*Ajánlott zene:
EXO – Sing for you*
A szobám ablakában ültem, felhúzott
lábakkal, fejemet térdeimre hajtva, és a hófehér tájat csodáltam. Odakint órák
óta szakadt a hó; a sötétszürke felhők morcosan, kedvtelenül, talán kicsit
dühödten vonultak át az égen és két kézzel dobálták a hatalmas hópelyheket a
világra. Mintha haragudtak volna az alattuk lévőkre, az emberekre, a
természetre, az állatokra. Mintha a felgyülemlett feszültségtől így próbáltak
volna megszabadulni.
Bármennyire is próbáltak ijesztőnek tűnni,
én békességet és megnyugvást láttam bennük. A tisztaságot, az újrakezdést, a
megújulás lehetőségét. Nem bántottak senkit, hanem pont, hogy valami mást
hoztak mindannyiunk életébe, még ha jelen pillanatban kicsit erőszakosnak is
tűntek. Ahogy az udvart, és a mögötte lévő hatalmas erdőt hófehér habos-babos
menyasszonyi ruhába bújtatták, úgy megeresztettem egy halovány és elégedett mosolyt.
Mintha az egész világ hirtelen egy mesébe illő bállá változott volna, ahol
mindenkinek kötelező ugyanaz a giccses, mégis különleges öltözék.
Mindig is szerettem a telet, függetlenül
attól, hogy a hideget ki nem állhattam. Sokan nem örülnek a téli hónapoknak,
hiszen a csúszós utak és a hóviharok miatt rengeteg a baleset és megannyi
problémát okoznak a mindennapokban, amit teljes mértékben megértek. Én is
gyűlöltem, amikor beázott a cipőm, és csontig fagyott minden végtagom, vagy
éppen az arcomba fújt a dermesztő szél, és valószínűleg én is teljesen
kiborultam volna, ha reggelente nem indult volna el az autóm, ami miatt
elkéstem volna a munkából.
Azonban mindezek ellenére eljön az a
pillanat, amikor az emberek szíve napjában egyszer ellágyul. Mindennap van egy
perc, amikor kinéznek az ablakon, zsebre dugott kézzel vagy összefont karokkal,
és vesznek egy nagy levegőt. Egy ideig bent tartják, majd lassan kifújják, és
arra gondolnak, milyen csodálatos, ahogy havazik. Aztán eszükbe jutnak a
gyerekkori emlékek, amikor szánkóztak a jeges utcákon vagy éppen hógolyócsatát
vívtak a barátaikkal, esetleg amikor hóembert építettek az iskolaudvaron az
osztálytársaikkal. Milyen jó is volt az, milyen szép és nyugodt. Csak a
végeláthatatlan boldogság és a ragyogó fehérség. Megszűnt minden fájdalom és
gond. Soha semmiért nem kellett aggódni, és olyat alkothattak, ami bár nem volt
maradandó, de azokon a napokon talán a legszebb emlékek egyikét gyűjtötték be.
Aztán elmúlik ez a perc, mert megcsörren a
telefon, vagy belép a főnök az irodába, és megy tovább a mókuskerék. De az az
egy perc ott marad a szívükben, és ez élteti őket tovább.
Mert az életben ezek a rövid pillanatok
adják a legtöbb erőt, a legnagyobb csodákat. Mert a játékos hópelyhek egyszerre
hordozzák magukban a bosszankodást és a szépséget is. Mert mindennek megvan a
jó és a rossz oldala, a kérdés csak az, hogy melyiknek engedünk jobban,
melyiket akarjuk látni. Minden rajtunk áll.
Én is igyekeztem a dolgok jó oldalát
látni. Egy hónap telt el, és már január 19-ét írtunk. Próbáltam megtalálni
önmagamat, elfeledni a rémképeket és visszatalálni a képességemhez. Még mindig
nem tudtam, mit akarok, és hogy ki vagyok, mi is a célom pontosan ezen a
világon, de már nem voltak rémálmaim éjjelente, nem tekintettem úgy magamra,
mintha gyilkos lennék és nem hibáztattam magam mindenért. Nem rágódtam annyira
a múlton, inkább próbáltam a jelenre és a jövőre koncentrálni.
A sebeim már teljesen begyógyultak, talán
egy-egy haloványabb folt még látszódott bőrömön, de összességében minden
rendben volt.
Már csak a képességemet hiányoltam. Hiába
volt meg mindenem és hiába próbáltam az apróbb dolgokban meglátni a világ
szépségét, a képességem nélkül üresnek éreztem magamat. Mérhetetlen űrt éreztem
a helyén, mintha kiszakadt volna belőlem egy rész. Csigalassúsággal teltek a
napok, és egy fájó, gombostűnyi szúrást érzékeltem a gyomromban, pontosan ott,
ahol az energiát összegyűjtöttem. Nagyon őrjítő volt ez az érzés, és kezdtem
türelmetlen is lenni, de tudtam, hogy nem szabad erőltetnem magam és nem
veszíthetem el a fejemet. Vissza fog térni, ha készen állok rá.
Nehéz volt, de nem tehettem mást. Talán a
képességem is azt akarta, hogy egy kicsit legyek még ember, élvezzem ki az
utolsó napokat, heteket, mert ha visszajön, sosem ereszt el és soha többé nem
fogom megtapasztalni, milyen az, amikor a legnagyobb problémám, hogy nincs
kedvem főzni vagy éppen kikelni az ágyból.
Az utolsó emberi napjaimat töltöttem,
amiért annyira óhajtoztam, aztán valószínűleg örökké búcsút mondhatok ennek. Részben
örültem, hiszen megkaptam, amit akartam, és élhettem az unalmas napjaimat, amire
annyira vágytam azóta, hogy Dél-Koreába költöztem, mégis… a képességem hiánya
annyira fájt, hogy feladtam volna az emberi életemet, csakhogy visszakapjam.
De még várnom kellett. Még fel kellett
készítenem magam, mert még sok minden állt előttem. Még meg kellett keresnem
anyukámat, aki zombiként mászkált valahol az országban, módot kellett találnom
arra, hogy Jongsuknak visszahozzam Woobint, és még ki tudja, milyen csaták vártak
rám.
De nem most. Most… most csak pihennem
kellett és a hóesést csodálni. Magamba szívni ezt a látványt, mélyen elzárni
ezt a tisztaságot, ezt a fehér síkságot, melyen a Hold fénye ezernyi gyémántja
ragyogott, és egy ismeretlen táncot lejtett. Erre akartam emlékezni, és arra,
ahogy egy őzcsalád az erdő szélén legelészik, miközben a két kis őzgida játékosan
kergetik egymást, végül kecsesen besétálnak az erdő mélyébe. A gyönyörű
kertünket akartam látni, ahol Olafot, a hóembert teljesen ellepte a rengeteg
frissen esett hó, és már csak két botkeze látszódott ki, mert ki tudja… Talán a
következő télen ezt a fehérséget már vörös vércseppek fogják pettyezni, és nem
Olaf karjai, hanem két hullának a lába fog kilógni egy hóbucka alól.
Lehunytam szemeimet, és visszaidéztem a
látottakat, újra és újra, végül egy láthatatlan kis dobozkába tettem őket.
Gondosan elzártam, majd feltettem emlékeim egyik legfelső polcára, hogy még
véletlenül se veszíthessem el őket.
Mikor ismét kinyitottam szemeimet,
Hyunseung ült velem szemben, alig egy méterre tőlem, én meg úgy megijedtem,
hogy egy kisebb sikoly kíséretében két lábbal diszkréten hasba rúgtam.
- Elmész te a francba! – Kiáltottam rá,
mire Hyunseung a hasát fogva, a fájdalomtól összegörnyedve vágódott le a
földre.
- Ó, bazz’, azt hiszem, leszakadt a lépem!
– Nyögött fel hangosan, és kiterült a padlón.
- Sajnálom. Mondtam, hogy szokj le arról,
hogy hangtalanul közlekedsz. Most még csak a léped bánta, de ha pár centivel
lejjebb rúgok… - direkt nem fejeztem be a mondatot, de Hyunseung tudta, mire
gondolok, és fájdalmasan felszisszent.
Megkönnyebbültem sóhajtottam fel, majd
pillantottam le rá.
- Ne, ne, csak a golyóimat ne,
gumicukorból vannak – vinnyogta elvékonyított hangon, mire hangosan
felröhögtem.
- Te tiszta idióta vagy – csóváltam meg
fejemet, majd lemásztam az ablakból, és ráültem Hyunseung hátára. Adtam egy
puszit a tarkójára, majd rácsaptam egyet a hátára, végül felpattantam és
futásnak eredtem.
- Ezt most visszakapod! – Kiáltott fel, és
láttam, ahogy utánam indul, így nevetve rohantam le a lépcsőn, egyenesen be a
konyhába.
- Védjetek meg, meg akarnak ölni, pedig
ártatlan vagyok!
Jonghyun és Young épp a konyhában
főzőcskéztek, bár amint betoppantam, inkább csak azt láttam, ahogy barátosném
az asztalon ül, és Jonghyunnal érzékien csókolóznak, mit sem törődve azzal,
hogy a serpenyőben már kicsit odaégett a hús.
- Ne most, Minseo, nem érünk rá –
hessegetett el fél kezével Jonghyun, amin Young hangosan felnevetett, és csak
sajnálkozva nézett rám.
- Ejj, így számítson az ember a barátaira
– jegyeztem meg félhangosan, és tovább rohantam, ahogy megláttam Hyunseungot,
hogy már a sarkamban van.
- Eungyeol! Védj meg! Hol vagy? Segíts! –
Kiabáltam hangosan, miközben átvágtattam a nappalin, és a szobája felé vettem
az irányt. Bekukkantottam, de nem volt ott, így szaladtam tovább, mindhiába.
Eungyeol nem jött a segítségemre, mert nem volt otthon.
Végül Hyunseung elkapta hátulról a
derekamat, szorosan átölelt, majd nevetve hagytam, hogy a földre borítson és
addig csikizzen, amíg levegőért nem kapkodok és az életemért nem könyörgök.
- Így jár az, aki verekszik – hajolt fölém
vigyorogva, miközben kisöpörte az arcomba lógó hajtincseimet.
- Az csak reflex volt. Önvédelem. Te
tanítottál meg rá és különben is, te idézted elő – pihegtem halkan, két
levegővétel között.
- Jól van, persze, fogd még rám – forgatta
meg szemeit, majd egy apró puszit adott a számra, amiből egy hosszú csókot
formáltam.
Az elmúlt egy hónapban rengeteg időt
töltöttem Hyunseunggal, és a többiekkel is. Nem csak nekem, de nekik is sokat
segített, hogy túl tudjunk lépni a borzalmakon, és elfeledjük, ami történt.
Noha a srácok vámpírok voltak, és éltek már meg ennél szörnyűbb dolgokat, a
lelkük nekik is emberi volt, és ugyanúgy nekik is szükségük volt
kikapcsolódásra, vidámságra, egy kis pihenésre, egy egyszerű kis boldogságra.
Mindenesetre ők jól voltak, inkább csak
miattam és Young miatt aggódtak. Young még nem teljesen tért magához,
rettenetesen félt mindentől, az utcára is nehezen ment ki, és a munkahelyére se
szívesen járt be. Nem attól félt, hogy megtámadja valaki, és hogy ő is beállhat
az áldozatok sorába, inkább attól rettegett, hogy egy nap arra kell hazajönnie,
hogy valamelyikünk meghalt. Azt hiszem, neki volt a legnehezebb dolga mind
közülünk.
Őt igyekeztünk kihagyni a legtöbb
dologból, próbáltuk nem belekeverni ezekbe a helyzetekbe és minél kevesebbet
láttatni a szörnyűségekből, mert nem akartuk, hogy neki is bemocskolódjon a
lelke. Csak úgy, mint nekem. És pont emiatt aggódott állandóan,
folyton-folyvást, mert sose tudta, mi vár ránk, mennyire rossz a helyzet, és
hogy látni fog-e még minket.
Teljes mértékben átéreztem az érzéseit,
mert egykoron, amikor a képességem éledezni kezdett, én is pont ennyire
aggódtam, hogy elveszítem őt, és nem fogom tudni megvédeni. Akkoriban gyengének
éreztem magam, és haszontalannak, aki nem tud tenni semmit, de szerencsére most
már valamennyire megerősödtem. Young azonban ember volt, nem volt különleges
képessége, és talán ez volt az, ami bosszantotta egy kicsit, hogy ha arra
kerülne a sor, nem tudna segíteni nekünk.
Sokat beszélgettem vele esténként, és
próbáltam meggyőzni, hogy emiatt ne aggodalmaskodjon, mert ha ereje nincs is,
attól még ő az, aki sokszor a hallottak alapján képes átlátni a helyzetet és
emiatt új megvilágításba kerülnek a dolgok, valamint ő az, aki képes
meggyógyítani mindannyiunk lelkét. Azt hiszem, ez valamelyest meg szokta
nyugtatni.
- Igen csak elgondolkoztál… - piszkálta
meg Hyunseung az orromat, mire visszatértem a valóságba.
- Csak arra gondoltam, hogy most olyan jó
minden… Még ha nem is jöttünk rendbe, örülök, hogy mostanában ilyen sok időt
együtt tudok lenni mindenkivel – mosolyodtam el halványan, mire Hyunseung csak
egy puszit nyomott a homlokomra.
Miután felkászálódtunk a földről,
bementünk a konyhába besegíteni a főzésben, mivel Youngéknak sikerült teljesen
odaégetniük a húst. Annyira hálás voltam ezekért az apró pillanatokért, és
igyekeztem mélyen magamba szívni őket, mert bár senkinek nem beszéltem róla, de
nagyon rossz előérzetem volt a jövőnkkel kapcsolatban…
