15. rész

*Ajánlott zene: EXO – Baby, don’t cry*
https://www.youtube.com/watch?v=-poEUTl0wHE

   Nem emlékszem, mikor tértem magamhoz és hogy hogyan sikerült lábra tornáznom magam, de Mrs. Han már nem volt sehol. A földön több helyen is véres tócsák terültek el, és rá kellett jönnöm, hogy ez mind belőlem származik. Azonban amikor végignéztem magamon, már egy seb sem volt rajtam. Kisebb horzsolások borították kezem és testem, amik iszonyatosan lüktettek, valamint a szemeim is még égtek, de ezeken felül jól voltam. Le mertem volna fogadni, hogy eltört pár bordám és hogy belső sérüléseim vannak, de mintha mindennek nyoma sem lett volna. Lábra tudtam állni és igaz, lassú és nehézkes léptekkel, de sikerült elindulnom a lépcső felé.

   Az ajtó résnyire nyitva állt, és a táskám is ott volt a széken, ahol hagytam, azonban mindenhol sötétség honolt. Egy lélek sem tartózkodott itt. Meglepődtem, mert arra számítottam, hogy az igazgató ott fog ülni, csak rám várva, de nyilvánvalóan már régen otthon volt. Ekkor jöttem rá, hogy tényleg komolyan gondolta, amit mondott. Nem akart megölni, hisz direkt hagyta nyitva az ajtót, hogy ki tudjak jönni, és ha annyira végezni akart volna velem, már halott lennék.

   Ő tényleg játszadozni akar velem.

   És ez a gondolat volt az, ami összetört. Térdre estem az irodában, és sírni kezdtem. A félelem hihetetlen erővel tört rám és uralkodott el minden érzékem felett. Megrémültem, kikészültem. Ekkor tudatosult bennem az is, hogy mibe keveredtem. Csak most értettem meg, mire vállalkoztam, hogy mibe csöppentem és hogy bármit is próbálok tenni, nem fogom túlélni. Se én, se Young, se Nayoung, se Taemin, se senki más. Meg fogunk halni, mindannyian. Az igazgató vámpír, és még ki tudja hányan azok… mégis hogyan léphetnénk fel ellenük? Mégis hogyan tudnánk velük végezni? Azt se tudom, milyen erőket birtokolnak, hogy mennyi igaz azokból a mendemondákból, amiket már hallottam. Nem tudom, mire képesek, de abban az egyben biztos vagyok, hogy jóval erősebbek nálam, és hogy egy mozdulat elég lenne ahhoz, hogy megöljenek. Hiába menekülnénk, úgyis utolérnének. Akkor mégis mit kéne tenni?

   Zokogásom visszhangot vert a négy fal között, és szinte hallottam, ahogy az összes eddigi áldozat is sírva fakad. Ők is biztosan így sírtak, amikor tudták, nem sok van hátra, ők is magukra zárták a szobájuk ajtaját, és bőgtek, miközben arra gondoltak, felesleges menekülni. Egyedül voltak, amikor meghaltak, senki nem segített rajtuk. Láttam magam előtt őket és éreztem a fájdalmukat, a kétségbeesettséget, ami szorította a mellkasukat, amitől nem kaptak levegőt, éreztem azt a mérhetetlen gyötrelmet és szenvedést, amin át kellett esniük, míg a Halál meg nem váltotta őket.

   El akartam én is menni, a szobámba akartam zárkózni, és az egyetlen emberhez bújni, aki számított. Young ölelő karjait akartam magamon érezni, hallani akartam, ahogy megvigasztal, és azt mondja, nincs semmi baj, hamarosan elmúlik. Érezni akartam a szeretetét, a melegségét, a biztonságát, érezni akartam, hogy nem vagyok egyedül, hogy számíthatok rá, hogy ő segít rajtam, hogy megszabadít minden érzéstől, minden tehertől.

   Úgy éreztem, a múltam utolért. Pontosan azt éreztem most, amiken egyszer már át kellett esnem. A szüleim is pontosan így bántalmaztak, ők is ugyanúgy ütöttek és vertek, és most ismét át kellett élnem. Össze voltam zavarodva és az eddigi felépített önbizalmam, talpraesettségem, bátorságom egy csapásra összedőlt és nem akartam mást, csak feladni. Azt hittem, elég erős vagyok, de most jöttem rá, hogy magamat is becsaptam. Mindig is gyenge voltam, csak elzártam magamban az összes sérelmem. Sosem tettem magam túl azokon, ami történt, csak besöpörtem őket egy szőnyeg alá, és hagytam porosodni, ami végül olyan koszos lett, hogy muszáj volt elővenni és kirázni az udvaron. Az összes fájdalmam előtört és végigcikázott testemen. Mintha megmérgeztek volna, úgy égetett a kín és az a sok rossz emlék. Azt hittem, minden feledésbe veszett, hogy leszámoltam a múltammal, de hatalmasat tévedtem. Mindig velem volt, mindvégig elkísért és alig várta, hogy ismét uralkodhasson.

   Ugyanazt éreztem, ami elől menekültem és ugyanott tartottam, ahonnét megszabadultam egyszer. Úgy éreztem, másodszor már nem leszek képes megtenni ezeket a lépéseket. Úgy éreztem, még egyszer nem tudom ezt végigcsinálni, és szinte biztos voltam abban, hogyha nem Mrs. Han vagy valamelyik vámpír öl meg, akkor én leszek az, aki végez magával.

   Újból összekapartam magam a földről, és kimentem az irodából. A korlátnak támaszkodva botorkáltam le a lépcsőkön, le egészen a földszintre. A bejárati ajtó azonban zárva volt, de nem rémültem meg. Önkéntelenül léptem be az egyik terembe, és másztam ki az egyik törött ablakon.

   Fogalmam sincs, mennyi időbe telt, míg hazaértem, és hogy merre mentem, már csak arra eszméltem, hogy a lakásunk ajtaját nyitom ki.

   Égett a villany, amikor beléptem, ebből pedig arra következtettem, hogy Young nem alszik. Mégis mennyi lehet az idő? Meddig voltam kiütve? De már ez sem érdekelt, csak Youngot akartam látni, és magamhoz ölelni.

   Becsuktam az ajtót, majd ledobtam a táskámat és nem telt el fél perc se, Young már meg is jelent. Még ruhában volt, és a mobiltelefonját szorongatta a kezében.

- MinSeo? Hol vol…? – kérdezte, de amint meglátott, szemei elkerekedtek a döbbenettől – Mi a jó élet történt veled? Úristen, jól vagy?

   Azonnal odasietett hozzám, én pedig a kimerültségtől a karjaiba dőltem. Szorosan fontam karjaimat nyaka köré és kezdtem el hangosan sírni. Képtelen voltam megszólalni, képtelen voltam akármit is mondani, csak érezni akartam a szeretetét. Ő volt a legjobb barátnőm, ő volt az egyetlen, aki a múltamból megmaradt és ő volt az egyetlen, aki képes volt megnyugtatni.

   Percekig, talán órákig álltunk egymást ölelve, miközben zokogtunk. Nem tudta, mi történt velem, de abban biztos volt, hogy mit éreztem és tudta, mire van szükségem. Csak sírni akartam, bár tudtam, ez nem old meg semmit. És sírtam, mint egy kisgyerek, aki elvesztette a plüssmaciját. Sírtam, és ha akartam volna, se tudtam volna abbahagyni. Sírtam, mert abban reménykedtem, talán így könnyebb lesz és sírtam, mert minden eddig elnyomott érzésem most visszatért. Bármit is éreztem, az mind sírás formájában távozott belőlem.

*

   Másnap reggel a saját ágyamban ébredtem. Nem tudtam, hogyan kerültem oda, és még volt pár dolog, ami nem volt világos számomra.

- Hogy vagy? – kérdezte Young, aki mellettem feküdt az ágyban.

- Már valamivel jobban… de még mindig sajog mindenem – sóhajtottam fel, és arcom fájdalmasan eltorzult, amikor próbáltam kinyújtóztatni karjaimat.

- Azt nem csodálom. Tele vagy zúzódásokkal és lila meg zöld foltokkal – húzta el a száját.

- Akkor… te kötözted be a sebeimet? Erre nem emlékeztem.

- Mi történt, MinSeo? Ki tette ezt veled? – ült fel és komoly arccal nézett rám. Szemei alatt vörös karikák húzódtak a sok sírástól. El se tudtam képzelni, mennyire aggódhatott értem és mennyire meg volt rémülve, hogy órákon át nem ért el, és azt se tudta, hol vagyok, kivel vagyok, mit csinálok.

- Én… én… - kezdtem volna el, és ahogy felrémlett előttem az előző este, ismét kitört belőlem minden. Szemeimet pillanatok alatt ellepték a könnycseppek és megint ugyanolyan gyengének, és sebezhetőnek éreztem magam.

   Young magához ölelt, én pedig elsírtam neki minden bánatom. Elmeséltem a tegnap estét, hogy mit művelt velem Mrs. Han, és hogy nem ez volt az utolsó eset, ha tovább folytatom, amit csinálok. Meséltem neki az iskoláról és az áldozatokról, arról, amit Nayoung mutatott nekem, és a vámpíros elméletemről. Beavattam mindenbe, amibe eddig nem akartam, mert féltem, hogy veszélybe sodrom. És azt is elmondtam neki, hogy rémálmok gyötörnek, és hogy többször rosszullét tör rám, és hogy manapság olyan furcsán érzem magam, és hogy úgy érzem, nincs rendben velem valami. Elmondtam mindent, bármennyire is őrülten hangzott, mert tudtam, ő meg fog érteni, ő tud rajtam segíteni. Vagy ha nem is talál megoldást, akkor is legalább van mellettem valaki, aki mindennél többet jelent számomra és így legalább nem érzem magam olyan cseszettül magányosnak.

   Young pedig figyelmesen végighallgatott és egy szót nem szólt. Hagyta, hogy kiadjak magamból mindent, és csak utána beszéljünk róla. Kettőnk közül ő volt az, aki két lábbal állt a talajon, és aki rendesen tudott gondolkozni. Beszélgettünk és sírtunk, és kerestük a kiutat a jelenlegi helyzetből, amit sehogy sem tudtunk meglelni. Fogta a kezem, és biztonságot adott, ismét megmutatta nekem, hogy milyen egy igaz barátnő, és hogy bármi is fog történni, azon nem egyedül kell végigmennem.

*

   Az elkövetkezendő napokban nem mentem iskolába, és hétfő reggel is csak azért tettem kivételt, hogy meglátogassam Nayoungot és Taemint, hogy megtudjam, jól vannak-e. Mindketten úgy tudták, hogy megfáztam, és nem is akartam, hogy tudjanak a valóságról.

- Nayoung, beszélhetnénk? – vontam félre az egyik szünetben, amikor épp kijött a teremből. Meglepődött, amikor meglátott, de egy hatalmas vigyor jelent meg az arcán és egyből a nyakamba ugrott.

- De jó, hogy itt vagy! – szorított magához.

- Ssszh, áúcs, ez fáj! – szóltam, ő pedig egyből elengedett – Még mindig beteg vagyok, és minden érintés fáj.

- Oh, értem, bocsi – mondta – Jobban vagy már? Mikor jössz ismét suliba?

- Egy kicsit és nem tudom. Igazából erről akartam beszélni veled – leültünk az egyik padra, én pedig nem tudtam, hogyan kezdjek hozzá. Azt akartam mondani, hogy itt hagyom a sulit és kiszállok ebből az egészből, és meg akartam kérni, hogy ő is tegye ezt, de nem tudtam, hogyan fog reagálni erre. Bármennyire is féltem, és tudtam, értelmetlen a menekülés, ez tűnt a legjobb megoldásnak. Talán csak meg akartak fenyegetni, talán csak azért történt mindez, hogy rám ijesszenek, és visszavonulót fújjak, talán csak adtak egy esélyt, hogy saját magam lépjek vissza és tulajdonképpen már nem is vagyok veszélyben. Szerettem volna ezt hinni, szerettem volna, ha csak ennyi reményünk marad, de az a hangocska, mely már az első naptól kezdve meghúzta bennem a vészharangot, továbbra is kitartott állítása mellett, és ez nem hagyott nyugodni. Az életem során megtanultam, hogy a leghelyesebb dolog saját magamnak hinni, és ha valami azt súgja, nincs rendben minden, akkor tényleg nincs, bármit is mondanak mások.

   De mégis… mi mást tehetnénk?

- Mit szeretnél mondani? – kérdezte Nayoung, de mielőtt szólásra nyitottam volna a számat, folytatta – Várj, képzeld, ma mondták, hogy a héten jönnek valami felügyelő emberek a suliba.

- Mi? Milyen felügyelők?

- Nem tudom, de állítólag a halálesetek miatt – hajolt közelebb, és megint suttogásba kezdett – Tudod, a múlthéti áldozat miatt, akit itt öltek meg. Állítólag nem tudták eltusolni az ügyet, valahogyan kiszivárgott és egy bizonyos ideig ellenőrizni fogják az iskolát. Be fognak jönni órákra is, hogy kiderítsék, mi történt. Azt nem tudom, hogy a többi áldozatról tudnak-e, de ha tényleg ki akarják deríteni, mi folyik itt, akkor szerintem tőlük kérhetnénk segítséget – Nayoung szemei csillogtak, amikor ezt közölte velem, és én tudtam, hogy azért, mert így esélye van arra, hogy nem kell meghalnia. Igazából nem tudtam, miért folytatja a nyomozást, és hogy hogyan lehet ennyire nyugodt, amikor ő is tudja, hogy előbb-utóbb ő is sorra kerül, de amit mondott, valóban újabb esélyt adott arra, hogy mégsem kell menekülnünk.

- Azt mondod, tálaljunk ki nekik? Hogy mondjunk el nekik mindent, amit tudunk?

- Azt.

- De… honnan tudod, hogy megbízhatunk bennük? Honnan tudod, hogy valóban segítenének és hogy egyáltalán tudnak-e?

- Igazad van, nem tudhatom, de… mit veszíthetnénk? – igaza volt, és ezt én is tudtam – Amúgy mit akartál mondani? – kérdezte.

- Öh, huh, igazából már mindegy – mondtam végül. Már egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy tényleg el akarok menni innét. Egy hónap telt el azóta, hogy ebbe a suliba jöttem, rengeteg mindenen estünk át, és ha ezt most nem próbáljuk meg, akkor végleg kárhozatra vagyunk ítélve. Elbizonytalanodtam. Volt valami abban, amit mondott, és ez bogarat ültetett a fülembe.

- MinSeo! – bökött oldalba Nayoung, és talpra rángatott – Ott jönnek!

- Kik? – kérdeztem, de kérdésemre máris érkezett a válasz.

   Három fiatal fiú sétált végig a folyosón. Fekete nadrágot és fehér inget viseltek, mozgásuk kecses és határozott volt. Egyenes testtartásuk volt, mégis könnyed mozdulatokkal lépdeltek előre. A diákok két oldalra húzódtak, utat adva nekik. Mindenki őket nézte döbbent csendben, csak azok kezdtek halk sutyorgásba, akik mellett már elhaladtak. Olyan volt, mintha csak egy filmbe csöppentem volna. Első ránézésre csak három jóképű, gazdag és beképzelt srácnak tűntek, de volt valami extra a megjelenésükben. A kisugárzásuk, az a határozottság felhívta rájuk a figyelmet és az embernek az az érzése támadt, hogy ők valami természetfeletti lények.

   Tekintetemmel követtem őket, ahogy elhaladtak mellettem, aztán amikor befordultak a folyosó végén, ismét Nayoung felé fordultam.

- Jól érzed magad? – ráncoltam össze homlokon, ugyanis arca teljesen sápadt lett, és úgy nézett a három fiú után, mintha szellemet látott volna – Nayoung, minden okés? – visszaültettem a padra, és úgy néztem arcába.

- Ő… ő… tudom ki volt.

- Kicsoda?

- Az a srác, ott középen… a szőke hajú… őt már láttam valahol.

- És ebben mi a meglepő? Bármikor összefuthattál vele az utcán.

- De ő Jang HyunSeung.

- És ezt honnan tudod?

- Onnan, hogy ő egy vámpír.