7. rész

*Ajánlott zene: The Rasmus - Sail away *

https://www.youtube.com/watch?v=pL-i4Lcgk2w

   Fogalmam sincs, mennyi ideig állhattam az ajtóban. Egy idő után azonban arra lettem figyelmes, hogy valami forró nedvesség csorog végig arcomon. Ujjaimmal odakaptam, és rájöttem, hogy sírok. Szemeimből hatalmas krokodilkönnyek potyogtam, miközben éreztem, ahogy ezzel párhuzamosan a szívem is zokogni kezd. Tudtam, testem minden porcikája tudta, hogy Nayoung meg fog halni.

   Nem akartam elhinni. Egyszerűen képtelen voltam felfogni, hogy ez eddig miért nem esett le. Nayoung ezt próbálta nekem egész végig elmondani. Hogyan lehettem ennyire vak? Mindvégig tudta, mi fog vele történni, és ő mégis belekezdett. Miért? Édesistenem, miért?

   Nagyon lassan hátrálni kezdtem, majd mikor kiértem a kapuba, rohanni kezdtem. Nem tudtam, merre megyek, de hirtelen erős késztetést éreztem arra, hogy távol legyek tőle és minden mástól. Versenyt futottam a széllel, bár tudtam, nem győzhetek. Rohantam, mert el akartam nyomni a lelkemben a fájdalmat.

   Mibe keveredtem? Mi ez az egész? És hogyan tovább?

   Nem hittem Nayoungnak, abban legalábbis nem, hogy vámpírok léteznek. De ott tartottam hetvenkét ember nevét a kezemben, akik meghaltak és ki tudja mennyiről nem jutott adathoz! A saját szememmel láttam, hogy mind megtörtént, nem hazugság és senki nem tesz semmit? Az egész város hallgat erről? Igen, tény, hogy Szöul közel tízmillió lakosú, és hogy legtöbbjüknek ennyi halál fel se tűnik, de könyörgöm, ez itt a város széle, és nem hiszem el, hogy a környékbelieknek ez nem szúr szemet! Valaki eléri, hogy megöljék magukat fiatal lányok és fiúk, és mindenki örök némaságot esküd a félelemtől? Inkább meghúzzák magukat, ahelyett hogy közös erővel fellépnének?

   De ki ellen is? Ki teszi ezeket? Valóban az iskola vezetői lennének ilyenek? De mi célból? Mit érnek el ezzel? Ennek annyira nincs értelme!

   Túl sok volt a kérdés és túl kevés volt az idő, hogy akármit is megértsek ebből. Egy hét telt el, és ezalatt az egy hét alatt olyanba csöppentem, amire sosem számítottam.

   Emberek halnak meg… ki tudja miért. Ha jobban belegondolok, Nayoung mégse mondott akkora hülyeséget. Tegyük fel, hogy igaza van és léteznek vámpírok, akiknek a létezéséről nem tud senki sem. Ha ezt vesszük, így van értelme az öngyilkosságnak, mert így nem kell a haláleseteket eltusolni és senkiben sem merül fel a gyilkosság.

   De vámpírok akkor sem léteznek!

   Vagy mégis?

   Nem, ez az egész csak kitaláció. Már hogyan létezhetnének? Ez csak egy mese, amit valaki kitalált még nagyon régen arra, hogy a gyerekeket ijesztgessék.

   De mégis… akkor kinek származik előnye ebből? Mert hogy nem véletlen, az is biztos.

Úgy éreztem, kezdek bekattanni ettől a sok megválaszolatlan kérdéstől. A fejem szabályosan lüktetett, sajgott, olyan volt, mintha pillanatokon belül szétrobbanna.

   Nayoung meg fog halni.

   Hogy lehet az, hogy valakit ilyen rövid idő alatt megszerettem? Amikor idejöttem, megfogadtam, hogy senkit sem fogok közel engedni magamhoz, és noha ő semmit sem tudott az életemről, és én se az övéről, mégis a szívemhez férkőzött. A hosszú barna haja, a hatalmas sötét szemei, melyek minden percben képesek csillogni, a hófehér bőre, a piros ajka, a pisze orra… az egész lénye olyan ártatlan volt, olyan kedves és barátságos, olyan, akit nem lehet nem szeretni. Anélkül lett a barátnőm, anélkül kedveltem meg, hogy tudtam volna róla. Mindenkit távol akartam tartani magamtól, erre tessék. Mikor történt meg ez? Hogyan történhetett meg ez? Hogyan nem vettem észre? Ennek nem kéne így lennie! Nayoung megbízik bennem, talán sosem bízott senkiben sem, és elmondta a legféltettebb titkát. Tudok arról a titokról, ami meg fogja őt ölni!

   Nekem pedig el kell mennem… Egyértelműen a tudtomra adta, hogy bármi is lesz, el kell tűnnöm innét. El kéne mennem… De hová? Hova mehetnék? És hogyan mondjam el Youngnak? Álljak elé, és mondjam azt, hogy el kell költöznünk, mert olyanról tudok, ami mindkettőnket veszélybe sodorta?

   És mi van akkor, ha ez az egész csak egy hatalmas baromság? Mi van, ha Nayoung teljesen megszállott lett ennek, ami rám is átragadt? De hisz a saját szememmel láttam a képeket… Mi van, ha csak úgy összeszedte azokat az adatokat, valahonnét a netről? De hisz az iskola… ott voltam én is… az a sok kosz és bűz… mind erre utalnak, nem? Mi van, ha ez is a múltamhoz köthető, mi van, ha csak a múlt sérelmei miatt hiszem el, amit mondott? De akkor meg miért érzek erős késztetést minden zsigeremben arra, hogy vissza se nézve rohanjak el innét? Miért kiabálja minden porcikám azt, hogy meneküljek?

   Nekiütköztem valakinek. Erős fájdalmat éreztem a hátamban és karomban, amikor a földre értem. Felszisszentem, és levegőért kapkodtam. De ez az érzés pillanatok alatt elmúlt. Csak feküdtem a talajon, és az eget néztem. A sötét felhőket, melyek úgy tornyosultak fölém, mint ahogy a testemben lassan végigkúszott a félelem.

- Úristen, jól vagy? – valaki beszélni kezdett hozzám, de nem fogtam fel, amit mondd. Arca megjelent látókörömben, de hiába bámultam bele azokba az örvénylő barna szemekbe, nem láttam semmit, s hiába mozgott szája, nem hallottam hangját. Megfogta kezem, de nem éreztem. Érzéketlenné váltam. Lebénított a fájdalom, az a fájdalom, mely valamilyen módon megfertőzte a szívemet.

- Minden rendben? – a srác hangja egy pillanat alatt olyan erősen tört utat a levegőben, mintha milliméterekről ordítottak volna fülembe. Visszazökkentem a valóságba, és magamra bámultam. Próbáltam megemelni a fejem, és valahogy ülő helyzetbe tornázni, de segítség nélkül képtelen voltam erre.

- Fáj valamid? Nagyon megütötted magad? – újabb kérdéseket vágott hozzám, de figyelmen kívül hagytam őket. Összeszorítottam szemeimet, és próbáltam visszafogni a sírást, de ehelyett csak még több könnycsepp bukkant elő.

   Egy hideg fuvallat söpört végig az utcán, mely magával hozott valami szokatlan illatot… Libabőrös lettem tőle. Éreztem benne a gonoszt, a sötétséget, a szenvedést. Éreztem, hogy…

   …valami közeledik…

   Segített lábra állni. Hónom alá nyúlt, és lassan, szinte egy mozdulattal felemelt a földről, így ismét álló helyzetben voltam. Tekintetét kíváncsian fúrta az enyémbe, miközben szüntelen azt kérdezgette, biztos jól vagyok-e, és minden rendben. Gondolom, az arcomon száguldozó könnycseppek miatt aggódott ennyire. Megköszöntem neki a segítséget, és ott hagytam. Nehezen engedett el, én pedig bizonytalan léptekkel indultam el.

   Sírtam. És borzasztóan fájt. Nayoung meg fog halni, csak erre tudtam gondolni. De nem ez volt az, ami a legjobban fájt. Nem. Hanem a tudat, hogy nem fogom tudni megmenteni.

   De hogyan is menthetném meg, ha azt se tudom, mivel állok szemben?