40. rész

*Ajánlott zene: (G)I-DLE – Say no/Put it straight*

https://www.youtube.com/watch?v=uyyBdaSeIi0

Körülöttem mindenki ugrált és az együttes nevét kántálta, ahogy csak bírta. A várakozás, az izgalom, a pillanat, amit annyira vártak, teljesen lázba hozta a rajongókat. Szinte hallottam a felhevült szívdobbanásukat, már-már kézzel tapintható volt a belőlük áradó szeretet és őrület.

Valamiért mégsem tudtam azonosulni velük. Álltam a tömegben, és bár én is izgatott voltam, mégsem tudtam eszeveszetten tombolni.

Aztán felcsendült az első gitár húr, majd a következő pillanatban egy dob ütése vert visszhangot. Hirtelen mindenki elhalkult, és feszült izgalommal várakozott. Néhányan fel-felsikongtak a csendben, mások pedig egymásba kapaszkodva szorították a másik kezét, miközben megállás nélkül mosolyogtak, vigyorogtak.

Várakoztak. Már csak másodpercek választották el őket attól, hogy legnagyobb álmuk beteljesüljön, egy álom, amit régóta dédelgettek, amiről talán nem is hitték, hogy meg fog valósulni. És most ott volt előttük, egy karnyújtásnyira, és ahogy végignéztem a mellettem állókon, tisztán láttam arcukon, hogy egyszerűen képtelenek elhinni, hogy ez megtörténik velük. Arra gondoltam, az én álmom vajon micsoda? Abban a pillanatban semmit nem tudtam volna mondani, amire célomként tekintettem.

A srácok hivatalosan nem voltak még elismertek. Ugyan volt pár daluk és videójuk, amiket ők maguk írtak, vettek fel és osztották meg közösségi oldalakon, de valójában nem tartoztak egy zenei céghez sem, sőt, még gyakornokok sem voltak. Egyszerűen csak az egyetem mellett zenéltek, szabadidejükben, valahogy mégis rengeteg rajongót szereztek már maguknak, igaz, a legtöbben azon az egyetemen tanultak, ahol ők.

Éppen ezért nem igazán értettem, mire fel ez a lelkesedés. Még csak nem is híresek… Akkor miért kell ennyire megveszni? Egy híres embernél még megérteném, akihez szinte lehetetlen közel férkőzni, de őket bármikor meg lehetett keresni.

Gondolatmenetemet egy újabb gitárpengetés szakította félbe. El kellett ismernem, azért értettek a fiúk ahhoz, hogy fokozzák a hangulatot és az utolsó utáni másodperceket is meghosszabbítsák, még inkább fokozzák az izgalmat.

Aztán hirtelen felgyúltak a fények, és megpillanthattuk a tagokat a színpadot, akik egyből bele is csaptak a lecsóba. A rajongók egy emberként kezdtek el őrjöngve sikítozni, még hangosabban, mint eddig bármikor.

Gyeowoollal nagyjából a tömeg kellős közepén álltunk, de az előttem ugráló lányoktól nem sok mindent láttam. Seonghwa a színpad közepén állva énekelt, és ha jól láttam, az első sorban álló lányokkal még flörtölgetett is.

Annak ellenére, hogy nem csíptem se őt, se a többi tagot, egészen jól zenéltek. Még engem is elkapott a láz, és a tömeggel együtt énekeltem a dalokat, már amennyire tudtam. Életemben talán először éreztem magam igazán felszabadultnak. Annak, aki vagyok, annak, aki lehetnék, vagyis aki lehettem volna. Azokban a percekben úgy éreztem, ha nem lennék természetfeletti, akkor is tudnám élvezni az életet, és biztosan találnék valamit, ami engem is képes ennyire éltetni. Azt hiszem, most először értettem meg Sorát, hogy miért mindig olyan lelkes és hiperaktív. Ő igazán szerette az életét, és kihasznált minden alkalmat, amit csak tudott; úgy élt, ahogy neki megfelelt, és amihez éppen kedve volt.

Nekem erre sosem volt lehetőségem. Én mindig azt tettem, amit mások elvártak, és ami meg volt írva. Persze, Gyeowool is azt mondta, hogy azért, mert természetfeletti vagyok, még élvezhetem az életemet, de ő könnyen beszélt több száz év eltelte után. Ráadásul nekem más volt a képességem, és ha akartam volna, se tudtam volna minden hétvégén szórakozni menni, miközben tudom, hogy emberek halnak meg. Nem menthettem meg a világot, de ha volt már képességem, nem hunyhattam szemet felette, és nem tehettem úgy, mintha nem lenne.

A pergős dalok teljesen átjárták minden porcikámat, szinte a saját mellkasomban éreztem, ahogy dübörög a zene. A fiúk nem voltak szégyenlősök, és bátran beszélgettek a rajongóikkal egy-egy dal között. Irigyeltem őket, amiért ilyen lazán tudnak viselkedni vad idegenek előtt. Bármennyire is tagadtam, és nehezen vallottam be még magamnak is, valóban minőségi élményt nyújtottak. Nem gondoltam volna, hogy Seonghwa stílusa és személyisége mögött meglapul némi tehetség is.

Az idő egész gyorsan elröppent, és azon kaptam magam, hogy a fiúk bejelentik, hogy ez most már tényleg az utolsó daluk lesz, miután kétszer is visszatapsolták őket. A koncert nem tartott tovább egy óránál, amit még én magam is sajnáltam. Ha már kiadtam ennyi pénzt a jegyekért, és ha már tényleg belekóstolhattam a szabadságba, akkor szerettem volna egy kicsit tovább élvezni.

De sajnos az égiek sosem álltak mellettem, így miután a srácok előadták a ráadás számukat, végleg elhagyták a színpadot, és nem tértek már vissza, hiába várakozott és kiáltozott a tömeg még jó sokáig. Végül lassan, de oszladozni kezdett a közönség. Hosszú időbe telt, mire a színpadtér kiürült, és már csak a legkitartóbbak ácsorogtak ott.

Gyeowoollal mi is maradtunk, és egymásra néztünk. Seonghwa egyáltalán nem úgy tűnt, mintha fogadni akarna minket. Vagy direkt várakoztatott, vagy pedig el akart kerülni minket. Bármi is volt, nem örültem neki, és kezdtem a türelmemet elveszíteni.

A koncert végeztével az én szórakozásom is véget ért, és visszatértem az eredeti önmagamhoz. Nem volt több időm a szórakozásra. Bármennyire is hangzott ez szomorúan, nem engedhettem meg magamnak ennél több kiruccanást.

Gyeowool felé fordultam, és megköszörültem a torkomat. Most, hogy nem üvöltött a zene és én se énekeltem már, akkor éreztem csak, hogy a torkom fájdogál és a fülem is rendesen sípol. Zavaró volt, mert nem szerettem volna, ha bárki is meghallja a beszélgetésünket, ezért nagyon oda kellett figyelnem, hogy megpróbáljak ne üvöltve beszélni.

- Hogyan jussunk be a backstage-be? – Súgtam Gyeowool fülébe, aki hirtelen elrántotta a fejét. Nyilvánvalóan nem találtam el a megfelelő hangerőt, úgyhogy még halkabbra vettem magamat. – Nyilván nem a színpadon keresztül akarunk bemenni, pont ott, ahol a legtöbben látnak minket, ugye?

- Jelen esetben nem szeretnék én se feltűnősködni, szóval… irány a rendes bejárat.

Kézen ragadott, és elindultunk a kifelé haladó tömeg után. Azonban mielőtt felmentünk volna a kivezető lépcsőkön, Gyeowool élesen balra rántott. Arrafelé egy ajtót pillantott meg, ahol egy biztonsági őr állt - valószínűleg ezen az ajtón keresztül mentek be a srácok is a backstage-be.

Amint odaértünk, a biztonsági őr beállt elénk és távozásra invitált.

- Ne haragudjon, de beszédünk van Seonghwával, az énekessel. Ha nem enged be… - kezdte volna Gyeowool, de a biztonsági őr kicsinyesen elmosolyodott, és ismét arra kért, hogy távozzunk.

Gyeowool sóhajtott egyet, majd a következő pillanatban csak annyit láttam, hogy belöki az őrt az ajtón, és hátulról megragadva a nyakát addig szorítja, amíg az el nem ájul.

Gyorsan utánuk eredtem, és becsuktam az ajtót, hogy ne lássanak meg mások. Csak reménykedni mertem, hogy senki nem nézte éppen a biztonsági kamerákat.

- Elment az eszed? Meg is láthattak volna! – Néztem rá idegesen, majd a földön fekvő őrre. – Még hogy nem akarsz feltűnően viselkedni…

- Tudom, de nem volt kedvem már győzködni senkit. Utálom, ha szórakoznak velem – csóválta meg a fejét. – Seonghwa direkt nem szólt senkinek, hogy vendégeket vár. Azt akarta, hogy saját erőből jussunk be.

- Ebben igazad lehet – bólintottam, majd elindultunk a folyosón.

Egészen addig sétáltunk, amíg meg nem pillantottunk egy backstage feliratú ajtót. Azt hiszem, nagy mázlink volt, hogy más nem jött velünk szembe.

- Én fogok beszélni Seonghwával. Te pedig fedezz, hogy véletlenül se jöjjön majd be senki, oké?

Gyeowool bólintott, majd kopogtam. Válasz nem érkezett a bent uralkodó hangzavar miatt, így nem próbálkoztam másodszori kopogással. Egyszerűen csak benyitottam.

Döbbent tekintetek szegeződtek ránk. Az együttes tagjain kívül néhány lányt, és egy idősebb fazont is megpillantottam, akinek papírok voltak a kezeiben. Komolynak tűnt, ezért első gondolatom az volt, hogy talán szerződést ajánlottak fel a srácoknak.

 - Elnézést, de megkérdezhetném, hogy ti kik vagytok…? – Kérdezte az egyik lány, és fintorogva mért végig.

Figyelmen kívül hagytam a lányt. Seonghwa és a bandája, még ha egyetemre is jártak, úgy viselkedtek, mint a tizenéves gyerekek, így úgy gondoltam, bekeményítek.

- Húzás kifelé, most! Beszédünk van Seonghwával! – Néztem egyenesen a kanapén terpeszkedő fiúra, aki csak halkan nevetve megcsóválta a fejét.

- Mégis, hogy mersz így…? – Folytatta tovább a lány, de közbevágtam.

- Küldd ki a kis barátaidat, mielőtt bajuk esik! – Mondtam határozottan Seonghwának, majd a lányra néztem, aki ismét meg akart szólalni: - A nővére vagyok.

Ezzel talán sikerült oldanom a feszültséget, legalábbis az idős férfi mintha ettől megnyugodott volna. Talán azt hihette, hogy tényleg a nővére vagyok és Seonghwa engedély nélkül jött el koncertezni, én pedig itt vagyok, hogy elbeszélgessek vele.

A férfi biccentett egyet, felkelt, majd elhagyta a termet. Seonghwa végül intett a lányoknak és a csapattársainak, hogy menjenek ki nyugodtan, nem lesz baj. Kelletlenül ugyan, de végül távoztak. Gyeowool becsukta utánuk az ajtót, de ott maradt, hátha valaki megpróbálkozna bejönni.

- Nos… Remélem, nem akartál meglógni előlünk – fordultam felé, kedvesen mosolyogva, még mindig egy helyben állva.

- Eszembe se jutott. Itt vagyok, nem? – Tárta szét karjait nevetve. – Micsoda belépő volt. Akár a nővérem is lehetnél, de hála az égnek nem hasonlítunk egymásra.

- Nem is lenne szükségem egy ilyen puhapöcsű öcsire – forgattam meg szemeimet.

- Na, ez fájt a szívemnek – kapott színpadiasan mellkasához, majd ismét nevetni kezdett. – Láttam, hogy élvezted a koncertünket, úgyhogy nem kell megjátszanod magad. Egy egészen kicsit megkedveltél, ugye?

- Elismerem, jó zenét csináltok, de emberileg attól még egy senki vagy. Örülök, hogy ennyire vicces kedvedben vagy, de valóban fontos dologról kell beszélnünk. 

- Olyan hangulatromboló vagy – jegyezte meg, majd a hátam mögött álló Gyeowoolra pillantott. – Bár felettébb érdekel, egy embernek mégis minek testőr, aki ráadásul vámpír? Nem csípem a vámpírokat.

- Én meg az olyanokat, mint te – morgott rá Gyeowool.

- Nem a mi hibánk, hogy ellenségek lettünk – vont vállat Seonghwa.

- Dehogynem. Undorítóak vagytok egytől egyig.

Kapkodtam a fejem kettejük között, mégis miről beszélnek, végül a tekintetem Seonghwán állapodott meg.

- Aha. Szóval te egy vérfarkas vagy – állapítottam meg végül. Más különben miért utálnák egymást?

- Épp időben esett le, drága – vigyorogva nézett rám ismét Seongwha, majd tapsolt kettőt, hogy még inkább kifejezhesse iróniáját.

Arra gondoltam, vajon Gyeowool ezt eddig miért nem mondta? Talán neki is most vált egyértelművé? Mindenesetre ez most nem volt lényeges, de az, hogy Seonghwa vérfarkas volt, sok mindent megmagyarázott.

- Most már értem, honnan ered ez a hatalmas egoizmusod - válaszoltam.

- Igazad van, részben tényleg emiatt van ekkora arcom. Sármos vagyok, jóképű, a testem is kidolgozott, és mindemellett még természetfeletti is vagyok, akinek hatalmas ereje van. Még szép, hogy büszke vagyok erre és ezt ki is használom, különben mi másért kaptam volna ekkora áldást, tehetséget? – Nevetett fel ismét, és hajába túrt. Egy törölközővel megtörölte arcát, majd felkelt a kanapéról, és levette izzadt pólóját.

Szemforgatva fordítottam el a fejemet, nem véletlenül mutogatta magát.

- Remélem, nem hiszed, hogy le fogok hidalni tőled, vagy rosszabb, félni fogok.

- Ugyan, egy lányt sosem bántanék – fordult felém, és közelebb sétált, hogy inzultáljon.

Végül rá néztem, és alaposan végigmértem. Valóban jól nézett ki, de őszintén, nem hozott zavarba. Vagy legalábbis nem hagytam, hogy ő ezt lássa. Mert a fenébe is, melyik nő ne pirulna el kicsit is egy jó pasi látványától?

- De rólad még semmit sem tudok. Ki vagy te, hogy egy vámpírral összeállj?

Seonghwa felvett egy másik felsőt, majd vigyorogva visszaült a kanapéra.

- A legnagyobb rémálmod – jelentettem ki, mire hangosan felnevetett, hangosabban, mint az előbb.

- Édesem, a humorod elég bénácska. Vagy ez most fenyegetés akart lenni? – Nevetett megállíthatatlanul. – Nekem nincs mitől félnem, rémálmaim meg pláne nincsenek.

- Úgy gondolod? – Mosolyodtam el halványan. – Akkor hadd fogalmazzak másként: én vagyok a rémálmod.

- Te maximum csak olyan vagy, mint egy rémálom. Olyan ronda és ijesztő külsőleg – nevetett saját poénján.

Figyelmen kívül hagytam ezúttal is; hagytam, hadd szórakozza ki magát.

- Akkor harmadszor is megismétlem, és elmondom másként, hátha eljut a csöppnyi agyadig, ha már nem az eszedért szeretnek – léptem egy lépéssel közelebb hozzá. – Én-vagyok-a-Rémálom – ismételtem meg lassan, külön hangsúlyozva minden szót.

Seonghwa ismét nevetni kezdett, majd amint találkozott tekintetünk, lassan abbahagyta a nevetést. Arcán átfutott az értelmetlenség halvány szikrája, de továbbra is mosolygott. Zavartnak tűnt, így kaptam az alkalmon, és folytattam:

- A Rémálom. Tudod, akitől mindenki annyira fél, aki bárkit képes megölni akár egy csettintésre. Biztosan hallottál már rólam, igaz? Hiszen pont te lennél az, aki ne tudna egy ilyen fontos dologról?

Seonghwa arcáról egy pillanat alatt eltűnt a maradék mosoly, és az eddigi hanyag testtartása most feszült lett és ideges. Kihúzta magát a kanapén, és ajkát kissé beharapva nézett rám.

- Nos, úgy látom, most már figyelsz rám. Nagyszerű!

Közelebb léptem hozzá. Odahúztam egy üres széket elé, majd leültem rá. Kényelmesen keresztbe tettem lábaimat, bal karomat a szék karfájára helyeztem, amivel megtámasztottam fejemet. Rövid ideig Seonghwát méregettem, hogy érezze, pontosan az történik, mint kora délután az iskolában, amikor ő és a haverjai próbáltak nyomást gyakorolni rám.  

- Akkor rátérhetünk a tárgyra, ugye? – Olyan szélesen elmosolyodtam, ahogy ő az előbb. Seonghwa alig láthatóan nyelt egy nagyot. - Mesélhetnél végre erről a névtábláról nekem – mutattam fel az említett tárgyat. – Hol jártál pontosan tavaly november 26-án és 27-én?

39. rész

*Ajánlott zene: UNB - Feeling*

https://www.youtube.com/watch?v=JLGamH_ULE0

Miután teljesen eltűntek a szemem elől, hitetlenkedve Gyeowool felé fordultam.

- Most komolyan, a rendőrségtől? Ezt még a hülye sem hiszi el – nevettem el magam.

- Meglehet, de egy pillanatra elgondolkodtak azon, hogy mi van, ha mégis azok vagyunk – vont vállat Gyeowool, majd az üres teremben sétálgatni kezdett. - Ez bőven elég volt ahhoz, hogy megtörjük őket, vagy legalábbis a többi fiú eléggé megrémült. Hírességnek készülnek, ha most bármilyen ügybe belekeverednek, még nehezebben fog beindulni a karrierjük, vagy talán esélyük sem lesz erre.

- Ebben igazad van – bólogattam helyeslően. – Furcsa érzésem van ezzel a Seonghwa gyerekkel kapcsolatban.

- Csak egy tinédzser, akinek gazdagok a szülei és az iskolát pénzelik, ezért bármit megtehet. Mindenki úgy ugrál, ahogy ő fütyül. Nincs benne semmi, csak egy felfuvalkodott, éretlen kisgyerek – jegyezte meg Gyeowool, miközben az asztalon hagyott gitár mellé lépett. Végighúzta rajta az ujját, finoman megpengette azt, majd tovább ment, mintha valamit keresne.

- Úgy érted, egy felfuvalkodott, éretlen kisgyerek, akinek talán van valami rejtegetni valója? – Felvont szemöldökkel figyeltem, ahogy alaposan szemügyre vesz mindent.

Végül Gyeowool nem talált semmit, majd maga elé tartva a plakátot, amit Seonghwa nyomott még a kezembe, felém fordult.

- Nos, akkor este bulizunk egy jót?

- Te most komolyan el akarsz menni a koncertjükre? Azt hittem, csak viccből mondtad – pislogtam elképedve rá.

- Nem, ez komoly. Különben hogyan tudnánk kifaggatni?

- Gondoltam, majd koncert előtt vagy után rátörjük az ajtót, és beszédre kényszerítjük. Neked úgyis biztos rengeteg módszered van erre. Hová tűnt az a Gyeowool, aki az egyszerűbb megoldást választja?

- Sajnálom, de egy jó bulinak sosem tudnék nemet mondani – nevette el magát, miközben kisétált az ajtón. Követtem őt.

- Ugye tudod, hogy egy gyerekbandáról beszélünk? Mégis mit tudnának ezek nyújtani? – Forgattam meg szemeimet, és teljesen értetlenül néztem rá.

- Voltál egyáltalán már koncerten itt Koreában? – Kérdezte, mire csak megráztam a fejem. – Na, látod! Ha másért nem, hát akkor emiatt el fogunk menni. El se tudod képzelni, hogy egyes tinédzserek mit tudnak felmutatni a színpadon. Szerinted miért van megőrülve az összes koreai nő, még az idősebbek is a fiúbandákért? Elhiheted, hogy nem csak a zenei tehetségük miatt.

- Jó, de akkor is! – Vettem ki Gyeowool kezéből a szórólapot és vetettem rá egy pillantást. – Mégis milyen bandanév már az, hogy ATEEZ? Van ennek egyáltalán értelme? Meg most komolyan… Pont ma akarunk szórakozni menni? Egy csomó dolgunk van még.

- Nézd, Minseo. Értem én, hogy aggódsz anyukád miatt és hogy rengeteg minden összejött neked mostanság, de rád fér a lazítás. Mikor pihentél utoljára? Mikor szántál időt magadra utoljára? Mikor tettél olyat, amit te akartál és nem érdekelt semmi más?

- Hát, ezúttal sem önszántamból akarok elmenni egy koncertre – jegyeztem meg halkan.

- Megragadtad a lényeget – forgatta meg a szemeit egy sóhajtás közepette. – Szórakozz egy kicsit, oké? Azért, mert természetfeletti vagy, még élned kell. Az élet nem csak a folytonos csatákból és lelki vívódásokból áll. Ha így lenne, én se éltem volna már majdnem ezer évet. Ha nem élnénk a pillanatnak, ha nem tudnánk elengedni magunkat, ha folyton ugyanazon aggódnánk, beleőrülnénk annyi fájdalomba. Pihenj te is, és fedezz fel új dolgokat. Hisz eleinte ezért jöttél Koreába, nem? Amióta itt vagy, folyton rohansz és nem is ismered egyáltalán az itteni kultúrát, életet. A halottak úgyis megvárnak, és eggyel több hulla nem oszt, nem szoroz a helyzetünkön.

- Ez csúnya volt, Gyeowool – húztam el a számat, miközben lefelé mentünk a lépcsőkön. A folyosókon már csak néhány diák lézengett, a legtöbben a földszinti menzán voltak.

- Tudom, de azt ne mondd, hogy nincs igazam. Mire mindennek a végére jutunk, lesznek még bőven halottak. Az is lehet, hogy a tettes most öl meg valakit. Őt meg tudjuk menteni? Nem. Akkor meg? Ha rá stresszelsz erre az egészre, lehet, hogy nehezebben érünk a végére. Egy jó bulin el tudod engedni magad, kiereszted a fáradt gőzt és másnap újult erővel tudjuk folytatni.

- Az az érzésem, hogy bármennyire is tiltakoznék, este így is úgy is ki fogok kötni azon a koncerten, ugye?

- Jól mondod, nagyon is.

Gyeowool vigyorán nem tudtam nem elmosolyodni. Igazság szerint tényleg rám fért már egy pihenés és szerettem volna, ha a gondolataim kicsit lecsillapodnak, máson járnak. Talán ez a koncert tényleg egy jó alkalom lenne. És igaza volt abban is, hogy meg akartam ismerni Koreát, mégsem tudtam volna egy énekest vagy együttest mondani, akik híresek lennének. Minden elkerülte a figyelmemet, pedig az orrom előtt voltak.

Nem mellesleg, elég ütősre sikeredett a szórólapjuk. Még ha nem is egy több száz ezres koncertre mentünk, hanem csak egy klub alagsorában tartott, pár száz fős fellépésre, így is kíváncsivá tettek. Akár még egészen jól is érezhetem magamat.

*

A délután nagy részén le sem szállt rólam Gyeowool. Megállás nélkül túrta a szekrényemet, és válogatta össze a ruháimat, hogy mit viseljek majd este. Őszintén, nem tudtam, miért lényeges ez, hisz nem tök mindegy, miben megy az ember egy ilyen helyre? A lényeg, hogy kényelmesen érezze magát, a sötétben úgysem látja senki, mi van rajtam. De Gyeowool szerint egy emlékezetes estén emlékezetes ruhában kell lenni, olyat kell felvennem, amit amúgy nem vennék, és úgy vélte, legalább ez is eltereli a gondolataimat minden másról.

Volt benne valami, tényleg nem foglalkoztam semmivel, és csak arra összpontosítottam, hogy mielőbb túl legyek a ruhapróbákon.

Gyeowool végül egy fekete, csipkés, mélyen kivágott ruhánál állapodott meg, ami kényelmes is volt, mégis szexi és fiatalos, amivel nem lógok majd ki a tömegből. Elégedetten mosolyogva nézett végig rajtam, majd ezután kezelésbe vette a hajamat és sminkemet is. Kicsit emlékeztetett ez az esemény arra, amikor Younggal készülődtünk arra a bálra, amit Hyunseungék szerveztek. Elfogott a nosztalgia, és az érzés, hogy ő nincs itt. Akkor sokkal lázasabban készülődtünk, de most valamiért nem igazán tudtam átadni magam ennek az érzésnek, hiába voltam kíváncsi. Mintha egy részem elhagyott volna, valamikor, régen.

Hagytam, hogy Gyeowool kiélje rajtam a sminkes és fodrász vágyait, és próbáltam jó arcot vágni hozzá.

Az este hamar eljött. Ő maga maradt a szokásos, bőrfelszerelésénél, de ezúttal fekete bőrszoknyát és egy hozzá illő bordó felsőt vett fel, szegecses nyaklánccal. Szőke hajzuhatagja lágyan omlott vállaira, és ezzel a kinézettel sokkal érettebbnek és komolyabbnak tűnt, mint valaha bármikor. A kislányos vonásai helyett most magabiztos nőként ácsorgott mellettem. Nem is gondoltam volna, hogy némi öltözék és smink így meg tudja változtatni az ember egész jellemét.

A helyszín, ahol fellépett Seonghwa bandája a belváros egyik népszerű bárja volt. Mi is beálltunk a kígyózó sorba, és elképedve néztem végig a visítozó, alig tizenéves lányokon. Kicsit így is kívülállónak éreztem magam, na, persze, nem a korom miatt, hanem mert el nem tudtam képzelni magamat, hogy így megőrüljek valakiért.

Egy bő fél óra után lassan mi is sorra kerültünk a kapunál.

- A jegyeket kérném – mondta a biztonsági őr, Gyeowoollal pedig egyből összenéztünk.

- Jegyeket? – Kérdeztük kórusban.

- A koncertjegyeket. A nélkül nem jöhetnek be.

- De minket maga az énekes hívott meg – felelte Gyeowool.

- Nyilván, ahogy mindenki mást is – mondta barátságtalan hangnemben az őr. – Kérem a jegyeket, vagy álljanak ki a sorból, még rengetegen be szeretnének jutni.

Láttam, hogy Gyeowool mindjárt elpattan és veszekedésbe fog keveredni, ezért félig elé léptem, hogy megakadályozzam a kitörését, és rávillantottam a legszebb mosolyomat az őrre.

- Akkor két jegyet szeretnénk kérni a koncertre.

Az őr szemforgatva irányított át a mellette lévő kollégájához, aki pillanatok alatt odaadta a jegyeket. Elővettem a pénztárcámat, és gyorsan kifizettem, majd megkaptuk a karszalagokat és már bent is voltunk.

- Megölöm ezt a gyereket – morogta magában Gyeowool, én pedig csak elnevettem magam.

- Úgy érzem, valaki kezdi megbánni, hogy eljöttünk.

Lesétáltunk a lépcsőkön, és csakhamar ott találtuk magunkat a tömegben. Szemben, jó pár méterre előttünk kiszúrtam a színpadot, jobbra pedig a bárpultot pillantottam meg.

Annyi ember volt, hogy azt hittem, meg fogok fulladni. Kezdtem úgy érezni, hogy ki fog törni rajtam a pánik, amit Gyeowool is észrevett.

- Ne mozdulj, mindjárt jövök – mondta, majd elindult a bárpult felé.

Én pedig csak ácsorogtam, és próbáltam úgy állni, hogy ne lökjenek fel, de a sok tinilány szinte rohanva vetette magát a tömegbe. Reméltem, hogy mi megelégedünk a hátsó sorokkal.

Szemeimmel megállás nélkül a színpadot pásztáztam, hátha megpillantom Seonghwát és még a koncert előtt el tudom kapni, de valószínűleg a színfalak mögött szórakozott a barátaival. Arra gondoltam, lehet, be van kamerázva a helység, és most rajtam nevet. Ha így volt, ha nem, biztos voltam abban, hogy amint találkozunk, kettőnk közül én fogok rajta nevetni.

 - Ne stíröld ennyire a színpadot, nem fogunk vele találkozni a fellépése előtt – bökött oldalba Gyeowool, majd a kezembe nyomott egy üveg alkoholt.

- Nem is néztem olyan feltűnően – mordultam fel. – Csak azon tűnődtem, hogyan fogunk a közelébe jutni, ha mindenhol ott vannak a biztonsági őrök – csóváltam meg fejemet, majd a kezemben lévő italra pillantottam. – Ez mi?

- Nem mindegy? Csak idd meg – nézett rám Gyeowool, majd bizonytalan arcom láttán hozzátette: - Sör. Egyébként, ha nem hülye Seonghwa, miután a tömeg nagy része lelépett, ő maga fog hátra invitálni. Ha nem, akkor át fogunk törni az őrökön.

- Hát rendben, én nem aggódom – vontam vállat, és beleittam a sörömbe.

Egyelőre ismeretlen előadóktól játszottak le dalokat. Főként pörgősebb, popposabb számokat, de akadt egy-két keményebb hangzású is. A tömeg őrjöngve kiáltozta vagy az együttes tagjainak a nevét vagy pedig a közkedveltebb dalok szövegeit. Ötletem sem volt, honnan van nekik ennyi energiájuk, de egészen lenyűgözőnek tartottam.

Gyeowool karon ragadott és elkezdett bevonszolni az emberáradat kellős közepébe. Tiltakozhattam volna, de őt ismerve esélyem se lett volna hátul maradni. Igazság szerint nem is bántam, ha már eljöttem és kifizettem a drága jegyet, akkor látni is akartam valamit belőlük. Ha másért nem, hát azért, hogy megfigyelhessem Seonghwát.

Lassan telt az idő, legalábbis annak tűnt, de a közönség egyre csak gyarapodott. Megállás nélkül furakodtak a többiek, egyre csak egymás nyakán lógtunk, de láthatóan ez csak engem zavart. Meg Gyeowoolt, aki előszeretettel könyökölte oldalba azt, aki elénk akart jönni.

Gyeowool többször is a bárpulthoz ment, és hozott inni. A harmadik sör után már kezdtem feloldódni, és elengedni magam. Nem éreztem a problémák súlyát magamon, sőt, úgy alapjáraton semmi sem érdekelt. Ott voltam egy ismeretlen banda koncertjén, és alig vártam, hogy láthassam őket. Nem hazudok, néha még én is a tömeggel hangosan kiabáltam az együttes nevét. Furcsa érzés volt, de meglehetősen jó. Vajon ilyen életem lehetne, ha nem lennék természetfeletti?

- Látod, nem kell ezt megtagadnod azért, mert az vagy, aki – bökött oldalba Gyeowool, mintha csak olvasott volna a gondolataimban.

Vajon tényleg így lenne? Eljöhetek koncertekre és jól érezhetem magam, akkor is, ha közben tudom, hogy másokat épp most ölnek meg és talán megmenthetném őket?

Nem tudom, hogy az alkohol hatására vagy a fáradtság miatt, de elvetettem ezt a gondolatomat, és egy hatalmas lepedőt húztam rá. A mai nap nem akartam erre gondolni. Most, amíg ott voltam, arra a pár órácskára ki akartam kapcsolni.

Egyszer csak elhalkult a zene, és elsötétedtek a fények, a tömeg pedig az eddiginél is hangosabb kiáltozásba kezdett.

38. rész

*Ajánlott zene: The Rose - Strangers*

https://www.youtube.com/watch?v=__LByxmkPlQ

Amikor megérkeztünk a Szöuli Művészeti Egyetemhez, már javában zajlottak az órák. A hatalmas udvaron, ami az iskola előtt állt, és amit valószínűleg a szünetekben több száz diák szokott megtölteni, most az ürességtől csengett. Eleinte furcsának tűnt, hisz nyugaton, Európában, ahová tinédzserként én jártam iskolába, ott ez nem volt megszokott. A lehető legtöbben igyekeztek ellógni az órákról, és valahol máshol tölteni az időt, de itt, Koreában mindenki arra törekedett, nehogy elkéssen a tanításról. Ha nem mentél be, na, az volt a furcsa.

Az egyetem épülete jóval nagyobb volt, mint az, amelyikbe én jártam egy évvel ezelőtt és meglehetősen sokkal jobb állapotban is volt. Sehol egy betört ablaküveg, vagy repedés a falon, sehol egy eldobott csokipapír az udvaron. Minden tiszta volt, mint valami elitiskola.

Ha azt vesszük, valamelyest tényleg az volt. Ide tényleg csak a legjobbak kerültek be, nagyon magas volt a felvételi pontszám. Nem csodáltam, hisz a legtöbben innen kerültek ki az énekesek, színészek közé. Koreában jelenleg a szórakoztatóipar uralt mindent, mindenki a színpadon akart ugrabugrálni és énekelni, vagy éppen egy romantikus sorozatban flörtölgetni és cukiskodni. Ez a világ távol állt tőlem, nem is követtem az itteni trendet, de akarva akaratlanul is belefutottam az utcán menve megannyi együttes plakátjába.

Ők voltak azok, akik példát mutattak a fiataloknak, akiktől elvárt volt, hogy rendesen viselkedjenek és mindig a legtökéletesebbek legyenek, így nem csoda, ha az iskolában semmi rosszal nem lehetett találkozni.

Gyeowoollal szótlanul mentünk be az iskolába, ahol a folyosókon szintén egy lélek sem tartózkodott, leszámítva néhány takarítónőt.

- Meg kell hagyni, jó nagy épület – néztem körbe. Legalább tízemeletes lehetett, ha nem több.

- Igen. Úgy tíz-tizenötezer diák jár ide – egészítette ki Gyeowool, a telefonját bújva.

- Jesszusom… Hogyan találjuk meg azt a személyt, akit keresünk?

- Az igazgatónál kezdünk, de csak a te kedvedért.

- Az én kedvemért? Miért?

- Mert ha rajtam múlna, egyesével törnék be a tanórákra vagy valami nagyobb őrültséget tennék – vigyorodott el, majd megindult az emelet irányába.

- Na, persze, miattam. Nem ám azért, mert ez a legegyszerűbb módja – csóváltam meg fejemet halványan elmosolyodva, majd utána mentem.

Beletelt egy kis időbe, mire megtaláltuk az irodát, ahol jelenleg az igazgató tartózkodott. Némi várakozás és megannyi faggatózás után, végül hajlandó volt fogadni minket.

Az irodája egyszerű és letisztult volt. Fehér és barnás tapéta díszítette a falakat, az ablakok mellett gondosan elhúzva szintén fehér függönyök lógtak. Jobbra és balra mindkét oldalon könyvespolcok sorakoztak, rajtuk témakörök szerint csoportosítva a könyvek. Íróasztala a bejárattal szemben, középen, centiméter pontossággal helyezkedett el, rajta egy számítógéppel és csak azokkal a papírokkal, amivel éppen foglalkozott. Az asztal előtt két bőrkanapé volt.

Első pillantásra ennyit voltam képes felmérni és megjegyezni, ugyanis amint az igazgató felkelt és felénk fordult, Gyeowool becsukta előttem az ajtót, mondván, majd ő beszél vele, én addig nézzek körbe.

Nagyot sóhajtva elnyomtam magamban egy kisebb káromkodást, végül elindultam az egyik irányba. Talán tényleg jobb, ha ő beszél, én amúgy se voltam a szavak embere.

Ötletem se volt, merre menjek, hiszen képtelen lettem volna az összes előadót, gyakorlótermet és mellékhelyiségeket átvizsgálni. Még csak azt sem tudtam, kit kell keresnem, így maradt a céltalan bolyongás. Szinte biztos voltam abban, hogy itt semmi gyanúsat nem fogok találni, ahhoz túlságosan nagy volt az épület és túl sokan jártak ide nap, mint nap.

Elhaladtam különböző tantermek előtt, ahonnét a tanárok erőteljes, markáns és magabiztos hangja kiszűrődött. Síri csend honolt, a diákok szorgosan körmöltek a füzetükbe vagy éppen néma csendben hallgattak. Arra gondoltam, bár én is ilyen helyen tanulhattam volna, akkor talán sok minden másként alakult volna. Talán más lenne most a személyiségem, talán már biztos állásom is lehetne, és nem lennék ilyen bizonytalan magammal kapcsolatosan, mint most.

Alkalmam nyílt véletlenül betekinteni egy színészi próba kellős közepébe, ahol két diák éppen egy romantikus jelenetet játszott el. Néhányan kissé elpirulva figyelték őket, megint mások halkan összesúgtak, valakik pedig rezzenéstelen arccal koncentráltak. Talán néhány év múlva látni fogom őket a tévéképernyőn. Elmosolyodtam rajtuk, majd tovább álltam.

Valamelyik órának vége lett, mert az egyik előadóból özönleni kezdtek kifelé az emberek. Néhányan sietősen, szinte már rohanva igyekeztek a következő órájukra, mások ráérősen sétáltak tovább. Egyesek az ebédet emlegették, egy lánycsapat a következő vizsgáról beszélgetett, egy fiú pedig fejhallgatóját a fejére téve nyomta el a többiek ricsaját.

Olyan sokan voltak, és annyi különböző személyiség. Vajon lehet, hogy a következő áldozat közülük kerül ki?

Ahogy kiürült a terem, és szétszéledtek a diákok, ismét elcsendesedett a folyosó. Felsétáltam a következő emeletre, majd még egyre. Reméltem, hogy lassan végez Gyeowool, mert nem volt kedvem mindegyik emeletet megmászni.

Elhaladtam egy nyitott terem ajtaja előtt, ahonnét kellemes gitárhang hallatszódott ki. Megálltam a fal mellé húzódva, és türelmesen, elmélyedve hallgattam. Egészen lenyűgöző volt, kissé szomorkás, melankolikus, mint amikor odakint esni kezd az eső. Aztán egy idő után a gitár elhalkult, majd egy hangos nevetést követően egy énekhang csendült fel. Eleinte rekedtes, akadozó volt, végül kitisztult, mint az ég. Nem igazán értettem, miről szólt a dal, csak néhány hangfoszlányt hallottam, és az énekesnek csak többszöri nekifutásra sikerült kiénekelnie egy-egy hangot. Valószínűleg néhány diák épp próbát tartott, gyakorolt egy közelgő vizsgára.

Sóhajtottam egyet, végül tovább indultam.

- Hé, te ott! – Kiáltott fel valaki, én pedig kissé értetlenül fordultam hátra. – Igen, te. Hozzád beszélek.

- Hozzám? – Mutattam magamra értetlenül, miközben párszor körbenéztem. A folyosón magamon kívül senkit nem láttam.

- Hozzád, igen. Látsz valakit még itt? – Kérdezte flegmán, majd közeledni kezdett felém. – Nem mondták még neked, hogy nem illik hallgatódzni?

A fiú abból a teremből lépett ki, ahonnét az előbb még az éneklés szűrődött ki. Vajon hogy jött rá, hogy én ott voltam? Bizonyára megláthatták az árnyékomat, amikor elindultam – gondoltam magamban.

- Én nem hallgatództam, csak éppen erre sétáltam – feleltem egyszerűen.

Nem mondom, hogy nem kapott el egy kisebb szívroham, ahogy hirtelen letámadott, de ettől függetlenül nem éreztem félelmet. Ő csak egy diák volt, aki bár elég rosszarcúnak tűnt a viselkedése alapján, eltekintve a fekete ruháitól, mégis csak egy ember volt. Találkoztam már ennél rosszabbal, és hiába akart rám ijeszteni, higgadt maradtam.

- Na, persze. Ezt majd odabent megbeszéljük.

Azzal megragadta csuklómat, és maga után húzott a terembe. Próbáltam kihúzni kezem a szorításából, de ő annál erősebben szorította kezemet, így nem kapálództam.

Mire felocsúdtam, már bent is voltunk a teremben és az egyik széken ültem. Körbetekintettem, és rajta kívül még másik négy fiút pillantottam meg. Ketten az asztal tetején ültek a telefonjukat nyomkodva, és csak egy másodpercre néztek fel a képernyő mögül; egy másik épp a gitárját hangolhatta, láthatóan nem is érdekelte, mi történik körülötte; a negyedik pedig hanyagul terpeszkedett az egyik széken, egy doboz kólát iszogatva.

- Elárulná valaki, hogy mi folyik itt? – Néztem kissé értetlenül körbe.

Egyáltalán nem volt kedvem belefolyni egy tinédzserekkel teli konfliktusba, lett volna ennél fontosabb dolgom is. Ráadásul sértette a büszkeségemet, hogy nőként úgy kezeltek, mint egy darab rongyot, akit csak úgy ide-oda rángathatnak.

Nem éreztem félelmet, és arra gondoltam, ez vajon normális? Rendben van, hogy van képességem, de ettől függetlenül öt idegen srác vesz körbe, és ki tudja, mit akarnak tőlem. Engem pedig ez inkább bosszant, semmint berezelnék tőle. Vajon a képességemnek hála most már félni sem fogok ilyen helyzetekben?

- Ezt inkább mi kérdeznénk: mégis mi jogon hallgatózol utánunk? Ha nem tudnád, ez a személyiség jogok megsértése – förmedt rám az a srác, aki berángatott ide.

- Hogy… mi? Személyiségi jogok megsértése? Mégis miért? Nem követtem el semmit, nem is láttalak titeket, és fel se vettem telefonra a dalotokat. Ha annyira félsz, hogy valaki ellopja a szerzeményeteket vagy idő előtt meghallják, talán nem nyitott ajtónál kéne énekelgetni – forgattam meg szemeimet teljesen elképedve, majd felálltam a székről. – Már megbocsássatok, de van jobb dolgom is, mint holmi tinédzserek eszementségeit hallgatni.

Megráztam fejemet, mint aki nem hiszi el, hogy ez történik vele, és már indultam is volna, de a mellettem álló srác erőteljesen visszanyomott a székre.

- Nem mész te sehová!

- Elég! – Szólalt meg hirtelen a kólát iszogató fiú, majd felhúzta magát a széken, hogy rendesen üljön. – Nem így kell bánni egy hölggyel.

Intett a barátjának, hogy ezt hagyja rá, aki kelletlenül, de arrébb vonult. A bejártai ajtóhoz sétált, és a falnak dőlve figyelt minket.

- Új vagy még az iskolában, ugye? – Kérdezte mosolyogva, én pedig csak összezavarodva néztem rá. – A ruhádból gondolom. Nincs rajtad egyenruha. Gondolom, most iratkoztál be.

Halványan elmosolyodtam, már-már kissé elnevettem magam. Valahogy olyan nevetségesnek tűnt a helyzet. Nem elég, hogy diáknak néznek, de még keménykedni is próbálnak velem. Ha tudnák, hogy ki vagyok…

- Nem, mellé lőttél. Nem vagyok diák.

- Akkor biztosan rajongó vagy – jelentette ki határozottan.

- Rajongó? Én? – Nagyokat pislogva néztem rá. – Azt se tudom, kik vagytok.

- Persze. Minden rajongó ezt mondja – csóválta meg fejét félszeg mosollyal az arcán, majd megitta az utolsó korty kólát, összenyomta a dobozt, és egy laza mozdulattal a kukába dobta. – Mit adsz a hallgatásodért cserébe?

Hangja hirtelen komollyá és félelmetessé vált, sötétbarna szemeit, melyeket fekete szemfesték ölelt körbe rám villantotta. Olyan ismerős volt a tekintete, de nem tudtam volna megmondani, honnan. Mindenesetre nem törődtem vele, helyette hangos nevetésben törtem ki.

- Tessék? Hogy mit adok miért?

Kívülről talán úgy tűnhettem, mintha megőrültem volna, de valójában tényleg jól szórakoztam. Még mindig nem tudtam elhinni, hogy egy csapat fiatal fiú engem fenyeget.

- Hallgatództál. Gyűlölöm, ha valaki az engedélyem nélkül a dalainkat hallgatja. Ezért meg kell fizetned. Szóval mit adsz a hallgatásodért cserébe?

- Miért kéne bármit is adnom? Azt se tudom, kik vagytok. És mi van, ha nem adok semmit? – Tettem fel a kérdést szemtelenül.

- Eléggé beszédes vagy, ahhoz képest, hogy nem vagy valami előnyös helyzetben – jegyezte meg gonosz mosollyal az arcán.

- Most azt akarod mondani, hogy nőként nincs esélyem ellenetek? Meglehet, hogy nem tudok jól verekedni, de egyáltalán nem ismersz engem.

- Ez most valami fenyegetés akar lenni a részedről? – Húzta ki magát a széken, kezével feketére festett hajába túrva.

Szemeit továbbra se vette le rólam, úgy szuggerált, mintha azt hinné, ettől megijedek, vagy minimum zavarba jövök. De nem volt rám hatással. Azóta nem tudott semmi ilyen megijeszteni, amióta a nevelő szüleim szemébe néztem, amikor megöltem őket.

- Én nem fenyegetek senkit, csak úgy megjegyeztem – vontam vállat. – Nem hiszem, hogy van miről beszélnünk, szóval, ha megbocsátotok…

Azzal másodszor is felálltam a székből, hogy végül távozhassak, de ezúttal se jártam sikerrel:

- Utoljára kérdezem meg: mit adsz a hallgatásodért cserébe, Park Minseo?

A nevem hallatán lemerevedtem, és egy rövid pillanatig végigcikázott a hátamon a hideg rémület, de ahogy jött, úgy tova is szállt. Mégis ki ő, hogy tudja a nevem? Ha tudja a nevem, vajon tudja azt is, hogy ki vagyok valójában?

Arra jutottam, ha tudná, hogy ki vagyok, nem beszélne így velem. Elgondolkodtam, vajon nem természetfelettiek-e, de az érzéseim azt súgták, hogy ha így lenne, nem egy iskolában rontanák a levegőt.

Lassan megfordultam és mélyen a szemeibe néztem. Se ő, se a többiek nem voltak többek egyszerű diákoknál. Lehet, hogy az iskolában imádták őket a tehetségük miatt és talán emiatt volt ekkora bátorságuk, és lehet, hogy egyeseket meg tudtak félemlíteni, de én nem tartoztam közéjük. Még ha jelenleg a képességem nem is működött, vagy ha tudták is volna, ki vagyok, akkor is hiba lett volna velem ujjat húzni, mert a saját életükkel játszottak.

Vettem egy nagy levegőt, és halványan elmosolyodtam. Valószínűleg onnan tudhatták a nevemet, hogy amikor bejöttünk az iskolába, be kellett írnunk magunkat egy füzetbe, ahová a látogatókat jegyzetelték. Mivel nem volt nekünk semmiféle igazolványunk, amivel igazolhattuk volna, hogy valakinek a szülei, testvérei vagy valamilyen rokonai vagyunk, ezért meg kellett adnunk néhány adatunkat. Nem találkoztam még ilyen rendszerrel, de ha egyszer a jövő hírességei, hatalmas pénzforrásai kerülnek innen ki, akkor muszáj védeni őket.

Biztosan hamar híre ment, hogy két idegen lány tért be az iskolába, talán sokan azt hihették, valamelyik ügynökség fejesei vagyunk Gyeowoollal, főleg, miután személyesen az igazgatót is megkerestük.

- Neked pedig nem kellene illetlenül viselkednek egy idegennel, mert a végén még megjárod… Park-Seong-Hwa – ejtettem ki nevét lassan, hangsúlyozva mindegyik szótagot.

Seonghwa arca hirtelen döbbenté vált, és bár legszívesebben feltette volna a kérdést, mégis honnan tudom, ki ő, nem mondott semmit. Gyorsan visszavette magára megszokott álarcát, a semleges, de kacéran mosolygó arcát, és úgy nézett rám.

Győzedelmesen elmosolyodtam, hogy sikerült megfognom őt. Kicsit az volt az érzésem, hogy ragadt rám valami Gyeowool nyomozói képességéből.

Mielőtt Seonghwa bármit mondhatott volna, Gyeowool is betoppant. Az ajtóban ácsorgó fiú meglátva őt egyből akcióba lendült, de Gyeowool gyorsabb volt nála, és egy mozdulattal kicsavarva a karját a földre küldte.

- Azt hiszem, megtaláltad, akit kerestünk – bólintott elismerősen, majd a földön fetrengő fiúhoz fordult. – Ne mocorogj, különben a saját karod fogod eltörni.

 - Igen, megtaláltam. Csak éppen azt hiszi, szórakozni jöttünk, és nem fogja fel a helyzet súlyosságát.

- Az nagy hiba. Pedig csak pár kérdésre kellene válaszolni.

- Nem fogok semmire válaszolni.

- Nagy kár. Könnyebb lenne itt elintézni, de ha akarod, bemehetünk a rendőrségre is.

- A rendőrségre? – Kérdezte értetlenül.

- Igen. Miért, mit gondoltál, kik vagyunk? Rajongók? – Forgatta meg szemeit Gyeowool, majd folytatta: - A rendőrségtől jöttünk és lenne pár kérdésünk hozzád.

Seonghwa egy ideig még ücsörgött a széken, majd lassú mozdulatokkal felkelt, és zsebre dugott kézzel nézett ránk.

- Tekintve, hogy nem vagytok rendőrruhában és nincs nálatok jelvény, így valószínűleg nem vagytok rendőrök, hacsak nem civilként jöttetek ide. De ha azok is vagytok, ha nem, nekem édes mindegy. Ebben az iskolában nekem van hatalmam és én mondom meg, mi hogyan lesz.

Tartott egy kis hatásszünetet, majd folytatta:

 - A kedves kolleginája hallgatózott, és ezt nem tűröm el. Egy feltétellel ússzátok ezt meg: ha eljöttök a ma esti koncertünkre.

 - Miért kéne nekünk elmenni egy gyerekbanda koncertjére? – Hangomon érezni lehetett, hogy egyre ingerültebb leszek. Kezdtem elveszíteni a türelmemet, és idegesített, ahogy ez a gyerek szórakozik velünk.

Seonghwa az asztalról elvett egy szórólapot, amin a ma esti fellépésüket hirdették. Odasétált elém, majd a kezembe nyomta a papírlapot. Nem néztem rá, a tekintetemet végig rajta tartottam.

 Egy ideig farkasszemet néztünk egymással, aminek Gyeowool vetett véget. Kivette a kezéből a lapot, majd vetett rá egy pillantást.

- Rendben, áll az alku. Ott leszünk.

 Ebben a pillanatban délután hármat ütött az idő, és az egész iskolában megszólaltak az órák végét jelző csengők. A folyosókat pillanatok alatt ellepték a diákok.

Gyeowool megbökte a kezemet, miközben elindult hátrafelé.

Seonghwával megszakítottuk a szemkontaktust, de mielőtt hátat fordítottam volna, még odahajolt és a fülembe suttogott:

- Lehet, hogy nem tudom, hogy ki vagy pontosan, de neked sincs fogalmad rólam. Ha kíváncsi vagy, ma este a koncert után beszélhetünk erről.

Elmosolyodott, majd kikerülve engem elhagyta a termet. A többiek követték, én pedig az ajtóból figyeltem, ahogy alakjuk teljesen elveszik a tömegben.