52. rész

*Ajánlott zene: Daughtry - Traitor*

https://www.youtube.com/watch?v=P0umSDlSGmg

A sötétségből Taemin bukkant elő. Csak fél arcára vetült rá a fény, ami még kísértetiesebb hatást keltett nála. Mikor legutóbb láttam, vonásai kisfiúsak voltak, törékeny testalkattal rendelkezett és szőke hajjal, első ránézésre pedig ártatlannak és kedvesnek tűnt. Barátok voltunk, de elméletiekben én megöltem őt. Azonban most itt állt előttem, éjfekete hajjal, markáns arccal és férfias testtel, arcának csak a felét világította meg a fáklya, és így egészben ijesztő volt és ördögi. Ha ez nem lett volna elég, bőre holtsápadt volt, szemei sötéten villantak rám, így még inkább gonosznak tűnt, és az a féloldalas, gunyoros vigyor az ajkain… egy pillanatra kihagyott a szívverésem. De nem csak azért, mert megijedtem tőle, és mert ennyit változott egy év alatt. Ez azért is történt, mert mindemellett igen jóképű és szívdöglesztő lett. Ha nem tudtam volna, mit tett és hogy ki ő, és még szingli lettem volna, lehet, nem álltam volna neki ellen.

- Taemin? – hangom halk volt és vékony. Alig tudtam kipréselni magamból ezt az egy szót, mely sokáig visszhangot vert a négy fal között.

Taemin zsebre dugta kezeit, majd közelebb lépett hozzám, és úgy mért végig. Bevallom, kissé zavarba ejtő volt és nem tudtam, mit kéne csinálnom. Azt hittem, halott, én tényleg abban a tévhitben voltam, hogy megöltem és többé nem tér vissza. De előttem állt, ismét és biztos voltam abban, hogy most már ezerszer erősebb, mint hittem.

- Régen találkoztunk, nem igaz? – húzódott mosolyra szája, majd tett egy kisebb kört és végül szembefordult velem. – Nem is kérdezel semmit? Ennyire meglepődtél?

- Te… te… meghaltál. Én… megöltelek… Meg kellett volna halnod! – nyögtem ki nagy nehezen és egyszerűen nem tértem magamhoz. Akkora sokként ért jelenléte, képtelen voltam helyére tenni a fejemben a dolgokat. Teljesen összezavarodtam.

- Oké, kezdjük az elején, ha neked úgy könnyebb – hangjában éreztem a szánalmat és a kicsinyességet, de ezzel most nem törődtem. – Igen, elég csúnyán megsebesítettél, és még mindig meglátszik a heg a hasamon, de… túléltem. Nincs rá magyarázat, egyszerűen csak marha nagy mázlim volt, hogy nem haltam meg. Ennyi a történet – tárta szét karjait és ismét elmosolyodott. – Tényleg nem örülsz, hogy újra láthatsz egy régi jó barátot?

- Barátot? Te megölted a legjobb barátnőmet! – fakadtam ki hirtelen, és még én magam is meglepődtem a reakciómon. – Ezek után nem hiszem, hogy mi még barátok vagyunk!

- Megöltem a…? Ja, hogy Nayoungra gondolsz? Áh, tényleg, már el is felejtettem. Még mindig itt vagy leragadva? Azt hittem, ezt már megemésztetted. Én már nem is emlékszem az arcára… Le tudnád írni, hogy nézett ki, mert csak a neve rémlik! – tudtam, hogy csak megjátssza magát, de akkor is felidegesített. Nekem senki ne merje Nayoungot a semmibe venni, főleg Taemin, aki – még ha csak meg is játszotta az érzéseit – teljesen oda volt érte.

- Ne merészeld még egyszer kiejteni a nevét a szádon! Megölted, pedig ő senkinek sem ártott és a barátjának tekintett! – kiabáltam tovább, de nem léptem közelebb. Bármennyire is szerettem volna megütni és letépni a fejét, uralkodnom kellett magamon.

- Óh, ezt már szeretem! A régi Minseo visszatért. Egy pillanatra már kezdtem azt hinni, hogy fordult a kocka, és te lettél ilyen kis nyuszi, félénk lány – vigyorodott el és kezeit a levegőbe emelve háromszor tapsolt.

Nem feleltem neki, csak vettem egy nagy levegőt és visszanyeltem a dühömet. Semmi értelme ordítozni és magamat még inkább kikészíteni, az nem old meg semmit.

- Mi a fenét keresel itt, Taemin? – kérdeztem egy fokkal nyugodtabban, és noha sejtettem, mi lesz a válasza, mégis feltettem a kérdést.

- Te magad is tudod.

- Tőled akarom hallani.

- Ajh, ne már, ez így unalmas. Inkább kérdezz!

- Az előbb kérdeztem. Mit keresel te itt?

- Hát jó – forgatta meg szemeit - Fel akarok támasztani valakit, de azt hiszem, erre már magadtól is rájöttél.

- Kit akarsz? És mégis miért? És miért pont itt?

- Na, látod, megy ez neked. Ezt már szeretem – újabb kört írt le a szűk kis térben, de ezúttal megállt a fal mellett és nekidőlt annak, miközben egyetlen pillanatra sem vette le rólam a szemét. – Hogy miért pont itt, azt megint nem nehéz kitalálni, és ha kicsit gondolkozol, te is tudni fogod.

- Azért, mert… mert sokan haltak meg ebben az iskolában… - válaszoltam néhány másodperc után. Hangom ekkor már ismét nyugodt volt.

- Pontosan. Ezt akkor elfelejtettem mondani, de részben már akkor is emiatt gyilkoltam a diákokat. Csak aztán jöttél te, és minden felborult és egy időre fel kellett függesztenem a terveimet. Ugyanakkor hálás vagyok emiatt neked, hiszen megszabadítottál a szüleidtől és végre saját magamnak dolgozhatok.

- De nem egyedül dolgozol így sem. Te vámpír vagy, amik pedig történtek… kellett más külső segítség is, aki természetfeletti.

- Na, na, ne siessünk ennyire előre! – emelte fel mutatóujját, majd egy picit megrázta azt. – Még nem tettél fel minden kérdést a halott lelkekkel kapcsolatban.

- Szóval megöltél egy csomó mindenkit, és újra kezdted a kollégiumban. De az messze van az iskolától. És nincsenek ott a lelkek.

- Így van. Akkor most kérdezhetsz.

- Hová vitted őket? Illetve… hogyan hoztad ide őket?

- Ügyes! – ismét megtapsolt, és annyira utáltam, hogy ilyen lealacsonyított helyzetben vagyok. Ő diktálta a szabályokat, én pedig akaratlanul is, de belementem a hülye kérdezz-felelek játékába. – Igen, eleinte ott voltak az alagsorban, ahová gondolom le is mentél. És hogy hogyan hoztam ide őket? Nem volt nehéz, hisz az alagsorban van egy titkos ajtó, ami egészen ideáig vezet. Nézd! – ellépett a faltól, majd megfordult és megnyomta azt egy ponton, mire amaz kinyílt. Tettem egy lépést felé és összehúztam szemeimet, hogy jobban lássak. Csak akkor vettem észre, hogy az ott egy ajtó, ami pontosan olyan színű, mint a fal. Hát ezért nem vettem észre soha! – A két helyiség össze van kötve. Aláírom, sokat kell gyalogolni, de a lelkeknek ez oly mindegy.

- Akkor se értem, hogyan tudtad őket idehozni.

- Pont úgy, ahogy te idejöttél. Érzed az energiát, nem? Az vonzott ide téged. Őket pontosan ugyanez.

- De mi ez az energia? És te… miért érzed?

- Még egy picit várj ezzel is, előtte válaszolok a másik két kérdésedre: kit és miért akarok feltámasztani? Tudni szeretnéd?

- Igen.

- Akkor erről kérdezd a kis barátnődet! – ismét elvigyorodott, majd az ajtó mögé benyúlt, és kirángatott onnan valakit.

Mivel sötét volt, így nem láttam az illető arcát, de Taemin lökött rajta egyet felém, hogy közelebbről is lássam. A lány háttal állt nekem, alig egy méterre tőlem, majd szép lassan megfordult.

- Sora?! – ez volt a második sokk, ami alig tíz percen belül ért. Hozzá akartam érni, meg akartam tapogatni az arcát és magamhoz ölelni, és azt mondani, hogy sajnálom, de félúton megálltak a kezeim, és visszahúztam őket. – Mit jelentsen ez?

- Sajnálom, Minseo – mondta szomorúan, és lehajtotta fejét. Képtelen volt az arcomba nézni, és szemeiből könnyek kezdtek folyni.

- Mi ez az egész? – néztem rá vádlón, majd tekintetem Taeminre siklott, aki élvezettel figyelte a helyzetet. Élvezte, ahogy fokozatosan feltárta előttem az igazságot és élvezte, ahogy percről perce megtörtem és rájöttem, hogy semmi sem az, aminek hittem. – Mit tettél, Sora?

- Én tényleg sajnálom, Minseo. Én nem akartam ezt tenni, de…

- De? Kérlek, mondd, hogy nem kell csalódnom benned.

- Én nem akartam, én nem…

- Te ölted meg Hyorint, ugye? Te ölted meg azt a tíz embert, ugye? Te voltál… - hátrébb léptem, és a torkomban gombóc keletkezett. Nem akartam elhinni, nem akartam felfogni, hogy a barátnőm, akit meg akartam védeni, így átvert. Én miatta jöttem ide, én őt akartam megmenteni, miatta mondtam le mindenről, és végül ő az, aki mindennek a hátterében áll?

- Nem, én nem öltem meg. Én nem hazudtam neked, Minseo! Én soha nem tettem volna ilyet! Higgy nekem, kérlek! – fakadt ki, és végre rám nézett. Sírt, és tekintetéből láttam, hogy tényleg sajnálja, de mégis… hihetek neki?

- Ne gyere közelebb! – kiáltottam rá.

- Minseo, hallgass meg! Én nem öltem meg senkit! Én soha nem bántottam senkit, én nem tettem ilyet! Taemin… Taemin megkeresett, és olyan ajánlatot tett, amit muszáj volt elfogadnom. Igen, bevallom, hogy én mérgeztem meg a diákokat, de senkit nem bántottam, soha. Te is tudod, hisz nem vagyok természetfeletti!

- De ott voltál Hyorinnál! Őt felgyújtottad! Van fogalmad róla, mit tettél?

- Az sem én voltam! Irányítottak! Nem tudom, hogyan, de átvették a testem felett az uralmat. Hinned kell nekem, Minseo. Én sosem bántottam volna senkit, ezt te is tudod!

- Mégis mit ígért neked az az arrogáns faszkalap?

- Azt, hogy visszahozza nekem Nayoungot… – felelte, és megtörölte arcát, majd elmosolyodott. – Hát nem érted, Minseo? Taemin őt akarja visszahozni! Azt mondta, feltámasztjuk és ismét olyan lesz minden, mint régen. Taemin megbánta, amit tett, hogy megölte Nayoungot, és az ígérte, ha segítek neki, akkor visszahozza a nővéremet. Érted, Minseo? Nayoung ismét velünk lesz! – arca felragyogott, ahogy erről beszélt, és ekkor értettem meg mindent. Sora nem tette túl magát a testvére halálán és bármit megtett volna azért, hogy visszakaphassa. Akárcsak Jongsuk.

A szeretet sosem múlik el, és az idő múlásával csak őrültté tesz minket.

- Sora… Taemin hazudott neked.

- Nem, dehogyis. Ő nem…

- Sora, Taemin vámpír! Ő ölte meg a nővéredet! Mégis mi értelme lenne visszahoznia őt? Ő csak egy ember volt számára, akin keresztül eljuthatott hozzám, és miután szükségtelenné vált, könnyűszerrel megölte. Taemin sosem tervezte, hogy visszahozza őt, ő csak játszadozott veled.

- Mi? Mégis miért tenne velem ilyet?

- Azért, hogy nekem fájdalmat okozhasson. Hogy bosszút álljon rajtam.

- Nem, ez biztos nincs így. Mondd meg neki, Taemin, hogy téved. Mondd meg neki, hogy visszahozzuk Nayoungot! – fordult felé és szinte könyörögve tekintett rá.

- Hazudott neked, Sora. Csak kihasznált. Sajnálom, hogy ezt mondom, de ez az egész, ami történt, nem volt igaz.

- Nem, nem… - tiltakozott, és igyekezett visszanyelni a könnyeit, de aligha sikerült neki. – Taemin, kérlek, mondd neki… - hangja elcsuklott, és ismét rám nézett.

- Igaza van Minseonak, kicsilány. Hazudtam. Nayoungot sosem akartam visszahozni. Mégis mi hasznom lett volna belőle? Én nem szerettem őt, és senkim sem volt, hogy ilyenre vetemedjek. Bocs, kislány, hogy ilyen álomvilágba ringattalak, de Minseo arcát látva mindez megérte.

Újból kiült arcára az az ördögi és győzelemittas mosoly, és közelebb lépett hozzánk, hogy minden mozdulatot, minden pillanatot megragadhasson, és mélyen magába szívhasson.

Sora lábai megadták magukat, és térdre rogyott. Hangosan felzokogott, és kitört belőle a sírás. A földre görnyedve üvölteni kezdett a fájdalomtól, egész testében rázkódott, és ujjaival a talajba mart.

Odaléptem mellé, leguggoltam és magamhoz húztam. Sora megtört. Sora összezuhant és ebből az állapotból már sosem fog kijönni. Túl sok veszteség és fájdalom érte, túl sok reményt kapott és ezt a reményt most el is vették tőle. Nem volt kézzel fogható dolog, amiért azt mondhatta volna, hogy képes élni és folytatni tovább. A szerettei folyamatosan meghaltak körülötte, ideje se volt ezeket feldolgozni, így joggal hihette azt, hogy az élet kegyetlen és bármit is fog tenni, évek múlva már senkije sem marad, mert mindenkit elvesznek tőle.

Simogatni kezdtem a hátát és igyekeztem megnyugtatni, csitítgatni, bár tudtam, ez már mindhiába. Ezzel inkább magam felett próbáltam uralkodni és összeszedni a gondolataimat. Bár szemeimből könnyek potyogtak, minden egyes cseppel elnyomtam magamban a fájdalmat, elzártam a bánatot és a keservet, visszanyeltem a sérelmeimet.

Sorát ölelve csak időt nyertem magamnak, hogy a dühömet összegyűjtsem és a megfelelő pillanatban szabadjára engedjem.

51. rész

*Ajánlott zene: Beast – Intro*

https://www.youtube.com/watch?v=DIrb--wsoP4

Hirtelen erős szédülés tört rám. Úgy éreztem magam, mint akit fejbe vágtak; végtagjaim zsibbadni kezdtek és enyhe remegés futott végig testemen. Fázni kezdtem, holott belül szinte forrtam, egész lelkem égett, mint a perzselő tűz. Erőtlen lettem, és mint egy tollpihe, elnyúltam a padlón. Fejem nagyot koppanva találkozott a csempével, és a hideg talaj jóleső ölelése egy pillanat alatt elringatott.

Mikor magamhoz tértem, még mindig egyedül voltam és ugyanúgy ott feküdtem. Hirtelen azt sem tudtam, mi történt, miért vagyok ott, de mikor sikeresen feltornáztam magam ülő helyzetbe és megláttam azt a rengeteg vért, már minden beugrott. Azt viszont nem tudtam megállapítani, mégis mennyi időre ütöttem ki magam. Egy órára? Vagy néhány percre? Az utóbbira tippeltem arra a bizonyítékra támaszkodva, hogy Hyunseung még sehol sem volt. De jobban érdekelt az a kérdés, hogy mégis hová tűnt testemből a fájdalom?

Már egyáltalán nem fáztam és remegtem, egyedül csak a szememből csöpögött még mindig a vér. Olyan volt, mintha most ébredtem volna fel egy kiadós alvás után, pedig alig pár percre ájulhattam el. Valahogy úgy éreztem, a képességem volt az, aki helyrehozott magától. Leállította egész testem és csinált egy újraindulást, mint ahogy a számítógépeknél szokás. Bármi is volt az igaz, nem igazán érdekelt.

Felálltam, mintha mi sem történt volna és elindultam. De nem a szobámba mentem vissza aludni. Lábaim átvették testem felett az irányítást, és egyenesen kivittek az udvarra. Hiába volt már nulla fok körül a hőmérséklet és hiába voltam egy fehér pólóban és egy piros rövidnadrágban, ami pizsamaként szolgált, egyáltalán nem fáztam. Kinyitottam Eungyeol autójának ajtaját a kulccsal, amiről fogalmam sem volt, hogyan került a kezembe, majd beültem és kigurultam az utcára. Életemben nem vezettem még autót, nem volt jogosítványom, de azokban a percekben mégis úgy vezettem, mint akiben benne van a több éves rutin.

Ha észnél lettem volna, nem teszek ilyet. Ha én irányítom magam, akkor megvártam volna, míg Hyunseung visszaér vagy legalább Eungyeolt felkeltem, hogy segítsen. Ha én lettem volna, akkor ésszerűen gondolkodom és cselekszem, és nem vágok bele vakon mindenbe. De nem én voltam, és éppen ezért nem tudtam megálljt parancsolni. A képességem irányított. Nem, nem fordult ellenem és nem akart nekem rosszat, egyszerűen csak tudta, hogy nincs időnk a várakozásra. Ha várok, talán Sora meghal. Valamiért úgy éreztem, Sora bajban van, és ha nem indulok én utána, akkor baja esik. Így hagytam, hogy a saját energiám vezessen oda, ahová tartunk. Mert tudatában voltam annak, hogy az erőm uralkodik a testem felett. Mintha skizofrén lettem volna, két énem lett hirtelen, de nem veszekedtünk azon, ki kerekedjen felül és mindketten tudtunk a másik létezéséről. Összedolgoztunk, hogy megmentsük Sorát, még ha ez a saját életünkbe is kerül.

Sötétség honolt mindenhol, csak az utcai lámpák adtak világítást. Emberek nem lézengtek az utcákon, csupán csak néhány másik jármű haladt el mellettem. Hogy merre tartottunk, arról fogalmam sem volt, de valami hívott. Haloványan éreztem egy enyhe vonzást, valamit, ami csalogatott. Nem volt hangja, nem szólongatott, csupán csak éreztem, belül, a lelkemben. Úgy vonzott magához, mint ahogy a mágnes szokta a fémet. Minél inkább közelebb kerültem hozzá, annál erősebb lett.

Nem tudtam, mi vár rám, nem tudtam, hol kötök ki, de valamiért úgy éreztem, többé nem térek vissza. Elfogott a rémület, és már nyúltam volna a telefonom után, de azt a nagy sietésben a szobámban felejtettem. Akkor estem igazán kétségbe, amikor megpróbáltam megnyitni a köteléket Hyunseung és köztem, de nem sikerült. Mintha elvágták volna a telefonzsinórt, csak a néma csend hallatszódott. Süket volt teljesen, és bármennyire is erőlködtem, nem jött létre a kettőnk közt lévő kapocs.

Se kötelék, se telefon, de még egy cetlit sem írtam, hová megyek – bár ez utóbbiról nekem sem volt fogalmam. Senki nem tudta, hol vagyok. Senki nem tudott sehogyan se a nyomomra bukkanni. És ez volt az, amitől teljesen bepánikoltam. Magamra voltam utalva, és bármivel is álltam szemben, egyedül kellett megküzdenem.

*

Nem tudom, mennyi ideig vezettem azt az autót, de azon kaptam magam, hogy hirtelen megállítottam és minden elcsendesedett. Csak a saját lélegzetvételemet hallottam és azt, ahogy odakint halkan csöpörögni kezd az eső. Hideg volt, számból a leheletem fehér ködpáraként távozott, mindkét karomon végig libabőrös lettem, de még ekkor sem éreztem úgy, hogy fázom. Az energiám, mely bensőmben tombolt, melegen tartott.

Hosszú másodpercek teltek el, amikor végre elengedtem a kormányt és megmozdultam, Letöröltem az ablaküveget, és kinéztem rajta. A hely, ahol leparkoltam, ismerős volt, de egyszerűen nem akartam elhinni és feldolgozni a látottakat.

Mégis mit keresek én itt?

Mi dolgom van nekem az iskolában?

Mert ott voltam. Abban az iskolában. Igen, ott, ahol minden elkezdődött még egy évvel ezelőtt. Az iskolában, mely pokollá tette az életemet, és ami által ugyanakkor új emberré váltam.

Még most is olyan hatalmas és sötét volt, mint akkor. Az udvara tele volt szeméttel, az ablaküvegek betörve, a falakról lekopott a vakolat, néhol hiányzottak a téglák, a lámpák egyáltalán nem égtek. Az egész néma volt és ijesztő. Mintha egy alvó szörnyeteggel néztem volna farkasszemet. És ezt a kísérteties hangulatot az is tetőzte, hogy az udvaron álló fák hatalmasra nőttek, de csupaszok voltak, és úgy tornyosultak az iskola fölé, mintha két testőr lettek volna. Az időközben feltámadó szél bele-belekapott a haldokló ágaikba, melyek ennek hatására recsegtek, nyikorogtak.

Szívem kihagyott egy ütemet, és döbbenetemben – és ijedtemben – könnybe lábadt a szemem. Végtagjaim megremegtek, és abban a pillanatban el akartam tűnni. Megfogtam a kormányt, de végül mégsem indítottam el az autót. Minden porcikám el akart menni innen, de az energiám nem engedte.

Ide kellett jönnöm.

Okom volt, hogy itt vagyok, és bármennyire is rühelltem ezt a helyet, nem mehettem el.

Volt itt valami, és nekem ezt meg kellett találnom.

Kiszálltam a kocsiból, és lassú, bizonytalan léptekkel megindultam a kapu felé. Már egy éve, hogy bezárták az iskolát, de még mindig itt állt. Olvastam róla, hogy a közeljövőben le akarják rombolni és egy új épületet, talán egy kisebb bevásárlóközpontot vagy egy irodát akarnak a helyére, de ezekből a tervekből még semmi sem volt meg.

Megfogtam a kilincset, de amaz zárva volt, így gondolkodás nélkül másztam át rajta. Magas volt, de könnyen vettem az akadályt, és azon kaptam magam, hogy már a túloldalon állok. Egyre közelebb értem a bejárati ajtóhoz, és ugyanolyan rettenetesen éreztem magam, mint azon a bizonyos első iskolai napon. Csak az volt a különbség, hogy akkor még nem tudtam, mi vár rám; most azonban biztos voltam abban, hogy ami történni fog, nem lesz kellemes.

Az ajtó előtt egy sárga szalag jelezte, hogy tilos a bejárás. Felesleges volt odatenni, amúgy sem szerette senki és mindenki nagy ívben elkerülte ez a helyet. Nekem is el kellett volna mennem, de csak egy mozdulattal átbújtam alatta, majd lenyomva a kilincset, beléptem a sötét aulába. Olyan érzésem támadt, mintha most sétáltam volna be a Pokol kapuján – és valamilyen szinten így is történt.

Felkattintottam a zseblámpát, ami a kezemben volt, és amire szintén nem emlékeztem, hogyan került oda. Talán Eungyeol kocsijából hozhattam el vagy még otthonról - hogy melyik volt az igaz, az most nem számított.

Megindultam befelé, miközben minden egyes lépésemnél a talpam alatt megnyikordult a parketta. Mindent por és kosz borított, büdös, dohos és áporodott szaga volt a levegőnek. Kénytelen voltam aprókat lélegezni, hogy ne kezdjek el köhögni és fulladozni. Ez az egész csak rosszabb lett azóta, hogy itt jártam. Nem is értem, hogyan nem dőlt még össze az épület.

Akaratlanul is, de megindultam előre, az emelet irányába. Még véletlenül sem világítottam meg a jobbra és balra elterülő hosszú folyosókat; féltem, hogy esetleg egy véres arc, vagy egy oszladozó hulla hirtelen ott terem előttem. Persze tudtam, hogy ezek csak a horrorfilmekben történnek meg, de mégis… amikor az ember egyedül van egy ilyen sötét és fájdalommal teli helyen, egyszerűen képtelen másra gondolni és kiverni a fejéből ezeket a rémképeket.

Lassan felértem az emeletre, és pont úgy, mint az első napon, megálltam a tanári ajtaja előtt. Újabb rettegéshullám futott végig rajtam, és nem sok kellett ahhoz, hogy hátat fordítsak és sikítva elhúzzam a csíkot. Menekülni akartam, minden zsigerem készen állt arra, hogy rohanjak, ha kell.

De nem tehettem.

Túl nagy volt a csend. Szinte már sípolt a fülem a némaságtól, és ez megőrjített. Abban a pillanatban még annak is örültem volna, ha valami megmozdul a sötétben, de nem történt semmi. A hátam mögött lévő, hatalmas és tátongó ürességtől borsódzott a hátam, így lenyomtam a kilincset, de az nem akart kinyílni. Megrángattam párszor, mire a hatodik próbálkozásra megadta magát és olyan erősen vágódott ki, hogy sokáig visszhangzott az egész épületben.

Mielőtt bementem volna, megpróbálkoztam még egyszer a kötelék létrehozásával, sikertelenül. De nem estem pánikba. Még ha úgy is éreztem, hogy meg fogok halni, nyugodt voltam, de nem tudtam megmondani, miért. Egyszerűen csak… beletörődtem volna abba, hogy ez a feladatom? Hogy ez vár rám, hogy a képességem miatt erre kényszerülök? Valahol legbelül mindig is tudtam, hogy egy napon vissza kell ide térnem. Ez a hely addig él, amíg valaki le nem rombolja, és el nem tünteti a múltat. Márpedig a múlt még itt volt, hisz éreztem azt a rengeteg halott lelket, akiket akkor megöltek. És én eljöttem, itt voltam, hogy mindezzel leszámoljak és véget vessek neki… még akkor is, ha ez az életembe kerül. Azt hiszem, fel sem fogtam igazán, hogy mit művelek, hogy talán tényleg ez az utolsó napom.

Lehunytam szemeimet és felidéztem a barátaim arcát. Erőt és bátorságot vettem belőlük, majd bementem és elindultam balra. Végigmentem az ismerős szobákon, majd eltoltam a könyvespolcot is, ami mögött a titkos lépcső vezetett le a pincébe.

Az energiám arra húzott. Bármi is várt rám, ott volt lent, és egyre inkább éreztem. Az erőm már teljesen felbuzdult, a tüzes golyó ott pattogott a lelkemben és olyan forró volt, hogy szabályosan izzadtam tőle.

Talpam alatt éreztem a hideget, amint találkozott a betonlépcsővel. Nyirkos volt és fagyos, mintha csak jégkockákon sétálnék. A csend még most is nagy volt, de egyre jobban hallottam a szívverésemet és az ereimben száguldozó vért.

Óráknak tűnt, mire leértem, és megpillantottam azt a helyet, ahol álmomban jártam. A helyet, ahol először megkínoztak és ahol először találkoztam egy vámpírral. Ahogy ott ácsorogtam, egyre több emlékkép hasított elmémbe, amikről azt hittem, elfeledkeztem. De nem engedhettem meg, hogy most nosztalgiázzak és bevallom, nem is akartam a rémálmaimat felidézni.

De akkor mégis mit tegyek? Itt vagyok, de mit csináljak? Mit keressek? Miért is vagyok itt pontosan?

Mielőtt azonban megszólalhattam volna, a levegő megmozdult körülöttem, és a falakon lévő fáklyák hirtelen kigyúltak. A padlóra egy árnyék vetült, ami közelíteni kezdett felém, és ekkor láttam meg, hogy a szemközti fal felől valaki közelít hozzám.

- Hello, Minseo!

Hangja ismerősen csengett, és szabályosan kirázott tőle a hideg. Rekedtes volt, mégis fiatalos és gúnyos. Hunyorogtam, hogy jobban lássam, de csak akkor láttam meg teljesen arcát, mikor előjött a sötétségből és a fény rávetült. Ekkor teljesen megrökönyödve csak ennyit bírtam mondani:

- Taemin?

50. rész

*Ajánlott zene: Beast - Black paradise*

https://www.youtube.com/watch?v=xDZ-lGbdS8M

Sora úgy nézett rám, mintha én lennék az utolsó reményszála. Azokban a percekben csak a félelmet és a zavarodottságot láttam a tekintetében, semmi mást. Remélte, hogy hiszek neki, és hogy tudok segíteni, de ott, akkor én sem tudtam, mit gondoljak.

- Hyu…! – kezdtem volna, de Sora a szavamba vágott.

- Minseo, kérlek! Hinned kell nekem! Tényleg nem én tettem! Nem én voltam! Kérlek, Minseo, higgy nekem! Nem én voltam… - ismét zokogni kezdett, olyan szinten, hogy egész teste beleremegett. Fejét ölembe hajtotta, és kezeivel görcsösen kapaszkodott karjaimba. Könnyei már nadrágomat is átázatták, de most ez volt a legkisebb problémám.

Vártam néhány másodpercet, amíg gyorsan átgondoltam a történteket. Hihetek Sorának? Mégis mi oka lett volna megölnie Hyorint? Hyorin fontos volt számára, nem hiszem, hogy képes lett volna ilyenre. Gyerekkoruk óta ismerik egymást, és mikor Nayoung meghalt, Hyorin volt az, aki támaszt nyújtott neki. Amikor Chanyeol meghalt, szintén ő volt ott és vigasztalta. Túl sok minden kötötte őket össze, és még ha Hyorinnal össze is vesztek volna, akkor sem lett volna ilyenre képes. Sora pontosan tudta, mennyire fájdalmas valakit elveszíteni és ő sosem tenné meg ugyanezt másokkal. Sosem kívánná Hyorin családjának és ismerőseinek azt az érzést, amin ő maga ment át csaknem egy éve.

De akkor mégis mit keresett a szobában, és hogy volt képes végignézni, ahogy Hyorin meghal? Ha valóban látta, ha valóban ott volt, miért nem tett semmit? Nem lehetett ő, még akkor sem, ha az ujjai meg vannak égve. Ha ő tette volna, nem lenne ennyire maga alatt.

Itt valami baromira nem stimmel.

- Hyunseung! – mondtam hangosan, és az illető néhány másodperc alatt ott is termett mellettünk.

Sora hangomra abbahagyta a zokogást, felemelte a fejét és először vádlón, majd kétségbeesetten nézett rám. Kezemmel megsimogattam arcát, majd magamhoz húztam, és vigasztalóan öleltem át.

- Történt valami? – kérdezte Hyunseung, és leült mellénk.

- Azt hiszem, valaki babrált valamit Sora agyával.

- Miből gondolod?

- Sora azt mondta, hogy bent volt a szobában, amikor Hyorint felgyújtották. Azt mondja, nem ő tette, és szerintem sem lenne képes erre. Nem tudom, miért, de a gyilkosunk szerintem valamilyen szinten megszállhatta, vagy átvehette a teste felett az irányítást, ezért nem tudott szólni nekünk. Lehetséges, hogy ez megtörtént?

- Igen, persze, egy ember elméje felett könnyen tud bármelyik vámpír uralkodni – mondta, majd Sora felé fordult, aki eddig hol engem, hol pedig Hyunseungot nézte. – Sora, emlékszel bármire is abból, ami a szobában történt?

- Nem… én… én csak azt tudom, hogy ott voltam bent… és néztem, ahogy… ahogy Hyorin… de nem én tettem, esküszöm. Nem én voltam! – tört ki ismét belőle a sírás.

- Hiszünk neked, Sora, ne aggódj – folytatta Hyunseung – Mit éreztél akkor? Amikor ott álltál és nézted őt, mit éreztél?

- Én… - kezdte néhány perc után, miután kissé megnyugodott és összeszedte annyira magát, hogy beszélni tudjon. – Én segíteni akartam neki… el akartam oltani a tüzet, de… nem bírtam mozdulni. Csak álltam ott, és néztem… mintha… mintha le lettem volna bénulva… mintha odaragasztottak volna a padlóhoz. Épphogy levegőt tudtam venni. Sikítani akartam, de képtelen voltam rá. Hyorin pedig csak állt és égett és nem mozdult és nem tett semmit, mint ahogy én sem tudtam. Én nem tudom, mi történt, én nem… - újból zokogásban tört ki, de ezúttal már végleg nem tudta abbahagyni a sírást. Magamhoz öleltem, és hagytam, hadd sírjon. Hyunseunggal összenéztünk, és nem kellett megszólalnunk ahhoz, hogy tudjuk, mire gondol a másik. Mindketten egyetértettünk abban, hogy a gyilkosunk lecsapott és ő volt az, aki mind Sorát, mind Hyorint kényszerítette arra, hogy ne tudjanak mozdulni. Hyorint azért, hogy ne sikítson, Sorát pedig… Nos, ez volt az, amit nem igazán értettünk. Mégis miért akarta a gyilkos, hogy Sora mindezt végignézze? Mert ez volt a célja, különben mi másért kellett volna ott lennie? Mit tett Sora Hyorinnal, amiért ez volt a büntetése? Mit tett Sora a gyilkossal, aki így állt bosszút rajta? Vagy talán… Hyorin kapcsolatban állt a gyilkosunkkal? Mi volt az oka ennek?

Kérdések ezrei cikáztak a fejemben, de egyikre sem érkezett válasz. Kezdtem azt hinni, lassan a dolog végére járunk, de nem. Most, hogy Sora is belekeveredett ebbe, már közel sem tűnt ilyen egyszerűen és közelinek a vég.

Miután Sora elaludt, lassan kimásztam alóla, és csatlakoztam a többiekhez a konyhába. Eungyeol átvette a helyem, aminek örültem, mert már elzsibbadt minden végtagom és kissé kimerített a sok vigasztalás.

- Jutottatok valamire? Esetleg új hír a kollégiumból? – ültem le a székre, és kezdtem el enni a vacsorából, ami ugyan már kihűlt, de annyira éhes voltam, hogy nem pazaroltam időt arra, hogy megmelegítsem.

- Semmi új. A kollégiumban megint mindenki agyát átmosták, és minden olyan, mint eddig. Ami pedig Sorát illeti… jobb, ha nem megy oda vissza egy ideig – fogta rövidre Hyunseung, amivel egyet is értettem. Sorának a legbiztonságosabb az, ha itt marad közöttünk.

- És valami elképzelés, miért pont Sora és miért történt ez vele?

- Újabb figyelmeztetés nekünk? Talán, én legalábbis erre tudok gondolni – osztotta meg elméletét Jonghyun.

- Én is hasonlóra gondoltam, de minek figyelmeztetne titeket az illető? Minek ad esélyt arra, hogy visszalépjetek? – most Youngon volt a sor, hogy elmondja gondolatait. - Ha annyira erősnek hiszi magát, akkor miért nem személyesen jön el, és végez veletek? Ha pedig tudja, hogy nem erősebb nálatok, akkor meg minek próbálkozik? Előbb-utóbb elkapjátok és ti ölitek meg őt. Csak én nem látom ebben az értelmet?

- Nem csak te vagy így, ne aggódj. Igazad van, ez így hülyeség. De ha nem figyelmeztetés… akkor miért történt meg ez?

- Talán… talán rosszkor volt rossz helyen? Talán a gyilkos épp akkor csapott le Hyorinra, amikor Sora betoppant, és hogy ne bukjon le, lebénította, hogy ne tudjon segítségért kiállítani. – ismét Jonghyun volt az, aki egy újabb elméletet hozott fel.

- Ez még így elfogadható is lenne, de nem lett volna egyszerűbb törölni Sora emlékeit? Ha az egész kollégiumot képes az irányítása alatt tartani, akkor Soránál miért nem érte el, hogy ne emlékezzen semmire? Ha akkora erővel bír, hogy ennyi embert irányít, egy kis agymosás nem esett volna nehezére, nem? – szólaltam meg végül én is.

- Én arra gondolok, hogy lehet, akit keresünk még nincs tisztában az erejével. Úgy értem, nemrég fedezhette fel és még csak próbálgatja, ezért sem mutatkozik meg előttünk. Lehet, még nem olyan erős, de ha eléri, amit akar, akkor talán… erősebb lesz, mint mi – vette át a szót Hyunseung. – Minseo és Jongsuk rájöttek arra, hogy talán ez a sok gyilkosság azért történik, mert valakit fel akarnak támasztani. – Jonghyun és Young értetlen arcán hozzátette – Hosszú történet, ezt majd máskor elmeséljük, de ha igazuk van, akkor talán olyan valakit akar feltámasztani, akinek elszívhatja az erejét.

- Mondjuk Minseo álszüleiét? – vetette közbe Young, majd bocsánatkérően nézett rám. Tudta, hogy mennyire utálom ezt hallani, és bár reméltem, ők többé nem kerülnek szóba, mégsem felejthettük ki őket sem.

- Akár. Ők voltak a másik legerősebb klán – emlékeztetett minket Hyunseung. – Ha valaki átveszi az erejüket, lehet, nem sikerül másodszor megint legyőzni őket.

- Igaz. De mi van, ha nem is az erejüket szívja el? Elvégre is én öltem meg őket, és úgy tudom, hogy a haláluk után az az energia megszűnik. Mi van, ha a gyilkosunk abból veszi az erejét, hogy embereket öl?

- Akkor szerintem nem válogatna annyit az áldozatok között és egyszerre végzett volna az egész kollégiummal. Ha kell az ereje, nem hiszem, hogy ennyit tökölne – cáfolta meg Jonghyun az ötletemet.

- Ez is igaz. Egyikben sem lehetünk biztosak, és mindegyik elméletben van valami, ami nem állja meg a helyét. Szóval? Mit teszünk most? – tettem fel a legfontosabb kérdést mindegyik közül.

- Te lefekszel aludni, mert eléggé megviselt fejed van – utasította Young, én pedig vigyorogva bemutattam neki egyet.

- Jonghyunnal pedig visszamegyünk a kollégiumba őrködni, bár nem hiszem, hogy történne ma valami. De jobb lesz késő este is körbejárni ott, hátha rábukkanunk valamire. – állt fel az asztaltól Hyunseung – Holnap megnézed a tetthelyet?

- Mindenképp, bár nem hiszem, hogy sok értelme lenne.

- Rendben.

A srácok elköszöntek tőlünk, mi pedig Younggal elmentünk aludni. Akkor még egyikünk sem tudta, hogy a holnap nem fog eljönni.

*

Az éjszaka közepén felriadtam. Hangosan ziláltam, mintha kilométereket futottam, vagy rosszat álmodtam volna, de ez egyszer nyugodt éjszakám volt. Ami miatt felébredtem, az belőlem jött. Éreztem, hogy belül, a lelkemben, valahol, ahol az energiám rejlik, nem stimmel valami.

Magam mellé pillantottam: Young békésen és mélyen aludt. Gondosan betakargattam, majd lassan kimásztam az ágyból, és úgy döntöttem, megnézem Sorát is. Bár tudtam, hogy nem eshet baja, hisz Eungyeol mellette van, én a saját szememmel akartam meggyőződni róla.

Kiléptem a sötét folyosóra, és elindultam a szobák felé, miközben a telefonommal világítottam magam előtt. De alig tehettem meg néhány lépést, amikor is olyan hirtelen tört rám a hányinger, hogy utam inkább a fürdőszoba irányába vezetett. Lerogytam a wc elé, és kiadtam magamból a vacsorámat. Gyomrom égett, a fejem iszonyatosan lüktetett, és remegni kezdtek a kezeim. Mi a fene történik velem?

Lehúztam a wc-t, és nagy nehezen álló helyzetbe tornáztam magam Odaléptem a csaphoz, megnyitottam azt és hideg vízzel kiöblítettem a számat, majd megmostam az arcomat.

Minden energiám elhagyott. Nem tudtam megtartani magam, és ismét a földre estem. Ezúttal nem tudtam felkelni onnan.

Most már az egész testem remegett. Belül majd szétvetett a forróság, mintha lángoltak volna a szerveim, de kívül rázott a hideg és libabőrös voltam. Izzadtam, alig kaptam levegőt, zsibbadt a fejem, és a szemeim is fájni kezdtek.

Segítségért akartam kiáltani, de egy hang sem jött ki torkomon. A fürdőszobaajtót félig nyitva hagytam, és amint kinéztem rajta, Sorát pillantottam meg. Megállt az ajtóban, vetett rám egy pillantást, majd elfordult és tovább sétált. Nem tudtam, mire vélni ezt, de amikor tekintetünk találkozott, tudtam, hogy vele sincs rendben valami.

Könnyeim akaratlanul is útra indultak, a fájdalomtól pedig szinte ordítani tudtam volna. Megkerestem magamban a köteléket, majd kieresztettem minden hangomat, és Hyunseung nevét kezdtem el kiáltani olyan hangosan, hogy egész testemben beleremegtem.

Ujjaimmal megtöröltem arcomat, mert könnyeimtől már nem láttam semmit, de ahogy elemeltem kezeim és rájuk pillantottam, azok vörös színben pompáztak. Annyira megijedtem, hogy abban a pillanatban még sírni is elfelejtettem.

A szemeimből ezúttal ömlött a vér.