34. rész

*Ajánlott zene: ATEEZ - Answer*

https://www.youtube.com/watch?v=GebMoTIS_pg

Kérdésemre egy ideig nem jött válasz. A többiek Jongsukot nézték, aki ráérősen levette a cipőjét, és a kabátját, majd csak azután ült közénk.

Azalatt a rövid idő alatt megannyi kérdés és gondolat rohamozott meg; hirtelen megint minden olyan szédítően gyorsnak tűnt és teljesen összezavarodtam. Nagy volt a valószínűsége annak, hogy amit Jongsuk mondott, az úgy is van. Ha édesanyám zombi lett, vagy legalábbis ahhoz közeli állapotban van, akkor lehetséges, hogy felismerte Youngot. Hiszen ki más ismerhette volna fel? Biztos voltam abban, hogy Youngnak senki nem akarna ártani, főleg nem egy természetfeletti, így csakis édesanyám lehetett a támadója. Ha a vér hatására ő is magához tért, mint Woobin szokott, akkor lehetséges, hogy emiatt nem ölte meg. Így világos lenne, miért hagyta életben.

De ott volt a másik véglet, hogy mi van, ha mégsem anya volt, hanem valaki más? Mi van, ha több gyilkos van? És ha mégis ő volt, az azt jelenti, hogy anyukám gyilkos.

- Tapasztalataim alapján a támadó biztosan zombi – törte meg gondolatmenetemet Jongsuk hangja. Ráemeltem tekintetemet, és szája mozgását néztem. Azokban a percekben sokkolva éreztem magam, és szinte nem is hallottam, amit mond. – Woobin is így viselkedik. Ha vért lát, megvadul, és addig nem nyugszik, amíg jól nem lakott. Ha elég vér kerül a szervezetébe, akkor normális lesz, felismeri a dolgokat, az embereket maga körül, tisztán és érhetően is tud beszélni. Megnéztem a holttesteket én is, és semmi rendszer nincs bennük. Pontosan úgy tépték őket szét, mint a vadállatok a zsákmányukat; ott harapták és cibálták, ahol érték. Woobin is ölt már meg embert, és az pontosan ugyanilyen volt.

- Tehát… tényleg Minseo édesanyja lenne a tettes? – Törte meg Hyunseung a csendet, és kissé aggódva pillantott rám.

- Nem tudom. Én csak azt mondom, hogy zombi a támadó. Ha Youngnak nincs ellensége, elég valószínű, hogy Minseo édesanyja.

- Nem értem… Miért pont Youngot hagyta életben? Függetlenül attól, hogy kicsoda a tettes, ha a vér hatására észhez tért, miért nem állt le? Mégiscsak ártatlanokat ölt, ez nem riasztotta el? Nem feltétlenül kell, hogy Youngot ismerje, hisz ott a többi áldozat. Őket miért szedte darabokra? – Kérdezte Eungyeol.

- Nem tudom. Talán mert a való életben is gyilkos lehetett.

- De Minseo édesanyja nem gyilkos.

- Senki nem mondta, hogy ő az. Lehet, hogy más tette. Lehet, hogy több zombi is van. Az is lehet, hogy mire észhez tért, már megölte az áldozatokat, és Youngnak csak piszok nagy mázlija volt, hogy ő nem halt meg.

Ahogy körülöttem beszélgettek a többiek, úgy lassan elhomályosult minden, amit mondtak. Képtelen voltam befogadni a hallottakat.

Nemrégiben még azért sírtam, mert találkozni akartam édesanyámmal, akit sosem láttam és őrületesen hiányzott, és most egy szempillantás alatt gyilkost faragtunk belőle. Hihetetlen, hogy a dolgok hogy meg tudnak változni.

Aggódtam azért, hogy talán anyukám már csak holtan fog előkerülni, és azt még nehezebben viseltem volna, de sosem gondoltam arra, hogy talán azért, mert zombi lett, gyilkossá fog válni. Mert hiába is tagadtam volna, ő gyilkos volt. Mindegy, hogy azokat az embereket ő tépte-e szét, vagy más, mindegy, hogy ő bántotta-e Youngot, vagy sem… Ha élt, valahogyan életben kellett maradnia, és ahhoz ölnie kellett.

Egy pillanat dőlt össze bennem minden róla alkotott idilli képzelgésem. Azt reméltem, hogy majd egy napon szemtől szemben állhatunk egymással, és könnyekben kitörve öleljük át egymást, szorosan kapaszkodunk a másikba, erőteljesen, hogy soha el ne múljon karjainak érzése derekam körül. Szavak nélkül oltalmazzuk a másikat, teret adunk az érzéseinknek, és megragadunk abban a pillanatban. Egymásra nézünk, hogy a másik arcát örökre magunkénak tudhassuk, soha el ne felejtsük, és hogy ez a pár perces pillanat, érzés felejthetetlenné váljon, örökké elkísérjen minket.

És most… ott ültem a nappalinkban, miközben arról beszélgettek körülöttem, hogy édesanyám gyilkos. Most már el nem tudtam volna képzelni, hogyha találkozom is vele, miként fogok reagálni. Meg fogom tudni ölelni azok után, hogy bántotta Youngot? Azok után, hogy annyi emberrel végzett? Még ha nem is ő tehetett róla, még ha nem is ő akarta ezt… attól még megtette. Mit fogok kezdeni ezzel az érzéssel, ha előttem fog állni?

Egyáltalán… el fog jönni ez a pillanat?

Csak most kezdtem jobban belegondolni abba, hogyha találkozunk is, nekem kell majd vele végeznem. Nem tudtam, hogy képes leszek-e mindezek után megtenni. Fogalmam sem volt, hogy mit kezdek ezek után.

Rettentő kimerültnek és fáradtnak éreztem magam. Most először tört rám erőteljesen ez az érzés, és azokban a percekben nem akartam felkelni. Úgy éreztem, hogy én ezt nem akarom tovább csinálni. Nem akarok többé természetfeletti lenni, nem akarok többé erőt birtokolni magamban, nem akarok dönteni senki sorsa felett, nem akarok még több embert elveszíteni és úgy őszintén, visszavágytam a hétköznapokba. Az a valaki akartam lenni, aki nem tud ezekről a dolgokról, aki még az iskolapadot koptatja, és az unalmas tanórákon ábrándozik mindarról, milyen lenne egy másik, sokkal izgalmasabb világba kerülni.

Azt akartam, hogy minden legyen olyan, mint régen. Még az se érdekelt volna, hogy a nevelő szüleim bántanak, és folyton kínoznak, az se érdekelt volna, ha vissza kellett volna költöznöm a szülőföldemre. Egyszerűen csak azt akartam, hogy ami most történik, az ne történjen, mert a jelenlegi helyzet sokkal fájóbb és elviselhetetlenebb volt, mint azok az ütések és sérülések, amiket otthon kaptam.

Azt kívántam, bárcsak meg tudnék szűnni valahogyan létezni.

Nagyot sóhajtottam, és megráztam a fejem.

Young haldoklott odafent, és én nem tehettem semmit. Magamat hibáztattam, amiért annyira ragaszkodtam ahhoz, hogy elköltözzünk Koreába, hogy elmenekülhessek a szüleim elől. Ha el tudtam volna viselni a fájdalmat, ha csak egy kicsit is tovább bírom és tovább kitartok, ha nem futamodok meg és rángatom magammal őt… akkor most nem lennénk itt. Akkor most nem haldokolna.

Az én hibámból jutottunk most idáig.

Persze tudtam, hogy csak a keserűség és a tehetetlenség miatt gondolom mindezt, hiszen ki tudja, mi lett volna, ha nem költözünk ide. Talán akkor is minden megtörtént volna, az is lehet, hogy akkor már korábban meghalt volna. Talán bárhogy is döntöttünk volna, ez az egész akkor is bekövetkezett volna. Nem lehetett az én hibám, hiszen Young ragaszkodott hozzá, hogy velem jöjjön, de mégis… könnyebb volt magamat hibáztatni, és a sötét fájdalom fullasztó felhőiben fuldokolni, mint erőt venni magamon, és helyre hozni a dolgokat.

Ebből a letargikus állapotból az ajtó csapódása hozott vissza. Young szobája felé fordultunk mindannyian, ahol Jonghyun állt.

Száradt vér tapadt kezeihez, amivel most zavartan túrt szőke hajába.

- Young… Youngnak lassul a szívverése. Azt hiszem… most már tényleg csak órái vannak hátra.

Jonghyun szavai hallatán szemeimből akaratlanul törtek elő a könnycseppek. Észre se vettem, de halkan zokogni kezdtem. Csak néztem a csukott ajtóra, és arra gondoltam, hogy az idő még rövidebb, mint hittem. Újra megrohamoztak az emlékeink, a boldogságunk, amikor felszálltunk a repülőre, és arra gondoltam, bár ne tettük volna. Bárcsak nyaralni jöttünk volna ide, és nem egyből költöztünk volna.

Éreztem magamon az aggódó tekinteteket, de senki nem szólt semmit. Nem akartam, hogy sajnáljanak, nem akartam ezt a megalázó és feszült csendet hallgatni.

Felálltam, és lassan besétáltam Young szobájába.

Még mindig ott feküdt, mozdulatlanul. Nem szólt semmit, meg se moccant, csak feküdt ott békésen, mintha éppen arról álmodna, milyen életünk lesz majd itt Koreában.

Óvatosan megfogtam a kezét, és szinte én is érzékeltem, hogy egy fokkal már hidegebbek ujjai. Tudtam, hogy már nincs sok hátra. Órák, percek kérdése.

- Jonghyun…

Nem néztem rá, de tudtam, hogy az ajtóban áll. Nem tudtam, mit mondhatnék. Nem hagyhattam meghalni. Ez az egy forgott folyamatosan a fejemben.

Eszembe jutottak az emlékeink, a beszélgetéseink, minden pillanatunk, mintha csak egy filmet néznék. Nem lehet ilyen hamar vége. Youngnak nem most kell ilyen fiatalon meghalnia, nem most jött el az ideje. Ő fel akart nőni, gyerekeket akart, és megöregedni, hogy idős néniként folyton másokat bosszanthasson.

Nem adhatom fel ilyen könnyen. Ő se adná fel.

- Jonghyun… Young nem halhat meg. Ő… nem akar meghalni.

- Tudom.

Jonghyun bólintott, majd odajött és leült az ágy melletti székre. Kisöpörte Young arcára tapadt kósza hajtincseket. Keze remegett, ahogy megérintette bőrét.

Sose láttam Jonghyunt ennyire megviseltnek.

Nem hagyhattam, hogy elveszítse Youngot.

Aztán eszembe jutott Younggal való legutolsó beszélgetésünk. Amikor arról beszélgettünk, hogy fél a haláltól, hogy meg fog öregedni, és el fogják felejteni. Visszaidéztem minden szavát, újra és újra, és csak akkor jöttem rá valódi jelentésére. Csak ott ülve jöttem rá, mit is akart annyira elmondani.

- Nem érted, Jonghyun. Young nem akar meghalni. És nem is fog meghalni.

- Nem értelek.

Jonghyun kissé reményteljesen, mégis elveszetten nézett rám. Szemei már nem csillogtak a boldogságtól, mégis volt bennük valami szikra, valami, ami arra várt, hogy felélesszék, és minden olyan legyen, mint régen.

- Változtasd át Youngot vámpírrá.