8. rész

*Ajánlott zene: SHINee - Nightmare*

https://www.youtube.com/watch?v=AOahth3x85U

   A hétvége egy pillanat alatt elröppent, és ismét az iskola négy vészjósló fala között találtam magam. Nayoung ott ült mellettem minden órán, de még csak rám se nézett. Hiába szóltam hozzá, úgy tett, mintha nem hallana, hiába küldözgettem leveleket neki, összegyűrte őket. Haragudott rám, és emiatt pocsékul éreztem magam. Hosszú évek után sikerült végre új barátra szert tennem, és máris elrontottam a kapcsolatunkat. Bocsánatot akartam kérni tőle, és megbeszélni ezt az egészet, de egyelőre hajthatatlan volt.

   Kicsöngettek, ő pedig máris felpattant, és távozni készült, de megfogtam kezét.

- Beszélhetnénk? Nem haragudhatsz rám örökre! – néztem rá fájdalmas arccal, de egy laza mozdulattal kitépte a kezét az enyémből, és elsétált.

- Hozd magaddal a kabátod a következő órára, hideg lesz! – kiáltotta még az ajtóból, majd eltűnt a folyóson.

   Nagyot sóhajtva dőltem rá a padra, és nyeltem vissza könnyeimet. Utáltam magam, és bűntudatom volt. Nem akartam kinevetni, és a tudat, hogy lehet, hogy meg fog halni, csak még nagyobb fájdalmat okozott.

   A hétvégén csak azon járt az agyam, amiről beszélgettünk. Órák hosszat elméláztam, de nem jutottam sehová. Nem akart összeállni sehogy se az egész. Úgy éreztem, még így is túl keveset tudok, hogy még rengeteg darab hiányzik abból a bizonyos puzzleból, ugyanakkor borzasztóan egyszerűnek is tűnt az egész. Itt ez a sok haláleset és itt az iskola, ahová jártak az áldozatok… de hol a kapocs? Tényleg szimplán elég a rengeteg tanagyag ahhoz, hogy valaki az öngyilkosságba meneküljön? De kinek jó ez?

   Minél többször gondoltam erre, annál inkább kezdtem elveszíteni a fonalat. Szerettem volna erről az egészről nem tudomást szerezni, szerettem volna, ha erről nem beszél nekem Nayoung, de már mindegy volt. Tudtam róla, és magamban kellett tartanom. Nem meséltem el Youngnak, féltem, hogy ezzel őt is veszélynek teszem ki, ráadásul még én se tudtam, mi folyik itt, és nem akartam feleslegesen ráhozni a frászt.

   Azt terveztem, hogy úgy teszek, mintha semmiről sem tudnék, de ez lehetetlen volt. Nayoung veszélyben volt, ki tudja, mennyi napja van még hátra, ki tudja, mikor jönnek rá, hogy nyomoz és ölik meg őt. De mi van, ha ez is csak egy kitaláció? Mi van, ha minden, amit mondott, azért van, mert őrült?

- Összevesztetek? – egy hang zökkentett vissza a valóságba, és éreztem, ahogy valaki lehuppan mellém a padra.

   Lassan emeltem fel a fejem és néztem az illetőre. Pár másodpercig csak meredtem rá, majd miután megállapítottam, hogy ő az a srác, akivel már kétszer is összefutottam, visszatettem a fejem a padra, és az üres termet kezdtem el pásztázni.

- Hát… valami olyasmi – mondtam.

- Oh, hát az nem jó – húzta el a száját – Biztosan megbékél majd.

- Ja, biztosan – feleltem unottan – Ismered őt?

- Nem, nem igazán, csak köszönő-viszonyban vagyunk, de nem hinném, hogy haragtartó lenne.

- Akkor jó – felsóhajtottam, majd fejemre húztam a pulcsim kapucniját.

- Valami gond van? – húzta le a fejemről, hogy lássa az arcomat – Pocsékul festesz. Ha gondolod, nekem elmondhatod.

- Miért mondanám el neked a problémáim? – vontam fel szemöldököm, miközben visszatornáztam magam ülésbe, és hátrasöpörtem a hajam – Nem is ismerlek. Még a nevedet sem tudom.

- Taemin – nyújtotta felém a kezét, miközben szélesen rám vigyorgott. Nehezen álltam meg, hogy ne mosolyodjak el én is.

- Minseo – ráztam vele kezet.

- Nos, akkor, Minseo, most, hogy már tudod a nevem, elmondod, mi bánt? – támasztotta fejét kezére, és komoly arccal nézett rám.

   Megeresztettem egy mosolyt; tudtam, hogy jobb kedvre akar deríteni. Egy pillanat töredékéig rámeredtem és fontolóra vettem, tényleg kérjem-e a segítségét, vagy hagyjam ott, de aranyosnak tűnt és tényleg látszott rajta, hogy segíteni szeretne, így felsóhajtottam és felé fordultam.

- Kérdezhetek valamit?

- Nyugodtan – túrt bele szőke hajába.

- Te… te mit tennél, ha egy ismerősöd bajba kerülne, de ötleted sincs, hogy mibe és hogy hogyan segíts rajta?

   Taemin összeráncolta a homlokát, és kíváncsian pislogott rám.

- Ez egy jó kérdés… Nayounggal kapcsolatos?

- Nem, ez éppen nem – hazudtam. Nem akartam elmondani neki, hogy mi bánt, hiszen nem ismertem, és nem bíztam meg benne.

- Azt hiszem… kideríteném, mibe keveredett bele, és küzdenék érte, amíg csak tudok – mosolygott rám.

   Ebben a pillanatban szólalt meg a csengő.

- Na, gyere, és hozd a kabátod is, tényleg hideg lesz a teremben – állt fel mellőlem, én pedig követtem.

   Elgondolkoztam azon, amit Taemin mondott. Jóformán csak erre tudtam gondolni a nap további részében. Küzdeni… Azt mondta, ő küzdene. Én képes lennék küzdeni a végsőkig? Képes lennék úgy küzdeni, hogy nem tudom, mekkora veszély leselkedik rá? Képes lennék egy olyan emberért küzdeni, akit alig ismerek? Képes lennék küzdeni érte a saját életem kockáztatásával?

   Mert ahhoz, hogy segítsek rajta, folytatnom kell, amit ő elkezdett. Társulnom kell mellé, és segítenem kell a további kutatásban. Össze kell gyűjtenünk az áldozatokat és mindent, amit róluk tudunk. Olyan vizekre kell eveznünk, amikről nem tudjuk, mit rejtenek magukban.

   Azt hiszem, képes lennék küzdeni érte. Nagyon megszerettem Nayoungot, és ha úgy halna meg, hogy én még csak segíteni se próbáltam, azzal örökre meggyűlölném magam. Túl sok szerettem halt már meg, ha még egyet elveszítenék… azt nem élném túl.

   Meg kell mentenem az életét.

   Meg fogom menteni az életét.

   Bármi áron.

*

   Az igazgatói előtt rostokoltam órák után, és remegve kopogtam be az ajtón. Szívem majd kiugrott a helyéről, annyira izgultam, tenyerem izzadt, térdeim remegtek. Az a vészjósló hangocska éles hangon sikoltott, szinte láttam, ahogy vörös fények villódznak fejemben. Minden porcikám rohanni akart, menekülni, de megálljt parancsoltam. Meg kellett tennem, Nayoungért és mindenki másért.

- Szia, Minseo, mi járatban errefelé? – nyitott ajtót az igazgató, és kitárta előttem, hogy menjek be.

   Még mindig mosolygott rám, ugyanúgy, ahogy az első nap, de most… most nem éreztem azt a kedvességet. Hirtelen úgy tűnt, mintha magával a gonosszal állnék szemben. Átláttam az álarcán, minden arcizmáról sütött valami rossz, valami más. Az iroda közel sem volt már elegáns és szép, úgy éreztem, mintha most léptem volna át a Pokol kapuján.

   Leültem az asztal előtti székbe, és hatalmas erőveszítésembe telt nyugalmat erőltetni magamra. El kellett nyomnom minden érzelmem, ki kellett üríteni a fejem, és csak a célomra összpontosítani.

- Szeretnék tagja lenni a Diák Önkormányzatnak – mondtam, mire Mrs. Han egy pillanatra elképedt.

   A mosolya lehervadt az arcáról, de gyorsan összeszedte magát, és ismét a régi önmaga volt. Legalábbis ő ezt hitte, én viszont a mosolyában felfedeztem az ördögöt. Valóban tőle kéne félni, valóban ő maga lenne a gonosz? Vagy csak én képzelem ezt?

   Gátat szabtam az érzéseimnek. A múltamnak hála megtanultam, hogyan rejtsem el a félelmemet, a kételyemet, és mindent, amit nem akarok, hogy lássanak. Jól tudtam játszani a szerepem, és ez most az előnyömre vált.

   Nem sokáig lehettem bent az irodában, talán összesen tíz percig, ő pedig ezalatt elmagyarázott mindent, hogy milyen gyakran vannak gyűlések, kik a tagok, kihez fordulhatok, ha valami gond van és hasonlók. De egyszer sem kérdezte, miért szeretnék csatlakozni.

   Mintha titkon csak erre várt volna…

   Újabb áldozat.

   Erre gondoltam akkor, de egyből el is hessegtem. Azzal nyugtattam magam, hogy csak paranoiás vagyok, és csak a saját képzeletem játszadozik, de valahol mélyen belül tudtam, hogy nem így van.

   Miután végeztünk, illedelmesen meghajoltam, és elhagytam az irodáját, miközben mindvégig éreztem, hogy engem néz, és szinte láttam lelki szemeim előtt, ahogy egy ördögi vigyor jelenik meg ajkán.

   És ez volt az a lépés, amivel felkeltettem az eddig békésen alvó gonoszt, és amivel egyértelműen kimondtam saját magam felett az ítéletet…