7. rész

*Ajánlott zene: The Rasmus - Sail away *

https://www.youtube.com/watch?v=pL-i4Lcgk2w

   Fogalmam sincs, mennyi ideig állhattam az ajtóban. Egy idő után azonban arra lettem figyelmes, hogy valami forró nedvesség csorog végig arcomon. Ujjaimmal odakaptam, és rájöttem, hogy sírok. Szemeimből hatalmas krokodilkönnyek potyogtam, miközben éreztem, ahogy ezzel párhuzamosan a szívem is zokogni kezd. Tudtam, testem minden porcikája tudta, hogy Nayoung meg fog halni.

   Nem akartam elhinni. Egyszerűen képtelen voltam felfogni, hogy ez eddig miért nem esett le. Nayoung ezt próbálta nekem egész végig elmondani. Hogyan lehettem ennyire vak? Mindvégig tudta, mi fog vele történni, és ő mégis belekezdett. Miért? Édesistenem, miért?

   Nagyon lassan hátrálni kezdtem, majd mikor kiértem a kapuba, rohanni kezdtem. Nem tudtam, merre megyek, de hirtelen erős késztetést éreztem arra, hogy távol legyek tőle és minden mástól. Versenyt futottam a széllel, bár tudtam, nem győzhetek. Rohantam, mert el akartam nyomni a lelkemben a fájdalmat.

   Mibe keveredtem? Mi ez az egész? És hogyan tovább?

   Nem hittem Nayoungnak, abban legalábbis nem, hogy vámpírok léteznek. De ott tartottam hetvenkét ember nevét a kezemben, akik meghaltak és ki tudja mennyiről nem jutott adathoz! A saját szememmel láttam, hogy mind megtörtént, nem hazugság és senki nem tesz semmit? Az egész város hallgat erről? Igen, tény, hogy Szöul közel tízmillió lakosú, és hogy legtöbbjüknek ennyi halál fel se tűnik, de könyörgöm, ez itt a város széle, és nem hiszem el, hogy a környékbelieknek ez nem szúr szemet! Valaki eléri, hogy megöljék magukat fiatal lányok és fiúk, és mindenki örök némaságot esküd a félelemtől? Inkább meghúzzák magukat, ahelyett hogy közös erővel fellépnének?

   De ki ellen is? Ki teszi ezeket? Valóban az iskola vezetői lennének ilyenek? De mi célból? Mit érnek el ezzel? Ennek annyira nincs értelme!

   Túl sok volt a kérdés és túl kevés volt az idő, hogy akármit is megértsek ebből. Egy hét telt el, és ezalatt az egy hét alatt olyanba csöppentem, amire sosem számítottam.

   Emberek halnak meg… ki tudja miért. Ha jobban belegondolok, Nayoung mégse mondott akkora hülyeséget. Tegyük fel, hogy igaza van és léteznek vámpírok, akiknek a létezéséről nem tud senki sem. Ha ezt vesszük, így van értelme az öngyilkosságnak, mert így nem kell a haláleseteket eltusolni és senkiben sem merül fel a gyilkosság.

   De vámpírok akkor sem léteznek!

   Vagy mégis?

   Nem, ez az egész csak kitaláció. Már hogyan létezhetnének? Ez csak egy mese, amit valaki kitalált még nagyon régen arra, hogy a gyerekeket ijesztgessék.

   De mégis… akkor kinek származik előnye ebből? Mert hogy nem véletlen, az is biztos.

Úgy éreztem, kezdek bekattanni ettől a sok megválaszolatlan kérdéstől. A fejem szabályosan lüktetett, sajgott, olyan volt, mintha pillanatokon belül szétrobbanna.

   Nayoung meg fog halni.

   Hogy lehet az, hogy valakit ilyen rövid idő alatt megszerettem? Amikor idejöttem, megfogadtam, hogy senkit sem fogok közel engedni magamhoz, és noha ő semmit sem tudott az életemről, és én se az övéről, mégis a szívemhez férkőzött. A hosszú barna haja, a hatalmas sötét szemei, melyek minden percben képesek csillogni, a hófehér bőre, a piros ajka, a pisze orra… az egész lénye olyan ártatlan volt, olyan kedves és barátságos, olyan, akit nem lehet nem szeretni. Anélkül lett a barátnőm, anélkül kedveltem meg, hogy tudtam volna róla. Mindenkit távol akartam tartani magamtól, erre tessék. Mikor történt meg ez? Hogyan történhetett meg ez? Hogyan nem vettem észre? Ennek nem kéne így lennie! Nayoung megbízik bennem, talán sosem bízott senkiben sem, és elmondta a legféltettebb titkát. Tudok arról a titokról, ami meg fogja őt ölni!

   Nekem pedig el kell mennem… Egyértelműen a tudtomra adta, hogy bármi is lesz, el kell tűnnöm innét. El kéne mennem… De hová? Hova mehetnék? És hogyan mondjam el Youngnak? Álljak elé, és mondjam azt, hogy el kell költöznünk, mert olyanról tudok, ami mindkettőnket veszélybe sodorta?

   És mi van akkor, ha ez az egész csak egy hatalmas baromság? Mi van, ha Nayoung teljesen megszállott lett ennek, ami rám is átragadt? De hisz a saját szememmel láttam a képeket… Mi van, ha csak úgy összeszedte azokat az adatokat, valahonnét a netről? De hisz az iskola… ott voltam én is… az a sok kosz és bűz… mind erre utalnak, nem? Mi van, ha ez is a múltamhoz köthető, mi van, ha csak a múlt sérelmei miatt hiszem el, amit mondott? De akkor meg miért érzek erős késztetést minden zsigeremben arra, hogy vissza se nézve rohanjak el innét? Miért kiabálja minden porcikám azt, hogy meneküljek?

   Nekiütköztem valakinek. Erős fájdalmat éreztem a hátamban és karomban, amikor a földre értem. Felszisszentem, és levegőért kapkodtam. De ez az érzés pillanatok alatt elmúlt. Csak feküdtem a talajon, és az eget néztem. A sötét felhőket, melyek úgy tornyosultak fölém, mint ahogy a testemben lassan végigkúszott a félelem.

- Úristen, jól vagy? – valaki beszélni kezdett hozzám, de nem fogtam fel, amit mondd. Arca megjelent látókörömben, de hiába bámultam bele azokba az örvénylő barna szemekbe, nem láttam semmit, s hiába mozgott szája, nem hallottam hangját. Megfogta kezem, de nem éreztem. Érzéketlenné váltam. Lebénított a fájdalom, az a fájdalom, mely valamilyen módon megfertőzte a szívemet.

- Minden rendben? – a srác hangja egy pillanat alatt olyan erősen tört utat a levegőben, mintha milliméterekről ordítottak volna fülembe. Visszazökkentem a valóságba, és magamra bámultam. Próbáltam megemelni a fejem, és valahogy ülő helyzetbe tornázni, de segítség nélkül képtelen voltam erre.

- Fáj valamid? Nagyon megütötted magad? – újabb kérdéseket vágott hozzám, de figyelmen kívül hagytam őket. Összeszorítottam szemeimet, és próbáltam visszafogni a sírást, de ehelyett csak még több könnycsepp bukkant elő.

   Egy hideg fuvallat söpört végig az utcán, mely magával hozott valami szokatlan illatot… Libabőrös lettem tőle. Éreztem benne a gonoszt, a sötétséget, a szenvedést. Éreztem, hogy…

   …valami közeledik…

   Segített lábra állni. Hónom alá nyúlt, és lassan, szinte egy mozdulattal felemelt a földről, így ismét álló helyzetben voltam. Tekintetét kíváncsian fúrta az enyémbe, miközben szüntelen azt kérdezgette, biztos jól vagyok-e, és minden rendben. Gondolom, az arcomon száguldozó könnycseppek miatt aggódott ennyire. Megköszöntem neki a segítséget, és ott hagytam. Nehezen engedett el, én pedig bizonytalan léptekkel indultam el.

   Sírtam. És borzasztóan fájt. Nayoung meg fog halni, csak erre tudtam gondolni. De nem ez volt az, ami a legjobban fájt. Nem. Hanem a tudat, hogy nem fogom tudni megmenteni.

   De hogyan is menthetném meg, ha azt se tudom, mivel állok szemben?

6. rész

 *Ajánlott zene: MBLAQ - It's war*

https://www.youtube.com/watch?v=UMVh1cVLHFE

   Reggel arra ébredtem, hogy a Nap a szemembe süt. Álmosan fordultam a másik oldalamra, és csak akkor vettem tudomásul, hogy Young az éjjel itt aludt velem. Még békésen szuszogott, így óvatosan másztam ki az ágyból és mentem be a fürdőbe.

   Megmostam arcomat jó hideg vízzel, de az előző napi rémálmomat képtelen voltam kiverni a fejemből. Még mindig a hatása alatt voltam, és még mindig reszkettem belül. Tudtam, hogy ezek az álmok nem csak az elfojtott érzelmeimtől vannak, nem csak a múltamban megélt szörnyűségek vetülnek ki. Tudtam, hogy van valami jelentőségük, tudtam, hogy ezek üzenetek, de nem tudtam megfejteni őket. És az igazság az, hogy annyira féltem tőlük, hogy nem akartam tudomást venni róluk. Sokkal egyszerűbbnek tűnt elnyomni őket, és úgy tenni, mintha nem is álmodtam volna, azonban az érzés sosem akart elmúlni. Rettegve ébredtem és feküdtem le éjjelenként, minden pillanatban féltem és arra vártam, vajon mikor fog valami rossz történni.

   Pillantásom a csuklómra tévedt. Elzártam a csapot és felhúztam a pólóm ujját. Azt hittem, hogy az előző éjjel csak hallucináltam, de nem. Még mindig ott voltak az ujjlenyomatok és még mindig lüktettek.

   Elővettem a szekrényből egy kis fertőtlenítőszert meg gézt, és gondosan bekötöttem.

   Ez volt az első eset, hogy ilyen történt. Még sosem fordult elő velem, hogy egy álmom ennyire valóságos legyen. Eddig úgy véltem, ilyenek csak a filmekben léteznek, de most, hogy a saját bőrömön is megtapasztaltam… csak még inkább fokozódott bennem az eddigi rémület és kétely.

   A tükörképemre meredtem, de nem bírtam magammal farkasszemet nézni, így inkább visszamentem a szobámba. Young épp ekkor mászott ki az ágyból, én pedig odamentem hozzá és megöleltem.

- Jó reggelt – köszöntöttem.

- Neked is – ölelt vissza – Mondd, hogy csináltál kaját!

- Sajnos nem, alig öt perce keltem – biggyesztettem le ajkaimat – Mennyi amúgy az idő?

- Nem tudom. Tizenegy körül lehet – bújt bele papucsába.

- Wah, te jó ég, megígértem Nayoungnak, hogy ma délelőtt átmegyek hozzá – engedtem el Youngot, és a ruhásszekrényem elé léptem. Kapkodva szedtem elő néhány ruhát, majd a lehető leggyorsabban rángattam őket magamra.

- Kérdezhetek valamit, Minseo? – ült vissza az ágyra, mire én csak bólintottam – Hogy értetted tegnap azt, hogy „közelednek”?

Egy pillanatra teljesen lefagytam, és ismét végigsimított rajtam a rémület.

- Fogalmam sincs – néztem rá megilletődve – Én… én nem tudom. Lehet, csak annyira meg voltam ijedve, hogy össze-vissza beszéltem.

- Lehetséges – vont vállat Young, de ő is tudta, hogy nem azért volt. Mindketten pontosan tudtuk, hogy ez nem csak rémálom volt. Ez annál sokkal több. De ahogy én, úgy ő is próbált ezekről nem tudomást szerezni. Őt is éppúgy megérintette ez a sok rémálom, ahogy engem, hisz ő volt az, aki éjjelente felriadt a sikításaimra, akinek karjaiba borulva sírtam, és aki megvigasztalt. Young pontosan tudott minden álmomról, és az ő kérésére mentem el orvoshoz is. Hónapokat jártam pszichológushoz, mindhiába. Semmivel sem lett könnyebb. Már szinte mindent kipróbáltunk, de ezek az álmok sehogy sem akartak abbamaradni, és egy idő után teljesen megszoktuk.

   Elköszöntem Youngtól, és elindultam Nayounghoz. Egész idő alatt az motoszkált a fejemben, vajon mibe akar beavatni. Alig ismer, mégis én vagyok az első, akinek egy olyan fontos dolgot akar elmondani, amit eddig még sosem tett meg.

   Furcsa volt ez az egész, és a rossz előérzet továbbra sem akart elmúlni, de túl makacs voltam ahhoz, hogy szót fogadjak Nayoungnak, és mindent magam mögött hagyjak.

   Két kopogás után nyitott csak ajtót. Beinvitált, majd gondosan bezárta utánunk azt.

- Nincs most itthon senki, de úgy egy órán belül hazaérnek a szüleim, szóval igyekszem mindent mielőbb elmondani – hadarta, majd bementünk a szobájába, amit szintén kulcsra zárt. Helyet foglaltam az ágyon, ő pedig mellém ült.

- Szóval? Mi az a nagyon fontos, amibe be akarsz avatni? – vettem egy nagy levegőt, és ránéztem.

- Nem is tudom, hol kezdjem… Még sosem mertem elmondani senkinek, és ötletem sincs, hogy neked miért mondom el mégis, hisz pontosan tudom, hogy ezzel veszélybe sodorlak, de valahol legbelül úgy érzem, hogy te vagy az egyetlen, akinek erről beszélhetek. Valahogy benned megbízom, és úgy érzem, te vagy az egyetlen személy, aki segíthet. Ne kérdezd, miért, én se tudom, de egyszerűen így érzek és kész – hadarta el csaknem egy szuszra, én pedig alig bírtam követni, de nem szóltam.

- Meséltem neked ugye ezekről a gyilkosságokról, és… túl nagy kísértést éreztem ahhoz, hogy ne nézzek ezeknek utánuk. Kutakodni kezdtem. Úgy véltem, hogyha már egyszer ilyen helyre járok, ahol ennyi ember meghal, akkor tudnom kell, mire számítsak – mondta, miközben ujjait idegesen tördelte. Tekintetemet egy percre se vettem le róla; minden mozdulatával elárulta, mennyire retteg.

- Megpróbáltam összegyűjteni mindenkit, akik öngyilkosok lettek és közük volt ehhez az iskolához… - hirtelen felállt, majd az íróasztalához lépett, ahol matatni kezdett, majd egy vastag dossziéval ült vissza mellém – És találtam néhány érdekes dolgot… - adta át nekem.

- Mik ezek? – ráncoltam össze homlokom.

- Nyisd ki – mondta, én pedig így tettem.

- Oh, te jó ég – kaptam a szám elé kezem, és amilyen gyorsan csak tudtam, végiglapoztam. Minden oldalon fiatal lányok, és fiúk képei néztek vissza rám. – Ezek az áldozatok? Mégis mennyi van belőlük? – néztem rá döbbenten.

- Hetvenkettő… eddig. De le merném fogadni, hogy ennél sokkal több van, már ha csak azt vesszük figyelembe, hogy ezek csak az elmúlt két évet tartalmazzák.

- Tessék?! – hangszintem hirtelen magasra ugrott, és szemeim teljesen elkerekedtek. Annyira letaglóztam, hogy percekig csak nagyokat pislogva meredtem Nayoungra, és nem tudtam megszólalni – Azt akarod mondani, hogy az elmúlt két évben hetvenkét ember lett öngyilkos, és mindenki ebbe az iskolába járt? Ez biztos?

- Teljesen mértékkel. Hidd el, rengeteg energiát fektettem bele, és éppúgy nem akartam elhinni, ahogy te.

- És… mit gondolsz, miért van ez?

- Egyértelműen a stressz.

- He? Ezt hogy érted?

- Még nem jársz olyan régóta ide, de majd tapasztalni fogod, hogy amennyi tananyagot itt leadnak, abba bele lehet dögleni. És sokan annyira túlhajszolják magukat, hogy inkább választják a halált.

- Én ezt most nem egészen értem – szóltam közbe – Azért lesznek öngyilkosok, mert nem bírják a tanulást? Akkor miért nem mennek máshová?

- Mert nem tudnának hová menni. Mint mondtam, ez egy olyan iskola, ahová csak a szegényebbek járnak.

- Igaz, de ez még mindig nem magyarázza azt, hogy miért akarják elhitetni, hogy baleset volt?

- Szerinted működne ez az iskola, ha tudnák, hányan haltak már meg?

- Jó, ebben is igazad van. De… mi van a sulival? Mit szól ehhez az igazgatóság, a tanárok? Miért csinálják ezt? Mi hasznuk ebből? Miért nem tesznek valamit?

- Ez az, amiért elhívtalak magamhoz – mintha megkönnyebbülést láttam volna felfedezni arcán. Bár nem csodálkoztam, ennyi és ilyen súlyos információt megtartani… hatalmas akaraterő kellett hozzá, hogy minden gyanús jelet elrejtsen – Tudom, ez most őrülten fog hangzani és tiszta bolondnak fogsz nézni, de… szerintem vámpírok vannak a dologban.

- Miiii? – ha lehet, még jobban ledöbbentem, de a döbbenetet hirtelen nevetés váltotta fel – Ne haragudj, Nayoung, de ez… ez nagyon bénán hangzik. Nem léteznek vámpírok, se vérfarkasok, se semmi. Szerintem túl sok filmet néztél mostanság. Az egész tanári kar vámpír lenne? Tényleg ne haragudj, de ez... ez... – nevettem még mindig.

- Most miért, te mivel tudnád megmagyarázni? – tárta szét karjait, miközben gyermeki naivitással bámult rám.

- Nem tudom, talán azzal, hogy mindenki egy pszichopata gyilkos, de hogy vámpírok… - forgattam meg szemeimet. Ez a vámpíros dolog feloldotta bennem a feszültséget; már nem szorongtam, és nem éreztem félelmet. Hirtelen ez az egész ügy csak egy hülye játéknak tűnt, egy nagyon rossz mesének.

- A pszichopaták a gyilkolást élvezik, ők viszont megvárják, amíg az áldozatok végeznek magukkal… - mondta sziklaszilárdan Nayoung – És szerintem utána szívják csak ki a vérüket.

- Nayoung, szerintem túl sokat áskálódtál – próbáltam megnyugtatni és lebeszélni erről az ostobaságról. Most már tényleg nem éreztem úgy, hogy ennek a dolognak súlya lenne – Jobb lesz, ha attól a dossziétól megszabadulsz és kevesebb fantasyt nézel – álltam fel az ágyról.

- Hülye voltam, hogy elmondtam neked. Nem hiszed el, amit mondok, ugye? – ő is felpattant az ágyról, és sóhajtozva megállt az ablaka előtt, hátat fordítva nekem.

- Ne haragudj, hogy nem hiszem el, de ez tényleg annyira… fura és… bugyuta.

- Pontosan tudom, mennyire bénán hangzik az egész! – csattant fel, és szembefordult velem. Mellkasa fel-le liftezett, és dühösen, ugyanakkor keserűen nézett rám. Meghőköltem. – De ez mit sem változtat azon, hogy annyian meghaltak abban a redvás suliban! Azokat a haláleseteket mégis mivel magyarázod? Ha? Tudsz valami ésszel felfogható magyarázatot adni rá? Nem! – kiabálta, én pedig csak álltam vele szemben, és nem tudtam, hogyan reagáljak rá. Meglepett ez a kitörése, sosem hittem volna, hogy egyszer ilyennek fogom látni. Ideges volt, és kétségbeesett. „Vajon mióta tarthatja mindezt magában?” – tettem fel magamnak a kérdést.

- Menj el – mondta higgadt hangon. Nem tudtam, min lepődjek meg jobban: a hirtelen hangnemváltozástól vagy a kijelentésen – Igazad van, jobb is, hogy nem hiszel nekem. Így nem keveredsz bajba, és nem esik bántódásod – az ajtóhoz sétált, majd kinyitotta azt.

- Nayoung… - próbáltam kihúzni kezem a szorításából, eredménytelenül.

   Tudtam, hogy megbántottam azzal, hogy kinevettem, de nem tehettem mást. Annyira hitetlen volt ez a történet, ez a kifogás. Nem akart sehogy sem összeállni a kép, ez így eléggé sántított. Egyszerűen nem volt értelme. De azzal viszont egyet kellett értenem, hogy az a sok haláleset megtörtént és nem volt rá elfogadható ok.

- Nayoung, várj már! – téptem ki végül karom kezéből, amikor már a bejárati ajtón is kituszkolt – Én tényleg sajnálom, hallod? Én szeretnék neked hinni és elfogadni ezt a teóriád, de akkor is! Gondold már csak egy kicsit végig.

- Szia MinSeo, majd hétfőn találkozunk a suliban! – csukta volna be az ajtót, de nem engedtem.

- Jójó, oké, befejeztem, csak hadd kérdezzek még valamit! – támasztottam ki a lábammal az ajtót, ő pedig szemforgatva lépett hátrébb egy lépést. Karba tett kezekkel állt előttem, majd arcát durcásan elfordította, és a földet kezdte el nézni, miközben nagyot sóhajtott.

- Mondjad!

- Azt mondtad… azt mondtad, hogy akik elkezdtek nyomozni, azok mind meghaltak, és… - megálltam egy pillanatra, és hosszú másodpercekre elgondolkoztam.

Nayoung rám nézett, mikor nem mondtam semmit.

- Igen, azt mondtam…- felelte, és becsukta az ajtót. Hallottam, hogy kattan a zár, de nem kezdtem el kopogni, úgyse nyitotta volna ki.

   Csak bámultam magam elé, és teljesen lebénulva néztem farkasszemet az ajtóval, ami eltakarta Nayoung meggyötört és fájdalommal teli arcát. Teljesen kiment a fejemből, amit akartam kérdezni, mert helyébe más lépett. A felismerés felért egy döféssel a szívemben, és a jeges rémület pillanatok alatt ismét elöntött.

Ha mindenki, aki nyomozott, meghalt… Akkor Nayoung is meg fog halni?

5. rész

*Ajánlott zene: SHINee – Nightmare*

https://www.youtube.com/watch?v=AOahth3x85U

   Eltelt egy hét, és kezdtem érteni, mire gondolt Nayoung. Rohamtempóban haladtunk az tananyaggal, minden órán kőkemény felelések voltak, bár egyelőre engem kihagytak ebből. Átlagban olyan három körül végeztem, utána négytől este nyolcig dolgoztam és csak utána álltam neki a tanulásnak, ami sokszor éjfélig is elhúzódott. Az iskola továbbra sem változott, minden ugyanolyan mocskos volt és büdös, bár kezdtem hozzászokni. Egy rakat zsebkendő mindig volt nálam, és megtanultam, hogy párnát se árt magammal hozni.

   Péntek délután volt, amikor Nayounggal ismét elmentünk ugyanabba a kávézóba. A héten eléggé összebarátkoztunk, aminek rettenetesen örültem, hisz Young után ő volt a másik ember, akit beengedtem az életembe, bár továbbra se meséltem neki a múltamról. Tényleg kedves lánynak bizonyult, rengeteget segített nekem az iskolában és állandóan újabb és újabb szabályokkal és tanácsokkal látott el, amikhez tartanom kellett magamat.

- És… hogy döntöttél, maradsz az iskolában vagy mész? – kérdezte, miközben egy hatalmas hamburgert tömött a szájába.

- Maradok – feleltem, és követtem példáját.

- Akkor jó – mosolygott rám szélesen – Örülök, hogy ennyire jó barátok lettünk.

- Én is.

   Még vagy negyed óráig nevetgéltünk és falatoztunk, amikor az órámra pillantottam, és ijedten vettem tudomásul, hogy 10 perc múlva a munkahelyemen kell lennem.

- Úristen, Nayoung, ne haragudj, de rohannom kell dolgozni! – pattantam fel, ő pedig köhögni kezdett a félrenyelt ételtől.

- Micsoda? Dolgozni? – nézett rám kikerekedett szemekkel.

- Igen. Miért, baj van ezzel? – ráncoltam össze homlokom.

- Ülj vissza egy percre – arca ismét halálosan komoly lett, engem pedig elöntött a félelem, de visszaültem – Hagyd abba a sulit!

- Tessék? – hüledezve meredtem rá.

- Hagyd a francba a sulit, jó? Én nagyon kedvellek, Minseo, de tényleg, de… ha iskola mellett dolgozol, akkor nem fogod bírni. A te érdekedben mondom. Bele fogsz dögleni a tanulásba, ha így folytatod. Oké, hogy az elején még nem olyan nehéz, de csakhamar rá fogsz jönni, hogy ez közel sincs így.

- Nayoung, nyugi – fogtam meg a kezét, és erősen néztem a szemeibe. Nem értettem, mitől fél ennyire, de reméltem, hogy csak azért, mert ennyire aggódó típus. – Bírni fogom, oké? Össze tudom egyeztetni a kettőt, nem lesz semmi bajom. Ha pedig tényleg úgy érzem majd, hogy a kettő túl sok egyszerre, itt hagyom ezt a kócerájt, rendben?

- Nem, MinSeo, te ezt nem érted – elhúzta kezeit és megrázta fejét – Később nem fogod tudni megtenni. Ha most nem hagyod abba, akkor később… saját magadat ölöd meg, ha nem mész el most.

- Miért? Nayoung, beszélj érthetően, mert ha csak célozgatsz arra, hogy majd megtudom, azzal nem megyek semmire. Múltkor azt mondtad, hogy várjak egy hónapot és mindent meg tudok, most meg azt mondod, hogy hagyjam ott a sulit? Most akkor melyikhez tartsam magam?

- Akkor még nem tudtam, hogy dolgozol mellette. És különben is, amit múltkor mondtam, az hülyeség volt. Reméltem, hogy ezalatt az egy hét alatt úgy fogsz dönteni, mégsem maradsz – kétségbeesetten nézett rám – Hidd el, én is elmennék, ha tehetném, de nem tudok. Hová máshová járhatnék suliba? És különben is, nekem már oly mindegy… – suttogta az utolsó mondatot, de nem hallottam tisztán.

- Hogy mondtad?

- Csak azt mondom, hogy húzz el innét, míg nem késő! MinSeo, hát nem látod, hogy a te életed akarom megmenteni? – hangja remegett, szemei pedig könyörögve villantak rám.

   Komolyan nem értettem őt, és nem tudtam kiigazodni rajta. Láttam szemeiben a félelmet, hogy valamitől próbál megóvni és az a kis hangocska is azt mondogatta, hogy hallgassak rá, de a kíváncsiság erősebb volt nálam. Tudtam, hogy valamit nagyon titkol előlem, tudtam, hogy van valami, amit szeretne elmondani, de ugyanakkor meg is akar menteni tőle. És azt is tudtam, hogy ha elmondja, akkor már nem léphetek ki.

- Miért érzem úgy, hogy csak azért maradsz, hogy megtudd, mi ez az egész? – hangja hirtelen nyugodtra váltott, és mintha beletörődött volna abba, hogy nem tud meggyőzni.

- Mert talán így is van… - dőltem hátra a széken – Nézd, bármiről is van szó, elmondhatod. Nem tudom, mitől akarsz ennyire megóvni, de tudok magamra vigyázni. Nem ismersz még eléggé, így nem tudod, mire vagyok képes.

- Najó… - sóhajtott fel megadóan – Holnap ráérsz? Gyere át hozzánk és elmondom azt, amit tudok. Ha úgy döntesz, nem veszel részt benne, akkor abban a pillanatban fogod magad meg a barátnődet és elhúztok Szöulból, sőt egész Koreából. Ha viszont segítesz… készülj fel a legrosszabbakra…

- Holnap délelőtt átmegyek – álltam fel az asztaltól – Hálás vagyok, amiért ennyire féltesz, de én éppúgy meg akarom menteni az életedet, ahogy te az enyémet.

*

   Aznap éjjel borzalmas rémálmom volt. Egy sötét erdőben futottam, éreztem, hogy valaki üldöz, hogy a nyomomban van. A távolban egy hangos sikolyt hallottam. Megölték. Megölték a barátnőmet. A jeges félelem hátamat karmolászta, s a szívem háromszor olyan gyorsan vert, mint eddig. Ott volt a nyomomban, és engem akart. A véremet akarta. Az életemet akarta. Üldözött voltam, de nem tudtam, ki elől menekülök, és hogy miért.

   Suttogások. Üvöltések. Telihold. Sötétség. Rémület. Lépések. Morgások. Újabb sikoly. Süvít a szél. Egy kéz fonódik a csuklómra. Felsikoltok, és megfordulok. Egy arc villan rám, egy ismerős arc. Tudom, ki az.

   Arra ébredek, hogy az ágyon dobálom magam, miközben szemeimből patakokban folynak a könnyeim. Valaki beront a szobámba, az ágyamra ugrik, és magához húz. Szorosan ölel magához, miközben simogatja a hátamat és megpuszilja a fejemet.

- Itt vagyok, ez csak egy buta rémálom volt, nincs semmi baj, már itt vagyok – suttogja Young, én pedig egyre jobban megnyugszom.

- Én ezt nem bírom már – mondom erőtlenül, miközben könnyeimmel küszködök – Sosem lesz ennek vége?

- Nem tudom, kicsim, nem tudom…

   Percek telnek el így. Bármennyire is mutatom a valóságban magam erősnek, valójában nem vagyok az. Évek óta rémálmok gyötörnek, minden egyes éjjel, amiktől napról napra gyengébb leszek. Meg akarok tőlük szabadulni, de nem tudok. Nem tudom kiverni őket a fejemből, nem tudom elűzni őket, nem tudok ellenük semmit se tenni.

Érzem, hogy valami történni fog.

Tudom, hogy valami történni fog.

- MinSeo, a csuklód… - felemeli az ágyról a kezemet. Elszíneződött, véraláfutásos lett, és kegyetlenül fáj. Még most is érzem, ahogy az üldözőm megfogja, és teljes erejéből megszorítja. Mintha még most is ott lenne és fogná.

- Ugye ez nem az, amire gondolok? – néz rám ijedten, és még szorosabban fonja össze derekam körül a karjait.

- Közelednek…

4. rész

*Ajánlott zene: Dynamic Black - Yesterday*

https://www.youtube.com/watch?v=jJ2Nb7zl_do

   Elképedve álltam az ajtóban és néztem Nayoung után. Úgy éreztem magam, mint akit kétszer pofán csaptak és gyomorszájon rúgtak. „Senki sem tartja számon…” – ez az egy mondat csengett megállás nélkül fejemben, és muszáj volt leülnöm, különben összeestem volna. Hogy lehet az, hogy ennyi ember hal meg, és senki nem tesz semmit? Hogy lehet az, hogy mindenki tétlenül ül és nézi, ahogy diáktársai hol itt vannak, hol pedig eltűnnek örökre? Mégis mi a jó élet folyik itt? Csak számomra abszurdum ez az egész, csak számomra nem elfogadható a helyzet? Miért nem indítanak nyomozást, miért hagyják ezt annyiban?

   És vajon miért lesz ennyi diák öngyilkos?

   Rengeteg kérdés tolongott bennem, egyiket követte a másik, de egyre sem érkezett válasz. Fejem mintha kétszer olyan nehéz lett volna, mint eddig és mintha valami jeges kezek kaparásztak volna a lelkemen. Csak ültem és bámultam előre, miközben próbáltam értelmezni az előbb hallottakat.

    Néhány perc múlva azonban a kezdeti döbbenet kezdett alábbhagyni, és mellé a tenni akarás vágya is társult. Úgy éreztem, ki kell derítenem, mi folyik itt, úgy éreztem, itt valami nagyon nincs rendben. Persze az a kis hangocska egyre csak azt kántálta bennem, hogy ne tegyek semmit, maradjak csendben, és csak tanuljak, ha ennyire ezt akarom, de ne avatkozzak bele semmibe.

   Hallgattam rá, legalábbis egyelőre. Túl keveset tudtam még, túl kevés információ volt a birtokomban, így valóban nem tehettem még semmit. De azt elhatároztam, hogy nem teszek lakatot a számra, és nem fogom hagyni, hogy még több fiatal tegye ezt magával. Azok után, amiken keresztül mentem, annyi fájdalom után úgy éreztem, nem ülhetek karba tett kezekkel. Nem volt jó életem, eleget szenvedtem, és szimplán azt a tudatot, hogy tudom, hogy valami nincs rendjén, nem tudom elfogadni.

- Uh, wooh – futott be valaki a terembe, de megtorpant, amikor meglátott – Jól vagy? – kérdezte; nyilván kiült arcomra az előbbi sokk.

- Persze – jelenléte visszarántott a valóságba, és megráztam fejemet, majd felkaptam táskámat. Csak ezután néztem rá, és ekkor tudatosult benne, hogy ő ugyanaz a srác, akivel tegnap összefutottam a bejáratnál.

- Akkor jó – mosolygott rám kedvesen, majd a hátsó padokhoz ment, és az asztalon lévő néhány könyvet magához vette. – Neked is matekod lesz, ugye?

   Úgy néztem rá, mint aki nem érti, mit beszél. Felnevetett, és mondott valamit, de mintha meg se hallottam volna. Mi az isten van velem? És miért bámulom őt? És miért kattog még mindig azon az agyam, amit Nayoung mondott?

   Újból megráztam a fejem, és ekkor vettem észre, hogy a fiú már előttem áll. Kivette a kezemből az órarendemet, megnézte azt, majd visszaadta.

- 116-os terem – mosolygott szélesen, azzal tovább is állt.

   Tiszta gyogyós vagyok, ezt állapítottam meg magamról. Megpaskoltam arcomat, és elindultam az emeletre. Teljesen beégettem magam szegény srác előtt, aki nyilván azt gondolja most rólam, hogy bolond vagyok.

- Hosszú lesz ez a mai nap… - sóhajtottam fel.

*

   Nayounggal ugyanannyi óránk volt, így megvártam a bejáratnál. A munkahelyemre csak négyre kellett menni, így még volt egy szabad órám, ezalatt pedig meg akartam tudni minél több dolgot erről a helyről.

Egy közeli kávézóba mentünk, mindketten rendeltünk egy-egy forró teát és egy kis sütit, és csak ezután szóltunk egymáshoz.

- Szóval… - kezdett bele – Hogyhogy ide jöttél?

- Az iskolára gondolsz vagy Koreára? – kérdeztem vissza.

- Most hogy így mondod… mindkettőre.

- Nos, ez egy hosszú történet. Korea mindig is fontos volt számomra, érdekel az itteni élet és kultúra – úgy döntöttem, nem avatom bele a múltamba, legalábbis egyelőre nem. Még nem ismertem, bár kedvesnek tűnt, de még nem tudtam megbízni benne – Az iskola meg szimplán azért, mert nincs pénzem jobb suliba menni. Bár bevallom, nagyot csalódtam.

- Ne aggódj, a színvonal elég magas, csak a kinézet pocsék.

- Miért? – itt volt az alkalom, hogy a lényegre tereljem a szót.

- Hát… Ebbe az iskolába leginkább azok járnak, akiknek nincs pénzük jobb módú iskolára. Persze vannak azért itt is gazdagabbak, akik megtehetnék, hogy máshová menjenek, de nem minden luxusiskola az, ahol tanulnak is.

- Értem. – kortyoltam bele a teámba – Végülis ez igaz. De mi van ezekkel a halálesetekkel?

- Miféle halálesetekkel? – kérdezett vissza, mintha nem tudná, miről lenne szó.

- Amit mondtál az iskolában. Hogy annyi ember lesz itt öngyilkos, hogy már számon se tartják.

- Oh, vagy az. Látom, nem akarod ezt kiverni a fejedből – letette a sütijét és komoly arccal nézett rám – Figyelj, MinSeo, amit most mondani fogok, az… hogy is mondjam… Új vagy még itt, így érthető, hogy ez számodra furcsa és elfogadhatatlan, de egy idő után meg fogod szokni. Nem szeretnék erről beszélni, és ezt is csak azért mondom el, mert aranyosnak tartalak, és nem akarom, hogy bármi bajod essen.

- Miféle bajom lehetne? – hajoltam közelebb, ugyanis Nayoung is halkabbra vette a hangerőt.

- Vannak szabályok, amiket jobb, ha betartasz. Például azt, hogy ezekről az öngyilkosságokról nem beszélsz senkinek, főleg nem nyilvános helyen, és főleg nem az iskolában. A suliban elég, ha tudomásul veszed a hírt és továbblépsz. Ha sírni akarsz vagy bármi, azt otthon tedd, ahol senki nem lát. Érted? A második dolog, hogy ne akard megérteni az egészet és még véletlenül se jusson eszedbe utána járni ezeknek. Voltak emberek, akik megpróbálták kideríteni, de kudarcot vallottak.

- Hogy érted, hogy kudarcot vallottak?

- Meghaltak. Bárki akarja kideríteni az igazságot, az halállal végzi. Úgyhogy nagyon kérlek, maradj csendben, és ne kezdj el kutakodni! – nagyon komolyan nézett rám, és barna szemeiben láttam megcsillanni a rémületet. Míg beszélt hozzám, néha-néha oldalra pillantott, nem figyeli-e valaki, és hangereje is már szinte a suttogással volt egyenlő.

- Honnan veszed, hogy kutakodni akarok?

- Mert mindenki, aki új ebben a városban, ezt teszi. És nem jöttél volna el velem, ha nem akarnál megtudni többet erről.

- Igazad van, tényleg megfordult a fejemben, hogy…

- Felejtsd el! – rázta meg a fejét – Nagyon kérlek, MinSeo! A te érdekedben mondom. Csak fogadd el, hogy ez van.

- Jó, oké, nem fogok semmit tenni, ígérem! – emeltem védekezően magam elé a kezeimet - De… miért történik mindez? Miért teszik ezt magukkal a diákok? És miért nem tesz ez ellen senki se semmit?

- Nem tudom. Sokszor családon belüli problémákra hagyatkoznak, vagy drogokra, alkoholra, meg ilyenekre. Valamit mindig kitalálnak. És ezt mindenki elfogadja. De… szerintem ez tökre nincs így.

- Miért, te mit gondolsz, miért van ez?

- Csak járj be egy hónapig és mindent meg fogsz tudni – felelte – De ne haragudj, most mennem kell. Holnap találkozunk. Szia! – rám mosolygott, mintha az előbb semmiről sem beszéltünk volna, és távozott.

   Megnéztem az órámat, és láttam, hogy még van fél órám. Gyorsan megettem a maradék süteményemet, fizettem és elindultam a munkahelyemre.

   Felkeltette az érdeklődésemet, amit Nayoung mondott, és hiába ígértem neki, hogy nem teszek semmit, tudtam, hogy nem fogom betartani.

   De akkor még nem tudtam, hogy az a bizonyos lejtő, amin elindulok, egyenesen a pokolba fog vinni.

3. rész

*Ajánlott zene: SHINee – Evil*

https://www.youtube.com/watch?v=tZCkpTdKPww

   Egy nappal később ismét az iskola falai között találtam magam, de semmi sem változott. Reméltem, hogy csak az én emlékeimben maradt meg ilyen roncsnak vagy hogy az egészet csak álmodtam, de úgy látszik, tévedtem. Minden pontosan ugyanolyan volt, mint előző nap.

   Kezemben az órarendemmel és a térképpel vettem nyakamba az iskolát, hogy megkeressem a történelem tantermet. Egyszerűbben ment, mint gondoltam, bár így is sikerült először a másik irányba elindulnom.

   Belépve a terembe minden szem rám szegeződött, de próbáltam figyelmen kívül hagyni őket. Újonc voltam, számítottam arra, hogy az első napokban nagy szenzáció leszek, és erre felkészítettem magam. De sokkal jobban elborzasztott az a látvány, ahogy ez a helység kinézett. A falak, mint mindenhol, itt is tiszta mocskosak voltak, az ablakok átláthatatlanok, az első sorban a padok használhatatlanok, hogy a többiről ne is beszéljek. Az egész teremben pedig nem volt más, csak a padok, a tanári asztal, egy tábla és egyetlen egy szekrény. Az egész kopár és sivár volt, szinte már a hányinger kerülgetett.

   Megszólalt a csengő, és egy hatvanas éveiben járó férfi lépett be. Mindenki felállt, én pedig hirtelen nem tudtam, mit csináljak. Csak most vettem észre, hogy talán már percek óta állok egy helyben, és valószínűleg mindvégig engem méregetettek. Elvörösödtem, és szívem szerint kirohantam volna innét. Nem éreztem jól magam, émelyegtem a szennyvízszagtól, ami az egész iskolában terjengett, fáztam és… egyszerűen minden idegesített.

   Ekkor a hátsó padból egy barna hajú lány integetni kezdett, hogy menjek oda, én pedig amilyen gyorsan tudtam, odasiettem.

- Nayoung vagyok – suttogta mosolyogva.

- MinSeo – feleltem.

   A tanár köszönt, majd utasította, hogy foglaljunk helyet. Épp leültem volna, azonban Nayoung megfogva a karom, megakadályozott ebben. Értetlenül pislogtam rá, mire ő egy párnát húzott elő a táskájából, és a székemre tette.

- Elég kényelmetlen, és koszos is – magyarázta meg.

   Előpakoltam néhány könyvemet a táskámból, és felsóhajtottam.

- Mielőtt belekezdenénk az idei anyagba, szeretnék két dolgot is bejelenteni – a tanár mély, dörmögő hangja szinte zene volt a füleimnek a tegnapi csendhez képest – Először is szeretném bemutatni az új osztálytársatokat, aki mától itt fog tanulni. Reméljük, majd jól érzed magad közöttünk!

   Ismét zavarba jöttem, amikor minden diáktársam felém fordult, de szerencsére ez csak egy pillanatig tartott. „Jól érezni? Aligha” – gondoltam magamban. Valahogy egyáltalán nem tetszett itt lenni, és nem tudtam elképzelni, hogy az ember itt is jól érezheti magát. A kezdeti lelkesedésem kezdett alábbhagyni, és csak azért voltam itt, mert ígéretet tettem magamnak és barátnőmnek is, hogy egy hetet itt leszek, és ha utána is olyan rossz, akkor abbahagyom.

- Ezzel ellentétben a másik hír, hogy egyik társunk többé nem tagja már az osztálynak. Tegnapelőtt öngyilkos lett.

   A teremben döbbent csend keletkezett és mindenki lesokkolva nézett maga elé. A levegő megfagyott és szinte érezni lehetett a fájdalmat. Az első padban az egyik lány sírni kezdett, én pedig nehezen bírtam megállni, hogy ne kezdjek el könnyezni.

   Öngyilkos lett… ez a két szó abban a pillanatban mélyen beleivódott a fejembe, és valami áramütésszerű érzés cikázott végig gerincemen. Miért lesz egy alig húsz éves lány öngyilkos?

- A temetés pénteken délután háromkor lesz – tette még hozzá – Nos, akkor lássunk neki az órának.

   Mindenki elővette a füzetét és gondosan jegyzetelni kezdett. Csak én ültem még mindig kábultan és néztem magam elé. Végigfuttattam a tekintetem az osztályon, és nem akartam elhinni, hogy ennyivel le tudták a dolgot. Meghalt egy társuk, és még csak arra sem méltatnak, hogy megemlékezést tegyenek vagy akárcsak egy percig csendben maradjanak? Ennyi? Meghal valaki, és úgy tesznek, mintha mi sem történt volna?

   Furcsa érzés kerített hatalmába. Nem lehet, hogy ennyire érzéketlenek legyenek, nem lehet, hogy ennyire ne törődjenek senkivel! Elveszíteni valakit… ez az érzés olyan, amit nem lehet csak úgy elnyomni. Nem hiszem, hogy az a lány ezt érdemelné.

   Valahol belül, a lelkemben egy hangocska azt súgta, menjek innét, amíg csak lehet. Sürgető volt, szinte már kérlelt, és emellett éreztem is valami olyat, amit eddig nem. Nem tudtam megfogalmazni mit, de rossz előérzetem volt. Azonban a kíváncsiság éppoly erős volt bennem, így maradtam.

   Szememmel most azt a lányt kutattam fel, aki sírt, de már fel is száradtak a könnyei. Itta a tanár szavait, és úgy tett, mintha minden rendben lenne.

   Nayoung megbökött, jelezvén, nem ártana nekem se körmölni, így kinyitottam a füzetem és írni kezdtem. Persze a gondolataim teljesen máshol jártak.

*

   Óra után mindenki elsietett, csak páran maradtak a teremben. Nayoung felé fordultam és kérdőn néztem rá.

- Ennyi? – hangomban érezni lehetett a felháborodottságot – Meghalt egy osztálytársatok és ennyire nem érdekel senkit?

- Nem arról van szó, hogy nem érdekel – mondta kedvesen, majd felállt és a hátára kapta a táskáját – Csak tudod, ez már nem az első eset – rántotta meg a vállát – Azt hiszem, sok mindenről nem tudsz még. Ha gondolod, órák után elmehetünk valahová és beavatlak a fontosabb dolgokba – azzal elsétált.

- Várj! – kiáltottam utána, gyorsan összekaptam a cuccaimat és az ajtóban utolértem – Hogy érted, hogy nem ez volt az első eset?

- Hát pont úgy. Ez itt már mondhatni megszokott. Sokan haltak meg, illetve lettek öngyilkosok – úgy tűnt, mintha ezek a halálesetek nem érintették volna meg, de túl jó emberismerő voltam, így átláttam az álarcán. Igenis, elborzasztotta ez a tény, és mintha rettegett is volna valamitől… vagy valakitől.

- Úgy mégis mennyi körülbelül az a „sokan”?

- Annyi, hogy már senki sem tartja számon – felelte, és ezúttal hagytam, hogy elsétáljon.

2. rész

*Ajánlott zene: SHINee – Nightmare*

https://www.youtube.com/watch?v=AOahth3x85U

   Tátott szájjal álltam a kapuban és meredtem az előttem álló épületre. Mellettem elhaladtak a velem egykorú diákok és egy futó pillantást mértek rám, de ez sem érdekelt most. Csak döbbenten álltam és próbáltam értelmezni a látottakat.

   „Iskola? Ez? Jó helyre jöttem én?” – kérdeztem magamban, majd miután körülnéztem, meg kellett állapítanom, hogy valóban jó helyen járok.

- Ezt komolyan gondoltam? Hol voltam akkor, amikor kiválasztottam ezt az iskolát? – motyogtam magam elé, de lassan mégis megindultam befelé.

   Ez az iskolának nevezett hatalmas intézmény pocsékabbul nézett ki, mint ahogy vártam. Citromsárgás falai kopottan meresztették rám szemüket, a vakolat omladozott és kisebb-nagyobb lyukak éktelenkedtek rajta. Az egyetlen dolog, ami egy kis színt vitt ebbe a sivárságba, az a néhány grafiti volt, amit az itteniek készíthettek unalmas perceikben. Az ablakok üvege az alsó szinten teljesen be voltak törve, némelyikeket deszkákkal és kartondobozokkal fedték el, hogy a téli napokon kirekesszék a hideget. A felső szinten pedig olyan koszosak voltak, hogy átlátni sem lehetett rajtuk. Az udvarban két nagyobb tölgyfa állt, melyek már az utolsókat rúgták, és azon a néhány bokron is látni lehetett, hogy már rengeteg évet lehúztak ezen a helyen.

   Cigarettacsikkek, csoki papírok, rágók, zacskók, ételmaradékok és megannyi szemét gyülemlett fel a még valamikor méregzöld színű talajon. A padok és az asztalok, melyek kinti étkezésre szolgáltak, hiányoztak, már csak a lábuk maradt meg. Egy szemetesláda az oldalára borítva feküdt valahol a kerítés sarkában. Szemét itt, szemét ott, mindenhol kosz és bűz. Mintha csak egy tornádó söpört volna végig nemrégiben ezen az udvaron.

   Miféle helyre jöttem én?

   Megálltam egy pillanatra és erősen gondolkoztam azon, vajon tényleg ezt akarom-e? Tényleg ide akarok iskolába járni, ilyen körülmények között? Mintha valami gettónegyedbe csöppentem volna.

   Tudtam, hogy nem egy luxusszálloda lesz, hisz nem sok pénzem volt a tandíjra, így olyan iskolát kellett választanom, amit meg tudok fizetni. De ennyire rosszra nem számítottam.

- Talán belül nem néz ki ennyire gázul – mondtam még mindig félhangosan, és vállat rántva úgy döntöttem, teszek egy próbát.

   Muszáj lesz tanulnom, és amíg nem találok mást, be kell érnem ezzel. Talán nem sikerül elsőre megbarátkoznom vele, de majd idővel megszokom. Talán lehet még ebből kihozni valamit, elvégre is még működik, és több ezren járnak ide. Ha annyira rossz lenne, már rég bezárták volna. Talán úgy néz ki, mintha bombát robbantottak volna, a színvonal akár még jó is lehet.

   Még mindig az ajtóban toporogtam, amikor megszólalt a csengő. Elhúztam a számat, majd lenyomtam a kilincset, de abban a pillanatban el is rántottam kezemet. Undorodva néztem hol a kilincsre, hol a kezemre, melyet valami ismeretlen trutyi borított be. Orromhoz emeltem ragadós tenyeremet, és vágtam egy fintort, amikor megéreztem a bűzét. Nem akartam tudni, mi az és vajon mióta van ott.

- Tessék! – nyújtott elém valaki egy zsebkendőt, én meg kis híján felsikoltottam. Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy észre se vettem, rajtam kívül még más is be akar menni. Elvettem tőle a zsebkendőt, és megköszöntem – Nyilván új vagy még itt, ha kézzel akartad megfogni a kilincset – elmosolyodott, majd egy másikat előhalászva kitárta maga előtt az ajtót és sietős léptekkel távozott.

   Értetlenül bámultam a fiú után, de nem különösebben törődtem vele. Bár szerettem volna megkérni, hogy segítsen útba igazítani, de rájöttem, hogy már így is elkésett az órájáról, így annyiban hagytam.

   Követve példáját, én is zsebkendővel nyitottam ki az ajtót, miközben erősen felvéstem a fejembe ezt a kis apróságot.

   Ahogy beléptem az iskolába, egy kisebb üres tér tárult elém. Jobbra és balra egyaránt egy-egy folyosó nyúlt el, ahol a termek voltak, előttem pedig egy néhány fokos lépcsősor vezetett egy nagyobb aulához. Megálltam és szemügyre vettem belülről is az épületet, és sajnos elkeserített, hogy ugyanolyan lepusztult, mint kint.

   A fehér falakon a sok kosz, kézlenyomat és cigifüst szürkés foltokat hagyott, a plafonokon tenyérnagyságú penészfoltok éktelenkedtek, hogy azokról a hatalmas pókhálókról szó se essék. A folyosókon a lámpák közül csak kettő világított rendesen, a többi már rég kiégett, vagy haloványan pislákolt.

   Megráztam a fejem, mint aki nem hiszi el, amit lát. Most komolyan, mikor takarítottak itt utoljára? Miért engedik meg ezt a mocskot? Hol marad a higiénia? Ilyen környezetben az embernek még az életkedve is elmegy!

- Oh, istenem, én nyílván megőrültem… - ismét magamban beszéltem, mert kicsit kezdett idegesíteni a csend. Sehol semmi zaj, se portásnéni vagy bácsi, se takarítók, se egy óra, ami ketyegne, vagy bármi. Hogy lehet minden ilyen kietlen és halott? Mintha csak egy horrorfilmben lennék, vagy a legrosszabb rémálmaimban.

   Összefontam karjaimat magam előtt, mert úgy éreztem, hidegebb van, mint kint. Valahogy nem lepődtem volna meg, ha megtudom, hogy nincs fűtés.

   Elindultam az előttem lévő lépcső felé, hogy majd jobbra vagy akár balra kanyarodva feljussak az emeletre. Szerencsémre a falon volt egy kép, ami mutatta, hol találom az igazgatóit; innen tudtam, hogy merre induljak el.

   Félve léptem fel a lépcsőfokokra, mert attól féltem, hogy esetleg beszakad alattam. Kis híján a korlátot is megfogtam, de a kilincses esetből tanulva inkább nem próbálkoztam vele.

   Felérve az emeletre egyből az igazgatóival találtam szemben magam, és egy sóhajtás kíséretében be is kopogtam. A folyosókon itt már több lámpa égett, de a kosz itt se volt kevesebb. A falakon osztályképek lógtak, de meg nem tudtam volna mondani, milyen évet írtak rá, mert ezeket is rég ellepte a sok por és pókháló. Mielőtt kinyílt volna az ajtó, felfedeztem, hogy egy újabb lépcsősor vezet fel a következő szintre.

   Egy középkorú nő nyitott nekem ajtót, akinek arcán kedves mosoly ült. Bemutatkoztam, ő pedig egyből behívott. Rajta kívül senki nem volt a szobában, ami kicsit megnyugtatott, ugyanakkor idegessé is tett.

   Kérte, hogy foglaljak helyet, én pedig kelletlenül ültem le az asztala előtti bőrszékbe, ami ugyan nem volt vadonatúj, de legalább nem rágta szét semmiféle állat.

- Szóval te vagy Park MinSeo? – kérdezte, mire bólintottam – Han Eunjung vagyok, az igazgató – nyújtott kezet, én pedig elfogadtam.

- Adok egy papírt, amit ki kell töltened, addig idehozom a tankönyveidet – nyújtotta elém a lapot, és mellé egy tollat, majd felállt, és eltűnt egy másik ajtó mögött.

   Míg visszaért, gyorsan kitöltöttem, amit kellett, és egy gyors pillantást vetettem az irodára. Egész jól nézett ki az előbb látottakhoz képest, és megfordult a fejemben, hogy rákérdezek, tulajdonképpen vakok, hogy nem veszik észre, milyen állapotok uralkodnak itt, de úgy döntöttem, ezt későbbre hagyom. Nem akartam az első nap kivívni az ellenszenvet, ráadásul még csak tíz perce lehettem itt.

   Han igazgató egy halom könyvvel a kezében tért vissza, és áldást adtam barátnőmnek, hogy rám parancsolta, hogy hozzak magammal egy táskát. Visszaadtam a lapot, majd elkezdtem belepakolni a táskámba, miközben Mrs. Han kérdéseket tett fel, hogy honnan jöttem, hogyan érzem itt magam meg hasonlók. Abszolút nem volt tolakodó, inkább csak érdeklődő és kedves, ráadásul mindvégig mosolygott.

- Itt az órarended és a terembeosztások, valamint adok egy térképet is, szerintem szükséged lesz rá az első napokban – mondta segítőkészen – Ha gondolod, nem muszáj ma bent maradnod, biztosan fel kell még készülnöd meg szeretnél kicsit körbenézni.

- Oh, az nagyszerű lenne. Úgy értem, van még néhány elintéznivalóm, és tényleg szeretnék előtte körbenézni, úgyhogy élnék a lehetőséggel – pirultam el kissé, de ő megértően mosolygott továbbra is.

   Illedelmesen meghajoltam, majd hátamra vettem a táskámat, kezembe kaptam a maradék könyvet, ami már nem fért be és elhagytam az irodát. Nagyot sóhajtottam és örültem, hogy minden ilyen könnyedén ment. Sietősen hagytam el az iskolát – valahogy még mindig nem akaródzott itt maradni, és amint átléptem a kapun, úgy éreztem, mintha egy hatalmas tehertől szabadultam volna meg.

1. rész

*Ajánlott zene: The Rasmus – Yesterday you threw away tomorrow*

https://www.youtube.com/watch?v=64kCdtANcuc

   Fázósan húztam össze magamon a pulóveremet, miközben egy park cseresznyevirágokkal borított köves útján haladtam keresztül. A Nap halovány sugarai utat törtek a fák magasra nyúló lombkoronái közt, hogy azok törzsében megbúvó apró virágokba életet leheljenek. Körülöttem éreztem édeskés illatukat, s mélyet szippantottam a hideg, de annál finomabb levegőből. Madarak keringtek és csiripeltek a fejem felett, s hallottam, ahogy a távolban is lassan megindul az élet: autók motorzaja, vonatok fülsiketítő dudaszói, kacagó gyermekek hangja.

   Kora, őszi reggel volt, és bár még érezni lehetett a nyár utolsó, simogató kezeit, a reggeli csípős szelek már a közelgő telet hirdették.

   Csend volt. Csak a kavicsok ropogását hallottam, ahogy keservesen sikoltanak fel lépteim alatt. Szerettem egyedül lenni ezekben a reggeli órákban, mert ilyenkor nyugodt voltam. A természet szépsége elcsitított bennem minden félelmet és kételyt, és a békesség vette át a helyét. Egy pillanatra mintha megállt volna az élet, s vele együtt minden probléma megszűnt. Csak egy röpke pillanatig éreztem így, mégis elég volt ahhoz, hogy energiával töltődjek fel, és tovább menjek a célom felé.

   Két hónapja költöztem Dél-Koreába, és az ősz beköszöntével iskolába kezdtem járni. A mai nap volt az első napom, és nem szerettem volna elkésni, így gyorsítottam a lépeimen. De talán joggal kérdezheti akárki, hogy egy magamfajta, európai lány mégis miért jött a világ másik felére?

   A történet egyszerű: az életem maga a pokol. Legalábbis 18 éves koromig az volt. A családom egyenesen gyűlölt és bántalmazott, amikor csak tehette. A környezetem úgy szintén. Ne kérdezze senki, miért, én se tudom, egyszerűen csak nem passzoltam bele abba a társadalomba, ahol éltem. Mindig is különc voltam, és amit az emberek tettek, nekem teljesen idegen volt. Kimaradtam minden rosszból, amiből csak lehetett, nem hiányzott nekem a cigaretta marása a torkomon, az alkohol kesernyés íze minden hétvégén, az meg pláne nem, hogy összefeküdjek fűvel-fával.

   Nem mondanám azt, hogy magányos voltam, mert nem voltam az. Volt néhány barátom, akiket mindennél jobban szerettem, és akikkel boldog voltam. Éltem a saját megszokott életemet, már amennyire a helyzetem engedte. Elzártam magam minden káros és mérgező dologtól, és nem érdekelt, hogy hányan vetnek meg. Figyelmen kívül tudtam hagyni mindenkit, és jól tudtam játszani a szerepem, holott legbelül igenis fájt, hogy ilyen helyen élek. Kinek ne fájt volna, amikor volt, hogy minden oknál fogva megaláztak és nekem támadtak?

Hazudnék, ha azt mondanám, nem akartam feladni, mert akartam. Rengetegszer. De ugyanakkor nem akartam, hogy ők győzzenek. Nem akartam, hogy a családom vagy akárki lássa, miattuk adom fel, nem akartam, hogy megkapják azt az örömöt, hogy miattuk menekültem el. Így bár minden egyes napom felért egy örökkévalóságig tartó szenvedéssel, álltam minden csapást. Amikor nagykorú lettem, elköltöztem otthonról és két évvel később, azaz most ide jöttem. Korea volt az az ország, ami mindig is életben tartott, ami tartotta bennem a lelket. Hittem abban, hogy a boldogságomat itt fogom megtalálni, és most itt vagyok.

   Valóban egyszerű, nem igaz?

   Én is ezt hittem, de nagyot tévedtem.

   Szerencsémre nem egyedül kell megvalósítani az álmaimat, barátnőm, az egyetlen ember az életemben, aki megmaradt nekem, szintén velem jött. Bár én vagyok az idősebb mindössze egy évvel, valahogy ő sokkal érettebbnek és magabiztosabbnak tűnik, mint én. Csak nekem jutott eszembe ez a hülye ötlet, hogy iskolába akarok járni. Az ember mindig annyira szeretné abbahagyni a tanulást, én mégis önszántamból tettem ezt. Talán a múltam miatt volt így, hisz mint említettem, nem éreztem magamat jól a lakhelyemen, sosem éreztem magam odavalónak és ezt a diáktársaim is érzékeltették velem. Talán tudat alatt reménykedtem abban, hogy minden olyan dolog, ami nem úgy sikerült, ahogy kellett volna, most megvalósulhat.

   De persze tündérmesék nem léteznek.

*

   Nagyot sóhajtva hagytam magam mögött a parkot, és indultam el az iskola felé. Minden porcikámban remegtem, és a torkomban dobogott a szívem. Hátamon már patakokban folyt rólam a víz, és kis híján megfutamodtam. Féltem az új dolgoktól, féltem az iskolától, féltem mindentől. Nem voltam hozzászokva ekkora tömeghez és ekkora épületekhez, nem voltam hozzászokva, hogy az emberek kíváncsian bámulnak utánam, és folyamatosan az az érzésem volt, hogy mindenki engem figyel és összesúg a hátam mögött. „Paranoiás vagy” – mondtam magamban, és azzal hitegettem magam, hogy minden rendben lesz.

   Jó lesz az iskola. Kedvesek lesznek a tanárok. Aranyosak a diáktársaim. Nem fognak utálni, lesznek barátaim. Minden olyan lesz, ahogy szerettem volna. Egy átlagos diák leszek barátokkal, szenvedés nélkül.

   És ez a gondolat erőt adott nekem, hogy az utolsó lépéseket is megtegyem.

   Új ország, új iskola, új élet.

   Minden menni fog, csak higgadtnak kell maradnom. Ha veszem az akadályokat, minden sokkal egyszerűbb és könnyebb lesz. Fő az optimizmus.

   Egy mosollyal az arcomon álltam meg a kapuban és vettem szemügyre az épületet, ahol a következő kilenc hónap nagy részét tölteni fogom. De azzal a lendülettel le is fagyott az a mosoly, és úgy éreztem magam, mint akit egy vödör jéghideg vízzel nyakon öntöttek…

Üdvözlés és néhány szó a történetről

Annyeong!
A nevem MinSeo és azért hoztam létre ezt a blogot, mert szeretném másoknak is megmutatni néhány írásomat. Lehetséges, hogy valakinek ismerős leszek, ugyanis néhány éven keresztül volt egy honlapom (www.k-zsu.gportal.hu), amit azonban idén márciusban bezártam. Mivel már több, mint hat éve előszeretettel írok, és az egyik álmom, hogy egy nap majd publikálják egy könyvemet, ezért döntöttem úgy, hogy ismét belevágok és nyitok egy másik oldalt.

Néhány szó a történetről...

A történet a Nightmare (rémálom) címet viseli, amit a SHINee - Nightmare daláról kapott.A szereplőkről annyit elárulok, hogy lesznek benne kpop idolok, de hogy kik is pontosan, az már titok. Hogy mi a történet műfaja, és hogy miről fog szólni, ezt is megtartom magamnak, mert majd minden kiderül a maga idejében. Nem szeretek spoilerozni, úgyhogy ezért bocsánat, de úgy gondolom, minél kevesebbet tud az olvasó, annál kíváncsibb és annál inkább olvasni szeretne.
Annyit még hozzátennék, hogy az első pár rész lehet, hogy unalmas lesz és kicsit vontatottnak fog tűnni, de ennek is megvan az oka. Kell, hogy érhető legyen a történet. Persze szép fokozatosan beindulnak az események, úgyhogy nem kell aggódni. Ja, és még valami: ha valaki bonyolultnak fogja találni és kicsit összezavarodik, nem kell megijedni. Minden ki fog tisztulni a történet végére :)

Nos... az első rész hamarosan felkerül, remélem, lesznek, akik azért elolvassák és adnak valamiféle visszajelzést akár itt a blogon, akár személyesen, bárhol. Tényleg nagyon fontos lenne, hogy aki elolvassa, az írjon is valamit, akár jó az, vagy rossz. Állom a kritikát is, de csak akkor, ha az normálisan, kulturáltan van megfogalmazva!

Előre is köszönöm és jó olvasást kívánok!