48. rész

*Ajánlott zene: B.A.P – Badman*

https://www.youtube.com/watch?v=KLHY_7PgaV0

Nem vártam meg, míg értelmezi a szavaimat. A bejárati ajtóhoz rohantam, és már bele is ugrottam a cipőmbe.

-    Várj, Minseo, hová mész? – futott utánam Jongsuk. – Én nem hagyhatom itt Woobint, és messze vagyunk Szöultól, az autómat pedig nem adom oda!

-    Aish, tényleg! De muszáj visszamennem a kollégiumba és figyelmeztetni a többieket! Megoldottuk az egyik felét a problémánknak!

-    Oké, oké, értem, de mégis mihez akarsz kezdeni? Ettől függetlenül nem tudjuk, ki teszi mindezt.

-    Tudom, de akkor is. Innen már csak egy lépés, hogy kiderítsük ezt is!

Teljesen izgalomba jöttem ettől az egésztől. Végre jó nyomon haladtunk, és éreztem, most már nem sok kell ahhoz, hogy mindenre fény derüljön. Biztos voltam abban, ha követjük ezt az útvonalat, hamarosan megleljük a gyilkost is. Mert nem sokan lehetnek, akik ennyire vissza akarnak hozni valakit, és akik bele is vágnak ebbe. Ha valaki ilyenre vállalkozik, vagy teljesen őrült és nincs tudatában azzal, mit csinál, vagy rettentő erős és nem fél semmitől.

Mielőtt Jongsuk válaszolhatott volna, kopogtak az ajtón. Összenéztünk, majd mindkettőnk tekintete az ajtóra szegeződött. Mégis ki a franc lehet itt? Hisz… senki nem tudja, hol lakik Jongsuk.

-    Állj félre! – tátogta, én pedig visszahúzódtam a nappaliba.

Jongsuk kérdés nélkül nyitotta ki az ajtót, ahol nagy döbbenetünkre Hyunseung állt.

-    Te mit keresel itt? – fújta ki idegesen a levegőt, mire az említett csak elmosolyodott.

-    Mi van, rád hoztam a frászt? – Jongsuk válaszul megforgatta a szemeit, de továbbra sem engedte be Hyunseungot. – Egyébként Minseoért jöttem. Hol van?

-    Ne aggódj, itt vagyok! – léptem elő én is fedezékemből. – Hogy kerülsz te ide?

-    Hívtalak párszor, és mivel nem vetted fel, kiolvastam a gondolataidból, hogy hol vagy és idejöttem. Tudom, illetlenség és megszegtem a szabályomat, úgyhogy ne haragudj, Jongsuk, de ez tényleg életbevágóan fontos.

-    Miért hívtál? – kérdeztem, miközben belebújtam a kabátomba. – Bocsánat, a táskámban volt a telefonom, mi pedig a nappaliban voltunk, és nem hallottam. De már épp indulni akartam, szóval akár mehetünk is. Amúgy mi történt?

-    Rendben – állt félre az ajtóból. Ahogy kinéztem az udvarra, csak akkor vettem észre, hogy már régen besötétedett, és az égen apró csillagok vannak. Vajon mennyi lehet az idő? Jól elbeszélgettük a délutánt. - Remélem, sikerült megnyugodnod, bár azt hiszem, ennek a hírnek közel sem fogsz örülni. Ott voltam ma egész nap a kollégiumban, és… Woobin? – lepődött meg Hyunseung, mire Jongsuk is és én is egyszerre fordultunk hátra.

Woobin ott állt a nappali ajtajában, és minket figyelt. Bizonyára észrevette, hogy új ember érkezett, és azt hitte, az végre a vacsorája, de a belőle áradó erő valószínűleg visszatartotta attól, hogy rávesse magát.

-        Mi a francot keres itt Woobin? – kérdezte idegesen, és belépett volna a lakásba, de Jongsuk a mellkasánál fogva visszalökte. Értetlenül nézett rá, de állta a pillantását. – Mit jelentsen ez, Jongsuk?

-        Azt hiszem, itt az ideje távoznotok – felelte hidegen. Rám nézett, én pedig rá, és hiába mutatta magát keménynek, valójában ő is tudta, innen nincs menekvés. Lebukott Hyunseung előtt. Hazudott a legjobb barátjának éveken át, és most még nagyobb lelkiismeret-furdalása lett.

-        Te elmebeteg barom! – tört ki Hyunseung, és belépett a lakásba, majd bevágta maga mögött az ajtót. – Te feltámasztottad! Te visszahoztad az élők sorába! Jongsuk! Te hazudtál nekem és olyat tettél, amiért ki kéne, hogy nyírjalak!

Jongsuk szólásra nyitotta a száját, de mielőtt válaszolhatott volna, Hyunseung felemelte az öklét, és egy hatalmasat húzott be neki. A barna hajú srác elterült a földön, és vérző orrához kapott. Nem tudom, mi üthetett Hyunseungba, bizonyára túl sok volt benne a feszültség, amitől elborult az agya és nekiesett Jongsuknak.

Woobin befutott a nappaliba, én pedig azt se tudtam, hogyan szedjem szét a verekedő párost.

-    Hyunseung, fejezd be! – próbáltam közéjük férkőzni, de ellökött magától. – Az isten áldjon meg, Hyunseung, uralkodj már magadon!

-    Te ebbe most ne szólj bele, Minseo! – förmedt rám és úgy nézett rám, mintha elárultam volna őt. – Te tudtál róla, igaz? Ezért jöttél ide, hogy lásd Woobint? Mindketten hazudtatok nekem!

-    Az ég áldjon meg! – üvöltöttem most már én is. – Megtennéd, hogy leülsz a seggedre, és meghallgatod Jongsuk magyarázatát? Ha valaki, akkor te pont megérthetnéd, hogy miért tette, amit tett!

Hyunseung egy másodpercig elgondolkozott, majd végül bólintott, és leszállt Jongsukról. Még most is ideges volt, de legalább nem akart nekirontani a srácnak. A biztonság kedvéért közéjük álltam, hogy vissza tudjam lökni, ha esetleg mégis meggondolná magát.

-    Eltörted az orrom, te idióta! – nyögte a földön ülve Jongsuk.

-    Megérdemelted!

-    Jó, ebben igazad van – tápászkodott fel a földről. – Nézd! Én nem akartam hazudni neked! Ismersz, te voltál az egyetlen, aki tudta, hogy meleg vagyok és hogy Woobin a szerelmem! Te voltál az egyetlen, aki tudta, hogy min mentem keresztül és hogy ötszáz év után elvesztettem. Tudom, hogy hibáztam, és rohadtul bánom már, de… ő Woobin.

-    Ez nem elég, Jongsuk. Mégis hány embert öltél meg? Hány ártatlan lelket? Van fogalmad róla, nekik mekkora fájdalmat okoztál? Hány gyermek veszítette el a szüleit, a családját, hány fiatal élete értelmét? Ugyanazt tetted velük, mint ami veled megtörtént. Ugyanakkora fájdalmat okoztál nekik, mint amit te éreztél. És megérte? Te sem vagy jobb náluk, Jongsuk!

-    A francba is, Hyunseung! Ne kínozz ilyenekkel! Én is pontosan tudom, hogy mit tettem és hogy kurvára visszaéltem az erőmmel! Azt hiszed, büszke vagyok erre? Én csak szerelmes voltam és megőrültem a hiányától. Mégis mit kellett volna tennem? Ha Minseo meghalna, te nem próbálnád meg visszahozni?

-    Nem, mert tudom, hogy nem akarná.

-    Akkor most nézz rá Minseora, és utána válaszolj! Ha nem létezne többé, ha nem érinthetnéd, ha nem látnád… megpróbálnád visszahozni? Tudnál élni nélküle? Gondolj bele, mit tennél, ha itt és most egyszer csak meghalna. Érted már, én miért tettem?

Hyunseung nem felelt, csak rám nézett, homlokát összeráncolva és tetőtől talpig végigmért, miközben próbálta elképzelni, milyen lenne nélkülem. Ahogy néztem az arcát, szinte láttam, hogy már csupán a gondolat is fájdalmas számára. Megrázta a fejét, és felsóhajtott.

-    Ne haragudj, én… - kezdett volna bele, de Jongsuk leintette.

-    Nem kell bocsánatot kérned, természetes, hogy így reagáltál. Hazudtam neked, pedig ha valaki, hát te pont nem érdemelted meg. El akartam mondani, el is mondtam volna hamarosan, de… rosszkor jöttél ide.

-    Jongsuk, ennek véget kell…

-    Tudom, tudom. Minseoval erről beszéltünk egész nap. Elmondtam neki nemrég, éppen ezért akarta látni Woobint. Na, meg persze, mert még nem látott zombit. Úgyhogy rá semmiképpen se haragudj. Én vontam bele ebbe az egészbe, nem ő tehet róla – az egyik szekrényhez lépett, majd elővett egy törölközőt, hogy elállítsa a vérzést. – Akarsz még valamit tudni?

-    Mégis mióta van életben Woobin?

-    Csaknem tíz éve.

-    Óh, édes istenem. Te nem vagy normális. Meg kéne, hogy öljelek, ugye tudod? De azért nem fogom ezt tenni, mert ha élsz, akkor jobban szenvedsz.

-    A francokat! Azért nem ölsz meg, mert a barátod vagyok, és nem akarsz holtan látni.

Jongsuk leült a kanapéra, még mindig az orrát törölgetve, Hyunseung hátrasimította szemébe lógó tincseit, majd pedig a falnak támaszkodott és nagyokat sóhajtott. Én meg álltam ott, és hol az egyiküket néztem, hol a másikjukat.

-    Most akkor kibékültetek? – kérdeztem értetlenül.

-    Nem – rázta meg a fejét Hyunseung – De már nem akarom letépni a fejét. Viszont emiatt még el fogok számolni vele.

-    Jó, rendben. Akkor most már megszólalhatok én is?

-    Persze.

-    Jongsuk hibát követett el, ezzel szerintem mindannyian egyetértünk, és ezt a problémát majd később megoldjátok, de most előbb meg kell akadályoznunk, hogy még egy ilyen bekövetkezzen.

-    Hogyan? – kapta felém a fejét Hyunseung, és értetlenül meredt rám.

-    Ha Jongsuk nem teszi meg ezt, azt hiszem, sosem jövök rá, mi folyik a kollégiumban. Ott is embereket gyilkolnak, és azt hiszem, pont erre megy ki az egész. Valakit fel akarnak támasztani. Nem tudom, ki és miért és kicsodát, de mivel az illető természetfeletti, ezért nagy valószínűséggel ez a célja. Én nem tudom, hány embert kell megölnie, hogy sikerüljön, bizonyára számít az is, hogy az illető hány éve halott, de még csak kilencen haltak meg, ergo még meg tudjuk akadályozni. Kivéve, ha korábban nem ölt meg másokat is.

-    Tíz… a halottak száma most már tíz.

-    Mi? Mit beszélsz?

-    Ezért jöttem ide, ezt akartam elmondani. Ma valakit megöltek megint úgy, hogy én egész nap ott voltam. Azt hiszem, ez volt az, ami annyira felhúzott, és emiatt ütöttem meg Jongsukot. Bárki is a tettes, ha én nem vettem észre, hogy mi történik, akkor az illető igen erős lehet.

-    Hogy mi? Uramisten! – kaptam a szám elé a kezem. Alig akartam elhinni, hogy megint megtörtént. Le kellett ülnöm, különben biztosan összeestem volna a sokktól. – Ki volt az? És mi történt vele?

-    Egy tizenhat éves lány, Hyorin. Valaki felgyújtotta a szobában.

-    Hogy mit csinált? Fel… felgyújtotta?

-    Igen, pontosan.

-    Mondd, kérlek, hogy bezárták a kollégiumot ezek után!

-    Nem, sajnos nem. Minden folyik tovább úgy, ahogy. Azt hiszem, a gyilkos tudja, hogy nyomozunk utána és ez egy figyelmeztetés akart lenni, hogy álljunk le, mert ő bármire képes.

-    Ezt nem hiszem el… Ez… én erre nem tudok mit mondani. Felgyújtotta és… ez… úristen. Miért ilyen ismerős nekem Hyorin neve?

-    Sora mesélhetett neked róla, ugyanis a szobatársa volt.

-    Tessék? Sora szobatársa? Ő jól van? Hol van most?

-        Eungyeol elvitte hozzánk, úgyhogy azt hiszem, jobb lesz, ha most megyünk. Szüksége van rád.

-        Oké, rendben. Azonnal menjünk!

Felpattantam, és egy gyors búcsú után távoztunk Hyunseunggal.

47. rész

 *Ajánlott zene: Jonghyun - Crazy (Guilty pleasure)*

https://www.youtube.com/watch?v=6yIDkbbdOoE&feature=youtu.be

Bármennyire is hangzott betegesnek és morbidnak, amit mondott, én teljesen meg tudtam érteni. Hogy a fenébe ne érthettem volna meg, mikor ott ült a nappaliban az az ember, akit ötszáz évig szeretett, és úgy tologatta a kisautókat, mint egy öt éves kisgyerek? Minden, amit tett Jongsuk, érthető volt és becsültem benne, hogy tisztában van a helyzete súlyosságával. Ha nem látta volna be, hogy hibázott, akkor lett volna baj. De ő pontosan tudta, mit tett és emiatt bűntudata volt, ám ennek ellenére képtelen volt elengedni Woobint.

Jongsuk csak nagyot sóhajtott, majd visszament a konyhába, és egy üveg sörrel a kezében tért vissza. Levetette magát a kanapéra, belekortyolt az alkoholba és onnan csodálta Woobint. Hosszú percekig álltam a nappali bejáratában, és figyeltem. Fogalmam sem volt, mit mondjak, vagy mit csináljak, és hogy mi lenne a helyes. Jongsuk évek óta magába fojtotta mindezt, és én voltam az, akinek megnyílt. Hogy miért pont én, azt nem tudtam, és ahogy végignéztem rajta, neki sem volt fogalma erről. Mindenesetre jól esett neki, hogy végre kimondhatta ezeket a szavakat, ám így sem lett könnyebb. Válaszokat várt, azt akarta, hogy én döntsem el, mit tegyen, azt akarta, konkrét feleletet adjak, bármi is lesz az. De sajnos én sem tudtam, mi lenne a legideálisabb megoldás.

Lassú léptekkel indultam meg, egyenesen Woobin felé. Nem tudtam, mit tegyek, de valamit cselekednem kellett. Leültem Woobin mellé, és a kezembe vettem az egyik autót.

-      Játszhatok én is? – mosolyogtam rá, mire ő csak bólintott, és még egy autót a kezembe adott.

Figyeltem Woobin minden mozdulatát, és alig akartam elhinni, hogy ő tényleg egy élőhalott. Nem különbözött senkitől, egyáltalán nem látszódott rajta, hogy lenne vele valami. Mégis… a tudat, hogy itt kell leélni hátralevő életét, hogy örökre ilyen szörnyű sors vár rá, ijesztő volt. Sajnáltam őt is, és Jongsukot is. Ez egy nem mindennapi szerelmi történet volt, és nem akartam, hogy ennek valaha vége szakadjon.

-      Tudom, mit szeretnél hallani, Jongsuk – szólaltam meg, miközben Woobin tökéletes arcát néztem. Sehol semmi bőrhiba, puha és sima, élettel teli és fehér. A szemei mély barnák, csillognak, mintha élnének, pedig valójában halott. – Azt akarod, hogy hozzam vissza az élők sorába. Azt akarod, hogy ismét olyan legyen, mint régen, hogy érezzen, és emlékezzen, és ne kelljen embereket ennie ahhoz, hogy éljen. Ezt akarod, ugye?

Nem felelt, de tudtam, hogy ezt akarja. Mi mást akart volna? Ez volt az egyetlen megoldás, ami mindkettejüknek jó. Ami mindenkinek jó. Csakhogy erre senki nem képes. Mégis hogyan lehetne egy (élő)halottat újból feltámasztani?

Könnybe lábadt a szemem, ahogy néztem Woobin arcát. Ismét lezajlott bennem, amit Jongsuk mondott, hogy ötszáz éve szereti, hogy mennyire boldog vele és hogy nem képes elengedni. Ha elveszíteném Hyunseungot… én is mindent megtennék, hogy visszahozzam. Addig keresném a módot, amíg újra élő nem lesz, és nem kapom vissza.

Hátrapillantottam a vállam felett, és Jongsukra néztem. Csak meredt előre, üveges tekintettel, mintha nem is élne. Csak egy pontot nézett valahol a távolban, miközben a sörösüveget egy ismeretlen ritmusra mozgatta kezében. Meggyötört volt, és elkeseredett. Szomorú és tanácstalan. Üres és kétségbeesett. Belefáradt az örökös vigyázásba. Belefáradt abba, hogy Woobint ápolja. Valahol legbelül ő is tudta, hogy nem mehet ez így tovább, és hogy valójában nem is boldog. Azt hitte, ha visszahozza, minden olyan lesz, mint előtte, és talán eleinte így is volt, most már azonban inkább fárasztó, mintsem örömteljes. Csak ezt egyelőre még ő sem merte bevallani magának.

Visszanéztem Woobinra, aki most az építőkockákat vette elő, és a kezembe nyomta őket, hogy segítsek neki építeni. Miközben egymás után, felváltva rakosgattuk a kockákat, megszólaltam:

-      Visszahozom őt neked, Jongsuk.

Hallottam, ahogy megnyikordul a kanapé, és szinte éreztem, ahogy döbbent tekintete lyukat éget belém.

-      Te-tessék?

-      Visszahozom őt, Jongsuk. Nem tudom, hogyan és miként, mikor és erre mennyit kell várnod, de visszahozom. Ismét élni fog, és olyan lesz, mint régen.

-      De Minseo… ezt...

-      Így lesz, Jongsuk! Nem bírom nézni, ahogy szenvedsz. Nem bírom nézni, ahogy ez történik veletek. A barátom vagy, és megígértem, hogy megoldom a helyzeteteket. És rajtatok csak az segíthet, ha Woobin ismét élni fog.

-      Minseo, én…

-      Ne mondj semmit! Tudom, mit akarok. Visszahozom neked! – feleltem, és ezzel lezártnak tekintettem a témát. Fogalmam sem volt, miért ígértem a lehetetlent, de akkor és úgy muszáj volt ezt mondanom.

Mert Jongsuk számára akkor nem maradt semmi, csak a remény. Mert ő csak remélhette, hogy valaha visszakapja szeretett párját. Még ha tudtuk is mindketten, hogy ez csak egy üres ígéret, akkor és ott, azokban a percekben mindketten elhittük.

Miután Woobinnal felépítettünk egy hatalmas tornyot a kockákból, elzsibbadt végtagjaimat kinyújtóztattam és Jongsuk mellé ültem a kanapén. Átnyújtott egy bögre, meleg teát és két szendvicset is, majd mindketten Woobint figyeltük, ahogy ezúttal egy számítógépes játékkal kezd el játszani.

-      Mesélj nekem róla, Jongsuk! – kértem két falat között, de nem néztem rá.

Jongsuk csak felsóhajtott, és böfögött egyet.

-      Nincs mit mondanom. Nem hiszem, hogy pont egy meleg pár szerelmi kalandja érdekelne. Az túl nyálas lenne.

-      Jó, ebben igazad van, tényleg nem vagyok kíváncsi a megismerkedésetekre. De arra már inkább, hogy mégis hogyan nem buktatok le ennyi éven át?

-      Könnyen és egyszerűen: figyeltünk, hogy ne bukjunk le. Nyilvános helyen sosem mutatkoztunk. Többnyire ebben a házban éltünk, egész életünkben. Látod, milyen kicsi falu, akkoriban alig laktak itt. Ez a ház volt az első, amit mi ketten építettünk. Ide akármikor elvonulhattunk, és senkit nem érdekelt, mit művelünk. Aztán, amikor huzamosabb időt töltöttünk valahol messze innét, Woobin szülőhelyén, betelepültek ide az emberek. Mikor visszatértünk, már nem voltunk egyedül. De ez nem riasztott el minket. Woobinnak volt egy egyfajta különleges képessége. Tudott embereket irányítani. Ez sok vámpírban megvan, kiben erősebben, kiben kevésbé. Woobinban nem sok volt, de épp annyi, hogy ezt a falut tudja irányítani. Mármint abban az értelemben irányítani, hogy ne gyanakodjanak arra, hogy mi együtt vagyunk, és ha láttak minket kézen fogva, vagy elcsattant egy csók vagy egy érintés az utcán, akkor ő el tudta intézni, hogy ezt elfelejtsék, vagy ne vegyenek tudomást róla. Mi pedig boldogok voltunk, és ez bőven elég volt – a végén elmosolyodott, ahogy felidéződtek benne azok a kellemes napok, én pedig örültem, hogy végre megtelik az arca élettel.

-      És miért halt meg Woobin? Mi történt vele?

-      Volt egy kisebb csata, és ott vesztette életét. Ezért is dühít annyira, hogy meghalt. Ha lebukunk, vagy valami szabályt megsért, akkor lehet, nem tettem volna ezt és azt mondom, joggal halt meg. De hogy egy értelmetlen harcban, teljesen értelmetlenül haljon meg… ezt nem tudtam feldolgozni.

Míg megettem a maradék szendvicsemet, és megittam az utolsó korty teámat, nem válaszoltam. Miután letettem az asztalra a tányért és a bögrét, végre Jongsukra emeltem tekintetem:

-      Mivel hoztad vissza az élők sorába?

-      Ne kérd, hogy elmondjam - Jongsuk már sokadjára nézett rám meglepetten és rázta meg fejét.

-      Tudnom kell róla. Ha vissza akarom hozni őt neked, tudnom kell, mit tettél, mibe kezdtél bele.

Nem felelt. Én pedig nem nyaggattam. Tudtam, hogy el fogja mondani perceken belül. Ez volt az utolsó, ami nyomta a lelkét, talán ez volt az, ami a legjobban bántotta, és biztos voltam abban, hogyha eddig eljutottunk, akkor végül teljesen meg fog törni.

-      Hazudtam neked, mikor azt mondtam, hogy tűz ütött ki és ez pusztította el a falut – szólalt meg percek múltán. – Illetve ez tényleg így volt, csak azt nem tettem hozzá, hogy én égettem porrá dühömben.

-      Micsoda?

-      Mikor megtudtam, hogy Woobin meghalt, nem tudtam uralkodni az érzéseimen. Ki voltam bukva, nem tudtam gyászolni, mert túlságosan fájt. Haragudtam mindenkire, az egész világra, emiatt pedig felgyújtottam mindent, ami itt volt. Az emberek nagy része megmenekült, de sokan meghaltak.

-      Mi köze ennek ahhoz, hogy Woobint feltámasztottad?

-      Amikor meghalt, és felgyújtottam a falut, azzal telt el egy csomó évem, hogy utazgattam a világban, és próbáltam megtalálni a módot arra, hogy visszahozzam. Isten tudja már hol és ki mondta, de a fülembe jutott, hogyha sok élő ember életét elvesszük, akkor azzal vissza tudunk hozni egy halottat a világba. Persze, akkor még nem tudtam arról, hogy ez milyen következményekkel jár, hogy nem fog emlékezni, és hogy nem lesznek érzései, de akkor nem is érdekelt volna, ha tudom. Csak az számított, hogy ismét lássam. Mivel fontos, hogy ezeket az embereket egy helyen vagy legalábbis közel egymáshoz öljük meg, visszatértem ide és öldökölni kezdtem. Elfogtam az embereket, és sorban végeztem velük.

-      Mégis… hány emberrel végeztél? – rökönyödtem meg, és hangomból tisztán érezni lehetett a döbbenetet.

-      Sokkal. Nagyon sokkal… Több százzal… talán ezrekkel. Nem tudom, nem számoltam, én csak öltem és öltem, újra és újra, miközben napról napra láttam, hogy Woobin alakja ismét emberi formát ölt.

-      Jongsuk…

-      Igen, tudom, borzalmas és nincs semmi mentségem a tettemre. Megbántam, hidd el. Úgy értem, sajnálom az embereket, akikkel végeztem, mert nem érdemelték meg, de… kellett Woobin. És akkor megszállott lettem. Akkor nem voltam önmagam. Most… azt hiszem, ha most történne, akkor nem tenném meg. De akkor nem voltam tiszta, nem láttam semmit tisztán, és mindegy, kiket öltem meg, csak az volt a fontos, hogy meghaljanak. Szörnyű ember vagyok, Minseo, és én ezt tudom magamról, és fogalmam sincs, hogyan tudok így élni.

-      Jongsuk…

-      Nem, nem kell mondanod semmit. Ha ezekután elítélsz, és nem akarsz a barátom lenni, megértem, és ki fogok lépni az életedből. Kedves vagy velem és megértő, pedig nem érdemlem meg, és… - ha nem ütöm meg a vállát, biztosan folytatja tovább az áradozást, de ennek most nem volt itt az ideje. – Most meg mi van?

-      Az, hogy most is ugyanez történik – feleltem neki teljesen izgatottan.

-      Mi? Mi van? Nem értelek.

-      Azt mondtad, hogy úgy hoztad vissza Woobint, hogy megöltél egy csomó embert ugyanazon a helyen.

-      Igen. És?

-      Most ugyanez megtörténik a kollégiumban – mondtam, és abban a pillanatban felpattantam a kanapéról. - Jongsuk, valaki fel akar támasztani egy halottat!

 

46. rész

*Ajánlott zene: Bang Yongguk & Yang Yoseob – I remember*

https://www.youtube.com/watch?v=DHTvxCWKyEo

Fogalmam sincs merre lehettünk helyileg, mert miközben utaztunk, nem figyeltem a körülöttünk lévő tájakat. Amit megállapíthattam az az volt, hogy valahol jó messze lehettünk Szöultól, egy elhagyatott faluban, ahol bizony Jongsuk ép és egészséges házán kívül nem volt más, csak leégett épületek, és rengeteg hamu.

-      Még mielőtt kérdeznéd, nem én műveltem ezt a környékkel. Évtizedekkel ezelőtt tűz ütött ki, és leégett az egész város, az itteniek pedig vagy meghaltak, vagy sikerült elmenekülniük. Azt hiszem, nem is találhattam volna más menedéket magunknak – magyarázta meg, miért is lakik itt pontosan, én pedig nem vitatkoztam vele. Borzalmas volt a hely, ijesztő és kísérteties, de valóban nem lett volna jobb búvóhely számukra. Ide senki nem fog már jönni.

Jongsuk kinyitotta a kaput, és elindult a bejárati ajtó felé anélkül, hogy hátrapillantott volna. Követtem, és miközben a lépcsőkön haladtam, szemügyre vettem a lakását. Semmi extra nem volt benne; egy egyszintes kis vityilló volt piszkosfehér falakkal, sötétszürke tetővel. A növények, virágok, melyek a házat vették közre, fekete színben pompáztak, és büdös, égett szagot árasztottak magukból. Megálltam, és végigsimítottam az egyik fa levelein, mire azok porrá hullottak. Noha látni lehetett, hogy Jongsuk igyekezett rendbe szedni az udvart, az időhiány miatt nem igazán sikerült neki. Arra gondoltam, ha egyszer ennek vége lesz, én segítek neki és újra életet varázsolok ide.

-      Ne aggódj, csak kívülről ilyen ramaty minden, belül sokkal szebb – mosolygott rám, de még így sem tudta leplezni, hogy mennyire ideges és zavarban van. Igyekezett természetesen viselkedni, de most először engedett valakit ide, ráadásul engem, akit igazándiból nem is ismert olyan régóta.

Sóhajtottam egyet, és utána mentem. Beléptem az ajtón, ahonnét kellemes meleg áradt és rettenetesen jól esett, mert kint már kezdtem fázni. Jongsuk segített levenni a kabátomat, és felakasztotta a fogasra, ezzel is húzva az időt. Levette a cipőjét, én pedig követtem a példáját. Nem éreztem kellemetlenül magam, mert tudtam, hogy ő sokkal kényelmetlenebbül érzi magát, mint én. Nem tudtam, mire kéne számítanom, és nem is akartam erőltetni, hogy most azonnal mutassa meg Woobint. Azt a néhány percet már csak kibírom, és annyi kell Jongsuknak, hogy összeszedje magát.

-      Kérsz valamit inni? – kérdezte, miközben bement a konyhába, és a teáskannába elkezdett vizet tölteni.

-      Igen – ültem le az egyik székre – Szép a lakásod. Tényleg jobb állapotban van, mint odakint.

-      Milyen teát kérsz? Van meggyes, barackos meg vegyes gyümölcsös – mutatta felém a dobozokat, és bár szívem szerint olyan mindegy volt, mit iszok, mosolyogva az utolsót mondtam. Ismét hátat fordított és elővette a citromlevet és a cukrot is.

Épp szólásra nyitottam a számat, hogy kérdezzek valamit, de ehelyett csak egy sikoly hagyta el ajkaimat. Valami oldalról hirtelen nekem csapódott, én pedig leestem a székről és nagyot csattanva értem talajt, miközben valami súlyos dolog nehezedett rám és nem engedte, hogy akármimet megmozdítsam.

-      Woobin, ne! – hallottam meg Jongsukot, és egy mozdulattal lelökte rólam az említett személyt. – Ő nem kaja, ő a barátom! Érted? Őt nem szabad megenned! Minseo a barátom! – magyarázta a másiknak, aki felhúzott lábakkal ült tőlem körülbelül egy méterre, és hol engem, hol pedig Jongsukot méregette.

-      Jól vagy? – nyújtotta felém a kezét Jongsuk, és segített talpra állni. – Nagyon megütötted magad?

-      Áh, nem, nem, jól vagyok – tapogattam meg a fejemet, amit ugyan sikerült elég erőteljesen bevernem.

-      Nem így akartam bemutatni Woobint, és ne aggódj, nem ilyen erőszakos, csak… - kezdett volna magyarázkodni, és láttam rajta, mennyire sajnálja és meg van ijedve, hogy esetleg kárt tett bennem, de mosolyt erőltetve arcomra, válaszoltam:

-      Semmi baj, tudom, hogy nem direkt volt. Gondolom, nem sűrűn találkozik emberekkel, és nehezen tudja kontrolálni magát. Kész a tea – tettem hozzá, mire Jongsuk odafutott a tűzhelyhez és elzárta azt.

Woobin továbbra is ott ült a földön, és engem méregetett hatalmas szemekkel, mintha csodát látna. Nagyjából úgy, ahogy a gyerekek szokták nézni az idegen arcokat. Csak éppen Woobin egy huszonöt éves, barna hajú és szemű, körülbelül száznyolcvan centiméter magas felnőtt férfi volt. Kinézetre teljesen normális, egyáltalán nem látszott rajta, hogy zombi, és hogy valójában már egyszer meghalt – olyan volt, mint minden átlagos ember. És meg kell, hogy mondjam, iszonyatosan jóképű volt.

Óvatosan visszaültem a székre, figyelve arra, hogy ne tegyek hirtelen mozdulatot, nehogy veszélyben érezze magát és ismét rám ugorjon. De semmi ilyet nem szándékozott tenni, csak továbbra is engem vizslatott, ami kezdett kicsit kétségbeejtő lenni.

-      Gyere, Woobin, te is ülj le közénk! – lépett mellé Jongsuk, és őt is felsegítette a földről, majd az asztalhoz ültette. Mindegyikünk elé tolt egy pohár teát, és csendben figyelt minket.

-      Szóval… - köszörülte meg a torkát végül – Minseo, ő itt Woobin. Woobin, ő Minseo, aki nem eledel! Bánj vele rendesen, oké?

-      Szia, Woobin! – üdvözöltem – Örülök, hogy megismerhetlek.

Woobin nem felelt, hanem az asztalon lévő sütis tálról elvett egy darabot, és felém nyújtotta.

-      Köszönöm – vettem el tőle, és elmosolyodtam, majd Jongsukra néztem. – Nem beszél, ugye?

-      Nem, sajnos nem. Nagyon ritkán tud csak, főként evés után, akkor is csak szavakat, amiknek sokszor nincs jelentősége.

-      Miket szokott enni?

-      Van a pincében egy hűtőláda, amiben rengeteg hús van lefagyasztva. Abból szokott kapni. És néha… van, mikor élő embereket hozok neki.

-      Tessék? – néztem rá ijedt tekintettel, mire csak bűnbánóan sütötte le szemeit.

-      Jól hallottad. Időnként hozok ide embereket, akiket darabokra téphet. Ha embert eszik, akkor tud csak rendesen beszélni, és időnként… szeretem hallani a hangját. És amikor embert eszik, akkor… emberien viselkedik. Akkor… nos, akkor a szexuális életünk is működik.

-      Mi? Ugye ezt nem mondod komolyan? – kérdeztem teljesen lesokkolódva. – Most te… ti… tényleg… időnként…? Úristen!

-      Tudom, hogy hihetetlenül és valamilyen szinten undorítónak hangzik, de Minseo… én tényleg szeretem őt. Én nem tudom elengedni és beletörődni abba, hogy meghalt és halottnak kéne lennie. Mindennap azzal a tudattal ébredek és élek, hogy nem volt helyes, amit tettem, és tudom, hogy emiatt jócskán meg fogok egyszer még fizetni. De ha nem teszem meg… én nem tudnék nélküle élni. Most itt van velem, és boldog vagyok.

-      Én… azt hiszem… én most tényleg nem tudok neked mit mondani.

Beleittam a teámba és megettem a sütit, miközben Woobin hangosan szürcsölgette a teáját, Jongsuk pedig megint minket nézett. Igyekeztem feldolgozni az előbb hallottakat és megérteni Jongsuk helyzetét. Illetve pontosan tudtam, miért tette és hogy ötszáz év után elveszíteni valakit mekkora fájdalom, de ez az egész helyzet kicsit bizarr volt számomra.

-      Woobin… megkérhetnélek, hogy menj be a nappaliba játszani? Szeretnék kicsit beszélgetni Minseoval, de mindjárt csatlakozunk mi is, rendben? – az említett csak bólintott, és már el is rohant.

-      Nézd, Minseo – fordult felém Jongsuk, miután hallani lehetett, ahogy pakolászik Woobin. – Ez tényleg furán hangozhat, mármint, hogy… nos én egy halottal szoktam lefeküdni, de… akkor tényleg ember Woobin. Miután élő emberrel táplálkozik, úgy egy óráig utána olyan, mint mindenki más. Érez, beszél, és ki kell elégítenem magam. De utána… ismét gyerek lesz, és megnémul. Az emlékeket nem hozza vissza, sosem fog emlékezni, sőt, talán arra az egy órára sem emlékszik, de… nekem ez így jó. Nem ugyanolyan, mint régen, de ha nem lenne, akkor az lenne a baj. Pontosan tudom, hogy minden egyes tettemmel csak rontok a helyzetemen, hogy csak még inkább ragaszkodni fogok hozzá, és hogy így még nehezebben fogom tudni elengedni őt, de… nem tudok ez ellen küzdeni. Nem megy. Én… képtelen vagyok feladni őt.

-      Ugye, tudod, hogy önzőség, amit teszel? Hogy úgy uralkodsz a teste felett, hogy neki ebbe nincs beleszólása? Ha mondhatom így, akkor kihasználod őt.

-      Tudom, persze, hogy tudom, mégis hogy a fenébe ne tudnék róla? – csattant fel idegesen, és egy hatalmasat ütött az asztalra. Nem ijedtem meg tőle; inkább az volt kétségbeejtő, ahogyan viselkedett, és hogy akkor tudatosult bennem, valójában mennyire maga alatt van és tehetetlen. – De mégis mit kéne tennem? Amit tettem, nem tudom visszafordítani. A mostani állapot sem maradhat, pont emiatt, de ha kiderül, hogy mit tettem, mindketten megszívjuk. És téged is veszélybe sodortalak ezzel, hogy mindezt elárultam. Bármi lesz, nem úszhatom meg következmények nélkül. És nem magam miatt aggódom, hanem Woobin és te miattad. Talán neked nem esik bántódásod, de Woobin… őt megölik. Újból. És én nem tudnám ezt a tudatot elviselni. Nem tudom, mit kéne tennem, Minseo, érted? Ez a baj.

-      Megértem, Jongsuk, tudom, hogy milyen rohadtul nehéz ez. De nézz Woobinra. Ha mondhatom így, teljesen érzéketlen. Nincs életcélja. Csak úgy létezik ebben a világban. Él, de minek? Mindennap ugyanazt csinálja, és még csak fel sem tűnik neki. Elfelejt mindent, ami történik. Ha meghalna, neki az nem fájna.

Jongsuk olyan döbbent és dühödt tekintettel fordult felém, hogy még én is megbántam, amit mondtam. Megragadta csuklómat, és a nappaliig rángatott, ahonnét pont ráláthattunk Woobinra.

-      Nézd meg őt, Minseo! Nézd meg alaposan! Figyeld a mozdulatait, az arcát, az egész lényét. Látod? Látod, amit én látok? – kérdezte Jongsuk, nekem pedig nem kellett hosszú percekig koncentrálnom, hogy megértsem, mire akar kilyukadni, így csak bólintottam egy aprót. – Ő egy gyerek, Minseo. Habár felnőttnek néz ki, de ő egy gyerek. Egy sérült gyerek. Ha meghalna, ha hagynám meghalni, az olyan lenne, mintha megölnék egy gyereket. Márpedig én soha életemben nem bántottam gyerekeket! Érted? Ha valakinek elvettem az életét, azt gondosan választottam ki, még véletlenül sem olyat, aki fiatal volt vagy egészséges! Ő egy gyerek és én rohadtul szerelmes vagyok belé.