33. rész

*Ajánlott zene: G)I-DLE – Say no/Put it straight*

https://www.youtube.com/watch?v=uyyBdaSeIi0

Egy ideig még ott ücsörögtem Young mellett, majd összeszedtem magam, és kimentem a szobából. Jonghyunnal kettesben hagytam őket, hogy elbúcsúzhasson tőle. Neki nagyobb szüksége volt erre. Én azzal nyugtatgattam magam, hogyha Young meghal és sikerül helyreállítanom az egyensúlyt köztem és a halottak között, akkor én bármikor látni fogom őt.

Visszamentem a nappaliba, majd némán helyet foglaltam Hyunseung mellett. Szó nélkül ölelt magához, én pedig egy nyikkanás nélkül viseltem el a fájdalmat.

Eszembe jutottak az idők, amikor szinte mindenen elsírtam magam. Most pedig a legjobb barátnőm haldoklott, és a könnyeim elapadtak. Ez vajon minek lenne a jele? Hogy megerősödtem? Vagy érzéketlenné váltam a világ nyomorúságai iránt?

Bármi is volt az, belül ettől függetlenül szenvedtem. Jobban, mint bármikor. Régen, ha sírtam, a veszteség miatt sírtam, azért, mert tehetetlen voltam. Most azonban hatalmas erővel rendelkeztem, ez mégis kevésnek bizonyult a Halál ellen. Most megvolt mindenem, mégse tehettem semmit.

Senki nem szólt egy szót sem. Az óra vészesen ketyegett, a Halál már-már ott kopogtatott az ajtón, éreztük a jelenlétét, mi mégis csendben várakoztunk. Minden perc megtelt fájdalommal, a levegő hideggé és rideggé vált, mi pedig ott ültünk a közepén és nem tettünk semmit.

Lassan csordogált ereimben a fájdalom. Minden lélegzetvétellel ez a fájdalom erősebb lett, erősen nyílalt belém, átcikázott egész testemen, majd elhűlt. Aztán egy újabb sóhajjal ez megismétlődött.

Nem tudtam eldönteni, mi tesz szomorúbbá: a tehetetlenség vagy tétlenség. Itt liheg a Halál az ajtó előtt, bármelyik pillanatban betoppanhat, még csak ki se kell nyitnom azt az átkozott ajtót, én pedig csak úgy vagyok… Még csak gondolni se gondolok Youngra, a jövőre, vagy akár arra, hogy bármiféle módon megmenthessem.

Egyszerre csak beletörődtem az elvesztésébe.

Vagy inkább beletörődtem volna a folytonos harcba? A küzdelembe?

Ártatlanokat mentettem meg, de a szeretteim körülöttem mind meghaltak.

Őket nem tudnám legalább egyetlen egyszer megmenteni?

A düh és a szomorúság versenyeztek bennem, hol egyikük, hol a másikjuk jutott előrébb. Végül egy aprócska hang, mely mélyen megbújt, mégis feltette a kikívánkozó kérdések egyikét.

- Mi tehette ezt vele?

Hyunseung megmoccant mellettem, valószínűleg hangom hozta vissza a valóságba.

- Nem tudom… Valamiféle állat, talán.

- Valószínűleg. Kétlem, hogy ember tette volna – szólalt meg először Eungyeol, csakhogy hallassa a hangját.

- Olyan ismerős…

Észre se vettem, hogy immár Gyeowool is ott csücsült a kanapén. Nem emlékeztem, mikor jött be, vagy hogy mióta ült a társaságunkban. Most először az ő arcán is lehangoltságot véltem felfedezni, pedig ő még csak nem is ismerte Youngot.

- Hogy érted? – Tettem fel később a kérdést.

- Young sérülései. Olyan ismerős, mintha láttam volna már ehhez hasonlót.

Ahogy Gyeowool kiejtette ezeket a szavakat, valamiért beugrott a konténer mögötti hulla, akit darabokra szaggattak. Megjelent előttem a véres tetem, a kilógott belek, és a megrágott végtagok. Kétségtelenül így végezte volna Young is, ha a támadója befejezi, amit elkezdett.

Összeszorult a gyomrom, és majdnem elhánytam magam, de igaza volt.

- A sebei… hasonlítanak ahhoz a holttesthez, amit az üzlet mögött találtunk, ugye?

- Igen, igazad van. Tényleg ott láttuk ezt.

- Azt akarjátok mondani, hogy aki megölte azt az embert, és aki megtámadta Youngot, az ugyanaz a személy volt? – Felváltva nézett ránk Hyunseung.

- Meglehet.

- De miért nem ölte meg őt?

- Talán megzavarhatta valami vagy valaki – mondtam elgondolkodva.

- Vagy mi van, ha felismerte őt? Mi van, ha olyan támadta meg, aki ismerte őt, és miután ez tudatosult benne, életben hagyta?

- Ha ez így volt, az azt jelentheti, hogy aki megtámadta Youngot, nem volt tisztában azzal, hogy kit támadott meg – kiegyenesedtem a kanapén ülve, és keresztbe tett lábaimra könyököltem jobb kezemmel, miközben folytattam Gyeowool gondolatmenetét. - Ha így volt, akkor az áldozatok véletlenül lettek kiválasztva, vagyis a gyilkos nem személyiség, nem adott séma alapján választ, vagy bármi hasonló, hanem egyszerűen arra támad, akire éppen kedve van, vagy aki éppen ott van a közelben.

- És mi van, ha nem így volt? Mi van, ha nem ismerte a támadó Youngot? Akkor miért hagyta életben? – Vetette közbe Eungyeol.

- Arra még mindig ott van az az eshetőség, hogy valaki vagy valami megzavarta.

- Ha valaki megzavarta, akkor feltételezhetjük, hogy van egy szemtanúnk. Nem kellene megkeresni őt?

- Igazad lehet. De mégis hogy találjuk meg? Egyáltalán… hol támadták meg Youngot? – Kérdeztem.

- Hazafelé menet jött, a parkon keresztül.

- És senki nem volt arrafelé? Biztonsági kamerák vagy bármi?

- Utána jártunk, de nem működnek tegnap este óta. Még nem hozták helyre a problémát.

- Nagyszerű – sóhajtottam fel. – Tehát valaki megtámadta Youngot, és nem tudjuk, hogy látta-e ezt bárki avagy sem.

- Biztosak vagytok benne, hogy ez a támadás azonos lehet a többi áldozat eltűnésével? – Tette fel a kérdést Hyunseung.

- Szerinted nem egyértelmű? – Néztem rá értetlenül.

- Nos… nem tudom. Úgy értem, tűnnek el emberek, nyomtalanul. Mindig is volt ilyen. Aztán egyszer csak találunk a semmiből egy hullát, amit széttépett valami, majd megtámadják Youngot. Miért? Ha ugyanaz a tettes, miért változtatott? Az eddig áldozatok hová lettek, az ő testük miért tűnt el? A mostani miért van itt, és Youngot miért hagyta életben?

- Nem tudom. Talán valaki szórakozni akar Minseoval. Elvégre is, amit találtunk zsákban emberi maradványokat, arra rá volt írva Minseo neve. Biztosan neki címezték. Talán figyelemfelkeltésként, hogy álljon le, és ne kutakodjon, különben a szerettei bánhatják. Nem állt le, és ez lett a vége. Talán lehet, Minseo a következő célpont.

- Mégis kinek ártottam én? Miért fenyegetne engem bárki is ilyennel? Ha akar tőlem valamit, miért nem keres meg?

- Talán fel akar bosszantani, vagy mint mondtam, csak szórakozni akar veled, talán feszegeti a határaidat. És majd valamikor lépni fog.

- De mikor? Mégis mit kellene csinálnom addig? Álljak le, és hagyjam, hogy még több embert öljön meg?

Gyeowool vállat vont, míg Eungyeol kissé zavartan lesütötte szemeit. Senki nem tudta megmondani, mit kellene tennem. Utáltam ezeket a pillanatokat, amikor úgy éreztem, egy lépésre vagyunk attól, hogy a végére járjunk a dolgoknak, mégis, valahogy tétlenül ültünk és nem tudtuk, hogyan tovább.

Nem haragudtam rájuk, inkább maga a tény bosszantott, hogy itt vagyunk, képességekkel megáldva, ráadásul mind a hárman idős vámpíroknak számítanak, rengeteg tapasztalattal, de valahogy valaki mégis keresztbe tesz nekünk és olyan helyzet elé állít, amiből nem tudunk kijönni. Mégis ki képes erre? Valaki, aki sokkal hatalmasabb még Hyunseungnál is?

- Na jó, srácok – megdörzsölgettem arcomat, majd egy ásítás kíséretében törökülésbe ültem a kanapén. Fáradt voltam, de addig nem tudtam volna aludni, amíg nem jutunk előrébb a jelenlegi helyzetnél. – Tudnom kell, hányadán állunk most. Young haldoklik, és muszáj tennünk valamit, mert ha ez így folytatódik, lehet, hogy másnak is baja esik. Jonghyunra jelenleg nem számíthatunk, ahogy szerintem most Jongsukot is ki kéne ebből hagyni. Így itt maradtunk mi négyen. Szóval a kérdésem a következő: egyetértetek abban, hogy a sok áldozat, akik eltűntek, hogy Young megtámadása és anyukám eltűnése összekapcsolható valamilyen módon? – A kérdés után egyenesen Hyunseungra néztem. A többiek felől nem volt kétségem, de ő volt az, aki folyton megkérdőjelezett, és aki nem mondta ki, hogy mi lehet a dolog hátterében.

Hyunseung értette a célzást, mert válaszolt is.

- Nagy valószínűséggel közük lesz egymáshoz. Vannak erre utaló bizonyítékok és az is fontos, hogy túl sok minden történt rövid időn belül – bólintott egyet, ezzel megerősítve engem is.

- Nagyszerű. Akkor a következőt fogjuk tenni: ti ketten kiderítetek még több mindent az áldozatokkal kapcsolatban – néztem Hyunseungra és Eungyeolra felváltva. – Tudni akarom, kik tűntek el, mikor és hol, milyen körülmények között, valamint keressetek még több ilyen esetet, ha lehetséges. Le akarom szűkíteni azt a kört, ahol a tettes tartózkodhat.

- Rendben.

- És mi mit csinálunk? – Nézett rám Gyeowool.

- Mi visszamegyünk oda, ahol anyukám eltűnt és alaposabban megvizsgáljuk, merre szökhetett el. Valamit biztosan hátrahagyott.

- És mi lesz Younggal? – Kérdezte Eungyeol, immár a kanapé mellett állva, indulásra készen. – Úgy értem, ő haldoklik. Most akkor… hagyni fogjuk, hogy ez megtörténjen? Nem teszünk semmit ellene?

- Igaza van Eungyeolnak. Ha nem is tudunk mit tenni, legalább el kellene búcsúzni tőle. Neked, Minseo, különösképpen – Hyunseung kezembe csúsztatta kezét, de én csak megráztam a fejemet.

- Nem akarok tőle elbúcsúzni. Nem menne – suttogtam halkan, és éreztem, hogy lassan könnyek szöknek a szemembe.

- Megértjük, de a többi várhat még. Youngnak lehet, hogy már csak órái vannak hátra – Hyunseung lágyan simogatni kezdte a hátamat, amitől még inkább azt éreztem, hogy sírni fogok.

- Neked mellette kell lenned, mi addig majd kiderítjük, miért támadták meg Youngot, és hogy miért hagyták életben – mondta Gyeowool.

- Valószínűleg a táplálék miatt – egy ismerős hang szólalt meg a bejárati ajtóban. Mindannyian a hang irányába kaptuk a fejünket.

Jongsuk állt ott.

- Hogy érted ezt?

- A tettes enni akart belőle. Evés közben rájött, hogy ki az, és életben hagyta.

Egy ideig döbbent csöndben álltunk és néztünk rá. Még a levegő is megfagyott körülöttünk.

- Azt akarod mondani, hogy…?

- Igen. A támadója minden bizonnyal egy zombi.

- Egy zombi, aki történetesen… az édesanyám lenne?