36. rész

*Ajánlott zene: Park Seongjin, Choi Minchang – Student X *

https://www.youtube.com/watch?v=IyDIro2g8uU

Fel se tűnt, hogy már órák óta besötétedett, és hogy lassan a ma holnapba csapott át. Talán nem volt a legjobb ötlet pont az éjszaka kellős közepén folytatni a nyomozást, de ha akartak volna, akkor se tudtak volna lebeszélni erről. Ha másért nem, gondolatelterelésnek ez tökéletesen jó volt.

Nem is volt olyan régen, hogy itt jártam Jongsukkal és Woobinnal. Eszembe jutott, hogy mi történt legutóbb, és egyszerre éreztem magam megkönnyebbülnek, ugyanakkor mégis valami nyomasztó érzés is kaparta mellkasomat. Talán a bűntudat volt, amiért még mindig nem sikerült semmit se haladnom kettejük érdekében. Talán a hajléktalan férfi értelmetlen halála miatt éreztem így. Talán mert saját magammal nem voltam megelégedve.

Megráztam a fejem, és átmásztam a kerítésen, ahogy korábban is. Ezúttal a hó már valamelyest megolvadt, és nem volt annyira csúszós, így könnyen át tudtam lendülni. Ugyanakkor a dermesztő hideg arról árulkodott, hogy hamarosan egy újabb hóvihar zúdul majd a nyakunkba.

- Nos… hol is veszett pontosan nyoma anyukádnak?

 - Lent, a titkos alagsorban – sóhajtottam egy nagyot, ahogy visszaidéztem az ominózus estét. – Csak Taemin és én voltunk lent, meg anyánk. Harcoltunk egymással, valamikor akkor szökött meg.

 - Hány kijárata van annak a helynek?

 - Egy biztosan. A másik azt hiszem, csak egy kis zúg, ahol fogva tartotta édesanyánkat.

- Tehát a főbejáraton távozott – bólintott egyet Gyeowool, miközben karba tett kézzel ácsorgott mellettem. Úgy tűnt, nagyon gondolkozik valamin. – És hová vezet onnan az út?

- Az irodába, ami a második emeleten található. Közvetlen az ajtó előtt van a lépcső, ami pedig ide vezet – mutattam a bejárati ajtóra, ami pont előttünk volt.

- Értem – újabbat bólintott, majd elindult az egyik irányba, az iskola körül. Követtem őt. – Ha lejött a lépcsőkön, márpedig le kellett jönnie, akkor itt a főbejáraton kellett volna távoznia. A többiek valószínűséggel itt várakoztak rád, ők viszont nem látták édesanyádat, így másik kijáratot használt. Gondolom, van hátsó meg oldalsó bejárata is az iskolának, ugye?

- Persze, van. Ha jól tudom, akkor négy is, minden oldalon egy-egy. Plusz… ha megnézzük az ablakokat, akkor ott is távozhatott, elvégre is nagy része nincs lezárva. És természetesen ne feledjük azt se, hogy az is lehet, hogy kiugrott az ablakon a másodikról – gondolkoztam hangosan.

- Jogos, bár ez utóbbit kizárnám, mert ha kiugrott, azt hallották volna a többiek. A vámpírok hallása eléggé éles, így képesek vagyunk a legapróbb neszeket is meghallani. Tény, hogy akkor mindannyian izgatott állapotban lehettek, emiatt leginkább megpróbálhattak a ti beszélgetésetekre összpontosítani és így minden más zajt kirekesztettek, de egy esés hangja, vagy ahogy átrohan egy termen és fellöki a padokat, feltűnt volna. Ha anyukád zombi és menekült, valószínűleg feldöntött volna valamit, hiszen ő nem tudja kontrollálni magát és felmérni a terepet.

- Azt akarod mondani, hogy amikor elfutott, akkor nyílegyenesen rohant ki az egyik ajtón?

- Pontosan – bólintott ismételten, miközben befordultunk az iskola bal oldalán. – Ha jól tudom, átvizsgáltatok már ti is minden ablakot, ajtót, és a környéket is, hogy menekülés közben nem sebesült-e meg, horzsolta le valamijét, tehát hogy nem hagyott-e valami nyomot maga után.

- Így van. És nem találtunk semmit.

- Meddig jutottatok a keresésben? Úgy értem, a szagok meddig vezettek?

- Ez az, hogy semeddig. Nem voltak szagok, mintha elnyelte volna a föld, mintha… sosem létezett volna. Jaehyo azt mondta, hogy ez normális, hiszen egy zombit csak egy zombi találhat meg. Nekik nincs illatjuk, elvégre is halottak. Ezért jöttünk ide a múltkor Woobinnal.

- És Woobin hogyan reagált?

- Szagot fogott, érzékelte, hogy odabent volt. Jongsuk azonban nem hajlandó még egyszer kölcsön adni, és veszélynek kitenni, pedig biztos vagyok benne, hogy ő elvezetne hozzá, vagy legalábbis egy darabig biztos.

- Na, igen, vele könnyebb lenne – helyeselt Gyeowool. – Tehát a főbejárat kilőve, ami a keleti ajtó, ugye? Most vagyunk a délinél, ami… - Gyeowool megrángatta az ajtót, ami nem nyílt ki. – Zárva. Tehát ez is kilőve.

- Igen, ez egy raktárhelyiségbe vezet, méghozzá a tornateremhez tartozik. Ez az év nagy részében mindig zárva van.

- Oké. Amúgy se hiszem, hogy erre jött volna, mert ha egyenesen tovább megy, akkor a plázánál köt ki.

- Te valami profilozó vagy? – Néztem rá kissé elképedve. – Egészen bámulatos, ahogy elemzed a dolgokat.

- Köszönöm a bókot – vigyorodott el, csakhogy feldobja a hangulatot és oldja a feszültséget. – Mint mondtam, imádom az izgalmakat, a kalandokat, a rejtélyeket, így sok helyen kipróbáltam magam. Voltam már rendőr, katona, nyomozó, és igen, tanultam profilozást is.

Tényleg lehengerlő volt mindezt testközelből látni, nem is értettem, hol volt egészen ideáig. Rettentő nagy segítség volt, és nem csak a tudása miatt, hanem mert ő külső szemlélőként látta a dolgokat. Amíg én, vagy a többiek mind itt voltunk édesanyám eltűnésének éjszakáján és részesei voltunk, addig ő valóban csak azokat a dolgokat látta és vette szemügyre, amik fontosak voltak. Mi lehet, hogy sokkal több mindent képzeltünk be, vagy az is lehet, hogy már réges-rég el is felejtettük, mi történt.

Gyeowoollal tovább sétáltunk, egészen addig, amíg elértünk a nyugati, majd az északi ajtóhoz. Mindkettő tárva-nyitva volt, így bármelyik szolgálhatott neki menekülési útvonalként. Gyeowool alaposan megvizsgálta és tanulmányozta a környezetet; többször végig sétált a két ajtó közötti területen, néha leguggolt és a talajt nézegette, elemezte, máskor pedig a kerítést és az udvaron álló fákat vette szemügyre. Nem igazán értettem, mit csinál, de inkább csendben várakoztam.

- Nos… - szólalt meg hosszas percek után. – Az északi ajtón távozott. A nyugati ajtó zárja megrongálódott, valószínűleg akkor törhették fel, amikor az iskolát már végleg bezárták. Így azt jelenti, hogy egyetlen irányba mehetett csak. Méghozzá arra – mutatott a hátsó kapu felé. -  Ugyan a kerítés több helyen is ki van szakítva, de kétlem, hogy gondatlanul átbújt volna rajta. Még ha át is fér, fent kellett volna akadnia a nagy sietségben.

- Hm… Ez eléggé úgy fest, mintha nyíl egyenesen jött volna erre. Ez az egész olyan, mintha valaki megtervezte volna előre, mintha direkt úgy rendezte volna, hogy ebbe az irányba jöjjön. Pontosan arra – néztem el az iskola mellett elterülő parkos részre.

A sötétben is tisztán kivettem a sűrű fák és bokrok csoportosulását, ami tökéletesen elrejthette édesanyámat mindenki szeme elől, és ahol meghúzódhatott egy időre.

- Látom, elkaptad a fonalat – indult meg a hátsó kapu irányába Gyeowool. – Most már tudjuk, merre kell keresni. Még ha így is nagy területet kell átfésülni, de hagyhatott nyomot a parkban.

- Istenem, mégis merre bujkálhat most? – Sóhajtottam fel halkan.

- Én inkább azt kérdezném, hogy ki segít neki a rejtőzködésben.

- Ezt hogy érted?

- Mint mondtad, valaki direkt erre az irányba terelte őt. Direkt úgy alakította, hogy erre fusson, hogy itt elbújhasson, hogy miután ti elmentetek, itt összeszedje és magával vigye. Egyedül képtelen lenne életben maradni és ezidáig rejtve lenni. Valaki segít neki, ha csak meg nem ölték.

Gyeowool utolsó mondata nem tetszett, de igaza volt. Reméltem, hogy nem halt meg, de ha életben volt, akkor valaki mindenképpen segített neki elrejtőzni. Már csak az volt a kérdés, mégis ki tudott róla, és kinek állt érdekében elvinni őt? Na, és persze, mégis hogyan szerzett édesanyámról tudomást?

Még mindig Taemint tartottam a legfőbb gyanúsítottnak, de abban az időben velem volt lent az alagsorban. Súlyosan megsérült, így ő nem vihette el. Akkor mégis ki tette?

- És mi a következő lépés?

Kiléptünk a kapun, majd a közeli park felé vettük az irányt.

- Nyilván átfésültétek már a parkot is, de meg akarom én is nézni. Utána… utána majd még kitalálom.

Így aztán órák hosszat bóklásztunk a parkban. Rettentő hideg volt, ujjaim már csontig fagytak, és a végtagjaim is erősen fájtak. A mozdulataim szinte percről percre lassultak, nehézkessé váltak, de nem akartam abbahagyni. Én se tudtam, mit keresünk, de szinte biztos voltam abban, hogy teljesen felesleges. Ezerszer átnéztem már a környéket, azóta rengetegen járhattak erre, ráadásul a hó mindent befedett, így ha volt is bizonyíték, már elveszett. Mindezek ellenére inkább én is kutattam; sokkal jobb elfoglaltságnak tűnt, mint visszamenni a lakásba és arra gondolni, mi történhet most Younggal.

Végül azonban a fáradtság és a kimerültség győzött. Mikor már egész testemben remegni kezdtem, Gyeowool visszaparancsolt a kocsiba, én pedig szót fogadtam.

Visszasétáltam az autóhoz, beültem, majd feltekertem a fűtést, és megpróbáltam pihenni. Gyeowool azt mondta, nyugodtan aludjak, mert ő még jó ideig nem fog jönni – egészen addig, amíg nem talál valamit.

Egy ideig még bámultam a sötétségbe. Az iskola még most is rémisztően magasodott fölém, és a parkban lévő fák is hatalmasnak, fojtogatónak tűntek. De valahogy már mindez mégsem volt olyan ijesztő és rossz érzés, mint korábban. Most… most valahogy a gondolataim, a saját érzéseim sokkal inkább fogva tartottak és nem eresztettek. Már nem féltem a múlttól, már nem féltem a történtektől, most… most magamtól tartottam a leginkább.

Belenéztem a visszapillantó tükörbe és eléggé rémisztő látványt nyújtottam. Sápadt volt a bőröm és szemeim alatt is hatalmas karikák éktelenkedtek az alváshiánytól. De nem is ez volt az, ami annyira elborzasztott. Szemeim színe ezúttal ismét feketére váltottak, mely erőteljes fájdalommal járt.

Ökölbe szorított kézzel próbáltam elviselni a szúró érzést, és azonnal le is hunytam szemeimet. Nem volt már energiám ahhoz, hogy miután elmúlt a fájdalom, ismét megnézzem őket.

A fáradtság végleg legyőzött és mély álomba merültem.

*

Arra ébredtem, hogy a kocsiajtó bevágódik mellettem. Összerezzentem, és egyből felpattantak a szemeim.

- Mi történt? – Néztem rémültem Gyeowoolra.

Kitekintettem az ablakon, és akkor vettem észre, hogy már világosodik. Az ég már nem koromfekete volt, hanem sötétkék színben pompázott. Nagyjából hajnali hat óra körül lehetett, elképzeléseim szerint. Mégis mi a fenét csinálhatott olyan sokáig az éjszaka?

- Csak fáztam, bocsi. Felkeltettelek? – Vigyorodott el, majd megborzongott, és megdörzsölgette végtagjait. Feljebb tekerte a fűtést, majd a visszapillantó tükörben szemügyre vette magát.

Arca kicsit sáros volt, így előhalászott bőrdzsekije zsebéből egy zsebkendőt, benyálazta, és gyorsan eltávolította a sárfoltot. Ezután egy szusszanás kíséretében elnyúlt az ülésen.

Én is végignéztem rajta, és akkor láttam meg, hogy ruhája több helyen piszkos, és nedves.

- Nem kérdezem meg, mert szinte biztos vagyok abban, hogy feltúrtad az egész környéket.

- Yapp, így volt. Négykézláb kúsztam órákon át a földön, úgyhogy lehetséges, hogy kicsit büdös és nem túl higiénikus vagyok. Szükségem lesz egy forró fürdőre – túrt bele szőke hajzuhatagába, amiben néhány száraz falevél is fennakadt. Odanyúltam, és kiszedegettem a nagyobb darabokat, miközben helyeslően bólintottam. – Te tudtál pihenni?

- Fogjuk rá. Aludtam néhány órát.

Még mindig Gyeowoolt vizslattam, de miután percekkel később se tudtam meg semmi hasznosat, így rákérdeztem.

- Találtál valami érdekeset?

- Nem, semmit. Néhány eldobott rágón, használt óvszeren, egy üres és összetaposott üvegpalackon és még néhány szeméten kívül az égvilágon semmit.

Gyeowool az ölében lévő nejlonzacskót most az én ölembe dobta. Csak akkor tűnt fel, hogy ez végig ott volt nála.

- Te most… komolyan képes voltál összeszedni ezt a sok szemetet és odaadni nekem? – Néztem rá fintorogva, és két ujjal megfogva a zacskót ledobtam a padlóra, a két lábam közé.

- Ne finnyáskodj már, ajándék tőlem neked – nevette el magát, majd az ülése alól előkerített egy doboznyi gumikesztyűt. – Nézd meg ezekkel, hátha te észreveszel valamit. Mindenképp el akarom ezeket küldeni laborvizsgálatra, hogy megtudjuk, kik használták és utána kifaggassuk őket.

- Nem túlzás ez egy kicsit? Ártatlan embereket megkeresni?

- Ki tudja, hogy ártatlanok? Lehet, hogy valamelyik a gyanúsítotté, csak megfeledkezett róla.

Nem mondtam végül semmit. Kissé furcsállottam a dolgot, de igaza volt. Semmiben sem lehettünk biztosak, és mindent alaposan meg kellett vizsgálnunk. Ha ehhez rengeteg felesleges kört kell megtennünk, ám legyen.

Felvettem a kesztyűt, majd a zacskót az ölembe emeltem, és elkezdtem átnézni én is a tartalmát. Egyrészt, mert én is a saját szememmel akartam látni, másfelől megpróbáltam a képességemet is használni, hátha sikerült valamit elérnem.

Mindeközben Gyeowool elindította az autót és elindultunk hazafelé.

A zacskóban az említett dolgokon kívül volt még egy hajgumi, egy csokipapír, egy pénzérme, egy cigarettás doboz és egy névtábla. Csupa-csupa olyan dolog, amit bármikor elejthettek az emberek, akár tegnap is.

- Park Seong Hwa? – Olvastam fel hangosan. Ilyen névtáblákat az iskolákban szoktak viselni a diákok az egyenruhájukra tűzve. – Vajon kié lehet?

- Ki tudja? Rengeteg ilyen nevezetű ember létezik az országban.

- Az igaz, de nézd csak. Ez a Szöuli Művészeti Egyetem emblémája rajta. Bárki is hagyta el, az illető ott tanul. Mit gondolsz, tegyünk egy látogatást ott? – Néztem Gyeowoolra, akin csak egy széles mosoly terült el.