31. rész

*Ajánlott zene: The Rose – Strangers*

https://www.youtube.com/watch?v=__LByxmkPlQ

Visszasétáltam az autóhoz, majd beültem, és amíg Gyeowoolra várakoztam, zenét hallgattam. Arra gondoltam, vajon helyes volt, amit Taeminnel tettem? Tudom, hogy ő egy gyilkos, és már az is hiba volt, amikor elengedtem, de ettől függetlenül én jól cselekedtem? Ha ilyenre vetemedek azok ellenére, aki vagyok, akkor én mennyivel vagyok jobb nála? Az lenne a feladatom, hogy igazságot tegyek, hogy fenn tartsam az egyensúlyt a két világ között, de nagyon úgy éreztem, hogy engem a saját érzéseim és sérelmeim befolyásolnak, és azok alapján döntök, nem pedig az alapján, amit a józan ész megkíván.

Nagyot sóhajtottam, és csukott szemekkel élveztem a kellemes zenét, ami a rádióból áradt, miközben a maradék sós mogyorót rágcsáltam.

Mégis, bármit is tettem, nem éreztem bűntudatot miatta. Hogy lehetek ilyen nyugodt? Mégis mikor váltam én ilyenné?

Néhány perccel később nyílt a vezető felőli ajtó, majd Gyeowool is beszállt a kocsiba. Kinyitottam a szemeimet, és szótlanul néztem, ahogy a véres kezeit és a kését tisztogatja egy nedves ronggyal. Maga felé fordította a visszapillantó tükröt, majd az arcát vette szemügyre.

- Áh, ez a kis mihaszna, még az arcomat is összefröcskölte – ciccegett Gyeowool, majd benyálazta ujját, és azt a pár csepp vért is letörölte.

Miután kellőképpen megszabadította magát a vértől, és a koszos rongyokat is beledobálta egy papírzacskóba, felém fordult.

- Azt hiszem, ma jó munkát végeztünk – elégedetten sóhajtott egyet, és kibontott egy doboz narancslevet.

- Remélem, hogy így van – bólintottam egyet. – Túl fogja élni?

- Persze. Sok vért veszített, de nem lesz baja.

- Akkor jó.

- Mit gondolsz, ez nem fogja feldühíteni őt?

- De, biztosan. Részben ezért is tettem ezt. Kíváncsi vagyok, hogy ezek után vajon lépni fog-e valamit, vagy ugyanúgy csendben marad – átváltottam a csatornán, hogy valami kevésbé lehangolt zene töltse meg a teret, na meg, hogy én magam is kevésbé érezzem rosszul magam.

- És szerinted igazat mondott? Köze van a gyilkosságokhoz?

- Nem tudom – ráztam meg a fejem bizonytalanul.

- Mit súg a megérzésed? – Gyeowool két pofára tömte magába az újabb adag sós mogyorót. Még jó, hogy kettőt vettem. Irigyeltem tőle ezt a természetességet, hogy mindent olyan könnyedén vett, és semmi nem akasztotta ki.

- Azt, hogy szeretném, ha Taemin lenne az. Szeretném, ha ő állna minden mögött, mert így lenne okom megölni őt. Meg akarom Taemint ölni. Halottnak akarom tudni, hogy megnyugodhassak végre és ne kelljen azon aggódnom, hogy mikor tesz bármit is. Taemin megérdemelné a halált.

- Miért nem ölöd meg akkor? Nem is értelek. Azok után, amit tett, nem kérné senki számon, miért tetted, amit.

- Mert megígértem neki. Mert adtam neki egy esélyt, hogy helyrehozza a hibáit. Az én feladatom az egyensúly fenntartása. Nem ölhetek meg akárkit, csak azért, mert én úgy látom jónak, csak azért, mert nekem problémát okoz, és mert nem tudok miatta aludni. Adtam neki egy esélyt, de nem azért, mert a testvérem, hanem mert reménykedem benne, hogy csak a szüleink irányítása alatt állt. Reménykedem benne, hogy észhez tér és új életet kezd.

- Szóval? Mit mondasz akkor?

- Azt, hogy rohadtul tennie kellene valamit, hogy megölhessem. Ez lenne a legegyszerűbb, mindenki számára. De egyelőre nem úgy tűnik, hogy bármiben mesterkedne. Szóval… valaki más lehet a háttérben.

- Ezek szerint lehúzod a listádról?

- Nem, abszolút nem, azért nem bízok benne annyira. Egyszerűen csak zárójelbe teszem a nevét.

- És mit tervezel, hogyan tovább?

- Visszamegyünk Szöulba, és… azt hiszem, újra el kell kezdeni nyomozni onnét, ahol elindultunk.

- Felkeresed anyukád eltűnésének a helyét?

- Igen. Mi mást tehetnék? Valami biztosan elkerülhette a figyelmemet.

Gyeowool elindította az autót és visszaindultunk Szöulba. Őszintén, nem terveztem, hogy ilyen gyorsan végezni fogunk. Még sötétedés előtt vissza is fogunk érni.

Csendben ültünk egymás mellett, még Gyeowool is fáradtnak tűnt a sok utazás miatt.

A fejemben rengeteg kérdés cikázott. Egyre inkább úgy éreztem, hogy hibát hibára halmozok, és hogy nem rám kéne bízni ilyen nagymértékű feladatokat. Néha azon kaptam magam, hogy arra vágytam, hogyan szabadulhatnék meg a képességemtől. Ugyanakkor persze ezt azonnal el is vetettem, hiszen a képességem nélkül üresnek éreztem volna magam.

Hirtelen ötlettől vezérelve elővettem a telefonomat, és ismét felhívtam Jongsukot. Sokadszori csengetésre vette csak fel.

- Minseo, minek köszönhetem, hogy ilyen hamar hívsz megint? – Meglepődve vette fel a telefont, ugyanakkor izgatottnak is tűnt.

- Nos… őszintén… egy újabb szívességet szeretnék kérni tőled. Bár nem tudom, hogy azok után, amit okoztam neked, mennyire szabad ezt nekem – a mondat végére elhalkultam, várva, hogy esetleg Jongsuk elküld a fenébe, de nem így történt.

- Ne viccelj, így is rengeteg mindent tettél értem – hangja ezúttal vidámabbnak tűnt. Most vagy épp szex után lehetett, vagy ennyire feldobta a délelőtti hívásom. Kezdtem azt érezni, hogy talán hiba volt hazudnom neki.

- Hát jó – sóhajtottam kissé megkönnyebbülve, majd felvetettem kérésemet. – Szeretném, ha még egy éjszakára odaadnád Woobint nekem.

- Mi? Azok után, hogy…? – Jongsuk valószínűleg nem erre számított. Döbbenetét még telefonon keresztül is tapintani lehetett.

- Tudom, tudom, hogy rosszul sült el a múltkori eset, de nem tehetek mást. Vissza kell mennem arra a helyre, ahol anyu eltűnt, csak most másfelé akarok menni. Tudom, hogy ez nagy kérés, de szükségem van Woobinra.

- Minseo… tudom, hogy fontos neked ez a dolog, de… nem. Ezúttal nem. Bármit kérhetsz tőlem, de ezt az egyet nem. Nem akarok senkit veszélybe sodorni. Akkor azért mentem bele, mert egy zárt helyre mentünk, ahol a legkevesebb volt az esélye annak, hogy bárkibe is belefutunk és nézd meg, mi lett a vége. Meghalt egy ártatlan ember. Ha a nyílt utcára megyünk… nem, én ezt nem kockáztatom. Se Woobint, se magamat, se téged, se még több ártatlan embert. Elég, ha egy nő éppen havibajos, Woobin azt is megérzi. Ezt nem tehetem. Sajnálom.

Mielőtt bármit is válaszolhattam volna, Jongsuk letette a telefont.

Egy ideig még hallgattam a vonal búgását, végül visszacsúsztattam zsebembe a telefonomat.

Reméltem, hogy nem sértettem meg Jongsuk büszkeségét ezzel a kérésemmel. Tudtam, hogy nemet fog mondani és én is tudtam, hogy ez veszélyes lenne, de mindenképp tenni akartam egy próbát.

Ezúttal tényleg csak saját magamra számíthatok.

Amint visszaigazgattam magamon a ruhámat, és kényelmesen elhelyezkedtem, megszólalt a telefonomon. Gyorsan előhalásztam, remélve, hogy Jongsuk meggondolta magát, de a kijelzőn Hyunseung neve állt.

- Szia, Édes – szóltam bele mosolyogva.

- Szia, Minseo – hallottam hangján, hogy mosolyog. – Merre vagytok?

- Már úton visszafelé. Elég gyorsan lezavartuk a dolgot. Otthon majd elmesélem, de nem sok értelme volt Busanba utazni.

- Jól van, rendben. Örülök, hogy nem maradtatok ott, hiányoztál volna – halkan elnevettem magam, és abban a percben annyira szerettem volna magamhoz szorítani és addig ölelni, míg minden probléma meg nem szűnik. – Viszont egyáltalán nem akarom rád hozni a frászt, de úgy érzem jobb, ha tudsz róla, és felkészíted magad. Amíg nem voltatok itt, történt egy kis baleset nálunk.

- Baleset? Miféle baleset? – Kaptam fel egyből fejem, és még a mellettem ülő Gyeowool szemei is kikerekedtek. Mindketten sokkal éberebbek lettünk, pedig már-már a kocsiban uralkodó melegség elringatott.

- Youngot baleset érte.

30. rész

*Ajánlott zene: Ravi - Ghost*

https://www.youtube.com/watch?v=ArWlTyyFiLY

Kora délután volt, amikor megérkeztünk Busanba. Az egyik benzinkúton megálltunk egy kis pihenőre. Amíg Gyeowool megtankolta a kocsit, én vettem némi rágcsálni valót és üdítőt.

Az autóban ülve megejtettünk egy gyors ebédet, ami hozott szendvicsekből állt, majd sós mogyorót kezdtünk el eszegetni. 

- Szóval, hová megyünk pontosan?

- Felkeressük Taemint. Ha minden igaz, a Jagalchi halpiacon dolgozik.

- Az borzasztó nagy térség. Hogyan találjuk meg?

- Megérzésből? – Néztem rá egyértelműen.

- Mi van, ha Taemin előbb megérez minket, és elmenekül?

- Így is, úgy is megtaláljuk – vontam vállat. -  Amúgy egyszerűen megkérdezhetünk egy ahjummát, hogy hol találjuk azt a nagyon csinos fiatalembert, aki itt dolgozik. Szerintem tudni fogják, kire gondolunk.

- Ez már jobban hangzik – bólintott Gyeowool és belemarkolt a zacskóba, majd egy adag mogyorót a szájába tuszkolt. – És csak úgy rátörtünk?

- Persze. Mi mást kéne tenni? Nem hagyhatok időt neki a gondolkodásra, és a menekülésre.

- Tetszik a hozzáállásod, semmi felvezetés, egyszerűen csak lecsapsz rá – vigyorodott el, én meg csak megforgattam a szemeimet.

- Nem leszek vele kedves, azok után nem, amit velem tett, a barátaimmal és Nayounggal – ökölbe szorult a kezem, ahogy visszaemlékeztem barátnőmre, akit nem tudtam megmenteni. Még most is haragot éreztem magamban.

Gyeowoollal végül összekaptuk magunkat, kiszálltunk a kocsiból és elindultunk a halpiac felé. Mindössze tíz perc sétára voltunk, de már így is megéreztük messziről azt a jellegzetes halszagot. Orrom elé húztam a sálamat, mert rosszul voltam ettől a levegőtől. Utáltam minden hallal kapcsolatos ételt, már az illatát is nehezen tudtam elviselni.

Szerencsére egy idő után hozzá szoktam a szaghoz, így nem akartam minden percben elhányni magam.

A hideg miatt csak néhány stand volt nyitva a szabad ég alatt, így a hétemeletes, modern piaci épület felé vettük az irányt. Odabent zsúfolásig volt tele emberekkel a helyiség, szinte mozdulni sem lehetett, annyian voltak.

Összenéztünk Gyeowollal, és mindketten arra gondoltunk, hogy itt nehezebb lesz előkeríteni Taemint, mint gondoltuk. Nem hiába ez volt Korea legnagyobb halpiaca.

Ettől függetlenül szorosan egymás nyomában elindultunk az egyik irányba. Gyeowool néha-néha megállt nézelődni, de csak hogy ne keltsünk feltűnést. Én képtelen voltam ránézni bármelyik halra, kiterített polipra és rákokra. A hideg is kirázott a látványuktól. Egyáltalán nem szerettem a tengeri állatokat, valószínűleg azért, mert nem voltam hozzászokva. Nem Koreában nevelkedtem, nálunk a tengeri ételek ritkaságszámba mentek, itt viszont ez volt a mindennapos. Valószínűleg, ha itt nőttem volna fel, akkor én se finnyáskodtam volna, de egyelőre még mindig képtelen voltam felfogni, hogyan tudják ezeket megenni.

Miközben sétáltunk a sorok között, és próbáltuk magunkat átverekedni a kisebb-nagyobb tömegen, a figyelmünk nem lankadt. Reméltem, hogy valahol kiszúrom Taemint, de az volt az igazság, hogy még azt se tudtam, hogy jelenleg milyen hajszíne van, Gyeowool pedig még sohasem látta őt, így igazság szerint csak kóvályogtunk össze-vissza.

Végül erőt véve magamon, és a szagokon, odamentem egy idősebb nőhöz, aki előtt éppen nem kígyózott a sor.

- Jó napot, ahjumma! – Köszöntem, és magamra vettem legszebb mosolyomat.

- Szép napot, kishölgy. Mit adhatok? Szárított halat, vagy abból a tengeri herkentyűből szeretne? Az még nagyon friss, sokat visznek belőle, igazán zamatos az íze, semmiképpen ne hagyja ki. Akkor adhatok belőle egyet, ugye? – Már nyúlt is volna az egyik halért, de gyorsan megállítottam.

- Nem, nem, nem szeretnék most vásárolni semmit – az idős hölgy meglepődve, kissé mérgesen nézett rám, így folytattam. – Én csak afelől érdeklődnék, hogy esetleg nem ismer egy Taemin nevű fiatalembert, aki itt dolgozik?

- Taemin? – Ráncolta össze szemöldökét, miközben elgondolkozott. – Áh, a magas, fekete hajú fiatalember. De, de tudom, ki az.

- És esetleg nem tudja, hol lehet most?

- Miért keresi őt? – Nézett rám gyanakodva.

- Én csak egy régi barátja vagyok, és nemrégiben értesültem róla, hogy ide költözött. Tudja, Szöulban egy iskolába jártunk, és mindenképpen szerettem volna találkozni vele.

Az idős asszony hümmögött magában, majd ismét rám nézett.

- Annyira nem ismerem őt, de egy kedves barátnőmnek szokott segíteni. Az épület túlsó végén van a standja. Hamar meg fogja találni, közvetlen a bejárat mellett van, és egy díszes, arany-fekete sárkányos zászló lóg a falon. Arrafelé kell lennie.

- Nagyon köszönöm a segítséget – illedelmesen meghajoltam, majd távoztam, mielőtt még jobban megsértődne rám, amiért nem vettem semmit, esetleg ismét rám akarna tukmálni valamit.

Továbbítottam Gyeowoolnak az üzenetet, és együtt mentünk az irányba.

- Mintha tűt keresnénk a szénakazalban – csóválta meg a fejét.

Némi keresgélés után megtaláltuk a sárkányos zászló előtt álló standot, de Taemin nem volt ott. Megérdeklődtem a nénitől, ismeri-e Taemint, aki nagy mosollyal közölte, hogy igen, nála dolgozik és annyira jó gyerek, olyan erős karjai vannak és nagyon sok pénzt hoz a házhoz. Taemin olyan, mintha a saját fia lenne és nagyon büszke rá. Csak mosolyogtam rajta, miközben azon gondolkoztam, mennyire szomorú, hogy nem ismeri Taemin múltját.

Megtudtam, hogy Taemin éppen nincs itt, kiment a parthoz, hogy az új szállítmányt felvegye és elhozhassa. Ez pont kapóra jött, így legalább nem a tömegben kell elkapnom, és ha el is akar menekülni, kevesebb az esélye, hogy el tud rohanni. Ráadásul már kezdett elegem lenni a sok hal látványából és a szagokból, így gyorsan kimentünk a levegőre.

- Mégis merre lehet? – Kérdeztem.

- Váljunk szét, akkor gyorsabban megtalálhatjuk. Ha elkapod, tudni fogom, ha meg én kapom el, akkor megkereslek.

- Oké.

Én jobbra indultam el, Gyeowool pedig balra. Nem sokat sétáltam, amikor megláttam egy rozoga, fehér furgont, ami meg volt rakodva megannyi áruval. Valaki épp hátul pakolászott. Nem láttam az arcát, de sötét ruhában volt, fehér köténnyel a nyakában, valamint egy sötétkék baseball sapkát nyomott a fejére. Mégis, a testtartásából ítélve tudtam, hogy megtaláltam a célszemélyt.

- Üdv, Taemin. Régen találkoztunk – mellé léptem, és egy mosollyal az arcomon köszöntem neki.

Taemin felkapta a fejét neve hallatán, és amint meglátott, arcára ijedség ült ki. Ahelyett, hogy köszönt volna, vagy megpróbált volna megtámadni, hátrálni kezdett, majd eldobta a kezében lévő dobozt, és futásnak eredt.

Megforgattam a szemeimet, majd kezeimet zsebre dugva tettem néhány lépést, hogy megkerüljem az autót. A túloldalán ott térdelt Taemin, mögötte pedig Gyeowool állt, aki kitekerte Taemin kezét.

- Nem tanultad még meg, hogy előlem felesleges elfutnod? – Kérdeztem negédesen, és ez a helyzet annyira emlékeztetett a régi időkre.

- Mit akarsz tőlem? Nem tettem semmit, esküszöm. Nem bántottam senkit! Azt mondtad, nem ölsz meg! – Taemin kétségbeesetten nézett rám, és vergődött Gyeowool karjai között, aki szilárdan tartotta őt.

Vettem egy nagy levegőt, majd körbenéztem, nem lát-e minket valaki. Egy lélek se volt idekint rajtunk kívül.

- Érdekes. Még semmit sem mondtam, de te máris azzal jössz, hogy nem bántottál senkit. Mintha tudnád, mi miatt keresnélek.

- Mi másért kerestél volna meg? Biztos nem a két szép szememért – nézett velem farkasszemet, de amint elkomorult a tekintetem, ő is lehajtotta a fejét. – Mit akarsz tőlem?

- Csak szimplán beszélgetni. Megtudni, mit csinálsz mostanság, hogyan élsz, miben mesterkedsz, esetleg…

- Esküszöm, nem csinálok semmit! Itt élek már jó ideje. Kérdezz meg bárkit! Még inni se szoktam, sose járok el sehová. Kérdezz bármit, mindenre van alibim és bizonyítékom.

- Úgy gondolod? Akkor meg tudnád mondani, hol voltál tegnap és tegnapelőtt? Meg mondjuk az elmúlt napokban?

- Itt voltam, hol máshol lettem volna? Jön a tavasz, egyre több stand nyit meg, és száll versenybe egymással. Mi sem tétlenkedhetünk, minél több árut kell előkészíteni és elhozni ide. Napok óta rengeteg halat pucoltam meg és készítettem el különböző módon. Kérdezd csak meg az ahjummát, akinél lakom. Ott van a sárkányos standnál. Ő mindent tud igazolni. Még közös képeket is készítettünk, nézd csak meg. Odaadjam a telefonomat?

Taemin remegett, miközben beszélt, és láthatóan ideges volt. Gyorsan pörgött a nyelve, minél több mindent akart elmondani, nehogy hirtelen indulatból megöljem.

Elgondolkodtam a szavain, és leguggoltam elé, majd a kezemet nyújtottam felé. Ő odaadta a telefonját, én pedig megnéztem a képeket. Tényleg ott voltak. A dátum stimmelt, és mivel rengeteg volt a fotókból, biztos lehettem abban is, hogy nem hamisította meg őket.

Visszaadtam neki a telefont, és kiegyenesedtem. Ezzel nem sikerült megfognom, de ez még mindig nem bizonyít semmit. Attól még éjjelente kilóghatott, és ölhetett meg embereket. Vagy ha nem ő, akkor felbérelhetett másokat, bár ez utóbbi egyáltalán nem jellemző rá. Taemin szereti maga intézni a dolgait. Ha tett is valamit, akkor ő maga tette.

Nem kérdezhettem rá, mit csinálhatott esténként, hiszen biztosan azt mondta volna, hogy aludt. És én magam sem tudtam, hogy egyes áldozatok esetében pontosan mikor ölték meg őket. Ráadásul ha éjjelente ki is járt, akkor sem juthatott fel Szöulba, és jöhetett vissza, hiszen az sok idő lett volna. Ha órákat van távol, biztosan feltűnt volna valakinek. Hacsak nem adott az illetőknek altatót, vagy… Hacsak nem állt mindenki az irányítása alatt.

Mégis hogyan deríthetném ki, hogy belemászott-e az emberek fejébe, avagy sem?

- És… milyen az élet itt Busanban? – Nekidőltem a furgon oldalának, és úgy néztem rá. Elemeztem a mozgását, a tekintetét, a reakciót, remélve, talán elkapok valamit, ami elárulja őt. De Taemin úgy vergődött a földön, mint egy törött szárnyú kismadár.

- Mégis milyen lenne az életem itt? Nézz csak körül. Mindenhol halak és idős nénik… Szerinted egy magamfajta fiatal erre az életre vágyik? – Taemin szánakozva, kissé mérgesen pillantott rám, végül ismét a földet kezdte pásztázni.

- Akkor miért vagy itt? Tervezel valamit?

- Mégis hová mehetnék? Nem emlékszel, hogy félholtra vertél? Maradandó sérülésem lett emiatt. Idő kell, amíg összeszedem magam és eldöntöm, milyen életet szeretnék. Itt pedig amellett, hogy sok a munka, van időm gondolkozni.

Összefont karokkal néztem Taemint. Olyan más volt, olyan esetlen és zavarodott. Mint egy tinédzser, aki előtt ott áll az élet, de nem igazán tudja, mihez kezdhetne. Valóban megtörtnek tűnt. Megváltozott. De nem voltam biztos abban, hogy csak játssza a szerepét, vagy tényleg más ember akar lenni.

- Biztos vagy benne, Taemin, hogy mostanság nem csinálsz semmit? Most még elmondhatod, és akkor talán megkímélem az életedet.

- Minseo, az istenért is! Tudom, ki vagy és hogy mire vagy képes. Múltkor már bebizonyítottad. Erősebb vagy nálam, és én csak egy vámpír vagyok. Miért szállnék veled szembe? Ha megfordulna ilyen a fejemben, nem most tenném, amikor egyáltalán nem vagyok jó állapotban.

Taemin kétségbeesetten próbálta bizonyítani, hogy ő nincs benne semmiben. Adtam neki egy újabb esélyt, amikor másodszor futni hagytam, és ahogy néztem őt, a földön fekve, volt egy olyan érzésem, hogy tényleg élni akart ezzel a lehetőséggel. Hülye lett volna, ha nem teszi.

Még mindig arra tudtam gondolni, hogy normális élete lehetett volna, ha nem kell átesnie azokon a szörnyűségeken. De vajon azok után, ami vele történt, és amit tett, képes lenne lemondani a gyilkolásról és egy egyszerű életet élni? Létezik olyan, hogy valaki ennyire gyökeresen megváltozik? A testvérem volt, és hinnem kellett volna ebben, de annyira nehezen tudtam róla ezt elképzelni. Összezavart a látványa, ahogy ujjait összekulcsolva könyörgött nekem, hogy ne öljem meg. Létezik, hogy Taemin ilyen szintre süllyedne?

Meg akartam kérdezni, mit tud anyánkról, de nem tehettem. Ha tud róla, tagadni fogja, ha pedig nem tud… jobb is, ha így marad. Nem szabad megtudnia, hogy anyánk él, és valahol a világban bolyong, különben még valami ostobaság jutna az eszébe.

Végtelenül dühös voltam, amiért nem találtam fogást rajta. A semmiért jöttem ide, pedig bíztam abban, hogy valamiért felelősségre tudom vonni. De semmit nem tudtam felmutatni ellene. Itt volt Busanban, szegényes életkörülmények között tengetve mindennapjait, amivel ő bármit alá tudott támasztani.

Szerettem volna üvölteni egy nagyot, majd ráugrani és megfojtani, de nem tehettem. Nem érhettem hozzá és nem mutathattam ki dühömet. Nem árulhattam el, hogy nemhogy ellene semmim nincs, de úgy általánosságban semmim sincs és ismét zsákutcába futottam.

- Rendben, hiszek neked – mondtam végül, és leeresztettem karjaimat. – Élj tovább normálisan és ne üsd bele az orrodat semmibe. Gyere, Gyeowool, menjünk.

Taemin hálásan nézett rám, és megkönnyebbülten felsóhajtott. Miután Gyeowool elengedte, lassan feltápászkodott, és a nemrégiben eldobott doboz tartalmát próbálta összeszedegetni a földről. Hátat fordítottam, és elindultam.

- Ennyi? Komolyan, ennyiben hagyod? – Gyeowool értetlenül nézett utánam, hangján érződött a döbbenet és az értetlenség.

Megtorpantam, majd lassan visszafordultam.

- Igazad van, neked szórakozást ígértem – gondolkodtam el, majd egy sejtelmes mosolyt eresztettem meg.

Taemin észrevette a mosolyomat, és egyből leszűrte, hogy nem jelent jót. Ismét kiesett a kezéből a doboz, majd hol rám, hol Gyeowoolra nézett.

- Megígérted, hogy nem ölsz meg! Nem teheted ezt velem! – Hátrálni kezdett, minél messzebb akart kerülni tőlünk, de nem sok esélye volt a menekülésre, és ezt ő is tudta.

- Nem is foglak megölni, de… egy aprócska figyelmeztetést adhatok neked. Vámpírként a látásod fontos számodra, ezért most az egyik szemed elveszem tőled. Gyeowool, vakítsad meg a fél szemére.

Elvigyorodtam, majd hátat fordítottam és végleg otthagytam őket.

Még hallottam, ahogy Taemin kétségbeesetten könyörögni kezd, és hogy Gyeowool előveszi a bakancsába rejtett kést, végül már csak a hosszadalmas és őrjítően fájdalmas ordítás vert visszhangot a kinti csendben.

29. rész

*Ajánlott zene: SHINee - Nightmare*

https://www.youtube.com/watch?v=AOahth3x85U

Felsóhajtottam, de továbbra se néztem oda. Még mindig mélyen élt bennem a délelőtti hullának a látványa, és nem voltam felkészülve egy újabbra.

- Nagyon durva? – Kérdeztem.

- Abszolút nem. Réginek tűnik. Mondhatni már csak egy csontváz maradt belőle.

Összeszedtem a bátorságomat, és közelebb mentem. Szerencsére nem volt már szaga, és valóban nem nézett ki olyan undorítónak. Igazság szerint egyáltalán nem tűnt valódinak; mintha csak egy filmkellék lenne.

- Nagyszerű – sóhajtottam ismételten.

- Nem érzel semmit? A képességed nem lépett működésbe?

- Nem. Bármi is történt vele, az régen volt, amit már én sem érzékelek – csóváltam meg fejemet.

Visszaindultunk az elágazáshoz, hogy a többi helységet is átvizsgáljuk. Többet nem tehettünk jelenleg. Ha végeztünk, értesítjük Hyunseungékat, akik intézik a továbbiakat.

Eljutottunk a raktárba is, ahol az összes ruhát tároltuk. Átkutattunk minden polcot, szekrényt, kartondobozt, de itt is zsákutcába futottunk. Volt egy kis helyiség, a leghátsó sarokban, ahol a saját részre megvásárolni kívánt ruhákat félre rakhattuk, de itt sem volt semmi gyanús. Noha kifejezetten hideg volt a levegő, és libabőrös is lettem, mindez nem tűnt furcsának, hiszen itt nem volt fűtés.

- Nem azért, de elég barátságtalan ez a raktár. Olyan életunt. Kísérteties. Rideg – sorolta Gyeowool, miközben épp az egyik polc tetején kotorászott.

- Hogy őszinte legyek, az egész üzlet az. Az egész alagsor, maga a személyzeti részleg is.

- Szerinted a vezetőségnek köze lehet az eltűnésekhez?

- Nem hinném. Ez inkább csak azon múlik, hogy nem jó a csapat, és az irányítás. A vezetőnk eléggé irritáló személyiség, maga a hanghordozása is borzalmas. Mindenért pampog, nem tetszik neki soha semmi, azt hiszi magáról, hogy ő az atyaúristen, de soha semmit nem mond el rendesen, és a kisujját se mozdítaná meg, ha bármiben segítség kellene. Szerintem inkább ettől ilyen minden. Okosnak mutatja magát, de valójában nagyon buta a nő – húztam el a számat, Gyeowool pedig csak felnevetett, majd egy ugrással a földön termett.

- Úgy érzem, nagyon szeretsz itt dolgozni.

- Így van. Egyenesen gyűlölök itt lenni.

Mivel itt is véget ért a nyomozásunk, tovább mentünk a harmadik helyiségbe, abba a raktár részbe, ahol még a bontatlan, bezacskózott és kartonozott árukat, ruhákat és vállfákat tároltuk. Összenéztünk Gyeowoollal, és szinte ugyanarra gondoltunk: rengeteg időt fog mindez igénybe venni.

Nekileselkedtünk hát a feladatnak, és egyesével, minden zsákot, és dobozt átnéztünk. Hátráltatott minket, hogy lámpát nem kapcsolhattunk, így az egyetlen zseblámpával kellett beérnünk. Mindeközben rengeteget beszélgettünk egymással. Rájöttem, hogy még annál is jobban eltér a személyiségünk, mint hittem, de valahogy mégis sok mindenben egyetértettünk. Talán pont ez volt az, ami úgymond vonzott minket egymáshoz. Őszintén, örültem, hogy végre egy lány is került a csapatba, és tudok lányos dolgokról is beszélgetni. Ettől kicsit felszabadultabbnak éreztem magam, és egészen frissítően hatott rám.

Már a felénél jártunk, amikor egy furcsa zsákba botlottunk. Elsőként a szag volt az, ami megcsapott minket, majd a nedves állaga. Rávilágítottam és akkor megláttuk, hogy ebben bizony nem ruhák vannak, hanem… vér. Rengeteg mennyiségű vér… És mivel volt súlya a zsáknak, ezért tudtuk, hogy abban van valami… vagy valaki.

- Ugye ez nem az, amire gondolok? – Lemerevedtem, és egy lépést tettem hátrafelé.

- De, nagyon is úgy tűnik, hogy valakit feldaraboltak.

- Néha nem tudnád egyszerűen magadban tartani a nyilvánvalót?

Távolabb másztam, és nagyokat lélegeztem. Egészen megszédültem magától a tudattól, hogy mire bukkantunk.

- Azt hiszem, ez a másik áldozathoz képest eléggé friss… Pár napos lehet.

- Oké… Nekem ez tényleg sok – szabadkoztam, és nem akartam ennél többet hallani.

Bőven elég volt már az, hogy két holttestet is találtunk egy éjszaka leforgása alatt, sőt mi több az egyik már jó ideje itt volt. Én pedig itt dolgoztam. Az egész olyan bizarrnak tűnt. Ráadásul ez a másik… hogy kerülhetett ide, észrevétlenül, bezsákolva? A nappal megtalált áldozat előtt történhetett, vagy vele egy időben? Mégis ki tenne ilyen szörnyűséget?

És ami még ennél is borzasztóbb, hogy mostanra ez volt a harmadik halottunk ugyanazon a helyen. Ez vajon véletlen egybeesés lenne?

- Ez még nem minden. Valamiért a te neved is rá van írva a zsákra.

Ránéztem Gyeowoolra, aki szintén rám pillantott. Eszembe jutott a kollégiumi eset, amikor az egyik áldozat a nevemet kaparta bele az ajtóba. Bár ezúttal valószínűleg a tettes írhatta rá, de még így is kísértetiesen hasonlított egymásra a két eset. Valaki olyan tehette, akivel korábban már találkoztam… vagy legalábbis látásból ismert.

Eléggé kikészülhettem a mai események után, mert Gyeowool úgy döntött, itt az ideje pontot tenni az este végére, még ha nem is végeztünk mindennel.

Visszamásztunk a szellőzőbe, majd ki a szabad levegőre. Sokkal jobban éreztem magam, és egyenesen megszűnt a fojtogató érzés is. Még pont azelőtt tűntünk el az utcából, hogy megkezdődött volna az újabb járőrözés.

Csak azután kezdtünk beszélgetni, miután beültünk a kocsiba, és Gyeowool értesítette Hyunseungékat.

- Jól vagy? – Érdeklődött, és bekapcsolta a fűtést. Láthatóan érzékelte, hogy éppen megfagyni készülök.

- Persze, csak… borzalmas, hogy valakivel ilyen történhet. Mi van, ha az egyik munkatársam? Nem tudom ezt megemészteni. Mindez ráadásul itt, a munkahelyemen. Természetfeletti vagyok, mégsem vettem észre.

- Ne okold magad, te sem vehetsz észre mindent és nem akadályozhatsz meg mindent.

- Nem okolom magam, tudom, hogy nem tehetek róla. Csak bosszant, hogy valaki rohadtul szórakozik velem.

- Úgy gondolod?

- Naná. Biztos, hogy nekem címezték azt a zsákot, és nem az áldozatot hívták így. Valaki pontosan tudja, hogy itt dolgozom, tudja, hogy ki vagyok, és valószínűleg azt is tudja, hogy nyomozok az eltűnések kapcsán. Sőt, meg merem kockáztatni, hogy azt is tudta, hogy mire készülünk ma este, és hogy ide fogok jönni.

- Van benne valami. Sejted, ki lehet?

- Van egy fél tippem, de utána kell járnom. Ha viszont nem az, akire gondolok, akkor van egy haragosom, és ha egy van, akkor nagyon sok lehet még.

Hátradőltem az ülésen, nagyokat sóhajtoztam. Érzelmileg kimerített ezt az este, és rengeteg kérdés merült fel bennem, emiatt pedig még fáradtabbnak éreztem magam. A testem is vágyott már egy kiadós alvásra, így Gyeowool el is indította az autót, és hazafelé vettük az irányt.

*

Másnap aztán egészen délig aludtam. Nem kellett bemennem dolgozni, és mint megtudtam, Hyunseungék újabb helyszínelést tartottak az üzletben, ahol ráakadtak a két áldozatra. Ez elég volt ahhoz, hogy bezárják az üzletet, előre láthatóan nem tudni, mennyi időre. Ennek kifejezetten örültem, hiszen úgy voltam vele, egy rövid, de annál utálatosabb szakasz lezárult az életemben. Még ha ki is nyitnak, biztosan nem oda fogok visszamenni dolgozni.

Lebattyogtam a konyhába enni néhány falatot, és miközben a rántottámat eszegettem, ismét Young jutott eszembe. Hogyan tudnám megmenteni őt? Hogyan tudnék a félelmén enyhíteni? Mielőtt túlságosan is belemerültem volna a gondolataimba, Gyeowool csörtetett be hozzám.

- Szép jó reggelt, Virágszál! – Vigyorgott rám, mire csak szemforgatva intettem neki egyet. – Jobban vagy már?

- Ahha, fogjuk rá.

- Mi a terved mára? Gondolom, most, hogy lett egy rakat szabadidőd, több mindennel tudsz foglalkozni.

- Nos, igazából van ötletem, hová mehetnék ma.

- Akkor? Mire vársz? Mondd az úticélt, és elviszlek oda.

- Te lettél az új babyszitterem?

- Úgy néz ki, velem kell beérned. És ha hiszed, ha nem, ez annyira nem is tűnik rossznak.

- Nos, én se bánom, hogy te vagy a sofőröm. Annyira nem vagy idegesítő – nevettem el magam. – Egyébként úgy néz ki, egy két napos utazással kezdünk.

- És hová megyünk?

- Busanba.

- Busanba? A tengerparthoz? Jól hangzik, régen voltam már ott – csillantak fel a szemeim, de a következő mondatommal el is tűntettem a mosolyt az arcáról.

- Nem kikapcsolódni megyünk, bocsi.

Gyorsan felöltöztem én is, és összepakoltam egy napra elegendő ruhát, és némi pénzt. Bár nem terveztem, hogy több napra megyünk, de nem tudhattam, mi fog történni, és Busan nem volt éppen közel, így ha maradni kell egy vagy több napot, nem akartam felkészületlenül ott lenni. Ki tudja, hogy a Taeminnel való találkozás milyen hosszúra fog nyúlni…

*

Induláskor még felhívtam Hyunseungot, hogy hová megyek, és mit tervezek, aki áldását adta ránk. Azt hiszem, Hyunseung kezdett beletörődni abba, hogy ha valamit a fejembe veszek, akkor nem állíthat meg, bár az is igaz, ha Gyeowool nem jött volna velem, akkor nem engedett volna el.

Ezután Jongsukot tárcsáztam, aki csak sokadszori csörgés után vette fel a telefont. Egy ideig egyikünk sem szólt bele a készülékbe, végül nagyot sóhajtottam, és megtörtem a csendet:

- Hogy vagy?

- Azt hiszem, megvagyok – hangja szomorúan csengett, és fáradtnak hatott, mint aki már napok óta nem aludt. – És te? Hallottam, mi történt a munkahelyeden. Sajnálom.

- Jól vagyok én is, a körülményekhez képest – fejemet az ablaküvegnek döntöttem, és a mellettem elsuhanó tájakat figyeltem. – Nem kell aggódnod, minden rendben lesz.

- Tudom, csak sajnálom, hogy nem vagyok most ott melletted, és nem tudok segíteni, mint a múltkor.

- Semmi probléma, érthető. Amúgy is van egy új babyszitterem – halványan elmosolyodtam és Gyeowoolra pillantottam.

- Üdv, Jongsuk, régen hallottam felőled! – Szólalt meg Gyeowool hangosan, hogy biztosan hallja Jongsuk is a vonal túloldalán. – Ígérem, csak ideiglenesen helyettesítelek, nem nekem való ez a szerep. De jó lenne már végre látni azt a csinos kis pofidat.

Jongsuk elnevette magát a vonal végén, és ez engem is nevetésre késztetett.

- Hallom, jó kezekben vagy.

- Az egyszer biztos – válaszoltam, majd ismét kinéztem az ablakon. – Tényleg nem kell aggódnod semmi miatt, és arra szeretnélek kérni, hogy tarts még ki. Nem szeretném, ha feladnád.

- Minseo… Tudom, hogy ígéretet tettél nekem, de azt hiszem, ez hiba volt. Én se kérhetlek arra, hogy mindent kockáztatva olyat tegyél értem, ami lehetetlen. Nekem se jó, és Woobinnak se. Hülyeséget csináltam akkoriban, és ezt le akarom zárni. Így is van elég bajod, nem akarom, hogy te is belekeveredj ebbe még jobban. Majd én gondoskodom erről, és kérlek, te is foglalkozz a saját dolgaiddal. Ne cipeld az én terheimet is – Jongsuk hangja nagyon komolynak és határozottnak tűnt, és ez megrémisztett. Mintha már teljesen lemondott volna Woobinról, mintha már kész tervei lettek volna.

- Jongsuk – szóltam én is határozottan, majd kis szünet után folytattam. – Bízol bennem, ugye? Akkor ne add fel. Nem véletlenül ígértem meg neked, hogy visszahozom Woobint.

A vonal végén egy időre néma csend keletkezett, majd amikor Jongsuk megszólalt, szinte tapintható volt a zavara.

- Ezt hogy érted?

- Gondolj Woobinra is – kerültem ki a kérdését. – Ő is szenvedett eleget. Mi van, ha ő élni akar? Szerinted a helyedben ő lemondana rólad?

- Van megoldás a helyzetünkre? Van bármiféle terved?

Most Jongsuk volt az, aki kitért a kérdésem elől, én pedig lehunytam szemeimet és vettem egy nagy levegőt.

- Igen, Jongsuk, van tervem.

- Mi az? Mondd el, mi az!

- Nem tehetem. Még nem – válaszoltam halkan. – El fogom mondani, ha itt az ideje. Bízol bennem, ugye?

Jongsuk nem válaszolt, de ezt egy félig igennek vettem. Köszönés nélkül tettem le a telefont, és csak ezután nyitottam ki ismét a szemeimet.

Nagyot sóhajtottam, és továbbra is a mellettünk elsuhanó fákat, és házakat néztem. Bárcsak így múlnának el az én gondolataim, gondjaim is és bárcsak ilyen gyorsan túllehetnék minden nehéz dolgon.

Gyeowool láthatóan kényelmetlenül érezte magát mellettem, amiért mély némaságba burkolództam, így végül megtörte a csendet.

- Nem egészen tiszta nekem az előző beszélgetésetek. Úgy értem, Hyunseung elmondta, mit tett Jongsuk Woobinnal és hogy milyen helyzet áll most fent, de… te megígérted neki, hogy visszahozod élete szerelmét?

- Igen, így van.

- Hogyan? Illetve… tényleg van terved, ahogy mondtad?

Gyeowoolra néztem, majd csak megráztam a fejemet.

- Dehogy van. Semmiféle tervem nincs.

Borzalmas embernek éreztem magam azokban a percekben. Egyik hazugságból a másikba csöppentem. Mégis ki lettem én?