37. rész

*Ajánlott zene: Verivery – My beauty*

https://www.youtube.com/watch?v=RrTq41lLjho

Miután hazaértünk, Gyeowool el is tűnt az egyik fürdőszobában, majd órákra felszívódott. Valószínűleg lefeküdt ő is aludni egyet, amit nem csodáltam, hiszen ki tudja, mióta volt már talpon, ráadásul egész éjjel szüntelen dolgozott.

Féltem bemenni a lakásba, tudván, hogy Younggal mi történt, de amint beléptünk, néma csend honolt. Lassan bontakoztam ki a kabátomból, és a cipőmből, és ugyanolyan lassan tettem őket a helyükre. Még én magam sem tudtam, hogy a fáradtságtól és attól, hogy még mindig úgy éreztem, teljesen át vagyok fagyva, vagy azért, mert minél inkább húzni akartam az időt, hogy megtudjam, hogy van Young.

Végül Hyunseung jött le az emeletről, amint meghallotta az ajtó csukódását. Egymásra mosolyogtunk halványan, majd szó nélkül magához ölelt.

Perceken keresztül ácsorogtunk így, és jó érzéssel töltött el forró ölelése. Éreztem, ahogy teste melege szinte perzseli bőrömet, még így, ruhán keresztül is. Azt kívántam, bár így maradhatnánk örökké, és ebbe a percbe ragadnánk, amikor megszűnik a világ körülöttünk. Régebben sosem értettem, milyen lehet ez az érzés, vagy, hogy tényleg létezik-e egyáltalán, de amióta Hyunseungot megismertem, már biztos voltam benne. Ha valakit szeretsz és megölelsz, az idő tényleg megáll, minden fal leomlik körülötted, és csak a szeretet marad, végtelennek tűnő ideig.

Végül elengedtük egymást, és Hyunseung egy csókot nyomott homlokomra.

- Már nincsenek itt – suttogta. – Az átváltozás első fázisa sikeres volt, Young szervezete elfogatta Jonghyun vérét. Most elutaztak egy nyugodtabb helyre, amíg Young magához tér.

Csak bólintottam egyet, és hangosan felsóhajtottam. Annyira megkönnyebbültem ettől a hírtől, hogy szemeim könnybe lábadtak, és zokogva bújtam Hyunseung karjaiba.

Még ha tudtam is, hogy hosszú út áll Young előtt, boldog voltam, amiért több időt nyerhettünk neki. Ha nem tesszük meg, most már bizonyosan halott lenne, és minden más állapot jobb volt ennél.

- Találtatok valamit? – Váltott témát gyorsan Hyunseung, mielőtt még inkább elpityeredtem volna.

- Aha, igen, azt hiszem – elengedtük egymást, majd szemeimet sűrűn törölgetve és legyezgetve foglaltunk helyet a kanapén a nappaliban. – Én valamikor félúton kidőltem, de Gyeowool egész éjjel fent volt. Rájöttünk, hogy merre menekült úgy, hogy senki nem vette észre, és arra is, hogy valaki direkt szöktette meg. Valamint találtunk egy névtáblát, annak a tulajdonosát akarjuk megtalálni, hátha. Szóval összességében nem sokat haladtunk, de többet, mint eddig bármikor.

- Ennek örülök, még ha így is túl sok darab hiányzik abból a bizonyos kirakósból.

- Na, igen. És ti? Jutottatok valamerre?

- Igen, mi is keresgéltünk. Elkezdtük összeszedni az összes eltűnt személy adatait, és mindent, amit csak tudni lehet róluk. Eungyeol még mindig valahol a városban csavarog, vagy a könyvtárban rendezgeti össze az eddigieket. Amint kész lesz, odaadjuk neked.

- Nagyszerű.

Rövid ideig még beszélgettünk, majd Hyunseung kapott egy telefonhívást, így mennie kellett, én pedig úgy döntöttem, lefekszem aludni.

Mielőtt azonban bementem volna a szobámban, elhaladtam Young ajtaja előtt. Megálltam, végül rövid tétovázás után, lassan benyitottam.

A szobája teljesen üres volt és rendezett. A véres paplan és a földön heverő ruhadarabjai eltűntek, mintha soha nem is léteztek volna. A szobát megtöltötte a frissen mosott ágynemű illata, de még így is halványan érzékeltem Young parfümjének aromáját. A személyes holmijának egy része még ott volt az éjjeli szekrényen és a falakon, azonban a ruhásszekrénye teljesen kiürült. Young itt volt, de közben mégsem.

Ez egyszerre töltött el fájdalommal és mérhetetlen űrrel, ugyanakkor valamelyest némi boldogsággal. Ez éltette bennem a reményt, hogy nem halt meg, hogy még vissza fog jönni, és még ha sokat is kell rá várnom, de még nincs vége. Fájt, rettentően fájt, hogy nem tehettem semmit, és hogy nem lehettem mellette, és féltem, hogy vajon hogy leszek meg nélküle, ő hogyan lesz meg nélkülem, de ki kellett tartanom.

Elmorzsoltam egy könnycseppet, majd kiléptem a szobából és én is nyugovóra tértem.

*

Néhány órával később felébredtem. Tompának és fáradtnak éreztem magam, de nem tudtam volna tovább aludni. Zúgott a fejem és megannyi gondolat cikázott bennem, így kénytelen voltam elkezdni a napot.

Az órára pillantottam és akkor láttam, hogy pár perccel elmúlt dél. A gyomrom hangos korgással jelezte, hogy jó lenne valami étellel meglepnem magunkat, így első utam a konyhába vezetett. Meglepetésemre a hűtőben már ott várt rám egy jó nagy adag bulgogi, amit valószínűleg még Hyunseung főzhetett, amíg nem voltam otthon. Elmosolyodtam, majd miután megmelegítettem az ételt, jóízűen falatozni kezdtem.

- Jó étvágyat – csörtetett be a nappaliba Eungyeol, majd leült velem szembe. Biccentettem neki két falat között, majd miután lenyeltem, csak azután szólaltam meg.

- Mi járatban errefelé?

- Végeztem a kutatással, és gondoltam elhozom neked, amiket találtunk – felém csúsztatott az asztalon egy vaskos mappát, amin egy kicsit kikerekedtek szemeim. Ez azt jelenti, hogy sokkal több a halottak száma, mint hittem. – Mindenképpen vess rájuk majd egy pillantást. Ezek azok az áldozatok, akik azóta sem kerültek elő, és semmilyen bizonyíték nincs arra, hogy terveztek volna bármit is. Ők azok, akiket egyszerűen csak elnyelt a föld.

- Nagyon szépen köszönöm. Meglesem őket, hátha okosabb leszek tőlük.

- Rendben. Ezek főként Szöul környékén lévő eltűnések, de ha gondolod, az egész országra kiterjedően is utána nézhetek az áldozatoknak.

- Ha nem lenne túl nagy feladat, akkor örülnék, ha ezeket is összeszednéd. Tudni akarom, máshol is voltak-e ilyen eltűnések. Talán ezzel megtudhatjuk, hogy merre jár édesanyám… vagy a tettes. Vagy akárki, akinek köze lehet ezekhez.

- Időbe fog telni, de utána járok akkor.

- Köszönöm szépen.

Eungyeol mindig is jó volt az ilyesfajta keresésekben. Nem tudtam, milyen kapcsolatai voltak, de mindig precíz, és gyors munkát végzett, ráadásul rengeteg mindent a fejében tudott tartani.

Tovább ebédeltem, de Eungyeol nem mozdult. Néha engem nézett, néha pedig a konyha valamelyik pontjába révedt. Úgy viselkedett, mintha mondani akarna valamit, de az csak nem akar megfogalmazódni benne.

- Van még valami? – Kérdeztem kíváncsian.

- Nem, nincs. Vagyis van. Illetve ezzel kapcsolatosan nincs, inkább mással lenne – mondta kissé összezavarodva, amin halványan elmosolyodtam.

- Mondd nyugodtan, bármi is az.

Tovább ettem, zavartalanul. Nem akartam azt az érzést kelteni, hogy ez most egy feszült és komoly beszélgetés legyen. Szerettem volna, ha nyugodtan és könnyedén osztaná meg velem, ami nyomja a lelkét, bármiről is legyen szó.

- Nem is tudom, hol kezdjem… - Túrt zavartan a hajába, kerülve pillantásomat. – Emlékszel még, amikor kint a teraszon beszélgettünk, és te azt mondtad, hogy ha van valami, ami még zavar, azt elmondhatom, amint készen állok rá? Azt hiszem, most tudnék erről beszélni – Nézett rám végül, egyenesen a szemeimbe.

- Igen, emlékszem – bólintottam, miután felidéződött bennem a beszélgetés. – Mi a baj?

- Nem is tudom… Nem tudom, mennyire helyes pont most ilyenről beszélni veled, főleg a történtek után, de… a Younggal történtek rávilágítottak néhány dologra Sorával kapcsolatban.

Tartott egy kisebb szünetet, majd nagyot sóhajtott. Én mindeközben befejeztem az evést, és kissé aggódva figyeltem Eungyeolra.

- Nem tudom, mi lesz velem meg Sorával. És most nem arról beszélek, hogy kikerül-e a kórházból, hogy meggyógyul-e vagy sem, hanem… hanem hogy mi lesz velünk a jövőben, évekkel később. Én vámpír vagyok és ő ember. Ő meg fog halni, és én… én itt maradok majd nélküle. Tudom, nem fair erről beszélnem most veled, de látva Youngot és Jonghyunt, hogy náluk is ez a helyzet állt fenn és ők kaptak egy esélyt, én pedig nem… Ez kikészít. Ne értsd félre, nem féltékeny vagyok, nem irigykedem, sőt. Még ha ez is történt Younggal, örülök, hogy egyiküknek sem kell elveszíteni a másikat, de… amíg náluk is az volt a helyzet, mint nálunk, nyugodtabb voltam, mert arra gondoltam, erről majd tudok Jonghyunnal beszélni, hogy majd együtt találunk erre is megoldást, de most… Csak most jöttem rá, hogy nálam és Soránál nem lesz ilyen lehetőségünk.

Kissé elképedve hallgattam Eungyeolt, és hirtelen nem tudtam, mit kellene mondanom. Nem azért, mert Youngról beszélt, hanem mert annyi fájdalom ült ki az arcára, annyira megtörten és elkeseredetten ült előttem, hogy megrémültem tőle. Ha Eungyeol, aki állandóan viccelődik és jókedvű ilyen rossz passzban van, akkor hogyan tudnám pont én megnyugtatni?

- Először is… - vettem egy nagy levegőt, majd lágy tekintettel néztem rá. – Nem probléma, hogy Youngról beszélsz, egyáltalán nem érzem azt, hogy önző lennél vagy ilyesmi, sőt. Örülök, hogy mindezt elmondtad nekem. Másodszor pedig megértem, hogy félsz ettől, de miből gondolod, hogy nektek nem lesz ilyen lehetőségetek? Mire gondolsz pontosan?

- Arra, hogy nálunk mindig ez a vámpír és ember kapcsolat fog fenn állni. Sora nem akar természetfeletti lenne. Ha vele is megtörténne, ami Younggal, ő nemet mondana. Ő inkább meghalna, semmint átváltozzon.

- Ezt ő maga mondta?

- Igen. Elmondtam neki, mi történt Younggal, és arra kért, ha vele is megtörténne ez, én ne akarjam őt magam mellé láncolni. Nem azért, mert nem szeret, hanem mert ő ember akar maradni és soha nem akarna belefolyni semmilyen természetfelettibe.

- Oh…

- És az az igazság, hogy teljesen megértem őt. Meghalt a testvére, mert túlságosan sokat tudott a világunkról, meghalt egy korábbi szerelme is, és rengeteg rosszat látott ezzel kapcsolatban. Úgyhogy megértem, és tiszteletben is tartom a döntését, csak mégis… Én ezt nem akarom. Most döbbentem rá, hogy ha akarom, ha nem, egyszer el fogom veszíteni.

- Eungyeol… Sajnálom. Én erre tényleg nem tudok mit mondani. Mondanám, hogy beszélek erről Sorával, de nem másíthatja meg senki a véleményét. Tudom, hogy nehéz, de el kell fogadnod ezt. Szerintem nem kellene még ezen rágódnod, ráérsz akkor, ha majd mindez megtörténik.

- Tudom, de hogyan éljek ezzel együtt? Bármit fogunk tenni, ez a tény be fogja árnyékolni a legszebb pillanatainkat is. És ahogy telik az idő, úgy egyre közelebb leszünk a véghez. Én nagyon félek ettől, Minseo. Még senkit nem szerettem annyira, mint most Sorát…

- Eungyeol, emlékszel még arra, hogy mit mondtam, mit tegyél a félelmeiddel? Engedd el őket, de ne túlságosan. Tartsd őket magad mellett, de csak annyira, hogy a boldog pillanatok boldogok maradjanak. Ne hagyd, hogy nyomást gyakoroljanak rád. A Halál az Élet rendje, és ez elől nem menekülhetsz. Ezt el kell fogadni és megbékélni vele. Ha küzdesz ellene, ha túl sokat foglalkozol vele, akkor az egész életedet megnyomorítja.

- Tudom, de olyan nehéz… - sóhajtott fel kétségbeesetten, és két kézzel összeborzolta haját. Egy rövid ideig elcsendesedett, majd mikor ismét rám nézett, arca még mindig fájdalommal volt teli. – Nem tudnál hazudni nekem? Valami hazugságot mondani? Mondjuk olyasmit, hogy addig még bármi történhet, hogy nem kell így alakulnia? Vagy azt, hogy majd találsz erre megoldást? Jongsuknak is megígérted a lehetetlent, nekem nem tudnád megígérni?

- Eungyeol, ez… ez a két eset nem ugyanaz. Neked… nem tudok hazudni, mert nem én döntöm ezt el, hanem Sora. Ez Sora akarata. Sajnálom.

Eungyeol végül nem mondott semmit, csak bólintott egyet. Sokáig ücsörögtünk még egymással szemben, végül felállt az asztaltól, majd távozott. Nem volt dühös, nem haragudott, sokkal inkább megtört és elkeseredett volt. Sajnáltam őt, amiért nem hazudhattam neki, de ha valakinek, akkor neki nem tudtam. Már csak Sora miatt sem.

Ez a helyzet sok mindent eszembe juttatott és elgondolkodtatott. Vajon a természetfelettiek, akik több száz évet élnek, mennyit beszélnek az érzéseikről? Ha valami nyomasztja őket, kinek beszélhetnek róla? Hiszen sokkal óvatosabban ismerkednek, nehezebben engednek közel magukhoz másokat, pont emiatt, mert ha valakit megszeretnek, akkor egyszer el kell engedniük. Eungyeolnak és a többieknek piszok nagy mázlijuk van, hogy már ezer éve egymás mellett vannak, de akiknek nem adatott meg ez a lehetőség, ők hogyan élnek túl? Immúnisak lesznek a fájdalomra? Lehetséges lenne ez egyáltalán?

Eungyeolt elnézve a válaszom nem volt. Mindegy, hogy egy embert vagy több százat veszítesz el. Amíg élsz, próbálkoznod kell, és barátokat, ismerősöket kell tartanod magad mellett, különben egy idő után beleőrülsz a magányba, az egyedüllétbe. Még ha tiltakozni is akarsz ez ellen, a szeretetet nem lehet csak úgy eltörölni. Rád fog találni, ha akarod, ha nem. És a szeretet, mindegy, hogy ember vagy természetfeletti vagy, ugyanúgy boldoggá tesz és ugyanúgy fájni is tud.

El se tudtam képzelni, mit érezhetett jelenleg Eungyeol. Eszembe jutott a Younggal való beszélgetésem, amikor az örök életről beszélgettünk, hogy ő nem akar meghalni, hogy ő nem akar megöregedni. Arra gondoltam, vajon én mit tettem volna, ha nem lennék természetfeletti? Mi lenne velem és Hyunseunggal? Én vajon képes lennék emberként leélni vele az életemet vagy én is ugyanúgy vágynék az átváltozásra?

De nem tudtam magamnak se válaszolni a kérdésre.

Felálltam én is az asztaltól, majd gyorsan elmosogattam és elmentem letusolni. Mire végeztem és rendesen felöltöztem, Gyeowool már lent várt rám a nappaliban.