6. rész

 *Ajánlott zene: MBLAQ - It's war*

https://www.youtube.com/watch?v=UMVh1cVLHFE

   Reggel arra ébredtem, hogy a Nap a szemembe süt. Álmosan fordultam a másik oldalamra, és csak akkor vettem tudomásul, hogy Young az éjjel itt aludt velem. Még békésen szuszogott, így óvatosan másztam ki az ágyból és mentem be a fürdőbe.

   Megmostam arcomat jó hideg vízzel, de az előző napi rémálmomat képtelen voltam kiverni a fejemből. Még mindig a hatása alatt voltam, és még mindig reszkettem belül. Tudtam, hogy ezek az álmok nem csak az elfojtott érzelmeimtől vannak, nem csak a múltamban megélt szörnyűségek vetülnek ki. Tudtam, hogy van valami jelentőségük, tudtam, hogy ezek üzenetek, de nem tudtam megfejteni őket. És az igazság az, hogy annyira féltem tőlük, hogy nem akartam tudomást venni róluk. Sokkal egyszerűbbnek tűnt elnyomni őket, és úgy tenni, mintha nem is álmodtam volna, azonban az érzés sosem akart elmúlni. Rettegve ébredtem és feküdtem le éjjelenként, minden pillanatban féltem és arra vártam, vajon mikor fog valami rossz történni.

   Pillantásom a csuklómra tévedt. Elzártam a csapot és felhúztam a pólóm ujját. Azt hittem, hogy az előző éjjel csak hallucináltam, de nem. Még mindig ott voltak az ujjlenyomatok és még mindig lüktettek.

   Elővettem a szekrényből egy kis fertőtlenítőszert meg gézt, és gondosan bekötöttem.

   Ez volt az első eset, hogy ilyen történt. Még sosem fordult elő velem, hogy egy álmom ennyire valóságos legyen. Eddig úgy véltem, ilyenek csak a filmekben léteznek, de most, hogy a saját bőrömön is megtapasztaltam… csak még inkább fokozódott bennem az eddigi rémület és kétely.

   A tükörképemre meredtem, de nem bírtam magammal farkasszemet nézni, így inkább visszamentem a szobámba. Young épp ekkor mászott ki az ágyból, én pedig odamentem hozzá és megöleltem.

- Jó reggelt – köszöntöttem.

- Neked is – ölelt vissza – Mondd, hogy csináltál kaját!

- Sajnos nem, alig öt perce keltem – biggyesztettem le ajkaimat – Mennyi amúgy az idő?

- Nem tudom. Tizenegy körül lehet – bújt bele papucsába.

- Wah, te jó ég, megígértem Nayoungnak, hogy ma délelőtt átmegyek hozzá – engedtem el Youngot, és a ruhásszekrényem elé léptem. Kapkodva szedtem elő néhány ruhát, majd a lehető leggyorsabban rángattam őket magamra.

- Kérdezhetek valamit, Minseo? – ült vissza az ágyra, mire én csak bólintottam – Hogy értetted tegnap azt, hogy „közelednek”?

Egy pillanatra teljesen lefagytam, és ismét végigsimított rajtam a rémület.

- Fogalmam sincs – néztem rá megilletődve – Én… én nem tudom. Lehet, csak annyira meg voltam ijedve, hogy össze-vissza beszéltem.

- Lehetséges – vont vállat Young, de ő is tudta, hogy nem azért volt. Mindketten pontosan tudtuk, hogy ez nem csak rémálom volt. Ez annál sokkal több. De ahogy én, úgy ő is próbált ezekről nem tudomást szerezni. Őt is éppúgy megérintette ez a sok rémálom, ahogy engem, hisz ő volt az, aki éjjelente felriadt a sikításaimra, akinek karjaiba borulva sírtam, és aki megvigasztalt. Young pontosan tudott minden álmomról, és az ő kérésére mentem el orvoshoz is. Hónapokat jártam pszichológushoz, mindhiába. Semmivel sem lett könnyebb. Már szinte mindent kipróbáltunk, de ezek az álmok sehogy sem akartak abbamaradni, és egy idő után teljesen megszoktuk.

   Elköszöntem Youngtól, és elindultam Nayounghoz. Egész idő alatt az motoszkált a fejemben, vajon mibe akar beavatni. Alig ismer, mégis én vagyok az első, akinek egy olyan fontos dolgot akar elmondani, amit eddig még sosem tett meg.

   Furcsa volt ez az egész, és a rossz előérzet továbbra sem akart elmúlni, de túl makacs voltam ahhoz, hogy szót fogadjak Nayoungnak, és mindent magam mögött hagyjak.

   Két kopogás után nyitott csak ajtót. Beinvitált, majd gondosan bezárta utánunk azt.

- Nincs most itthon senki, de úgy egy órán belül hazaérnek a szüleim, szóval igyekszem mindent mielőbb elmondani – hadarta, majd bementünk a szobájába, amit szintén kulcsra zárt. Helyet foglaltam az ágyon, ő pedig mellém ült.

- Szóval? Mi az a nagyon fontos, amibe be akarsz avatni? – vettem egy nagy levegőt, és ránéztem.

- Nem is tudom, hol kezdjem… Még sosem mertem elmondani senkinek, és ötletem sincs, hogy neked miért mondom el mégis, hisz pontosan tudom, hogy ezzel veszélybe sodorlak, de valahol legbelül úgy érzem, hogy te vagy az egyetlen, akinek erről beszélhetek. Valahogy benned megbízom, és úgy érzem, te vagy az egyetlen személy, aki segíthet. Ne kérdezd, miért, én se tudom, de egyszerűen így érzek és kész – hadarta el csaknem egy szuszra, én pedig alig bírtam követni, de nem szóltam.

- Meséltem neked ugye ezekről a gyilkosságokról, és… túl nagy kísértést éreztem ahhoz, hogy ne nézzek ezeknek utánuk. Kutakodni kezdtem. Úgy véltem, hogyha már egyszer ilyen helyre járok, ahol ennyi ember meghal, akkor tudnom kell, mire számítsak – mondta, miközben ujjait idegesen tördelte. Tekintetemet egy percre se vettem le róla; minden mozdulatával elárulta, mennyire retteg.

- Megpróbáltam összegyűjteni mindenkit, akik öngyilkosok lettek és közük volt ehhez az iskolához… - hirtelen felállt, majd az íróasztalához lépett, ahol matatni kezdett, majd egy vastag dossziéval ült vissza mellém – És találtam néhány érdekes dolgot… - adta át nekem.

- Mik ezek? – ráncoltam össze homlokom.

- Nyisd ki – mondta, én pedig így tettem.

- Oh, te jó ég – kaptam a szám elé kezem, és amilyen gyorsan csak tudtam, végiglapoztam. Minden oldalon fiatal lányok, és fiúk képei néztek vissza rám. – Ezek az áldozatok? Mégis mennyi van belőlük? – néztem rá döbbenten.

- Hetvenkettő… eddig. De le merném fogadni, hogy ennél sokkal több van, már ha csak azt vesszük figyelembe, hogy ezek csak az elmúlt két évet tartalmazzák.

- Tessék?! – hangszintem hirtelen magasra ugrott, és szemeim teljesen elkerekedtek. Annyira letaglóztam, hogy percekig csak nagyokat pislogva meredtem Nayoungra, és nem tudtam megszólalni – Azt akarod mondani, hogy az elmúlt két évben hetvenkét ember lett öngyilkos, és mindenki ebbe az iskolába járt? Ez biztos?

- Teljesen mértékkel. Hidd el, rengeteg energiát fektettem bele, és éppúgy nem akartam elhinni, ahogy te.

- És… mit gondolsz, miért van ez?

- Egyértelműen a stressz.

- He? Ezt hogy érted?

- Még nem jársz olyan régóta ide, de majd tapasztalni fogod, hogy amennyi tananyagot itt leadnak, abba bele lehet dögleni. És sokan annyira túlhajszolják magukat, hogy inkább választják a halált.

- Én ezt most nem egészen értem – szóltam közbe – Azért lesznek öngyilkosok, mert nem bírják a tanulást? Akkor miért nem mennek máshová?

- Mert nem tudnának hová menni. Mint mondtam, ez egy olyan iskola, ahová csak a szegényebbek járnak.

- Igaz, de ez még mindig nem magyarázza azt, hogy miért akarják elhitetni, hogy baleset volt?

- Szerinted működne ez az iskola, ha tudnák, hányan haltak már meg?

- Jó, ebben is igazad van. De… mi van a sulival? Mit szól ehhez az igazgatóság, a tanárok? Miért csinálják ezt? Mi hasznuk ebből? Miért nem tesznek valamit?

- Ez az, amiért elhívtalak magamhoz – mintha megkönnyebbülést láttam volna felfedezni arcán. Bár nem csodálkoztam, ennyi és ilyen súlyos információt megtartani… hatalmas akaraterő kellett hozzá, hogy minden gyanús jelet elrejtsen – Tudom, ez most őrülten fog hangzani és tiszta bolondnak fogsz nézni, de… szerintem vámpírok vannak a dologban.

- Miiii? – ha lehet, még jobban ledöbbentem, de a döbbenetet hirtelen nevetés váltotta fel – Ne haragudj, Nayoung, de ez… ez nagyon bénán hangzik. Nem léteznek vámpírok, se vérfarkasok, se semmi. Szerintem túl sok filmet néztél mostanság. Az egész tanári kar vámpír lenne? Tényleg ne haragudj, de ez... ez... – nevettem még mindig.

- Most miért, te mivel tudnád megmagyarázni? – tárta szét karjait, miközben gyermeki naivitással bámult rám.

- Nem tudom, talán azzal, hogy mindenki egy pszichopata gyilkos, de hogy vámpírok… - forgattam meg szemeimet. Ez a vámpíros dolog feloldotta bennem a feszültséget; már nem szorongtam, és nem éreztem félelmet. Hirtelen ez az egész ügy csak egy hülye játéknak tűnt, egy nagyon rossz mesének.

- A pszichopaták a gyilkolást élvezik, ők viszont megvárják, amíg az áldozatok végeznek magukkal… - mondta sziklaszilárdan Nayoung – És szerintem utána szívják csak ki a vérüket.

- Nayoung, szerintem túl sokat áskálódtál – próbáltam megnyugtatni és lebeszélni erről az ostobaságról. Most már tényleg nem éreztem úgy, hogy ennek a dolognak súlya lenne – Jobb lesz, ha attól a dossziétól megszabadulsz és kevesebb fantasyt nézel – álltam fel az ágyról.

- Hülye voltam, hogy elmondtam neked. Nem hiszed el, amit mondok, ugye? – ő is felpattant az ágyról, és sóhajtozva megállt az ablaka előtt, hátat fordítva nekem.

- Ne haragudj, hogy nem hiszem el, de ez tényleg annyira… fura és… bugyuta.

- Pontosan tudom, mennyire bénán hangzik az egész! – csattant fel, és szembefordult velem. Mellkasa fel-le liftezett, és dühösen, ugyanakkor keserűen nézett rám. Meghőköltem. – De ez mit sem változtat azon, hogy annyian meghaltak abban a redvás suliban! Azokat a haláleseteket mégis mivel magyarázod? Ha? Tudsz valami ésszel felfogható magyarázatot adni rá? Nem! – kiabálta, én pedig csak álltam vele szemben, és nem tudtam, hogyan reagáljak rá. Meglepett ez a kitörése, sosem hittem volna, hogy egyszer ilyennek fogom látni. Ideges volt, és kétségbeesett. „Vajon mióta tarthatja mindezt magában?” – tettem fel magamnak a kérdést.

- Menj el – mondta higgadt hangon. Nem tudtam, min lepődjek meg jobban: a hirtelen hangnemváltozástól vagy a kijelentésen – Igazad van, jobb is, hogy nem hiszel nekem. Így nem keveredsz bajba, és nem esik bántódásod – az ajtóhoz sétált, majd kinyitotta azt.

- Nayoung… - próbáltam kihúzni kezem a szorításából, eredménytelenül.

   Tudtam, hogy megbántottam azzal, hogy kinevettem, de nem tehettem mást. Annyira hitetlen volt ez a történet, ez a kifogás. Nem akart sehogy sem összeállni a kép, ez így eléggé sántított. Egyszerűen nem volt értelme. De azzal viszont egyet kellett értenem, hogy az a sok haláleset megtörtént és nem volt rá elfogadható ok.

- Nayoung, várj már! – téptem ki végül karom kezéből, amikor már a bejárati ajtón is kituszkolt – Én tényleg sajnálom, hallod? Én szeretnék neked hinni és elfogadni ezt a teóriád, de akkor is! Gondold már csak egy kicsit végig.

- Szia MinSeo, majd hétfőn találkozunk a suliban! – csukta volna be az ajtót, de nem engedtem.

- Jójó, oké, befejeztem, csak hadd kérdezzek még valamit! – támasztottam ki a lábammal az ajtót, ő pedig szemforgatva lépett hátrébb egy lépést. Karba tett kezekkel állt előttem, majd arcát durcásan elfordította, és a földet kezdte el nézni, miközben nagyot sóhajtott.

- Mondjad!

- Azt mondtad… azt mondtad, hogy akik elkezdtek nyomozni, azok mind meghaltak, és… - megálltam egy pillanatra, és hosszú másodpercekre elgondolkoztam.

Nayoung rám nézett, mikor nem mondtam semmit.

- Igen, azt mondtam…- felelte, és becsukta az ajtót. Hallottam, hogy kattan a zár, de nem kezdtem el kopogni, úgyse nyitotta volna ki.

   Csak bámultam magam elé, és teljesen lebénulva néztem farkasszemet az ajtóval, ami eltakarta Nayoung meggyötört és fájdalommal teli arcát. Teljesen kiment a fejemből, amit akartam kérdezni, mert helyébe más lépett. A felismerés felért egy döféssel a szívemben, és a jeges rémület pillanatok alatt ismét elöntött.

Ha mindenki, aki nyomozott, meghalt… Akkor Nayoung is meg fog halni?