26. rész

*Ajánlott zene: VIXX - Hyde*
http://www.youtube.com/watch?v=Le0CwBy4SaQ&list=RD02hHd_8iZFvK8 

   A tornaterem percekkel később valóban összedőlt. Szerencsére senki nem tartózkodott addigra bent, és mivel az iskolától különálló építmény volt, ezért semmi másban nem okozott kárt.

   Nem érzékeltem a külvilágot. Amíg HyunSeung az iskola hátsó ajtajához sétált, mely biztos távolságra volt az égő csarnoktól, szinte teljesen elvesztettem az eszméletem, csak néha-néha hallottam meg a távolban szirénázó mentőket és tűzoltókat és a helyszínen összetömörült emberek zaját.

   Amikor beléptünk az épületbe, néma csend fogadott minket. Legalábbis először ezt hittem, aztán amikor ismét magamhoz tértem egy pillanatra, már az egyik barátja is bent volt, és a tornateremmel ellentétes irányba mutogatott. HyunSeung bólintott egyet és megindult arrafelé, engem pedig ismét elnyelt a sötétség. Nem tudom, mit tervezett és hogy miért nem vitt ki valamelyik orvoshoz, de bíztam benne.

   Néhány perccel később újból feleszméltem, és egy fehér falakkal körbevett szobában találtam magam. Orromat megcsapta a klór és az a jellegzetes kórházi szag, amitől elfintorodtam. Kinyitottam szemem, és megállapítottam, hogy az iskola orvosi szobájában vagyok.

   Fejem őrületes lüktetésbe kezdett és mindkét kezem lángolt a fájdalomtól. Még a csukott ablakon át is beszűrődött a kinti felfordulás hangja, ami csak rontott a fejfájásomon. Borzalmasan éreztem magam, iszonyatos hányinger kerülgetett és minden idegesített: a világosság, a zajok, az illatok. Nyugalmat akartam, a saját ágyamat, a megszokott otthon édeskés illatát.

   Nyöszörögve próbáltam felülni az ágyon, melyen feküdtem, de olyan erőtlen voltam, hogy visszaestem. Ez a tehetetlenség csak fokozta bennem a félelmet és még inkább kikészített.

   Zajongásomra valahonnét előkerült HyunSeung, akit eddig nem is láttam. Kezében egy fertőtlenítős doboz és némi géz volt. Szó nélkül ült le mellém, és húzta ölébe egyik kezem, majd kezdte el alaposan megtisztítani és bekötözni. Amint megláttam, teljes nyugalom áradt szét bennem, és egy sóhaj kíséretében visszadőltem a kényelmes párnákra. Lehunytam szemeimet, és pihentem. Elnyomtam a külvilág hangját, és csak a lámpa egyenletes zúgását, valamint a kettőnk lélegzetvételét hallgattam.

   Miután alaposan lefertőtlenítette mindkét kezem, és be is kötözte azokat, feljebb csúszott, hogy a fejemen lévő sebet is elássa. Felszisszent, amikor elhúzta róla a törölközőt – ami eddig fel sem tűnt, hogy rajtam van - majd nekilátott lekezelni. Ahogy hozzáérintette a sebhez a nedves rongyot, megugrottam és halkan felkiáltottam. Ő ismét megpróbálkozott a leápolással, de válaszul csak ráütöttem a kezére.

- Muszáj – mondta egyszerűen, és kicsit határozottabban nyomta rá, én pedig még erősebben csaptam meg. Rettentően csípett, de mintha HyunSeungot ez nem érdekelte volna. Negyedszer is megpróbálta kitisztítani a sebet, amit már nem hagytam szó nélkül.

- Elég lesz – nyitottam ki szemeim, majd kikaptam kezéből a törölközőt, és visszanyomtam a fejemre, majd hátat fordítva neki, ismét lehunytam a szemeim – Csak adj pár percet, és jobban leszek.

   Hallottam, ahogy felsóhajt, majd felállt mellőlem, és a szoba túlsó végében leült.

- Adok pár percet, és utána akkor is lekezelem azt a sebet – mondta keményen, de én ezt már csak fél füllel hallottam.

   Megint álmodtam, de ez egyszer nem rosszat. Mindent fehérség borított, aminek nem volt se eleje, se vége, se hossza, se semmije. Csak a tömény, sűrű, minden beborító fehérség. Bármerre néztem, mindenütt fehéret láttam. Mintha csak súlytalanul lebegtem volna, mintha… a mennyországban jártam volna.

   Éreztem, ahogy valami megmagyarázhatatlan erő vesz körbe, láthatatlan karok, melyek lágyan simogatnak, olyan gyengéden érnek hozzám, mintha valami törött porcelán lennék. Végtelen nyugalom áradt szét bennem, annak ellenére, hogy semmit se láttam, hallottam, és teljesen egyedül voltam. Minden békés, és harmonikus volt, biztonságos és csendes.

   Aztán ez a pillanatnyi üdeség szertefoszlott, nekem pedig felpattantak szemeim. Mozdulatlanul feküdtem tovább, hogy hátha sikerül elkapnom az álom utolsó foszlányát és ezzel sikerül ismét abba a kellemes közegbe merülnöm, de mindhiába. Minden álmosság kiment a szememből, és úgy éreztem magam, mint aki teljesen felfrissült. Már nem fájt a fejem, nem égett a csuklóm, elmúlt a hányingerem, és amikor óvatosan hozzáérintettem a kezem a fejemen lévő sebhez, már az is összezsugorodott.

   Meggyógyultam.

- Elég ramatyul néz ki, de… nem hiszem, hogy azt az izét jó ötlet lenne beadni neki – hallottam meg egy ismeretlen sutyorgását a hátam mögött.

- Én is ettől tartok. Lehet, megölöm vele – a második hang HyunSeungé volt.

   Értetlenül néztem magam elé, és egyáltalán nem tetszett, amiről társalognak. Ezzel egyidejűleg visszatértem a valóságba, és beugrott, hogy mi történt. Az eddigi kábulat eltűnt, és helyét átvette a pánik, amely kintről szűrődött be.

   Olyan erővel fordultam meg, hogy majdnem leestem a kanapéról. Mindkét fiú meglepődve pillantott rám, de nem hagytam nekik időt a döbbenetre.

- Hol van Young? – szegeztem nekik a kérdést, és zilálva néztem körbe a szobában.

- Kicsoda? – kérdezte HyunSeung, és közelebb lépett hozzám.

- Young. A barátnőm. Aki bent volt velem a tornateremben. Hol a francban van? – elfogott a rémület, hogy mi van, ha valami történt vele, vagy ha épségben is van, akkor ő tudja-e, hogy életben vagyok. Rosszul éreztem magam, amiért teljesen megfeledkeztem róla, ki tudja hány percre, vagy órára. Az időérzékemet megint elvesztettem.

   Idegesen pattantam fel a kanapéról, de azzal a lendülettel a földön landoltam. Még nem voltak elég erősek a lábaim ahhoz, hogy a saját testsúlyomat megtartsam. Ezek szerint nem sikerült teljesen felépülnöm, csupán csak a nagyobb sérülések múltak el.

- A helyedben nem tenném – mondta HyunSeung, és már indult is felém, hogy felsegítsen, de amint hozzámért, ellöktem magamtól.

- Hol van Young? – kérdeztem meg ismét, teljesen kikelve magamból. Szemeimet ellepték a könnyek az aggodalomtól és a tehetetlenségtől, hogy nem vagyok képes lábra állni.

- Megkeresem – ajánlotta fel a másik fiú, aki máris a barátnőm keresésére indult.

   Egy kicsit megnyugodtam, és hagytam, hogy HyunSeung felsegítsen a földről. Óvatosan ültetett vissza a kanapéra, én pedig ismét kényelembe helyeztem magam.

- Nem akarsz leszokni a sírásról? – kérdezte kissé gúnyolódva, de nem figyeltem rá.

   Lehunytam szemeimet, és nagyokat lélegezve próbáltam arra összpontosítani, hogy valahonnét erőt gyűjtsek magamba. Bár tudtam, mindössze néhány percig aludtam el, ez elég volt ahhoz, hogy meggyógyítsam magam félig-meddig. Azt is tudtam, hogy ez nem normális, és hogy HyunSeung is észrevette a gyorsan javuló helyzetet, mert amint levette a fejemről a törölközőt, megmerevedett. De aztán végül ismét elővette a fertőtlenítőszert és egy vattapamaccsal a sebemre nyomta.

- Hogy az isten verjen meg, nem tudod ezt abbahagyni? – förmedtem rá, és ugyancsak hatalmasat ütöttem a kezére.

- Ne nyavalyogj már, mondtam, hogy le fogom ápolni – nézett rám mogorván, és csak azért sem hagyta abba.

- Én meg azt mondtam, hogy ne nyúlj hozzám és szállj le rólam! – löktem el újból magamtól, de csak azért sem adta fel. Kivettem a kezéből a fertőtlenítőszert, majd egy jól irányzott mozdulattal ráöntöttem.

- Te teljesen meg vagy húzatva? – ugrott fel hirtelen, és dühösen pillantott rám, majd szitkozódva odasétált a csaphoz, és egy nedves szivaccsal próbálta kitisztítani az ingjét.

- Mondtam, hogy hagyj békén! – vágtam hozzá egy párnát, majd kényelmesen elnyúltam a kanapén.

- Annyira egy hisztis nő vagy. Ahelyett, hogy megköszönnéd, hogy megmentettem az életedet, itt cirkuszolsz egy hülye kezelés miatt. Kibírhatatlan a természeted – dühöngött tovább.

- Ezt még te mondod? Nem tudom, ki az, aki hol bunkózik velem, hol pedig kedves. Arról nem beszélve, hogy te voltál az, aki először szóba elegyedett a másikkal, és különben is: ki a franc kért meg arra, hogy ments meg? – emeltem fel a hangerőmet én is. Nem tudom, mi ütött belém, de hirtelen nagyon idegesítővé vált, és legszívesebben felpofoztam volna. Talán csak így jött ki rajtam a feszültség a baleset miatt.

- Miért, inkább hagynom kellett volna meghalni? Szóval akkor most én vagyok a hibás, mi? Te tényleg nem vagy eszednél – vetett felém egy pillantást.

   Már épp visszavágtam volna, amikor Young és az az ismeretlen srác léptek be az ajtón.

- Min! – szaladt oda hozzám Young, és nekem ez épp elég volt ahhoz, hogy elfelejtsem az előbbi veszekedést.

- Úristen, jól vagy? – ültem fel most már én is, és öleltem magamhoz barátnőmet. Olyan boldog voltam, hogy épségben tudhatom, és hogy egy karcolás sem esett rajta.

- Azt hittem, hogy bent maradtál. Hogy kerültél ki onnan? – kérdezte a sírástól remegő hangon.

- Az a begyöpösödött HyunSeung volt – mondtam, és fejemmel a csap felé böktem, de ekkor már nem volt ott. Az ajtó épp akkor csukódott be a háta mögött.

- Úgy érted… Az a HyunSeung, aki…? – vette suttogóra a hangját, és döbbenten meredt rám.

- Igen, az. A szertáron keresztül mentünk ki… vagyis vitt ki – pirultam el, amikor eszembe jutottak a történtek.

- De azért jól vagy, ugye? – aggódott továbbra is.

- Persze – eresztettem meg egy halvány mosolyt – És te? Minden okés veled?

- Igen. Kutya bajom. Az ajtóban álltam, úgyhogy sikeresen kijutottam az épületből.

- Hála az égnek. Örülök, hogy jól vagy – újból megöleltem – De most segíts felállni, el kell mennünk innét.

- Miért? És… miért az ablakon? – nézett rám döbbenten Young, amikor az ablak elé sétáltam.

- Mert az a barom képes lenne még órákig itt tartani, amíg meg nem győződik róla, hogy jól vagyok. De tudod, gyorsabban gyógyulok, mint kéne, és ha fel fog neki tűnni, hogy mi a szitu…

- Oké, mindent értek – vágott szavamba Young, és segített kimászni az ablakon – De mivel megyünk haza?

- Már küldtem egy sms-t Taeminnek, ha minden igaz, a hátsó kapunál már vár ránk – mondtam, majd Youngra támaszkodva magunk mögött hagytuk az iskolát és vele együtt minden borzalmat.

25. rész

*Ajánlott zene: Chester Bennington – Morning after*

http://www.youtube.com/watch?v=Srz9BSPIbiI

- Te meg vagy húzatva? – förmedt rám Young, miután becsukta magunk mögött az ajtót és meggyőződött arról, hogy rajtunk kívül senki nem tartózkodik bent. – Majdnem megverted azt a csajt! Ha nem vagyok ott, akkor tuti nekiesel ésésés… MinSeo, te tudod, hogy mit tettél? – hadonászott idegesen és dühösen a kezeivel a levegőben.

- Nem tudom, mi ütött belém, Young – tártam szét karjaimat, és bűnbánóan néztem rá – Én… egyszerűen csak elborult az agyam. Én… én nem akartam így ráijeszteni. – gyűltek könnycseppek szemeimbe, amiket gyorsan elmorzsoltam ujjaimmal.

   Young vett egy nagy levegőt, majd leült mellém és magához ölelt.

- Ne haragudj – mondta – Csak baromira aggódom érted. Rémisztő volt megint ilyen állapotban látni téged. Eszembe juttatta azokat az időket… - halkult el hangja, majd ismét felsóhajtott – Ugye tudod, hogy ez következményekkel fog járni? Jiyeon az igazgató lánya és…

- Ha van esze és hallgat rám, nem szól erről az anyjának. Vagy ha tudomást is szerez róla, akkor megmondja neki, hogy nem fontos, nem kell ezzel foglalkozni – tördeltem idegesen ujjaimat.

- De ott van az a bizonyos „ha” – húzta el száját barátnőm – Nagyon remélem, hogy amiket mondtál, elgondolkodtatta, mert nem akarom tudni, hogy mi lesz annak a nőnek a következő lépése.

- Hát azt én sem – álltam fel a padról – Most viszont megyek és levezetem a feszültséget, mert még mindig nem érzem jól magam.

   Bementünk a tornaterembe, ahol most jártam életemben először. A padló sötétzöld színű volt, viszonylag tisztának mondható, ami meglepett, bár az elmúlt időben mintha kicsit többet takarítottak volna, már ami a folyosókat és a tantermeket illeti. A fehér falak itt is pókhálósak, maszatosak voltak, a plafon pedig egyenesen omladozott, de legalább az ablakok nem engedték be az októberi hideget.

   Rajtunk kívül még pár fiatal lány és körülbelül kétszer annyi fiú tartózkodott bent, akik épp bemelegítettek. A testnevelő tanár, Mr. Lee még nem volt itt, amit nem csodáltam, mert ahogy hallottam, sosem a pontos érkezésről volt híres.

   Young leült a padra, én pedig bementem a szertárba egy labdáért. Nekem nem állt szándékomban gyakorlatokat végezni a labdajátékok előtt, sőt, hogy őszinte legyek, játszani se nagyon akartam. Csak fogni akartam egy labdát, és a falnak ütni, teljes erőmből.

   Így is tettem. Megálltam a pálya felénél, és hatalmasat lendítve kezemmel, beleütöttem a labdába, amely hangos csattanással ütközött a fallal és pattant vissza hozzám, hogy újból és újból lejátsszuk ezt a körforgást.

   A labda pattogására mindenki levonult a pályáról, és teret engedett nekem. Egyesek csak szem forgatva nézték a kis akciómat, míg mások nem is törődtek velem. Én is kizártam a külvilágot és csak arra összpontosítottam, hogy a lelkemben tomboló fájdalmat, dühöt és minden gyötrő érzést az öklömbe taszítsak, hogy azok az ütésekkel együtt távozzanak belőlem.

   Nem hallottam, amikor Mr. Lee bejött és odakiáltott nekem, hogy fejezzem be, mert kezdődik az óra, azt se hallottam, hogy ezt vagy háromszor elismételte, és azt se hallottam, hogy hányan mordultak fel és vágtak hozzám sértő megjegyzésemet, amikor mindezekre nem reagáltam. Arról is lemaradtam, amikor Young odament az edzőhöz és nagyvonalakban elmondta, mi a helyzet velem, és most jó lenne békén hagyni pár percig, valamint azt se jutott el hozzám, hogy ennek hatására a csoport fele kiment az udvaron lévő pályára játszani, így a létszám igencsak megcsappant. Olyannyira elfeledkeztem mindenről, hogy az se tűnt fel, amikor HyunSeungék bejöttek a terembe, leültek a padra, és engem kezdtek el nézni. Bár tény, hogy háttal voltam nekik, úgy gondoltam, a múltkori eset után bármikor megérzem, ha a közelemben van. Nem így történt.

   Csak püföltem a labdát, újra és újra, egyre erősebben és erősebben. Teltek a percek, és csak saját magamra gondoltam. Úgy éreztem, hogy a bennem lévő érzéseknek nincs vége, hogy akár évekig tudnám ütni azt az átkozott labdát, akkor se lenne könnyebb a lelkem. Fejemből kiürültek a gondolatok, és éreztem, ahogy valami halványszürke köd elborítja. Csak a testemben tomboló kínt és gyűlöletet érzékeltem, amiktől annyira meg akartam szabadulni.

   Aztán hirtelen minden kirobbant belőlem. Egy hatalmasat kiáltottam, majd a lehető legnagyobbat ütöttem a labdába, de ez egyszer hagytam, hogy a terem másik végébe guruljon. Utána futottam és most az egész pályán át kezdtem el rugdosni. Minden erőmet beleadva ütöttem és rúgtam felváltva, miközben ziláltam és a szememből csöpögő könnycseppeket törölgettem.

   Valahol a távolban meghallottam Young hangját, ahogy a nevemen szólít, de olyan halk volt, hogy figyelmen kívül hagytam. Egyszerűen semmi sem érdekelt, semmit sem érzékeltem. A fájdalom minden érzékszervemre kiterjedt, teljesen lebénítva ezzel, éppen ezért nem vettem észre, mekkora veszély leselkedik rám.

   A plafonon lévő egyik lámpát véletlenül eltalálta a visszapattanó labda, és mivel eddig se volt valami stabil, most csak még jobban meglazult. Nem kellett perceknek eltelnie, hogy végleg megadják magukat a vezetékek és a lámpa a mélybe zuhanjon, egyenesen rám. Nem láttam, mi történik, nem láttam, hányan kiáltanak felém, hogy tűnjek onnan; akkor tértem vissza a valóságba, amikor valami az oldalamnak csapódott, én pedig elterültem a földön.

   Ekkor már tisztán hallottam, ahogy mögöttem valami hatalmas csattanással a talajba csapódik, és a törmelékek szerteszét szóródnak körülöttem. Az éles sikítások, ordítások egy pillanatra teljesen elhaltak, minden elcsendesült. A por és a hamu elhomályosított mindent, és annyira ledöbbentem, hogy levegőt is elfelejtettem venni.

   Vártam pár másodpercet, majd kinyitottam szemeim, és óvatosan megemeltem fejem, hogy körbenézhessek, mi történt. Kezeimmel lassan testemet is felemeltem, de valaki a karjával visszanyomott.

- Maradj! – parancsolta a hang, és feljebb kúszott, hogy egész testével eltakarjon.

   A mögöttünk lévő lámpa felrobbant. Éreztem a lábaimnál a forróságot, és ha HyunSeung nem nehezedik rám és kényszerít teljes mozdulatlanságra, akkor már biztos, hogy felpattantam volna, és elrohantam volna, ami a vesztemet okozza.

   Újabb kiáltások szelték ketté a levegőt, és a pánik kitört. Mindenki a kijárat felé kezdett rohanni, és csak remélni mertem, hogy Young is ezt teszi. Nem bírtam megszólalni a döbbenettől és a sokktól. Fel se fogtam, mi történik, csak abban voltam biztos, hogy egy hajszálon múlt az életem.

   Miután a mögöttünk lévő tűz lankadt, HyunSeung leszállt rólam, én pedig felültem.

- Megsérültél? – kérdezte, de tekintetével a számunkra lévő kijáratot kereste, ugyanis az ajtó a terem túloldalán volt.

   Nem válaszoltam. Nagyokat pislogva meredtem először a lámpára, majd HyunSeungra, végül magamra. Csak ekkor vettem észre, hogy a korábban még zöld színű talajt most piros foltok tarkították.

   Vér.

   A föld csupa vér volt körülöttünk. Ahogy ez tudatosult bennem, megéreztem a karjaimba nyilalló fájdalmat. Magam elé emeltem kezeimet, és csak ekkor láttam meg, hogy mindkét csuklóm tiszta véraláfutásos és hogy a jobb csuklómból ömlik a vörös nedű. A tenyeremtől szinte a vállamig véres voltam, ahogy a ruhámat is ennek az árnyalata pettyezte be. A rémület, mint az áramütés, cikázott végig testemen és lett rajtam úrrá a félelem.

   Remegő kezekkel megtöröltem az orromból csöpögő vért és tapasztottam homlokomhoz tenyeremet, mely iszonyatosan lüktetett. Hirtelen rám tört a szédülés és köhögni kezdtem a füst hatására.

   Mivel nem válaszoltam, HyunSeung rám emelte tekintetét és aggódva nézett végig rajtam. Egy gyors pillantást vetett csuklómra, majd a fejemen lévő kezemet is elhúzta a sebről, majd egy zsebkendőt húzva elő zsebéből, gyorsan az érintett területre nyomta.

- Lábra tudsz állni? – tett fel egy újabb kérdést, de csak úgy néztem rá, mint aki nem érti, mit beszél. Kétségbe voltam esve, nem voltam önmagam és most az egyszer nem azért, mert HyunSeung a közelemben volt. Csak most ébredeztem abból a világból, amibe elzártam magam addig, amíg a labdát püföltem, és csak most kezdett el tudatosulni bennem, hogyha ők nincsenek itt, én halott vagyok.

- Nagyon kell sietnünk, mivel percek kérdése, és az épület összedől – beszélt hozzám továbbra is – Át kell jutnunk a kijáratig, érted?

   Hangja idegesen csengett és ez csak még jobban fokozta bennem a félelmet. Bólintottam egyet, ő pedig ölbe kapott és lassan megindult a kijárat felé. Szorosan a fal mellé simult, hogy minél távolabb kerüljünk a tűztől, azonban alig tehettünk néhány lépést, a következő lámpa is leszakadt. HyunSeung visszafutott oda, ahonnét jöttünk, majd lerakott a földre, és magához ölelve ismét a saját testét használta a védelmemre.

   Az egyre tömörülő füsttől újabb köhögés tört rám, és kezdtem elveszíteni a tudatomat. Arcába bámultam, melyre kiült az aggodalom, de nem azért aggódott, hogy ő életben kikerül-e. Miattam aggódott, hogy engem ki tud-e vinni épségben. Tekintetével továbbra is a kijárat felé nézett, és próbálta felmérni, hogy a két lámpa között kiférünk-e. Erre az esély nulla volt.

- A szertár – nyögtem alig hallható hangon és erősen kellett koncentrálnom, hogy ne ájuljak el – A szertár – böktem fejemmel a mögöttünk lévő ajtóra, amikor rám nézett.

   Nem kellett kétszer mondanom; egy mozdulattal feltépte azt, majd mindketten bementünk. Továbbra sem voltunk biztonságban, ugyanis az ajtó, ami az iskola hátsó udvarára vezetett, zárva volt.

   HyunSeung leültetett a földre, majd egy pillanat erejéig körbenézett, hátha talál valamit, amivel kinyithatja az ajtót, de a labdákon és a néhány edzőgépen kívül semmi sem volt bent.

   Felsóhajtott, majd zavartan emelte rám tekintetét. Ugyan homályos volt látásom, de még így is tisztán láttam a habozást az arcán.

   Aztán az ajtó felé fordult, majd minden erejét összeszedve egy hatalmasat rúgott bele. Az ajtó megadta magát és nagyot csattanva kivágódott, minket pedig megcsapott a kinti levegő frissítő illata.

   Visszasétált mellém, ismét karjaiba kapott és lassan megindult kifelé. Mindvégig arcát néztem, azt a tökéletes arcot, mely még gyönyörűbb volt, mint legutóbb. Őt néztem, és közben arra gondoltam, vajon miért nem égett meg, miért nincs rajta egyetlen egy karcolás sem?

   De nem kellett feltennem ezeket a kérdéseket hangosan, anélkül is tudtam, mi a válasz: HyunSeung egy vámpír…

24. rész

* Ajánlott zene: B.A.P. - Warrior*

https://www.youtube.com/watch?v=ki6KKCsknZM

   Másnap még annyira se volt kedvem iskolába menni. Egyrészt, mert biztos voltam abban, hogy Nayoung egész nap azt fogja kérdezgetni, hogy érzem magam, Taemin pedig jó kedvre próbál majd deríteni, és egyiket sem tűrtem volna el. Másrészt, mert tudtam, senki nem fog megemlékezni Seohyunról. Minden megy tovább, ahogy eddig és mindenki úgy tesz, mintha mi sem történt volna.

   Nem értettem az embereket. Egyszerűen nem voltam képes felfogni, hogy képesek csak így, tétlenül nézni, ami körülöttük zajlik, hogy képesek beletörődni a sorsukba. Gyűlöletet éreztem irántuk, gyűlöltem őket a végtelenségig, és azt kívántam, bár azok halnának meg, akik gyáván elbújnak, elrejtőznek. De ez a gyűlölet valójában a saját lelkiismeret-furdalásom volt, a saját tehetetlenségem, és fájdalmam szüleménye, mely bekebelezte szívemet.

   Ez a haláleset felidézte bennem a szeretteim halálát, akiket az évek során elvesztettem. Ez a haláleset feltépte az eddigi sebeket, és most több sebből véreztem egyszerre. Élőhalottnak éreztem magam, mindent átvett felettem a fájdalom, és én engedelmesen simultam karjaiba. Nem tiltakoztam, nem küzdöttem ellene, csak hagytam, hogy azt tegyen velem, amit akar.

   Minden percben sírni szerettem volna, és noha miután hazaértem, egész álló nap csak zokogtam Young karjaiban, még mindig úgy éreztem, hogy van mit kiadnom magamból. De képtelen voltam rá, és tudtam, hogy ez HyunSeung miatt van. Valamit tett velem, amiért nyilvános helyen tartani tudtam magam. Bár nem haragudtam emiatt érte, mert tudtam, hogy ezzel csak óvni akar, mégis, valahogy nem akartam mást, csak magamra zárni a szobám ajtaját, feltekerni a rádiót és üvölteni.

   Más módszert kellett választanom a kín, a düh, a gyűlölet levezetésére. Mázlim volt, mert kedd délutánonként tartottak az iskolában sportnapot, így úgy döntöttem, kivételesen részt veszek bennük. Nem túlzottan rajongtam a sportokért, de most az egyszer minden porcikám azért kiáltozott, hogy levezessem a feszültségem.

   Young bejött hozzám. Tudta, hogy ilyen állapotban nem hagyhat egyedül, és mivel Nayoungnak haza kellett mennie, Taemin pedig nem ismert eléggé ahhoz, hogy tudja kezelni egy esetleges rohamomat, ezért aznapra szabadságot vett ki.

   Gyorsan átöltöztem, majd edzés előtt beugrottam a mosdóba és miután összeszedtem magam, visszafelé vettük az irányt.

- Jaj, nézzétek, kiket látnak szemeim… - hallottam meg Jiyeon hangját, miközben fejével felénk bökött. Az automata kávégép mellett állt másik két barátnőjével, HyunSeung, és még kettő fiú társaságában. Mindannyian ránk szegezték tekintetüket, majd hallottam, ahogy az egyik fiú megkérdezi, kik vagyunk.

- Oh, az a magasabbik csitri az, aki nem képes elfogadni, hogy ilyen névtelen a suliban, és senki nem kíváncsi rá, ellenben velünk… A barátnője meg gondolom a talpnyalója, bár őt még sosem láttam itt. Pff, szánalmasak… - nézett még mindig felénk a másik szőkeség, Jinah, miközben tekintetével próbált megalázni – Na, mi van, Min, Nayoung kiheverte a múlt órai „balesetet”? – kérdezte, amint épp elhaladtunk mellettük.

   Abban a pillanatban megtorpantam, és nagy levegőt vettem. Lehunytam egy pillanatra szemeimet, hogy megnyugodjak, és visszanyeljem a kitörésemet, de amint kinyitottam őket, a düh csak még inkább a felszínre tört.

   Betelt a pohár. Végleg.

- MinSeo, hallod, ne csináld! Ne is figyelj rájuk, nem kell több balhé, még a végén felhívod magadra a figyelmed… Kérlek, csak menj tovább és felejtsd el, amit mondott! – kérlelt Young, miközben aggódó pillantásokkal fürkészte az arcomat.

- Nem, Young, sajnálom, de én ezt nem tűröm tovább. Eddig elnéztem, hogy miket tesz, de Nayoung… Valakinek helyre kell raknia őket – mondtam keményen, és visszalépdeltem hátrafelé néhány lépést, majd szembefordultam a három barátnőnkkel.

- Nem hallottam rendesen, amit mondtál, Jinah. Megismételnéd még egyszer, kérlek? – vettem fel a gúnyos, felsőbbrendű hangsúlyomat – Vagy ezt csak a hátunk mögött mered megtenni? A hátunk mögött mersz csak pletykálni és szitkozódni? Na, gyerünk, most itt vagyok, szemtől szemben. Ha annyira nagyra tartod magad, akkor mondd a szemembe, hogy mi a bajod – fontam kezeimet össze mellem alatt.

- Jajj, nézzétek, valakinek kinyílt a szája. Hú, MinSeo, most aztán nagyon megijesztettél – forgatta meg drámaian a szemeit.

- Mondja ezt az, aki folyton a barátnője seggében van, és akinek nincs önálló véleménye, mert folyton azt hangoztatja, amit a szőkeség. Ez aztán kemény, ezzel aztán bátor és okos leszel. Gratulálok – tapsoltam meg, hogy a gúny még érezhetőbb legyen.

   Eközben a srácok egy lépéssel hátrébb léptek, és úgy néztek minket, és hallgatták a beszélgetést. Nyilván jól szórakoztak rajtunk, legalábbis a másik két srác mindenképp; a fel-felkuncogások alapján erre következtettem. Hogy HyunSeung mit reagált, azt nem tudom, ugyanis nem méltattam rájuk nézni, egy pillanatra se akartam a szemkontaktust megszakítani az ellenségeimmel.

- MinSeoka, te ma nagyon elemedben vagy. Azt hiszed, ezekkel a szavakkal meg tudsz hatni?

- Te meg csak ismételgetni tudod önmagad? Eddig még semmi beszólást nem hallottam. Mondd csak, melyik internetes oldalról szeded a szöveged? Mert még ahhoz is hülye vagy, hogy valakit istenesen beolts… - sóhajtottam fel színpadiasan – Najó, térjünk a lényegre. Mi bajotok van? De most komolyan. Tudtommal se én, se Nayoung, se mások nem tettek ellenetek semmit, mégis úgy bántok velük, mintha nem is emberek lennének. Agyba-főbe szívatjátok és alázzátok őket, aminek nem sok értelmét látom. Mégis mit gondoltok, kik vagytok ti, hogy másokat csak így kihasználjatok? Ok nélkül bántotok másokat és nincs önbizalmatok, és erre vagytok büszkék? Azt hiszitek, ettől menők lesztek és többen fognak szeretni titeket? Mondok én nektek valamit…

- MinSeo, hallod, elég legyen, nem kell ez! – ragadta meg Young a karom – Kérlek, legyen elég!

   Nem törődtem vele. Agyamat valami furcsa köd ölelte körbe, elhomályosított mindent, és nem engedett tisztán gondolkodni. Pontosan tudtam, mit teszek azzal, ha velük szállok szembe, de nem érdekelt. Az elfojtott düh, az igazságtalanság felszínre lépett, elsöpörte a józanságom, elborította az elmém. Ráadásul Seohyun halála is felzaklatott, és az emiatt érzett fájdalmam gyűlöletté alakult, amit rájuk vetítettem. Az élet biztosan visszaadta volna a későbbiekben ezt a rengeteg kegyetlenséget, de úgy döntöttem, én leszek az élet, és én adom nekik vissza.

- Drága, nem érdekelnek a hülyeségeid. Jobb, ha elmész, mert csak feleslegesen rabolod az időmet, nekem pedig nincs felesleges dolgokra időm.

- Mondok én nektek valamit… - folytattam ott, ahol az előbb abbahagytam, és közelebb léptem a fő szőkeséghez. Testünk már szinte majdnem összeért, és ahogy egyre csökkent a távolság, úgy nőtt tekintetükben a félelem. Nem mutatták ki, próbálták takarni, de éreztem, ahogy szívverésük egyre gyorsabb lélegzetükkel együtt.  – Megmondtam, hogy az nem érdekel, hogy velem mit tesztek, mert ez édeskevés ahhoz képest, amiken keresztül mentem. Engem nem hattok meg, én elengedem a fülem mellett a megjegyzéseiteket, engem, az életemet nem befolyásolja, mert jelentéktelen dolgokkal nem törődöm. De azt nem tűröm el, ha a barátaimat és más ártatlanokat csak úgy porig aláztok, mintha ti lennétek az istennők, akiknek mindenhez joga van. Felvilágosítalak titeket, hogy ez kurvára nincs így – újabb lépést tettem feléjük, ekkor már összeért testünk, arcunk szinte súrolta a másikét. Próbált hátrébb lépni, de az automata kávégép miatt erre képtelen volt. Karjaimmal megtámaszkodtam teste mellett, így még ha akart volna se tudott volna elmenekülni. – Szóval utoljára mondom el, hogy hagyjátok abba. Fejezzétek be, állítsátok le magatokat, vonuljatok vissza, oké? Mert nem állok jót magamért. És ez nem szimpla fenyegetés. Ha még egyszer, ha még egyszer meghallom, hogy valakihez egy ujjal is hozzáértetek, ha valakit is csak egy rossz szóval illettek, én magam fogom megbosszulni. Egyedül. Én egyedül fogok kiállni hármótok ellen, és garantálom, hogy mindegyikőtöket a porba tiprom. Ha nem vettétek észre, senki nem kedvel titeket, és akik behódoltak nektek csak azért tették, mert félnek tőletek, a félelem pedig a gyengeség jele. Ergo ti is gyengék vagytok. Nem mertek kiállni ellenem, ha azt mondom itt, és most küzdjünk meg, igaz? És azt is megosztanám veletek, hogy a srácok, – böktem fejemmel a mellettünk állók felé - akiről azt hiszitek, hogy annyira odavannak értetek, és olyan szépnek tartanak, csak azért van, mert mindegyikőtök szeretne titeket megfektetni. Semmi másért. Csak a testi élvezet kell nekik, mindenféle öröm nélkül, csak saját magukat akarják kielégíteni, ti csak eszközök vagytok a számukra. Semmi mások. Könnyűszerrel kihasználnak, és minden szavuk hazugság, mikor azt mondják, mennyire kedvelnek titeket. És aki olyan buta, mint ti, könnyen bedől az ilyen kecsegtető szavaknak, nemde? – élveztem, ahogy az igazat a képükbe vághatom, ők pedig minden egyes szavamtól elképednek. Élveztem, hogy láthatom a fájdalmat az arcukon, amikor szép lassan eljut a tudatukig, és felfogják, hogy nem beszélek badarságokat. Élveztem, hogy láthatom, amint beismerik: igazam van.

- MinSeo, most már tényleg elég, jó? Kérlek! – rántotta meg a kezem Young, de még erre se reagáltam. Teljesen kizártam a külvilágot, és csak a kék szempárt láttam. Arra gondoltam, milyen jó érzés lenne kitépni a gégéjét, vagy a dobogó szívét a markomban tartani, elvenni az életét, darabokra tépni, lassú és gyötrelmes halálban részesíteni, hogy átéljék mindazt a fájdalmat, amit ők másoknak okoztak. Szerettem volna ott helyben megölni őket, kínozni, amíg a halálukért nem könyörögnek, de ehelyett csak ennyit mondtam:

- Gyengébbek vagytok, mint bárki mások, idétlenebbek és ti vagytok az iskola bohócai, akin mindenki nevet, mennyire át lehet őket verni – mondtam még mindig kedvesen, miközben ujjaimmal szőke hajtincseibe túrtam, majd végigsimítottam puha, agyonpúderozott arcán. El akartam csúfítani arcát egy pengével, vagy legalább a körmeimmel belevájni. Érezni akartam a húsát a bőröm alatt, érezni akartam, ahogy tönkreteszem a szépségét, ami az egyetlen számára - Ha van egy cseppnyi eszetek is, rám hallgattok, és azt teszitek, amit mondok. Adjátok fel, és kezdjetek el normális életet élni, mert ha nem…

- Na, jó, ebből elég! – mondta Young, majd elengedte kezem, és az egyik srác felé fordult, aki épp bele akart inni kávéjába. Young kitépte a kezéből a poharat, majd az arcomba öntötte a forró nedűt, így nem tudtam befejezni, amit mondani akartam.

   Prüszkölve és teljesen ledöbbenve ugrottam egyet hátrébb, majd néztem nagyokat pislogva hol Youngra, hol az előttem álló, totál megrémült csajokra. A három fiú nevetésüket visszafogva meredt rám, én pedig nem tudtam mit csinálni.

- Észhez tértél most már? – kérdezte egyszerre mérgesen és aggódva barátnőm.

- Mi a… Mi a fene? – néztem végig magamon, majd kérdőn pillantottam Youngra, de nem kellett válaszolnia ahhoz, hogy tudjam: elborult az agyam.

   Régebben már előfordult, hogy ilyen szinten elvesztettem az irányítást magam felett, de amióta Koreába költözünk, rendben voltam. Most viszont egyszerűen kikapcsolt az agyam, és a felszínre tört valami démoni. Nem emlékeztem arra, mi történt az előbb, vagy hogy miket mondhattam és gondolhattam, amiért így ráijesztettem a három lányra, akiknek arcuk hullasápadttá vált. Örültem, hogy Young ott van és sikerült megfékeznie, mert ha nincs ott, több mint valószínű, nekik esek. Bár nem bántam, hogy a szemükbe mondtam az igazat, a tudat, hogy akár meg is ölhettem volna őket, nyugtalanított és elrémisztett. Megérdemelték volna a halált, az tény, de hogy meg is tegyem? Sosem tenném, sosem ölnék meg senkit, de mégis… majdnem megtettem. Valami nagyon nem stimmel velem.

- Gyere! – ragadott karon Young, és nem állítottam meg.

   Még hallottam hápogni a három libát, amint egymás között próbálnak értelmesen kommunikálni, és próbálják összeszedni magukat, valamint megsértődve bámulnak a fiúkra, akik hátat fordítva elsétáltak mellőlük, de nem mertem visszanézni rájuk.

   Young belökött az öltözőbe, majd mielőtt becsukta volna az ajtót, visszakiáltott a három lánynak:

- Fogadjatok szót MinSeonak. Kerüljétek el, és ezt a ti érdeketekben mondom.