1. rész

*Ajánlott zene: The Rasmus – Yesterday you threw away tomorrow*

https://www.youtube.com/watch?v=64kCdtANcuc

   Fázósan húztam össze magamon a pulóveremet, miközben egy park cseresznyevirágokkal borított köves útján haladtam keresztül. A Nap halovány sugarai utat törtek a fák magasra nyúló lombkoronái közt, hogy azok törzsében megbúvó apró virágokba életet leheljenek. Körülöttem éreztem édeskés illatukat, s mélyet szippantottam a hideg, de annál finomabb levegőből. Madarak keringtek és csiripeltek a fejem felett, s hallottam, ahogy a távolban is lassan megindul az élet: autók motorzaja, vonatok fülsiketítő dudaszói, kacagó gyermekek hangja.

   Kora, őszi reggel volt, és bár még érezni lehetett a nyár utolsó, simogató kezeit, a reggeli csípős szelek már a közelgő telet hirdették.

   Csend volt. Csak a kavicsok ropogását hallottam, ahogy keservesen sikoltanak fel lépteim alatt. Szerettem egyedül lenni ezekben a reggeli órákban, mert ilyenkor nyugodt voltam. A természet szépsége elcsitított bennem minden félelmet és kételyt, és a békesség vette át a helyét. Egy pillanatra mintha megállt volna az élet, s vele együtt minden probléma megszűnt. Csak egy röpke pillanatig éreztem így, mégis elég volt ahhoz, hogy energiával töltődjek fel, és tovább menjek a célom felé.

   Két hónapja költöztem Dél-Koreába, és az ősz beköszöntével iskolába kezdtem járni. A mai nap volt az első napom, és nem szerettem volna elkésni, így gyorsítottam a lépeimen. De talán joggal kérdezheti akárki, hogy egy magamfajta, európai lány mégis miért jött a világ másik felére?

   A történet egyszerű: az életem maga a pokol. Legalábbis 18 éves koromig az volt. A családom egyenesen gyűlölt és bántalmazott, amikor csak tehette. A környezetem úgy szintén. Ne kérdezze senki, miért, én se tudom, egyszerűen csak nem passzoltam bele abba a társadalomba, ahol éltem. Mindig is különc voltam, és amit az emberek tettek, nekem teljesen idegen volt. Kimaradtam minden rosszból, amiből csak lehetett, nem hiányzott nekem a cigaretta marása a torkomon, az alkohol kesernyés íze minden hétvégén, az meg pláne nem, hogy összefeküdjek fűvel-fával.

   Nem mondanám azt, hogy magányos voltam, mert nem voltam az. Volt néhány barátom, akiket mindennél jobban szerettem, és akikkel boldog voltam. Éltem a saját megszokott életemet, már amennyire a helyzetem engedte. Elzártam magam minden káros és mérgező dologtól, és nem érdekelt, hogy hányan vetnek meg. Figyelmen kívül tudtam hagyni mindenkit, és jól tudtam játszani a szerepem, holott legbelül igenis fájt, hogy ilyen helyen élek. Kinek ne fájt volna, amikor volt, hogy minden oknál fogva megaláztak és nekem támadtak?

Hazudnék, ha azt mondanám, nem akartam feladni, mert akartam. Rengetegszer. De ugyanakkor nem akartam, hogy ők győzzenek. Nem akartam, hogy a családom vagy akárki lássa, miattuk adom fel, nem akartam, hogy megkapják azt az örömöt, hogy miattuk menekültem el. Így bár minden egyes napom felért egy örökkévalóságig tartó szenvedéssel, álltam minden csapást. Amikor nagykorú lettem, elköltöztem otthonról és két évvel később, azaz most ide jöttem. Korea volt az az ország, ami mindig is életben tartott, ami tartotta bennem a lelket. Hittem abban, hogy a boldogságomat itt fogom megtalálni, és most itt vagyok.

   Valóban egyszerű, nem igaz?

   Én is ezt hittem, de nagyot tévedtem.

   Szerencsémre nem egyedül kell megvalósítani az álmaimat, barátnőm, az egyetlen ember az életemben, aki megmaradt nekem, szintén velem jött. Bár én vagyok az idősebb mindössze egy évvel, valahogy ő sokkal érettebbnek és magabiztosabbnak tűnik, mint én. Csak nekem jutott eszembe ez a hülye ötlet, hogy iskolába akarok járni. Az ember mindig annyira szeretné abbahagyni a tanulást, én mégis önszántamból tettem ezt. Talán a múltam miatt volt így, hisz mint említettem, nem éreztem magamat jól a lakhelyemen, sosem éreztem magam odavalónak és ezt a diáktársaim is érzékeltették velem. Talán tudat alatt reménykedtem abban, hogy minden olyan dolog, ami nem úgy sikerült, ahogy kellett volna, most megvalósulhat.

   De persze tündérmesék nem léteznek.

*

   Nagyot sóhajtva hagytam magam mögött a parkot, és indultam el az iskola felé. Minden porcikámban remegtem, és a torkomban dobogott a szívem. Hátamon már patakokban folyt rólam a víz, és kis híján megfutamodtam. Féltem az új dolgoktól, féltem az iskolától, féltem mindentől. Nem voltam hozzászokva ekkora tömeghez és ekkora épületekhez, nem voltam hozzászokva, hogy az emberek kíváncsian bámulnak utánam, és folyamatosan az az érzésem volt, hogy mindenki engem figyel és összesúg a hátam mögött. „Paranoiás vagy” – mondtam magamban, és azzal hitegettem magam, hogy minden rendben lesz.

   Jó lesz az iskola. Kedvesek lesznek a tanárok. Aranyosak a diáktársaim. Nem fognak utálni, lesznek barátaim. Minden olyan lesz, ahogy szerettem volna. Egy átlagos diák leszek barátokkal, szenvedés nélkül.

   És ez a gondolat erőt adott nekem, hogy az utolsó lépéseket is megtegyem.

   Új ország, új iskola, új élet.

   Minden menni fog, csak higgadtnak kell maradnom. Ha veszem az akadályokat, minden sokkal egyszerűbb és könnyebb lesz. Fő az optimizmus.

   Egy mosollyal az arcomon álltam meg a kapuban és vettem szemügyre az épületet, ahol a következő kilenc hónap nagy részét tölteni fogom. De azzal a lendülettel le is fagyott az a mosoly, és úgy éreztem magam, mint akit egy vödör jéghideg vízzel nyakon öntöttek…