava másokra, aki akkor is erős maradt, amikor mindenki más nem, aki a végsőkig kitartott és támaszt adott. Az egyetlen hibája az volt, hogy nem volt elég erős ahhoz, hogy mások mellett, saját magát megvédhesse.

És valaki ezt szépen ki is használta.

Jonghyunra néztem, aki még mindig elmerült gondolataiban. Sosem láttam őt ilyennek, és ez megrémisztett.

Hogy tehették ez velük?

- Istenemre esküszöm Jonghyun, hogyha nem is tudjuk megmenteni Youngot, de megkeresem, aki ezt tette vele, és kegyetlenül ki fogom végezni.