*Ajánlott zene: SHINee - Nightmare*
Teljesen lemeredve álltam egy helyben, és bámultam a kézfejre. Nem azért, mert valóban annyira sokkolt a látvány, hiszen láttam már ennél durvábbat is. Mindez csak színjáték volt, hiszen egy átlagember mégis hogyan reagált volna erre? Pánikba esik és sikítozik, mint a legtöbben, vagy annyira megijed, hogy meg sem mer mozdulni. Az utóbbi nekem jobban ment, így hagytam, hogy kollégám remegve belém karoljon, és elkísérjen a személyzeti részre.
- Jól vagy, Minseo? Kérsz vizet? Szeretnél leülni? Rettenetesen sápadt vagy – beszélt hozzám megállás nélkül, és egy vizes ronggyal törölgetni kezdte az arcomat és véres kezemet. Inkább magát próbálta nyugtatni ezzel a cselekvéssel, semmint engem.
- P-persze – feleltem szakadozva, és pislogtam párat, mint aki alig bír magához térni.
Miközben játszottam a rémült kislányt, felvettem Hyunseunggal a képzeletbeli kapcsolatunkat, és értesítettem arról, hogy valami történt az üzletben.
Nem sokkal később hallottam is a szirénázó hangokat, és amikor minket is kikísértek a boltból, már nem egy rendőr és mentőautó állt az utcán. Az emberek odacsődültek az üzlet elé, amit a rendőrség egy sárga szalaggal igyekezett elkeríteni. Odabent megkezdődött a helyszínelés, én pedig még elkaptam Hyunseung tekintetét, aki épp az alakváltó rendőrfőnökkel vizsgálgatta a tetthely körülményeit.
Valamelyest dühített, hogy én magam nem lehetek ott. Szerettem volna én is jobban szemügyre venni azt a testrészt, megtudni, hogy vajon anyukámé-e vagy sem, esetleg hogy van-e még másik elrejtve az üzletben, de jelenleg nem tehettem semmit. Én most a szegény lány voltam, aki ráakadt erre a szörnyűségre, és akit ez annyira megviselt.
Két mentős is odajött hozzám, adtak nekem egy pokrócot, és feltettek pár kérdést, de megnyugtattam őket, hogy rendben vagyok, nincs szükségem semmiféle kezelésre, de ha úgy is érzem, mindenképpen felkeresek egy orvost. Ezután a rendőröknek meséltem el, mi történt pontosan, de mivel semmi jelentőségteljessel nem tudtam szolgálni, így nem faggattak sokáig.
A tömeg egyre csak nagyobb lett, én pedig igyekeztem elvegyülni, és lassan kihátrálni onnan. Már az utolsó sorokban álltam, amikor valaki megállt mellettem. A szőke hajfürtökből tudtam, hogy Gyeowool az.
- Jól vagy, kicsike? – Kérdezte, és lábujjhegyre állva próbált átlátni a tömegen, mert nem éppen a magasságáról volt híres.
- Persze. Tudod, hogy ez semmiség – jegyeztem meg anélkül, hogy ránéztem volna.
- Ahh, nem látni semmit. Közelebb kéne menni.
- Menj csak.
Gyeowool erőteljesen igyekezett előre nyomulni, de miután látta, hogy ez nem vezet sokra, csalódottan abbahagyta a mozgolódást. Mivel nekem sem állt szándékomban egy lépést se tenni, végül felém fordult és gyanakodva végigmért.
-Te nem vagy kíváncsi?
- De. De esélytelen, hogy most oda bejussunk. Majd este visszajövök – feleltem, és fázósan összehúztam magamon a plédet, de még mindig nem néztem rá.
- Akarod mondani, visszajövünk – javított ki, amin halványan elmosolyodtam. – De nem akarok csak így itt ácsorogni, ez nem izgalmas. Utálom Hyunseungot, amiért sose engedi, hogy az események közepébe csöppenjek.
Gyeowool durcásan felfújta az arcát, és mérgesen pásztázta a tömeget, de babaarca miatt ez inkább aranyosnak tűnt, semmint ijesztőnek. Még mindig nehezen tudtam megérteni, hogy lehet valakinek ennyire gyerekes arca, és hogy mennyire nevetségesen hat emellett a bőrszerkója, amit ezúttal se hagyott otthon.
Arra gondoltam, hogy bár nem ismerjük egymást, de egy közös biztos van bennünk: mindketten szeretjük a dolgokat saját szemünkkel látni.
- Tudod, nekem van egy ötletem – kaptam rá tekintetem, mire ő csak felvont szemöldökkel nézett rám. – Ha ott bent van egy kézfej, akkor valószínűleg a holttest vagy egészben, vagy darabokban, de itt lehet a közelben. Szerintem szétnézhetnénk, mielőtt ez a rendőröknek is eszébe jutna.
Gyeowool pillanatok alatt szélesen elvigyorodott, majd megragadta karomat, és egyenesen kihúzott a tömegből.
- Azt hiszem, mi igazán jóban leszünk, ha így haladunk.
Átsétáltunk az út túloldalára, mintha csak járókelők lennénk, majd hatalmas kerülőt téve megközelítettük az üzlet hátsó kijáratát. A szűk kis utca afféle szemétlerakodó helyként szolgált, ugyanis a környező ruhaboltok, a mellettünk lévő pékség és diszkont mind ide dobálta a felgyülemlett hulladékot.
Eléggé orrfacsaró szag terjengett a levegőben. Bár tél volt, de a délutáni órákban, mint most is, a bűz valahogy sokkal erősebbnek hatott. Az épületek, melyek körbe határolták ezt a kis utcát, nem sok fényt engedtek be.
- Kétlem, hogy találunk itt valamit. Szerintem célszerűbb lenne megnézni a közelben lévő többi ilyen szemétlerakót – jegyezte meg Gyeowool, mögöttem sétálva, miközben hátrafelé tekintgetett.
- Hidd el, ha van még testrész, az itt lesz, nem máshol – mondtam határozottan, miközben elkezdtem kutakodni a hatalmas szemeteszsákok között. Gyeowool fintorogva nézte tevékenykedésemet. – Most mi az? Segíthetnél, hogy hamarabb végezzünk.
- Miből gondolod, hogy lesz itt valami? Ha megölsz valakit, a leghülyébb dolog, ha a hullát a közelben hagyod – jegyezte meg, majd erőt véve magán, de feltűrte kabátja ujját, és nekiállt keresgélni.
- Ez igaz, de azt a kézfejet nem levágták, hanem letépték a helyéről. Felismerhetetlenségig roncsolódott, úgy nézett ki, mint egy darab hús, amit egy kutya már megrágott. Az illetőt nem feldarabolták, hanem szabályosan széttéphették. Ha ez így van, nem valószínű, hogy a tettes azzal vesződött, hogy máshol rejtse el.
- Azt akarod mondani, hogy valaki táplálkozott az áldozatból?
- Azt.
- Igazad van – kapta fel hirtelen a fejét Gyeowool, és elindult az egyik szemetes felé. – Vérszagot érzek.
Követtem őt. A földön néhány vércseppet pillantottunk meg, majd közelebb érve az egyik szeméttárolóhoz, egyre sűrűbb és több vértócsa jelent meg. Felnyitottuk a szemetest, és nem tudtam eldönteni, hogy a szagtól, vagy a látottaktól támadt hirtelen hányingerem.
Ott volt bent, a szeméttengerben a széttépett holttest, már legalábbis ami megmaradt belőle. A csontokat, a hajcsomókat és a vastagbelet egyértelműen láttam, de a ragacsos, nyúlós belső szervek úgy tekeredtek és keveredtek össze, mint az eper és málnafagyi – ránézésre nem lehetett megállapítani, melyik melyik.
Elfordultam és öklendezve távolabb húzódtam. Kivert a víz, és nagyokat lélegezve próbáltam nem elájulni, és úrrá lenni magamon.
- Hát ez… fincsi – ennyit fűzött hozzá Gyeowool, és tovább nézegette a hullát. Egyáltalán nem tűnt úgy, hogy hatással lennének rá a látottak, de nyilván tapasztaltabb volt ilyen téren, mint én.
Előkerestem a mobilomat, és felhívtam Hyunseungot, aki egyből fel is vette.
- Gyertek a hátsó kijárathoz. Megtaláltuk a kézfejhez tartozó testet.
Majd letettem. Mire Hyunseungék odaértek, Gyeowoollal elhagytuk a helyszínt. Nem akartam, hogy gyanúba keveredjek, na meg tényleg nem éreztem túl jól magam.
Hosszú percek óta sétáltunk az utcákon, amikor végre ismét beszélgetni kezdtünk. Gyeowool az egyik utcai árusnál vett magának hotteokot és azt eszegette. Igazán ínycsiklandó illata volt, de én beértem egy hűs ásványvízzel is.
- Falfehér vagy. Biztos nem kérsz enni valamit?
- Ezek után szerinted képes lennék bármit enni? – Pislogtam rá értetlenül, mire Gyeowool csak vállat rántott.
- Hát, én éppenséggel eléggé megéheztem – mutatta fel az immár üres zacskót. Egy újabb ahjummánál álltunk meg, ahol ezúttal eomuköt kért, majd tovább indultunk. - Mindenesetre szépen elintézték az illetőt.
- Az biztos. Már csak azt nem értem, hogyan került az a kézfej abba a kabátzsebbe – sóhajtottam fel, és arcomra tettem a hideg italt. Hiába voltak mínusz fokok, mégis lángolt az arcom.
- Nem is ez a fő kérdés, hanem hogy miért került oda? Vagy inkább miért tették oda? – Morfondírozott Gyeowool, de jelenleg láthatóan jobban lekötötte az étel.
- Ezt se ártana tudni. De engem jobban foglalkoztat az, hogy mégis milyen lény tehette ezt egy emberrel?
