Rengeteget gondolkodtam az aznap történteken.
Valamelyest sikerült megnyugodnom, és száműzni a bűntudatod, de a halott lány
arcát és a harapásnyomot a nyakán egyszerűen képtelen voltam elfeledni. Már
réges-régen elmúlt éjfél, és hiába tudtam, hogy másnap rettentő fáradt leszek,
nem bírtam elaludni.
Csak az járt a fejemben, amit hetekkel ezelőtt
mondott Nayoung: vámpírok… Mi van, ha tényleg léteznek? Tudom, mit
láttam, százszázalékosan biztos vagyok abban, hogy nem hallucináltam, és
bármennyire is hangzik hihetetlennek, nem tudtam másra fogni. Ez volt az
egyetlen ok, amire minden ráillet. Az iskolában vannak tanárok, akik vérrel
táplálkoznak, és úgy pusztítják el áldozataikat, hogy addig stresszelik őket,
míg végeznek magukkal, így a gyilkosság el van tusolva. Senkinek sem keltenek
gyanút, vagy ha mégis, nem tudnak ellene tenni. Ha valaki nem bírja az iskola
terhét cipelni, menjen máshová, senki nem kényszeríti arra a diákokat, hogy ott
tanuljanak, így nincs miért nyomozni, és ezért nem lép senki semmit. Logikus és
egyszerű terv, nem igaz?
Hiába akartam, hogy ez csak egy nevetséges ötlet
legyen és hiába gondoltam én is azt, hogy ez őrültség, minden porcikám azt
súgta, jó nyomon haladok. És ha tényleg igaz, akkor mégis mit tehetnék én? Mert
végülis ki akartam deríteni, mi folyik itt, és pontot rakni a végére. De
hogyan? Hogyan szállhatnék szembe velük, hogyan akadályozhatnék meg akármit is?
Hisz még csak azt sem tudom, melyik tanár az. Kinek szólhatnék erről, ki tudna
nekem segíteni, ki tudná felvenni velük a harcot? Mert ha én egymagam teszem
meg, az biztos halál. Csak egyszer vágjam ezt a szemükbe, csak egyszer jusson a
fülükbe, hogy tudok róluk, és nekem annyi.
De volt még valami, ami felkeltette az
érdeklődésemet: egy lányt megtámadtak az iskola falain belül, fényes nappal.
Nem hiszem, hogy ez direkt lett volna; biztosan hiba csúszott a számításaikba.
Valami, vagy valaki keresztbe tett nekik. Már csak az volt a kérdés, hogy ki/mi,
miért és hogy ez mekkora hatással lesz a többi napra? Sikerül ezt is
elsimítaniuk vagy sem? Vajon ki láthatta azt a harapásnyomot rajtam kívül?
Valahogy úgy éreztem, erre is kitalálnak egy fedősztorit, és minden el van
intézve.
Túl zavaros volt minden. A fejem ismét zúgott, és
még mindig nem akartam ezt a teóriát elhinni. Úgy éreztem, újabb akadályba
ütköztem. Hiába jutottam el eddig, kellet keresnem egy másik utat, amin tovább
haladhatok az igazság felé. De mégis merre keressem? Kezdtek összeállni bennem
a dolgok, mégis, mintha rengeteg darab hiányzott volna még.
Nem tudom megmondani, hogy féltem-e vagy sem. Nem
igazán tudtam mérlegelni a helyzet súlyosságát, számomra még mindig csak egy
rossz viccnek, egy rémálomnak tűnt, amiből hamarosan felébredek. Nem estem
kétségbe, nem fogtam menekülőre a dolgot, pedig a legtöbben ezt tennék. Én
inkább csendben elrejtőztem, és a háttérből figyeltem az eseményeket, miközben
úgy tettem, mintha semmiről sem tudnék. Nem éreztem, hogy veszélyben lennék, és
ez túlságosan furcsa volt. Igazából már azt se tudtam, mit akarok, és hogy
mikor is csöppentem bele ebbe az egészbe. Én csak idejöttem, hogy új életet
kezdjek, és erre itt ülök a szobámban, hajnalok hajnalán, és arról elmélkedek,
hogy vámpírok vesznek körül, és hogy meg kell mentenem egy iskolányi
emberéletet. Miért akarom a hőst játszani, miért érzem folyton azt, hogy nekem
kell tennem valamit, és miért érzem úgy, hogy kezdek lassan bekattanni?
Bármennyire is próbáltam tisztázni a dolgokat, csak még inkább elveszítettem a
fonalat.
*
Másnap reggel szóltam Mrs. Hannak, hogy délután
szeretnék egy újabb gyűlést összehívni. Nayoung nem igazán tartotta ezt jó
ötletnek, ahogy Young se, és bevallom, én se voltam benne teljesen biztos,
mégis úgy éreztem, hogy meg kell tennem.
Elsőkként érkeztem meg a terembe, ahol a múlthéten
voltunk, és nem telt el sok idő, mire mindenki megérkezett. Természetesen a 3J
is ott volt, és egész idő alatt engem méregettek, és utálkozó tekintettel
meredtek rám.
- Szóval… - köszörültem meg a torkom, miközben felálltam, s kezembe vettem a
jegyzetfüzetem, amibe az előző este összeállítottam a tervemet. Már régóta
érlelődött bennem ez a terv, és most úgy éreztem, itt az idő ez ellen
felszólalni – Tudom, nem olyan régóta vagyok itt, és nem igazán tudom, hogyan
mennek itt a dolgok, de mint DÖK tag, és mint az iskola diákja, van egy-két
észrevételem, amit nem tudok szó nélkül hagyni – mondtam, majd tekintetemmel
végignéztem a bent lévőkön.
- Nem szeretnék finoman fogalmazni, így hát kimondom, ami mindenki számára
nyilvánvaló: ez az iskola egyenlő egy szemétteleppel. A falak több helyen
omladoznak, az ablaküvegek be vannak törve, nincs fűtés, némelyik padban több a
rágó, mint maga a pad, sőt, egyesekre életveszélyes leülni. Mindent több
centiméter por és kosz borít, a lámpák nem működnek, a mosdókban undorító
szennyvízszag terjeng, és wc-ket néha lehetetlen lehúzni, és az ajtókat
becsukni, a csapokból minden más folyik, csak víz nem, és még ezer dolgot
felsorolhatnék. Nem tudom, hogy tud itt akárki is hosszabb ideig meglenni, mert
ez igencsak káros az egészségre. Értem én, hogy a színvonal az elég magas, és
jó eredménnyel végeznek a diákok, de ebben a mocsokban képtelenség tanulni. Ha
az ember idejön, folyton rosszul érzi magát, folyton azon van, hogy ne érjen
valami gusztustalan és ismeretlen dologhoz hozzá, képtelenség így órákon
figyelni, és emiatt sokkal több mindent kell otthon tanulni. És úgy érzem, ez
így nem mehet tovább. Muszáj valamit tenni, mert ez így nem állapot – nem
szakított félbe senki, amíg beszéltem, és reméltem, hogy a többi tanuló is
kiáll mellettem, és egyetért velem, de nem így volt. Elképedtek, és talán
igazat adtak nekem, mégis csendben maradtak.
Mrs. Han volt az, aki először megszólalt. Kedvesen
elmosolyodott, mint úgy általában, és tekintetéből kiolvastam, hogy úgy
gondolja, csak egy újonc vagyok, aki semmihez sem ért.
- Értem, mi a gondja, és valóban elkeserítő a helyzet, de sajnos az iskola nem
áll úgy anyagilag, hogy a javításokat és hiányosságokat tudja finanszírozni.
Nem szeretnék ebbe belefolyni, mert ez nem rád tartozik, de azt elmondhatom,
hogy mindent megteszünk, hogy minden a legjobb legyen.
- Csakhogy ide a próbálkozás nem elég! – támaszkodtam meg kezeimmel az asztal
szélén - Igen, nincs beleszólásom ebbe, és valóban nem tudok semmit az iskola
pénzügyi dolgairól, de nem hiszem, hogy az ajtókon a zárakat megcsinálni vagy
esetleg időnként felmosni olyan sokba kerülne. Pontosan mikor is volt utoljára
kitakarítva? Mert hogy ez a sok kosz nem pár nap alatt gyülemlett fel, az is
biztos – kicsit úgy éreztem, tiszteletlen vagyok, de nem tudtam visszafogni
magam. Én éreztem magamat frusztráltnak és állandó üldözöttnek a falak között,
akkor mit mondjanak azok, akik már évek óta ide járnak? Már ha van olyan, aki
képes volt itt éveket kibírni...
Az igazgató felsóhajtott, és már épp szólásra
nyitotta volna a száját, én azonban megelőztem, és folytattam.
- Ha az iskola jobban ügyelne ezekre a dolgokra, kellemesebb lenne a környezet
és a diákok is jobban éreznék magukat, tudnának koncentrálni, ergo nem
stresszelnének annyit, ami azt eredményezné, hogy kevesebben halnának meg, sőt!
Talán senki nem döntene az öngyilkosság mellett! – ez volt az a pont, amikor
elszaladt velem a ló, és valamilyen szinten megbántam, hogy kimondtam, de ez
volt az igazság. Éreztem, ahogy a levegő megdermedt, és feszültséggel telítődik
meg. Tudtam, hogy nem beszélnek itt a halálesetekről, amit szintén
elfogadhatatlannak tartottam.
A többiek nagyokat pislogva meredtek rám, és az
idegesség, a félelem, a döbbenet keveredett bennük. Legszívesebben elhagyták
volna a termet, és alig várták, hogy ennek az egésznek vége legyen. A tanárok
egymásra néztek, de egyikük sem tudott megszólalni. A kínos csend kezdett
fojtogatóvá válni számomra, és valami furcsa érzés kúszott végig gerincemen.
Egy merő pillanatig én is megálltam, és úgy éreztem,
hogy minden gondolatom ki fog robbanni belőlem, de hatalmas önuralom árán
sikerült elfojtanom magamban. Szívem szerint mindent a fejükhöz vágtam volna,
de magam előtt kellett tartanom azt, hogy mi van, ha ők vámpírok, és ha gyanút
fognak, nekem végem.
Mrs. Han a következő pillanatban felállt,
megigazította a ruháját, majd megszólalt:
- A gyűlésnek mára vége – mindenki megkönnyebbülten sóhajtott fel, csak én
voltam az egyetlen, akit letaglózott a kijelentése. Összevont szemöldökkel
meredtem a három tanárra, akik megindultak kifelé, ám mielőtt elhagyták volna a
termet, Mrs. Han megállt mellettem, és kőkemény tekintettel ezt mondta:
- Az irodámba! Most!
Nagy levegőt vettem, és megforgattam a szemeimet.
Előre láttam, mekkora fejmosást fogok kapni, amiért felhoztam ezt a témát, de
mit tehettem volna? Az ember megőrül, ha csupa mocsok veszi körül, és emellé a
rengeteg tanulás okozhat stresszt, és akkor tegyük még hozzá azt is, hogy sokuk
valóban nem gazdag családból származik, ami még inkább leterheli őket, és máris
kész a káosz. Ilyen fiatalon ennyi negatív dolgot képtelenek vagyunk saját
magunk feldolgozni.
Kezembe vettem a jegyzetfüzetem, hátamra kaptam a
táskámat, és megindultam az igazgató után. Az ajtóból visszapillantva még
láttam, ahogy Jiyeon ajkain széles és hátborzongató vigyor jelenik meg, de nem
foglalkoztam vele.
Pedig akkor még lett volna esélyem elmenekülni, de
ehelyett egyenesen belesétáltam az ördög csapdájába.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése