*Ajánlott zene: SHINee - Nightmare*
Aznap
délutántól kezdve elkezdődött a „háború” köztem és a 3J között, pont
úgy, ahogy gondoltam. Számítottam arra, hogy nem hagyják annyiban, és
megpróbálnak majd visszavágni, mindhiába. Volt egy dolog, amit nem
tudtak rólam: méghozzá azt, hogy semmit sem tudtak rólam. Semmit nem
tudtak rólam a nevemen kívül. Nem ismerték a múltamat, így nem tudták,
hogy minden, amit tesznek vagy tenni akarnak velem, már többször
megéltem, így csak nevetni tudok rajtuk. Azalatt az idő alatt, amikor
folyamatos megaláztatás alatt álltam és úgy bántak velem, mint egy
kutyával, megedződtem és erős lettem. Már nem tudtak fájdalmat okozni
ezen a téren, már nem tudtak olyat tenni velem, amit ne tudtam volna
kivédeni, és valamilyen módon visszavágni.
Nayoung ki volt
akadva, mikor megtudta, hogy beléptem a DÖK-be és hogy ott voltam a
gyűlésen, amikor pedig azt is elmondtam, hogy magam ellen fordítottam a
három jómadarat, teljesen kétségbeesett és tajtékzott az idegességtől.
Sosem értettem az ilyen kiborulásait, és hogy miért óv engem és
emlékeztet állandóan arra, hogy ne üssem bele olyan dologba az orromat,
amiről fogalmam sincs. Nem törődtem azzal, hogy próbált lebeszélni, hogy
kérjek bocsánatot és lépjek vissza. Túl makacs voltam és kíváncsi,
hajtott az a vágy, hogy kiderítsem, mi folyik itt. Úgy éreztem, mintha
valami láthatatlan erő vezetne és utasítana arra, hogy ne álljak meg. Az
a jól ismert hang, mely már kezdetektől fogva ott volt a fejemben, még
mindig tiltakozott, de ez az erő, mely belülről irányított, jobban
hatott rám. Még inkább beljebb sétáltam a vízbe, melynek szintje lassan
emelkedett, és nem tudtam, mikor érek el a ponthoz, amikor csak egy
lépés választ el a biztos fulladástól.
*
Nem telt egy hét, és újabb gyilkosság történt.
Kedd
volt, harmadik óra, amikor ismét a mosdóban voltam, mert megint
iszonyatosan szédültem és hányingerem volt. Szerencsére a nyakamon és a
kezemen lévő foltok már felszívódtak, de újonnan egyre többször tört rám
hirtelen rosszullét. Épp az arcomat töröltem meg a törülközőmbe, amikor
sikítást hallottam. Valahonnét az alsó szintről jöhetett, mert túl halk
volt ahhoz, hogy a közelemben legyen, ugyanakkor olyan élesen hasított
bele a levegő sűrű csendjébe, hogy alaposan kirázott a hideg. Egy
pillanatra megállt bennem az ütő, aztán ösztönszerűen futottam ki a
mosdóból, egyenesen le a földszintre. Tudtam, hogy valami történt, de
amilyen látvány fogadott, arra nem számítottam.
Mire leértem, már
több tanterem ajtaja is nyitva állt, és kíváncsi szemek leskelődtek és
érdeklődtek arról, mi történhetett. Csak három diák merte megközelíteni
annak a lánynak a
holttestét, aki vérben fagyva feküdt a hideg
padlón. Szemei még nyitva voltak, arca rémült volt, és szájára is
ráfagyott az utolsó kiáltás. Sikított, mikor elérte őt a halál.
Vér
borította fél arcát és még most is szivárgott belőle, melyet mélyen
magába szívott fehér pulóvere. A vörös nedű lassacskán egy tócsába gyűlt
össze alatta és mellette, gesztenyeszínű haja pedig összecsomósodott
tőle.
Döbbenten álltam méterekre a testétől, és nehezen tudtam
megállni, hogy ne kezdjek el sírni. Nem ismertem, még csak látni se
láttam az iskolában, de túlságosan is érzékenyen érintettek meg ezek a
dolgok. Ráadásul a tudat, hogy csak egy percen múlt az egész, ha csak
egy perccel előbb megyek ki a mosdóból, ha csak egy perccel előbb… akkor
talán megmenthettem volna. Nem hibáztattam magam, de mégis mardosott a
bűntudat és úgy éreztem, tennem kellett volna valamit.
Egy tanár
lépett mellé, aki megnézte a pulzusát. Inkább csak reflexszerű volt a
mozdulat, mindenki tudta, hogy meghalt. Ujjaival lecsukta szemeit, és
mindenkit arra intett, hogy menjünk vissza a termekbe, de én képtelen
voltam megmozdulni. Nem mertem közelebb menni, se elfutni; mintha földbe
gyökerezett volna a lábam. Csak álltam ott, és néztem a lányt, miközben
az érzéseimmel küzdöttem.
A hír pillanatok alatt elterjedt, és a
pánik eluralkodni látszott. A tanítás azon a napon véget ért. A tanárok
idegesen rohangáltak fel s alá, mintha tartottak volna valamitől. A
testet letakarták egy pléddel, és miután mindenki elhagyta az épületet,
csak azután kezdtek vele valamit. De hogy mit, azt én se tudtam.
Arra
sem emlékszem, hogyan kerültem el onnét; már csak arra eszméltem fel,
hogy a megszokott kávézóban ülök Nayounggal és Taeminnel.
- Ezt idd meg,
jobban leszel – tolt elém Taemin egy pohár forrócsokit, én pedig azt
tettem, amit mondott.
Nem tudom, meddig ülhettünk csendben, a
gondolatainkba meredve, de lassan kezdtem magamhoz térni. Fogalmam
sincs, mennyi időre blokkoltam le és kaptam sokkot, de a rémület és a
lány vérbe fagyott teste még mindig a szemem előtt lebegett.
- Jól vagy?
– kérdezte Nayoung, miközben kezét óvatosan kézfejemre tette és
megsimogatott.
Érintése áramütésszerűen cikázott végig rajtam,
és tekintetem rá emeletem, de miután megállapítottam, hogy csak Nayoung
az, ismét az előttem lévő pohárra meredtem.
Nem válaszoltam neki.
Egyszerűen képtelen voltam megszólalni. Kérdések ezrei tolongtak
fejemben, és teljesen lebénítottak. Tompának éreztem magam, szívem
zakatolt, ugyanakkor mintha meg is állt volna. Fejemben újra és újra
lejátszódott a jelenet, amikor hallottam a sikítást, lefutottam és
megláttam a testet. Mintha csak egy filmet néztem volna, melyet újra és
újra visszapörgetek, mintha valamit keresnék. És talán valamit kerestem
is, de hogy, mit, azt nem tudtam pontosan. Talán csak azt akartam
elérni, hogy amit láttam, arról elhitessem, hogy ez csak egy film vagy
hogy nem is valódi. Pedig nagyon is az volt.
Hirtelen Young
huppant le mellénk, aki szintén aggódva fürkészte arcomat. Ránéztem, és
láttam ajkait mozogni, de szavai nem jutottak el hozzám. Három szempár
szegeződött rám, akik vártak valami életjelre tőlem, és ez kezdett
idegesíteni. Felül kellett kerekednem az érzéseimen, a megrázó élményen.
Tudtam, ha sokáig merülök el gondolataimban, azzal saját magamat
károsítom.
- Hozok még forrócsokit – állt fel Taemin, és otthagyott
minket. Mintha csak erre vártam volna, megráztam fejem, és két
barátnőmre néztem.
- Nayoung… - szólítottam meg – Azt mondtad, akik
meghaltak, azok mind öngyilkosok lettek…
- MinSeo, kérlek, ne beszéljünk
most erről – mondta kissé ingerülten – Kezdesz megrémiszteni, de
tényleg.
- Hányan végeztek magukkal az iskolában? – figyelmen kívül
hagytam azt, amit mondott.
- MinSeo, ezt tényleg nem most kéne.
Muszáj elvonatkoztatnod ettől az egésztől, különben meg fogsz őrülni –
próbálta Young is elterelni a gondolataimat.
- Tudnom kell! – emeltem
meg egy kicsit a hangerőm, és keményen fogva tartottam Nayoung
tekintetét – Hányan ölték meg magukat az iskola falain belül?
- Még
senki… senki nem tett ilyet… ő volt az első… - válaszolta kis habozás
után, miközben idegesen elkapta tekintetét, és ujjait tördelni kezdte –
De kérlek, ecseteljük a témát, én erről képtelen vagyok most beszélni!
Tekintetemmel
megkerestem Taemint, aki épp ekkor vette elő a pénztárcáját, hogy
fizessen. Nem tudtam, előtte mennyire beszélhetek erről, így rövidre
akartam fogni a dolgot. Ismét két barátnőmre néztem.
- Nem öngyilkosság
volt… - suttogtam.
- Hogy?! – mindketten felkapták fejüket, és
meghökkenve néztek rám.
- Megölték… Nem tudom ki, és miért, de az a lány
nem lett öngyilkos… - mondtam, és kiittam az utolsó csepp forrócsokit
is az első pohárból – Nem hittem, hogy valaha ilyet fogok mondani, de
Nayoung, azt hiszem, mégsem tévedtél akkorát.
- Mire gondolsz pontosan?
És miért vagy ebben ennyire biztos?
- Láttátok a lány nyakát? –
kérdeztem, mire csak megrázták a fejüket – Két harapásnyom volt rajta…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése