17. rész

*Ajánlott zene: SHINee - Nightmare*

https://www.youtube.com/watch?v=AOahth3x85U

   Ismét az iskolapadban találtam magam, és ugyanolyan kényelmetlenül éreztem magam, mint az első nap. Frusztrált voltam, az az erős szennyvízszag marta az orromat, és a látvány, az a sok kosz egyszerűen minden idegszálamat szétfeszítette. Ekkor értettem meg, hogy képesek itt maradni az emberek. Megszokják. Az egy hónap alatt nekem sem tűnt fel, mi vesz körbe, de most, hogy kihagytam egy teljes hetet, megint nagy erőfeszítésembe került, hogy ne rohanjak ki a teremből.

   Nayoung még percekkel a becsöngetés előtt sem volt bent, és miután a tanár belépett az osztályterembe, még mindig a mellettem lévő üres hellyel szemeztem. Ő sosem késett, mindig korai volt, és még sosem hagyott ki egy napot sem. Valami történt. Tudtam, hogy valami történt vele, tudtam, mert eléggé ismertem már ahhoz, hogy tudjam, csak akkor tesz ilyet, ha valami fontos dologról van szó. Megnéztem a telefonomat, hátha hívott, de aztán eszembe jutott, hogy ő úgy tudja, a héten még nem jövök, így értelmetlen lett volna hívni.

   Felsóhajtottam, és próbáltam elnyomni magamban a baljós érzelmeimet. Nem hagyott nyugodni a tudat, hogy miért nem jött be. Egy szimpla betegség se dönti le a lábáról, akkor meg miért? Elutazni biztos nem utazott el, arról szólt volna, más meg nem igazán lehetséges.

   Nem akartam arra gondolni, hogy utolérte a végzete. Nem akartam arra gondolni, hogy őt is elkapták a nyomozás miatt, és most valahol holtan fekszik. Nem, az képtelenség. Mégis ki tudott volna róla, ha mindig olyan óvatos volt ezzel kapcsolatban? Bármennyire is tűnt néha ostobának, tudta jól, mit csinál, és tudta, hogyan rejtőzzön el. Fogalmam sincs, mióta tud a halálesetekről, de biztos nem mostanában kezdte.

   Aggódtam. Most először aggódtam igazán miatta. Nagyon is okos lány volt, tudtam, hogy tud magára vigyázni, mégis, most először éreztem azt, hogy azonnal el kell mennem hozzá, mert a segítségemre szorul.

   Épp felpattantam volna a helyemről, amikor nyílt a tanterem ajtaja, és az a három fiú lépett be, akiket előző nap láttam. Tekintetem egyből rájuk szegeztem, és az, hogy felkeressem Nayoungot, hirtelen már nem tűnt olyan fontosnak. Óvatosan visszaengedtem a táskámat a földre, és hátradőltem a padban.

   Nyugodt voltam. Abban a pillanatban, hogy beléptek a terembe, minden kételyem és idegességem elszállt, és helyét az a puha, és melengető békesség vette át. Minden porcikám elcsitult, és olyan nyugalommal a testemben ültem ott, mint még soha.

   És ezt ők okozták. Pontosabban az a szőke hajú srác, az a Hyunseung. Szimplán a megjelenésével, a kisugárzásával. Nem tudtam levenni rólam szememet. Valami magával ragadott, valami arra kényszerített, hogy őt nézzem és csodáljam. Még sosem éreztem ilyet. Gyönyörű volt. Az arca, a szemei, a szája, mindene. Túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen. Olyan határozott volt, olyan stabil, olyan magabiztos, és talán pont ez volt az, ami annyira kábulatba ejtett. Pont erre volt szükségem. Határozottságra, biztonságra.

   Rá.

   Megszűnt körülöttem a világ. Nem hallottam a tanár szavait, ahogy bemutatja őket, csak láttam, ahogy megeresztenek egy félmosolyt az osztály felé, majd előkelően meghajolnak. Nem hallottam, ahogy ők beszélnek, nem hallottam, mit mondanak, miért vannak itt, nem hallottam azt se, ahogy a szívem heves dobogásba kezd, egyszerűen teljesen elnémult minden. Csak a tökéletes alakját láttam magam előtt, semmi mást. Nem hallottam, nem érzékeltem semmit, kivéve azt a furcsa bizsergést kettőnk között. Mintha valami láthatatlan kötelékkel hozzákapcsolódtam volna, mintha valami… valami kapcsolat jött volna létre közöttünk.

   És ezt nem csak én éreztem. Neki is feltűnt, mert abban a pillanatban találkozott tekintetünk. Sötét szemeit mélyen az enyémbe fúrta, és úgy éreztem, nem kapok levegőt. Egész testem megmerevedett, ajkaim résnyire szétnyíltak a döbbenettől, és csak egy élettelen testté váltam. Úgy éreztem, mintha többé nem léteznék, mintha csak egy bábu lennék, egy… testetlen lélek.

   Nem tudom, meddig tarthatott ez a kábulat, de amint levette rólam a tekintetét, megszűnt a kapocs közöttünk. Mintha elvágta volna, és ezzel, hogy megszakította, ismét a valóságban találtam magam. Hallottam, láttam, éreztem. Ismét zúgott a fejem a sok gondolattól, ismét erős késztetést éreztem arra, hogy kirohanjak a teremből, ismét ugyanazt az aggodalmat és félelmet éreztem, mint percekkel ezelőtt. Nem tudtam, mi történt, de abban az egyben biztos voltam, hogy nem csak hallucináltam, mert hatalmas kortyokban kapkodtam levegőért. Szerencsémre senkinek nem tűnt fel, senki nem fordult hátra, és ennek nagyon örültem. Minden ugyanolyan borzalmas volt, mint azelőtt, azt az egyet leszámítva, hogy tudtam: HyunSeung az, aki segíteni fog nekem.

- Minden okés? – lengette meg kezeit valaki előttem, és ijedtemben majdnem kiestem a padból. Tekintetem a mellettem ülőre kaptam, és csak ekkor vettem észre, hogy Taemin ül mellettem. De ő mikor került ide?

- Mi? Ja, igen, persze – súgtam neki vissza, majd ismét előre fordultam, és HyunSeungra néztem. Vártam, hogy ős is rám nézzen, vártam, hogy ismét történjen valami közöttünk, hogy megkérdezzem, mi volt ez, de többet nem nézett felém.

- Akkor jó – mosolygott rám – Nayoung küldött egy smst, hogy minden rendben vele, csak reggel meghúzta a bokáját, és ezért nem jött.

- Ah, vagy úgy – sóhajtottam fel megkönnyebbülten. Örültem, hogy adott magáról életjelet, és hogy ezzel a hírrel együtt az aggodalmam is elmúlt. Eszerint csak túlbonyolítottam a helyzetet és feleslegesen idegesítettem magam.

*

   Taeminnel úgy döntöttünk, délután átmegyünk Nayounghoz látogatóba, hogy megtudjuk, hogy van. Egész nap vele lógtam, és sikerült még jobban összebarátkoznunk. Órákon mellettem ült, és közös feladatoknál is együtt dolgoztunk. Sokat nevettünk, és erre már nagy szükségem volt. Egy rövid időre ugyan, de sikerült kilépnem a sok rejtelemből és félelemből, és hosszú idő után végre először felhőtlenül tudtam mosolyogni.

   Épp a tankönyveimet raktam vissza a szekrényembe, amikor valaki megszólított.

- Ezt soha többet ne csináld! – mondta komolyan és vészjóslóan a fülembe a hang.

- Hja! – kiáltottam ijedtemben, miközben egy hatalmasat ugrottam. Amikor megfordultam, HyunSeunggal találtam szembe magam, akitől csak centik választottak el. Ösztönösen léptem egyet hátra, hogy távolabb kerüljek tőle. Hogyan tudott ilyen nesztelenül a hátam mögé lopódzni?

   Kellett néhány másodperc, mire sikerült megnyugodnom és szabályosan venni a levegőt. Arcába bámultam, és abban a pillanatba tudtam, hogy ezt nem kellett volna. Azt hittem, megint kábulatba esek, ahogy azon az órán, de nem történt semmi. Csak állt előttem, és engem nézett, én pedig éreztem, ahogy elvörösödök. Gyorsan hátat fordítottam neki, majd tovább pakolgattam a cuccaimat.

- Örülnék, ha nem hoznád rám legközelebb a frászt – mondtam kissé sértődötten, csak azért, hogy visszanyerjem eredeti állapotom, és ne remegjen a hangom – Egyébként meg nem tudom, miről beszélsz.

- De, pontosan tudod, miről beszélek – karjait összefonva mellkasán dőlt neki a szekrénysornak, így ismét centikre került tőlem, én pedig újból megnagyítottam a kettőnk közti távolságot. Arcomat fürkészte, egy percre sem vette le rólam a szemét, ami igencsak kiborító és zavarbaejtő volt. – Én is éreztem, és te is. Soha többé ne csináld!

- De az nem én voltam! – csattantam fel hirtelen, és egy futó pillantást méltattam rá – Nem tudom, mit csináltál, de hogy nem én voltam, az biztos, és nagyon remélem, hogy ez soha többé nem ismétlődik meg!

   Becsaptam a szekrényajtót, kulcsra zártam, és magamra kapva a táskámat, ott hagytam. Nem tudom, miért viselkedtem vele bunkón, egyáltalán nem így akartam kezelni a helyzetet, de valahogy mégis így sikerült. Talán megijesztett a hirtelen közelsége és az, hogy igazából nagyon is akartam, hogy ismét ilyen közel érezzem magamhoz, de ezt mégsem mondhattam a szemébe. Abban a néhány másodpercben olyan nyugalmat éreztem, olyan biztonságot, hogy újból és újból visszakívánkoztam. Olyan volt, mint amikor Younggal és Heeyeonnal éltem. Ugyanazt éreztem, ugyanazt a békességet és melegséget. Mintha otthonra leltem volna.

- Várjunk csak! – torpantam meg, és visszasétáltam HyunSeunghoz, aki még mindig ugyanott állt, és engem nézett. Arca nem mutatott semmiféle érzelmet, és ez még dühítőbb volt. – Mi már találkoztunk egyszer.

   Hunyorogva néztem rá, miközben arra koncentráltam, hogy az emlékeim mélyéről előkotorjak egy képet, egy eseményt, amikor is az életünk egybefonódott.

- Igen, igen, tudom, hol találkoztunk! Te voltál az, aki fellökött még néhány héttel ezelőtt!

- Hogy pontosítsunk, te voltál az, aki nekem rohant – sóhajtott fel, majd kezeit zsebre dugva mért végig – Tényleg, te vagy az a csaj, aki kisgyerek módjára bőgött az utcán, nemde? – kuncogott fel.

- Hé! Ki voltam borulva, oké? – förmedtem rá. Egyáltalán nem tetszett, hogy kinevet. Ráadásul volt valami vonzó a külsejében, ami felbolygatta érzékeimet, és ezáltal idegessé váltam.

- Vettem észre – vigyorgott továbbra is – Lehet egy jó tanácsom számodra? – arca hirtelen elsötétült, majd ellökte magát a szekrénysortól és ismét felém lépett. Nem hátráltam; a lábam mintha földbe gyökerezett volna. Csak álltam ott, és hagytam, hogy ismét olyan közel sétáljon hozzám, hogy teste szinte az enyémet súrolja. Fölém magasodott, majd arca közeledni kezdett felém, és egészen a fülemig hajolt. – Ha annyira sírnod kell, azt ne az utcán tedd!

Visszahúzódott, majd egy utolsó vigyort eresztve felém, elsétált. Hitetlenkedve bámultam utána és szerettem volna valami sértőt, valami csúnyát utána kiáltani, de semmi frappáns nem jutott az eszembe, így csak magamba fújtattam egy sort.

- Mehetünk? – lépett mellém Taemin, én pedig magamra erőltetve egy mosolyt, bólintottam és Taeminnel az oldalamon elindultam a kijárat felé.