48. rész

*Ajánlott zene: B.A.P – Badman*

https://www.youtube.com/watch?v=KLHY_7PgaV0

Nem vártam meg, míg értelmezi a szavaimat. A bejárati ajtóhoz rohantam, és már bele is ugrottam a cipőmbe.

-    Várj, Minseo, hová mész? – futott utánam Jongsuk. – Én nem hagyhatom itt Woobint, és messze vagyunk Szöultól, az autómat pedig nem adom oda!

-    Aish, tényleg! De muszáj visszamennem a kollégiumba és figyelmeztetni a többieket! Megoldottuk az egyik felét a problémánknak!

-    Oké, oké, értem, de mégis mihez akarsz kezdeni? Ettől függetlenül nem tudjuk, ki teszi mindezt.

-    Tudom, de akkor is. Innen már csak egy lépés, hogy kiderítsük ezt is!

Teljesen izgalomba jöttem ettől az egésztől. Végre jó nyomon haladtunk, és éreztem, most már nem sok kell ahhoz, hogy mindenre fény derüljön. Biztos voltam abban, ha követjük ezt az útvonalat, hamarosan megleljük a gyilkost is. Mert nem sokan lehetnek, akik ennyire vissza akarnak hozni valakit, és akik bele is vágnak ebbe. Ha valaki ilyenre vállalkozik, vagy teljesen őrült és nincs tudatában azzal, mit csinál, vagy rettentő erős és nem fél semmitől.

Mielőtt Jongsuk válaszolhatott volna, kopogtak az ajtón. Összenéztünk, majd mindkettőnk tekintete az ajtóra szegeződött. Mégis ki a franc lehet itt? Hisz… senki nem tudja, hol lakik Jongsuk.

-    Állj félre! – tátogta, én pedig visszahúzódtam a nappaliba.

Jongsuk kérdés nélkül nyitotta ki az ajtót, ahol nagy döbbenetünkre Hyunseung állt.

-    Te mit keresel itt? – fújta ki idegesen a levegőt, mire az említett csak elmosolyodott.

-    Mi van, rád hoztam a frászt? – Jongsuk válaszul megforgatta a szemeit, de továbbra sem engedte be Hyunseungot. – Egyébként Minseoért jöttem. Hol van?

-    Ne aggódj, itt vagyok! – léptem elő én is fedezékemből. – Hogy kerülsz te ide?

-    Hívtalak párszor, és mivel nem vetted fel, kiolvastam a gondolataidból, hogy hol vagy és idejöttem. Tudom, illetlenség és megszegtem a szabályomat, úgyhogy ne haragudj, Jongsuk, de ez tényleg életbevágóan fontos.

-    Miért hívtál? – kérdeztem, miközben belebújtam a kabátomba. – Bocsánat, a táskámban volt a telefonom, mi pedig a nappaliban voltunk, és nem hallottam. De már épp indulni akartam, szóval akár mehetünk is. Amúgy mi történt?

-    Rendben – állt félre az ajtóból. Ahogy kinéztem az udvarra, csak akkor vettem észre, hogy már régen besötétedett, és az égen apró csillagok vannak. Vajon mennyi lehet az idő? Jól elbeszélgettük a délutánt. - Remélem, sikerült megnyugodnod, bár azt hiszem, ennek a hírnek közel sem fogsz örülni. Ott voltam ma egész nap a kollégiumban, és… Woobin? – lepődött meg Hyunseung, mire Jongsuk is és én is egyszerre fordultunk hátra.

Woobin ott állt a nappali ajtajában, és minket figyelt. Bizonyára észrevette, hogy új ember érkezett, és azt hitte, az végre a vacsorája, de a belőle áradó erő valószínűleg visszatartotta attól, hogy rávesse magát.

-        Mi a francot keres itt Woobin? – kérdezte idegesen, és belépett volna a lakásba, de Jongsuk a mellkasánál fogva visszalökte. Értetlenül nézett rá, de állta a pillantását. – Mit jelentsen ez, Jongsuk?

-        Azt hiszem, itt az ideje távoznotok – felelte hidegen. Rám nézett, én pedig rá, és hiába mutatta magát keménynek, valójában ő is tudta, innen nincs menekvés. Lebukott Hyunseung előtt. Hazudott a legjobb barátjának éveken át, és most még nagyobb lelkiismeret-furdalása lett.

-        Te elmebeteg barom! – tört ki Hyunseung, és belépett a lakásba, majd bevágta maga mögött az ajtót. – Te feltámasztottad! Te visszahoztad az élők sorába! Jongsuk! Te hazudtál nekem és olyat tettél, amiért ki kéne, hogy nyírjalak!

Jongsuk szólásra nyitotta a száját, de mielőtt válaszolhatott volna, Hyunseung felemelte az öklét, és egy hatalmasat húzott be neki. A barna hajú srác elterült a földön, és vérző orrához kapott. Nem tudom, mi üthetett Hyunseungba, bizonyára túl sok volt benne a feszültség, amitől elborult az agya és nekiesett Jongsuknak.

Woobin befutott a nappaliba, én pedig azt se tudtam, hogyan szedjem szét a verekedő párost.

-    Hyunseung, fejezd be! – próbáltam közéjük férkőzni, de ellökött magától. – Az isten áldjon meg, Hyunseung, uralkodj már magadon!

-    Te ebbe most ne szólj bele, Minseo! – förmedt rám és úgy nézett rám, mintha elárultam volna őt. – Te tudtál róla, igaz? Ezért jöttél ide, hogy lásd Woobint? Mindketten hazudtatok nekem!

-    Az ég áldjon meg! – üvöltöttem most már én is. – Megtennéd, hogy leülsz a seggedre, és meghallgatod Jongsuk magyarázatát? Ha valaki, akkor te pont megérthetnéd, hogy miért tette, amit tett!

Hyunseung egy másodpercig elgondolkozott, majd végül bólintott, és leszállt Jongsukról. Még most is ideges volt, de legalább nem akart nekirontani a srácnak. A biztonság kedvéért közéjük álltam, hogy vissza tudjam lökni, ha esetleg mégis meggondolná magát.

-    Eltörted az orrom, te idióta! – nyögte a földön ülve Jongsuk.

-    Megérdemelted!

-    Jó, ebben igazad van – tápászkodott fel a földről. – Nézd! Én nem akartam hazudni neked! Ismersz, te voltál az egyetlen, aki tudta, hogy meleg vagyok és hogy Woobin a szerelmem! Te voltál az egyetlen, aki tudta, hogy min mentem keresztül és hogy ötszáz év után elvesztettem. Tudom, hogy hibáztam, és rohadtul bánom már, de… ő Woobin.

-    Ez nem elég, Jongsuk. Mégis hány embert öltél meg? Hány ártatlan lelket? Van fogalmad róla, nekik mekkora fájdalmat okoztál? Hány gyermek veszítette el a szüleit, a családját, hány fiatal élete értelmét? Ugyanazt tetted velük, mint ami veled megtörtént. Ugyanakkora fájdalmat okoztál nekik, mint amit te éreztél. És megérte? Te sem vagy jobb náluk, Jongsuk!

-    A francba is, Hyunseung! Ne kínozz ilyenekkel! Én is pontosan tudom, hogy mit tettem és hogy kurvára visszaéltem az erőmmel! Azt hiszed, büszke vagyok erre? Én csak szerelmes voltam és megőrültem a hiányától. Mégis mit kellett volna tennem? Ha Minseo meghalna, te nem próbálnád meg visszahozni?

-    Nem, mert tudom, hogy nem akarná.

-    Akkor most nézz rá Minseora, és utána válaszolj! Ha nem létezne többé, ha nem érinthetnéd, ha nem látnád… megpróbálnád visszahozni? Tudnál élni nélküle? Gondolj bele, mit tennél, ha itt és most egyszer csak meghalna. Érted már, én miért tettem?

Hyunseung nem felelt, csak rám nézett, homlokát összeráncolva és tetőtől talpig végigmért, miközben próbálta elképzelni, milyen lenne nélkülem. Ahogy néztem az arcát, szinte láttam, hogy már csupán a gondolat is fájdalmas számára. Megrázta a fejét, és felsóhajtott.

-    Ne haragudj, én… - kezdett volna bele, de Jongsuk leintette.

-    Nem kell bocsánatot kérned, természetes, hogy így reagáltál. Hazudtam neked, pedig ha valaki, hát te pont nem érdemelted meg. El akartam mondani, el is mondtam volna hamarosan, de… rosszkor jöttél ide.

-    Jongsuk, ennek véget kell…

-    Tudom, tudom. Minseoval erről beszéltünk egész nap. Elmondtam neki nemrég, éppen ezért akarta látni Woobint. Na, meg persze, mert még nem látott zombit. Úgyhogy rá semmiképpen se haragudj. Én vontam bele ebbe az egészbe, nem ő tehet róla – az egyik szekrényhez lépett, majd elővett egy törölközőt, hogy elállítsa a vérzést. – Akarsz még valamit tudni?

-    Mégis mióta van életben Woobin?

-    Csaknem tíz éve.

-    Óh, édes istenem. Te nem vagy normális. Meg kéne, hogy öljelek, ugye tudod? De azért nem fogom ezt tenni, mert ha élsz, akkor jobban szenvedsz.

-    A francokat! Azért nem ölsz meg, mert a barátod vagyok, és nem akarsz holtan látni.

Jongsuk leült a kanapéra, még mindig az orrát törölgetve, Hyunseung hátrasimította szemébe lógó tincseit, majd pedig a falnak támaszkodott és nagyokat sóhajtott. Én meg álltam ott, és hol az egyiküket néztem, hol a másikjukat.

-    Most akkor kibékültetek? – kérdeztem értetlenül.

-    Nem – rázta meg a fejét Hyunseung – De már nem akarom letépni a fejét. Viszont emiatt még el fogok számolni vele.

-    Jó, rendben. Akkor most már megszólalhatok én is?

-    Persze.

-    Jongsuk hibát követett el, ezzel szerintem mindannyian egyetértünk, és ezt a problémát majd később megoldjátok, de most előbb meg kell akadályoznunk, hogy még egy ilyen bekövetkezzen.

-    Hogyan? – kapta felém a fejét Hyunseung, és értetlenül meredt rám.

-    Ha Jongsuk nem teszi meg ezt, azt hiszem, sosem jövök rá, mi folyik a kollégiumban. Ott is embereket gyilkolnak, és azt hiszem, pont erre megy ki az egész. Valakit fel akarnak támasztani. Nem tudom, ki és miért és kicsodát, de mivel az illető természetfeletti, ezért nagy valószínűséggel ez a célja. Én nem tudom, hány embert kell megölnie, hogy sikerüljön, bizonyára számít az is, hogy az illető hány éve halott, de még csak kilencen haltak meg, ergo még meg tudjuk akadályozni. Kivéve, ha korábban nem ölt meg másokat is.

-    Tíz… a halottak száma most már tíz.

-    Mi? Mit beszélsz?

-    Ezért jöttem ide, ezt akartam elmondani. Ma valakit megöltek megint úgy, hogy én egész nap ott voltam. Azt hiszem, ez volt az, ami annyira felhúzott, és emiatt ütöttem meg Jongsukot. Bárki is a tettes, ha én nem vettem észre, hogy mi történik, akkor az illető igen erős lehet.

-    Hogy mi? Uramisten! – kaptam a szám elé a kezem. Alig akartam elhinni, hogy megint megtörtént. Le kellett ülnöm, különben biztosan összeestem volna a sokktól. – Ki volt az? És mi történt vele?

-    Egy tizenhat éves lány, Hyorin. Valaki felgyújtotta a szobában.

-    Hogy mit csinált? Fel… felgyújtotta?

-    Igen, pontosan.

-    Mondd, kérlek, hogy bezárták a kollégiumot ezek után!

-    Nem, sajnos nem. Minden folyik tovább úgy, ahogy. Azt hiszem, a gyilkos tudja, hogy nyomozunk utána és ez egy figyelmeztetés akart lenni, hogy álljunk le, mert ő bármire képes.

-    Ezt nem hiszem el… Ez… én erre nem tudok mit mondani. Felgyújtotta és… ez… úristen. Miért ilyen ismerős nekem Hyorin neve?

-    Sora mesélhetett neked róla, ugyanis a szobatársa volt.

-    Tessék? Sora szobatársa? Ő jól van? Hol van most?

-        Eungyeol elvitte hozzánk, úgyhogy azt hiszem, jobb lesz, ha most megyünk. Szüksége van rád.

-        Oké, rendben. Azonnal menjünk!

Felpattantam, és egy gyors búcsú után távoztunk Hyunseunggal.