*Ajánlott zene: Big Bang – Haru haru*
Heeyeon állt ott. A döbbenettől tátva maradt a szám
és a szemeim is kikerekedtek. Hogy lehet ez? Hogyan lehetséges? Hisz… ő nem
létezik! Ő nem lehet itt!
Hátrafordultam, de senki sem állt mögöttem.
Lehunytam szemeimet, és felsóhajtottam. Csak képzelődtem. Nekitámaszkodtam a
csapnak, és ismét a tükörbe néztem, de még mindig ott állt.
Hátraugrottam egyet, majd ismét a hátam mögé
pillantottam. Üres volt. Ismét a tükör. Ott volt. Megint a hátam mögé, és újból
a tükör. Ide-oda kapkodtam a fejem, és nem tudtam, minek higgyek: a tükörnek
vagy az üres mosdónak?
- Te… hogyan? – egyik
kezemet szám elé kaptam, míg a másikkal a csap szélébe kapaszkodtam meg és csak
meredtem a tükörbe. Nem tudtam volna pontosan megmondani, mit éreztem akkor.
Fájdalmat vagy örömet? Reményt?
Szemeimbe könnycseppek gyűltek. Alig akartam
elhinni, hogy ott van. Istenem… mennyi idő is telt el azóta, hogy láttam?
Mennyi idő is telt el, amióta kilépett az életemből és magamra hagyott? Igen,
fájt és őt hibáztattam, de most, hogy ott volt, és láthattam, valami kellemes
érzés járta át testem. Mintha belül ismét élni kezdtem volna. A tompaság, mely
elmenése óta bennem élt, s mely egy időre teljesen lebénított, most elmúlt.
Amit okozott, az a rengeteg szenvedés, az a rengeteg átsírt éjjel, az a sok
könyörgés, most mintha már nem számított volna. Furcsa érzés volt szemtől
szemben látni mégis… boldogsággal töltött el.
Kezeimmel a tükör felé nyúltam, mintha ezzel meg
tudnám érinteni, de ő nem jött közelebb. Csak állt az egyik wc fülke ajtajában,
és rezzenéstelen arccal engem nézett. Merev volt, semmiféle érzelmet nem árult
el. Hogyan is tehetett volna akármit, hisz Heeyeon szellem volt. Tudtam, hogy
lehetetlen, és igazából fel se fogtam, hogy mi történik, egyszerűen örültem a
pillanatnak, hogy annyi év után látom.
- Menj el… - suttogta.
Összeráncoltam homlokon, és a viszontlátás öröme
kezdett elhalványulni bennem. Egyrészt, mert volt valami sejtelmes, valami
sürgető, parancsoló a hangjában, másrészt, mert lassan kezdett tudatosulni
bennem a valóság. Hogy mióta lehettem a mosdóban és nézhettem őt, nem tudtam
volna megmondani.
- Miért? – kérdeztem vissza.
- Tűnj el, amíg lehet – utasított ismét, majd eltűnt. Egyszerűen csak köddé
vált.
Magamra hagyott.
Ismét.
- Heeyeon! – kiáltottam fel, és hátrafordultam, hátha ott látom magam mögött,
de nem. - Heeyeon! – kétségbeesetten kezdtem a tükröt tapogatni, mintha azt
remélném, hogy ezzel sikerül valahogy kapcsolatba lépnem vele, hogy vissza
tudom hívni, meg tudom érinteni vagy bármi. Mindhiába. Tudtam, hogy nem jön vissza.
- Heeyeon! – ismét felkiáltottam, de most már inkább a bennem feltömörülő
fájdalomtól. Szívemhez kaptam, és térdre rogytam. Zokogni kezdtem, mint egy
hajótörött, aki elvesztette mindenét.
Sírtam, mert szenvedtem. Heeyeon volt a mindenem, ő volt az a személy,
akire úgy tekintettem, mint az anyámra. Néhány évvel volt nálam mindössze
idősebb, de úgy törődött velem, ahogy én azt a saját anyámtól vártam volna. Ha
ő nincs, talán most én se lennék. Hozzá költöztem, amikor úgy döntöttem,
otthagyom a múltam, és ő volt az, aki eltartott. Nem csak anyagilag támogatott,
hanem lelkileg is.
De egy napon meghalt, és azóta a nap óta minden
megváltozott. Mikor elment, dühös voltam rá és végtelenül szomorú, de sosem
mutattam ki. Sírtam, üvöltöztem, és egy ideig nem voltam magamnál, de aztán
összeszedtem minden erőmet és eltemettem magamban a fájdalmat. Elzártam minden
vele kapcsolatos érzésemet, mert haragudtam rá. Meghalt, pedig megígérte, hogy
sosem fog.
És most, az a sok éven át tartó gyötrelem egyszerre
felszínre tört, és kirobbant, mint egy vulkán. Könnyek formájában távozott
belőlem, de nem éreztem könnyebbnek magam. Égetett és mart, és ki akartam tépni
a szívem a helyéről, hogy az a kínzó érzés, mely oly ismerős volt, s melyet
eddig elnyomtam, megszűnjön. Mindvégig bennem volt, mindvégig bennem lakozott,
hisz ez voltam én. Hozzám tartozott. Az életem része volt. Mindig.
Nem képzelődtem, ebben biztos voltam. De ha az ember
szellemet lát, az nem képzelődés? Én sosem hittem az ilyenekben, és most mégis
itt volt. Őrült lennék, vagy ez is a múltam miatt történt? A rég elnyomott
érzések, a gyász így jött elő? De miért mondta, hogy meneküljek? Vagy ez az
elmúlt napok hatására történt? A múltam és a jelenem összefonódott és
összeesküdött ellenem? Az őrületbe akarnak kergetni?
Azokban a percekben valóban bolondnak hittem magam.
Teljesen felbolygatták az érzéseim, és minden, amit eddig sikeresen
felépítettem és elcsitítottam magamban, most a feje tetejére állt. A
kiegyensúlyozott életemnek, a stabil lelkiállapotomnak búcsút inthettem. Ott
álltam egy szakadék szélén, az őrület határán és nem tudtam, mi fog történni.
Beleesek a mélybe, vagy sikerül visszalépnem?
*
Aznap képtelen voltam munkába menni, és miután
felszárítottam könnyeimet, az iskolából is elkérezkedtem. Hazamentem, hogy
beszélhessek Younggal. Young volt a lelki támaszom. Ő volt az, aki kihúzott a
gödörből, amikor Heeyeon meghalt, ő volt a másik családtagom, és most már ő
volt az egyetlen ember az életemben. Barátnőm, testvérem, családom, mindenem. Ő
volt az egyetlen, akiért éltem, és aki hatására úgy döntöttem, nem adom fel.
És ő volt az egyetlen ember, aki megértett, és
akitől segítséget kérhettem.
- Azt hiszem, meg fogok őrülni – mondtam neki az ágyon ülve. Aggódva nézett
rám, és megfogta kezem, majd megszorította azt.
- Mi történt? – kérdezte, és bár tudtam, hogy feszült, hangja mégis lágy és
nyugodt volt. Az egész lényéből valami megmagyarázhatatlan békesség áradt.
- Láttam Heeyeont - kimondtam. Nem akartam felvezetni a témát, egyszerűen csak
túl akartam lenni rajta. Muszáj volt hangosan is kimondanom, hogy ne érezzem
úgy magam, mint aki bedilizett.
Éreztem, ahogy Young teste megmerevedik, és teljesen
ledöbben. Nem mertem ránézni, féltem, hogy ő is azt bizonyítaná, hogy valóban
nem vagyok épelméjű. De azt akartam, hogy szólaljon meg, hallani akartam a
hangját, ahogy elhiteti velem, hogy minden rendben velem, vagy bármi, csak ne
érezzem magam olyan cefetül hülyén.
- De… ő meghalt, MinSeo – suttogta.
- Tudom, én is tudom, de… ott volt. A mosdóban. Az iskolában. Ő volt, a saját
szememmel láttam. Nem hallucináltam. Túl valóságos. Mondd, hogy nem őrültem
meg! – hirtelen arcára néztem, és kétségbeesetten kapaszkodtam bele ruhájába. –
Nagyon szépen kérlek, mondd, hogy ez az egész, ami manapság történik, az csak
egy hülye álom, egy nagyon rossz vicc!
És akkor kifakadtam. Elmondtam Youngnak mindent, ami
az elmúlt másfél hétben történt. Azt, hogy mennyi ember halt meg abban az
iskolában, azt, hogy Nayoung elkezdett utánajárni az egésznek, és hogy
lehetséges, hogy őt is el fogom veszíteni. Elmondtam mindent, amit tudok, az
érzéseimet, a nyakamon lévő foltot, a rosszullétet. Mindent, ami akkor
kezdődött, hogy betettem a lábam az iskolába.
Young teljesen ledöbbenve hallgatott végig, és
hosszas beszélgetésbe kezdtünk. Fogalmam sincs, hány órán keresztül voltunk
fent, és vitattuk ezt az egészet, de nem sokra jutottunk. Young rettenetesen
aggódott, és arra kért, hagyjam ott az iskolát. Hogy félt-e, azt nem tudom
biztosra venni, de ha arra kértem volna, hogy költözzünk el, már vette is volna
elő a bőröndöket. De nem tehettem, és ezt mindketten tudtuk. Nayoung miatt. Nem
hagyhattam magára. Ha nem ismerném, akkor gondolkodás nélkül lépnék ki ebből,
de így… Túl késő volt már, hogy ebből visszalépjek.
Nem tudtam, mit kéne tenni, és Young se tudott
tanáccsal ellátni. Nem tehettem úgy, mint aki nem tud semmiről, ugyanakkor nem
vehettem fel a harcot. Hogyan is vehettem volna, ha azt se tudtam, mi folyik
körülöttem? Egyszerűen képtelenség volt megtalálni a megoldást.
Aztán sírtunk. A helyzet súlyossága odáig vezetett,
hogy elkezdtünk a múltról beszélni, arról az időszakról, amikor még mi hárman,
Young, Heeyeon és én együtt laktunk egy fedél alatt. Talán csak néhány hónapig
éltünk egy lakásban, mégis, annyi emléket sikerült szereznünk és megannyi álmot
felépíteni, amik most romokban hevertek. És ez sokkal rosszabb volt mindennél.
Minden, ami valaha fontos volt, minden, ami valaha számított, most értelmét
vesztette. A jövőnk, melyben mind a hárman boldogok vagyunk és békességben
élünk, azon a napon köddé foszlott. És mindezekre visszagondolni kínzó
érzésekkel járt.
Az éjjeliszekrényen lévő órára néztem: 02:34.
Felsóhajtottam, majd magam mellé pillantottam. Young már békésen aludt, de
nekem nem jött a szememre álom. Bármennyire is voltam nyúzott, fáradt, és
érzelmileg, lelkileg kimerült, nem tudtam aludni. Az agyam megállás nélkül
kattogott, és próbáltam újra és újra összerakni a történteket és valami
menekülő utat találni ebből az egész helyzetből.
Felültem az ágyban, és belebámultam a sötét szobába.
Pont ugyanígy éreztem magam belül. Hiába néztem magamba, csak a sötétet láttam.
Nem volt rendben velem valami. Más voltam. Valami szokatlant éreztem. Volt
bennem valami, ami ki akart jönni, volt bennem valami, ami éledezett, de
egyelőre nem tudtam, mi az. Kellett lennie, hisz mivel magyarázhattam volna
meg, amik történtek mostanában? Rémálmok gyötörtek, és most ezek a rémálmok
nyomot is hagytak rajtam: először a kezem, és most a nyakam. Aztán a mai
rosszullét, ami csak úgy hirtelen tört rám, és a halott barátnőm szelleme…
Hogyan lehetséges mindez?
Nem voltam őrült, ebben valahogy biztos voltam, és
az igazság az, hogy félni se féltem. Fogalmam sincs, miért, de ettől a tudattól
sokkal inkább erősnek éreztem magam. Valóban nem hittem a természetfeletti
dolgokban, de ott, akkor, azon az éjszakán életemben először megfordult a
fejemben, hogy mi van, ha mégis léteznek. Úgy éreztem, mintha valami rejtett
erő lappangana bennem, amitől legyőzhetetlenné válok. De hogy mikor bontakozik
ez ki, és hogy mennyire igaz, amit gondolok, azt nem tudtam megmondani. De
tudtam, hogy nem kell sokat várnom ahhoz, hogy kiderüljön az igazság, hisz
ahogy az ember szeme hozzászokik egy idő után a sötétséghez és meglátja
kirajzolódni a tárgyakat, ugyanúgy én is meg fogom látni a teljes valómat.
És ez volt az az éjszaka, amikor eldöntöttem, hogy
felveszem a harcot, bármivel is állok szemben. Ki fogom deríteni, miért halt
meg annyi ártatlan és hogy bárki is tette ezt, azon kegyetlenül bosszút fogok
állni…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése