38. rész

*Ajánlott zene: The Rose - Strangers*

https://www.youtube.com/watch?v=__LByxmkPlQ

Amikor megérkeztünk a Szöuli Művészeti Egyetemhez, már javában zajlottak az órák. A hatalmas udvaron, ami az iskola előtt állt, és amit valószínűleg a szünetekben több száz diák szokott megtölteni, most az ürességtől csengett. Eleinte furcsának tűnt, hisz nyugaton, Európában, ahová tinédzserként én jártam iskolába, ott ez nem volt megszokott. A lehető legtöbben igyekeztek ellógni az órákról, és valahol máshol tölteni az időt, de itt, Koreában mindenki arra törekedett, nehogy elkéssen a tanításról. Ha nem mentél be, na, az volt a furcsa.

Az egyetem épülete jóval nagyobb volt, mint az, amelyikbe én jártam egy évvel ezelőtt és meglehetősen sokkal jobb állapotban is volt. Sehol egy betört ablaküveg, vagy repedés a falon, sehol egy eldobott csokipapír az udvaron. Minden tiszta volt, mint valami elitiskola.

Ha azt vesszük, valamelyest tényleg az volt. Ide tényleg csak a legjobbak kerültek be, nagyon magas volt a felvételi pontszám. Nem csodáltam, hisz a legtöbben innen kerültek ki az énekesek, színészek közé. Koreában jelenleg a szórakoztatóipar uralt mindent, mindenki a színpadon akart ugrabugrálni és énekelni, vagy éppen egy romantikus sorozatban flörtölgetni és cukiskodni. Ez a világ távol állt tőlem, nem is követtem az itteni trendet, de akarva akaratlanul is belefutottam az utcán menve megannyi együttes plakátjába.

Ők voltak azok, akik példát mutattak a fiataloknak, akiktől elvárt volt, hogy rendesen viselkedjenek és mindig a legtökéletesebbek legyenek, így nem csoda, ha az iskolában semmi rosszal nem lehetett találkozni.

Gyeowoollal szótlanul mentünk be az iskolába, ahol a folyosókon szintén egy lélek sem tartózkodott, leszámítva néhány takarítónőt.

- Meg kell hagyni, jó nagy épület – néztem körbe. Legalább tízemeletes lehetett, ha nem több.

- Igen. Úgy tíz-tizenötezer diák jár ide – egészítette ki Gyeowool, a telefonját bújva.

- Jesszusom… Hogyan találjuk meg azt a személyt, akit keresünk?

- Az igazgatónál kezdünk, de csak a te kedvedért.

- Az én kedvemért? Miért?

- Mert ha rajtam múlna, egyesével törnék be a tanórákra vagy valami nagyobb őrültséget tennék – vigyorodott el, majd megindult az emelet irányába.

- Na, persze, miattam. Nem ám azért, mert ez a legegyszerűbb módja – csóváltam meg fejemet halványan elmosolyodva, majd utána mentem.

Beletelt egy kis időbe, mire megtaláltuk az irodát, ahol jelenleg az igazgató tartózkodott. Némi várakozás és megannyi faggatózás után, végül hajlandó volt fogadni minket.

Az irodája egyszerű és letisztult volt. Fehér és barnás tapéta díszítette a falakat, az ablakok mellett gondosan elhúzva szintén fehér függönyök lógtak. Jobbra és balra mindkét oldalon könyvespolcok sorakoztak, rajtuk témakörök szerint csoportosítva a könyvek. Íróasztala a bejárattal szemben, középen, centiméter pontossággal helyezkedett el, rajta egy számítógéppel és csak azokkal a papírokkal, amivel éppen foglalkozott. Az asztal előtt két bőrkanapé volt.

Első pillantásra ennyit voltam képes felmérni és megjegyezni, ugyanis amint az igazgató felkelt és felénk fordult, Gyeowool becsukta előttem az ajtót, mondván, majd ő beszél vele, én addig nézzek körbe.

Nagyot sóhajtva elnyomtam magamban egy kisebb káromkodást, végül elindultam az egyik irányba. Talán tényleg jobb, ha ő beszél, én amúgy se voltam a szavak embere.

Ötletem se volt, merre menjek, hiszen képtelen lettem volna az összes előadót, gyakorlótermet és mellékhelyiségeket átvizsgálni. Még csak azt sem tudtam, kit kell keresnem, így maradt a céltalan bolyongás. Szinte biztos voltam abban, hogy itt semmi gyanúsat nem fogok találni, ahhoz túlságosan nagy volt az épület és túl sokan jártak ide nap, mint nap.

Elhaladtam különböző tantermek előtt, ahonnét a tanárok erőteljes, markáns és magabiztos hangja kiszűrődött. Síri csend honolt, a diákok szorgosan körmöltek a füzetükbe vagy éppen néma csendben hallgattak. Arra gondoltam, bár én is ilyen helyen tanulhattam volna, akkor talán sok minden másként alakult volna. Talán más lenne most a személyiségem, talán már biztos állásom is lehetne, és nem lennék ilyen bizonytalan magammal kapcsolatosan, mint most.

Alkalmam nyílt véletlenül betekinteni egy színészi próba kellős közepébe, ahol két diák éppen egy romantikus jelenetet játszott el. Néhányan kissé elpirulva figyelték őket, megint mások halkan összesúgtak, valakik pedig rezzenéstelen arccal koncentráltak. Talán néhány év múlva látni fogom őket a tévéképernyőn. Elmosolyodtam rajtuk, majd tovább álltam.

Valamelyik órának vége lett, mert az egyik előadóból özönleni kezdtek kifelé az emberek. Néhányan sietősen, szinte már rohanva igyekeztek a következő órájukra, mások ráérősen sétáltak tovább. Egyesek az ebédet emlegették, egy lánycsapat a következő vizsgáról beszélgetett, egy fiú pedig fejhallgatóját a fejére téve nyomta el a többiek ricsaját.

Olyan sokan voltak, és annyi különböző személyiség. Vajon lehet, hogy a következő áldozat közülük kerül ki?

Ahogy kiürült a terem, és szétszéledtek a diákok, ismét elcsendesedett a folyosó. Felsétáltam a következő emeletre, majd még egyre. Reméltem, hogy lassan végez Gyeowool, mert nem volt kedvem mindegyik emeletet megmászni.

Elhaladtam egy nyitott terem ajtaja előtt, ahonnét kellemes gitárhang hallatszódott ki. Megálltam a fal mellé húzódva, és türelmesen, elmélyedve hallgattam. Egészen lenyűgöző volt, kissé szomorkás, melankolikus, mint amikor odakint esni kezd az eső. Aztán egy idő után a gitár elhalkult, majd egy hangos nevetést követően egy énekhang csendült fel. Eleinte rekedtes, akadozó volt, végül kitisztult, mint az ég. Nem igazán értettem, miről szólt a dal, csak néhány hangfoszlányt hallottam, és az énekesnek csak többszöri nekifutásra sikerült kiénekelnie egy-egy hangot. Valószínűleg néhány diák épp próbát tartott, gyakorolt egy közelgő vizsgára.

Sóhajtottam egyet, végül tovább indultam.

- Hé, te ott! – Kiáltott fel valaki, én pedig kissé értetlenül fordultam hátra. – Igen, te. Hozzád beszélek.

- Hozzám? – Mutattam magamra értetlenül, miközben párszor körbenéztem. A folyosón magamon kívül senkit nem láttam.

- Hozzád, igen. Látsz valakit még itt? – Kérdezte flegmán, majd közeledni kezdett felém. – Nem mondták még neked, hogy nem illik hallgatódzni?

A fiú abból a teremből lépett ki, ahonnét az előbb még az éneklés szűrődött ki. Vajon hogy jött rá, hogy én ott voltam? Bizonyára megláthatták az árnyékomat, amikor elindultam – gondoltam magamban.

- Én nem hallgatództam, csak éppen erre sétáltam – feleltem egyszerűen.

Nem mondom, hogy nem kapott el egy kisebb szívroham, ahogy hirtelen letámadott, de ettől függetlenül nem éreztem félelmet. Ő csak egy diák volt, aki bár elég rosszarcúnak tűnt a viselkedése alapján, eltekintve a fekete ruháitól, mégis csak egy ember volt. Találkoztam már ennél rosszabbal, és hiába akart rám ijeszteni, higgadt maradtam.

- Na, persze. Ezt majd odabent megbeszéljük.

Azzal megragadta csuklómat, és maga után húzott a terembe. Próbáltam kihúzni kezem a szorításából, de ő annál erősebben szorította kezemet, így nem kapálództam.

Mire felocsúdtam, már bent is voltunk a teremben és az egyik széken ültem. Körbetekintettem, és rajta kívül még másik négy fiút pillantottam meg. Ketten az asztal tetején ültek a telefonjukat nyomkodva, és csak egy másodpercre néztek fel a képernyő mögül; egy másik épp a gitárját hangolhatta, láthatóan nem is érdekelte, mi történik körülötte; a negyedik pedig hanyagul terpeszkedett az egyik széken, egy doboz kólát iszogatva.

- Elárulná valaki, hogy mi folyik itt? – Néztem kissé értetlenül körbe.

Egyáltalán nem volt kedvem belefolyni egy tinédzserekkel teli konfliktusba, lett volna ennél fontosabb dolgom is. Ráadásul sértette a büszkeségemet, hogy nőként úgy kezeltek, mint egy darab rongyot, akit csak úgy ide-oda rángathatnak.

Nem éreztem félelmet, és arra gondoltam, ez vajon normális? Rendben van, hogy van képességem, de ettől függetlenül öt idegen srác vesz körbe, és ki tudja, mit akarnak tőlem. Engem pedig ez inkább bosszant, semmint berezelnék tőle. Vajon a képességemnek hála most már félni sem fogok ilyen helyzetekben?

- Ezt inkább mi kérdeznénk: mégis mi jogon hallgatózol utánunk? Ha nem tudnád, ez a személyiség jogok megsértése – förmedt rám az a srác, aki berángatott ide.

- Hogy… mi? Személyiségi jogok megsértése? Mégis miért? Nem követtem el semmit, nem is láttalak titeket, és fel se vettem telefonra a dalotokat. Ha annyira félsz, hogy valaki ellopja a szerzeményeteket vagy idő előtt meghallják, talán nem nyitott ajtónál kéne énekelgetni – forgattam meg szemeimet teljesen elképedve, majd felálltam a székről. – Már megbocsássatok, de van jobb dolgom is, mint holmi tinédzserek eszementségeit hallgatni.

Megráztam fejemet, mint aki nem hiszi el, hogy ez történik vele, és már indultam is volna, de a mellettem álló srác erőteljesen visszanyomott a székre.

- Nem mész te sehová!

- Elég! – Szólalt meg hirtelen a kólát iszogató fiú, majd felhúzta magát a széken, hogy rendesen üljön. – Nem így kell bánni egy hölggyel.

Intett a barátjának, hogy ezt hagyja rá, aki kelletlenül, de arrébb vonult. A bejártai ajtóhoz sétált, és a falnak dőlve figyelt minket.

- Új vagy még az iskolában, ugye? – Kérdezte mosolyogva, én pedig csak összezavarodva néztem rá. – A ruhádból gondolom. Nincs rajtad egyenruha. Gondolom, most iratkoztál be.

Halványan elmosolyodtam, már-már kissé elnevettem magam. Valahogy olyan nevetségesnek tűnt a helyzet. Nem elég, hogy diáknak néznek, de még keménykedni is próbálnak velem. Ha tudnák, hogy ki vagyok…

- Nem, mellé lőttél. Nem vagyok diák.

- Akkor biztosan rajongó vagy – jelentette ki határozottan.

- Rajongó? Én? – Nagyokat pislogva néztem rá. – Azt se tudom, kik vagytok.

- Persze. Minden rajongó ezt mondja – csóválta meg fejét félszeg mosollyal az arcán, majd megitta az utolsó korty kólát, összenyomta a dobozt, és egy laza mozdulattal a kukába dobta. – Mit adsz a hallgatásodért cserébe?

Hangja hirtelen komollyá és félelmetessé vált, sötétbarna szemeit, melyeket fekete szemfesték ölelt körbe rám villantotta. Olyan ismerős volt a tekintete, de nem tudtam volna megmondani, honnan. Mindenesetre nem törődtem vele, helyette hangos nevetésben törtem ki.

- Tessék? Hogy mit adok miért?

Kívülről talán úgy tűnhettem, mintha megőrültem volna, de valójában tényleg jól szórakoztam. Még mindig nem tudtam elhinni, hogy egy csapat fiatal fiú engem fenyeget.

- Hallgatództál. Gyűlölöm, ha valaki az engedélyem nélkül a dalainkat hallgatja. Ezért meg kell fizetned. Szóval mit adsz a hallgatásodért cserébe?

- Miért kéne bármit is adnom? Azt se tudom, kik vagytok. És mi van, ha nem adok semmit? – Tettem fel a kérdést szemtelenül.

- Eléggé beszédes vagy, ahhoz képest, hogy nem vagy valami előnyös helyzetben – jegyezte meg gonosz mosollyal az arcán.

- Most azt akarod mondani, hogy nőként nincs esélyem ellenetek? Meglehet, hogy nem tudok jól verekedni, de egyáltalán nem ismersz engem.

- Ez most valami fenyegetés akar lenni a részedről? – Húzta ki magát a széken, kezével feketére festett hajába túrva.

Szemeit továbbra se vette le rólam, úgy szuggerált, mintha azt hinné, ettől megijedek, vagy minimum zavarba jövök. De nem volt rám hatással. Azóta nem tudott semmi ilyen megijeszteni, amióta a nevelő szüleim szemébe néztem, amikor megöltem őket.

- Én nem fenyegetek senkit, csak úgy megjegyeztem – vontam vállat. – Nem hiszem, hogy van miről beszélnünk, szóval, ha megbocsátotok…

Azzal másodszor is felálltam a székből, hogy végül távozhassak, de ezúttal se jártam sikerrel:

- Utoljára kérdezem meg: mit adsz a hallgatásodért cserébe, Park Minseo?

A nevem hallatán lemerevedtem, és egy rövid pillanatig végigcikázott a hátamon a hideg rémület, de ahogy jött, úgy tova is szállt. Mégis ki ő, hogy tudja a nevem? Ha tudja a nevem, vajon tudja azt is, hogy ki vagyok valójában?

Arra jutottam, ha tudná, hogy ki vagyok, nem beszélne így velem. Elgondolkodtam, vajon nem természetfelettiek-e, de az érzéseim azt súgták, hogy ha így lenne, nem egy iskolában rontanák a levegőt.

Lassan megfordultam és mélyen a szemeibe néztem. Se ő, se a többiek nem voltak többek egyszerű diákoknál. Lehet, hogy az iskolában imádták őket a tehetségük miatt és talán emiatt volt ekkora bátorságuk, és lehet, hogy egyeseket meg tudtak félemlíteni, de én nem tartoztam közéjük. Még ha jelenleg a képességem nem is működött, vagy ha tudták is volna, ki vagyok, akkor is hiba lett volna velem ujjat húzni, mert a saját életükkel játszottak.

Vettem egy nagy levegőt, és halványan elmosolyodtam. Valószínűleg onnan tudhatták a nevemet, hogy amikor bejöttünk az iskolába, be kellett írnunk magunkat egy füzetbe, ahová a látogatókat jegyzetelték. Mivel nem volt nekünk semmiféle igazolványunk, amivel igazolhattuk volna, hogy valakinek a szülei, testvérei vagy valamilyen rokonai vagyunk, ezért meg kellett adnunk néhány adatunkat. Nem találkoztam még ilyen rendszerrel, de ha egyszer a jövő hírességei, hatalmas pénzforrásai kerülnek innen ki, akkor muszáj védeni őket.

Biztosan hamar híre ment, hogy két idegen lány tért be az iskolába, talán sokan azt hihették, valamelyik ügynökség fejesei vagyunk Gyeowoollal, főleg, miután személyesen az igazgatót is megkerestük.

- Neked pedig nem kellene illetlenül viselkednek egy idegennel, mert a végén még megjárod… Park-Seong-Hwa – ejtettem ki nevét lassan, hangsúlyozva mindegyik szótagot.

Seonghwa arca hirtelen döbbenté vált, és bár legszívesebben feltette volna a kérdést, mégis honnan tudom, ki ő, nem mondott semmit. Gyorsan visszavette magára megszokott álarcát, a semleges, de kacéran mosolygó arcát, és úgy nézett rám.

Győzedelmesen elmosolyodtam, hogy sikerült megfognom őt. Kicsit az volt az érzésem, hogy ragadt rám valami Gyeowool nyomozói képességéből.

Mielőtt Seonghwa bármit mondhatott volna, Gyeowool is betoppant. Az ajtóban ácsorgó fiú meglátva őt egyből akcióba lendült, de Gyeowool gyorsabb volt nála, és egy mozdulattal kicsavarva a karját a földre küldte.

- Azt hiszem, megtaláltad, akit kerestünk – bólintott elismerősen, majd a földön fetrengő fiúhoz fordult. – Ne mocorogj, különben a saját karod fogod eltörni.

 - Igen, megtaláltam. Csak éppen azt hiszi, szórakozni jöttünk, és nem fogja fel a helyzet súlyosságát.

- Az nagy hiba. Pedig csak pár kérdésre kellene válaszolni.

- Nem fogok semmire válaszolni.

- Nagy kár. Könnyebb lenne itt elintézni, de ha akarod, bemehetünk a rendőrségre is.

- A rendőrségre? – Kérdezte értetlenül.

- Igen. Miért, mit gondoltál, kik vagyunk? Rajongók? – Forgatta meg szemeit Gyeowool, majd folytatta: - A rendőrségtől jöttünk és lenne pár kérdésünk hozzád.

Seonghwa egy ideig még ücsörgött a széken, majd lassú mozdulatokkal felkelt, és zsebre dugott kézzel nézett ránk.

- Tekintve, hogy nem vagytok rendőrruhában és nincs nálatok jelvény, így valószínűleg nem vagytok rendőrök, hacsak nem civilként jöttetek ide. De ha azok is vagytok, ha nem, nekem édes mindegy. Ebben az iskolában nekem van hatalmam és én mondom meg, mi hogyan lesz.

Tartott egy kis hatásszünetet, majd folytatta:

 - A kedves kolleginája hallgatózott, és ezt nem tűröm el. Egy feltétellel ússzátok ezt meg: ha eljöttök a ma esti koncertünkre.

 - Miért kéne nekünk elmenni egy gyerekbanda koncertjére? – Hangomon érezni lehetett, hogy egyre ingerültebb leszek. Kezdtem elveszíteni a türelmemet, és idegesített, ahogy ez a gyerek szórakozik velünk.

Seonghwa az asztalról elvett egy szórólapot, amin a ma esti fellépésüket hirdették. Odasétált elém, majd a kezembe nyomta a papírlapot. Nem néztem rá, a tekintetemet végig rajta tartottam.

 Egy ideig farkasszemet néztünk egymással, aminek Gyeowool vetett véget. Kivette a kezéből a lapot, majd vetett rá egy pillantást.

- Rendben, áll az alku. Ott leszünk.

 Ebben a pillanatban délután hármat ütött az idő, és az egész iskolában megszólaltak az órák végét jelző csengők. A folyosókat pillanatok alatt ellepték a diákok.

Gyeowool megbökte a kezemet, miközben elindult hátrafelé.

Seonghwával megszakítottuk a szemkontaktust, de mielőtt hátat fordítottam volna, még odahajolt és a fülembe suttogott:

- Lehet, hogy nem tudom, hogy ki vagy pontosan, de neked sincs fogalmad rólam. Ha kíváncsi vagy, ma este a koncert után beszélhetünk erről.

Elmosolyodott, majd kikerülve engem elhagyta a termet. A többiek követték, én pedig az ajtóból figyeltem, ahogy alakjuk teljesen elveszik a tömegben.