26. rész

*Ajánlott zene: VIXX - Hyde*
http://www.youtube.com/watch?v=Le0CwBy4SaQ&list=RD02hHd_8iZFvK8 

   A tornaterem percekkel később valóban összedőlt. Szerencsére senki nem tartózkodott addigra bent, és mivel az iskolától különálló építmény volt, ezért semmi másban nem okozott kárt.

   Nem érzékeltem a külvilágot. Amíg HyunSeung az iskola hátsó ajtajához sétált, mely biztos távolságra volt az égő csarnoktól, szinte teljesen elvesztettem az eszméletem, csak néha-néha hallottam meg a távolban szirénázó mentőket és tűzoltókat és a helyszínen összetömörült emberek zaját.

   Amikor beléptünk az épületbe, néma csend fogadott minket. Legalábbis először ezt hittem, aztán amikor ismét magamhoz tértem egy pillanatra, már az egyik barátja is bent volt, és a tornateremmel ellentétes irányba mutogatott. HyunSeung bólintott egyet és megindult arrafelé, engem pedig ismét elnyelt a sötétség. Nem tudom, mit tervezett és hogy miért nem vitt ki valamelyik orvoshoz, de bíztam benne.

   Néhány perccel később újból feleszméltem, és egy fehér falakkal körbevett szobában találtam magam. Orromat megcsapta a klór és az a jellegzetes kórházi szag, amitől elfintorodtam. Kinyitottam szemem, és megállapítottam, hogy az iskola orvosi szobájában vagyok.

   Fejem őrületes lüktetésbe kezdett és mindkét kezem lángolt a fájdalomtól. Még a csukott ablakon át is beszűrődött a kinti felfordulás hangja, ami csak rontott a fejfájásomon. Borzalmasan éreztem magam, iszonyatos hányinger kerülgetett és minden idegesített: a világosság, a zajok, az illatok. Nyugalmat akartam, a saját ágyamat, a megszokott otthon édeskés illatát.

   Nyöszörögve próbáltam felülni az ágyon, melyen feküdtem, de olyan erőtlen voltam, hogy visszaestem. Ez a tehetetlenség csak fokozta bennem a félelmet és még inkább kikészített.

   Zajongásomra valahonnét előkerült HyunSeung, akit eddig nem is láttam. Kezében egy fertőtlenítős doboz és némi géz volt. Szó nélkül ült le mellém, és húzta ölébe egyik kezem, majd kezdte el alaposan megtisztítani és bekötözni. Amint megláttam, teljes nyugalom áradt szét bennem, és egy sóhaj kíséretében visszadőltem a kényelmes párnákra. Lehunytam szemeimet, és pihentem. Elnyomtam a külvilág hangját, és csak a lámpa egyenletes zúgását, valamint a kettőnk lélegzetvételét hallgattam.

   Miután alaposan lefertőtlenítette mindkét kezem, és be is kötözte azokat, feljebb csúszott, hogy a fejemen lévő sebet is elássa. Felszisszent, amikor elhúzta róla a törölközőt – ami eddig fel sem tűnt, hogy rajtam van - majd nekilátott lekezelni. Ahogy hozzáérintette a sebhez a nedves rongyot, megugrottam és halkan felkiáltottam. Ő ismét megpróbálkozott a leápolással, de válaszul csak ráütöttem a kezére.

- Muszáj – mondta egyszerűen, és kicsit határozottabban nyomta rá, én pedig még erősebben csaptam meg. Rettentően csípett, de mintha HyunSeungot ez nem érdekelte volna. Negyedszer is megpróbálta kitisztítani a sebet, amit már nem hagytam szó nélkül.

- Elég lesz – nyitottam ki szemeim, majd kikaptam kezéből a törölközőt, és visszanyomtam a fejemre, majd hátat fordítva neki, ismét lehunytam a szemeim – Csak adj pár percet, és jobban leszek.

   Hallottam, ahogy felsóhajt, majd felállt mellőlem, és a szoba túlsó végében leült.

- Adok pár percet, és utána akkor is lekezelem azt a sebet – mondta keményen, de én ezt már csak fél füllel hallottam.

   Megint álmodtam, de ez egyszer nem rosszat. Mindent fehérség borított, aminek nem volt se eleje, se vége, se hossza, se semmije. Csak a tömény, sűrű, minden beborító fehérség. Bármerre néztem, mindenütt fehéret láttam. Mintha csak súlytalanul lebegtem volna, mintha… a mennyországban jártam volna.

   Éreztem, ahogy valami megmagyarázhatatlan erő vesz körbe, láthatatlan karok, melyek lágyan simogatnak, olyan gyengéden érnek hozzám, mintha valami törött porcelán lennék. Végtelen nyugalom áradt szét bennem, annak ellenére, hogy semmit se láttam, hallottam, és teljesen egyedül voltam. Minden békés, és harmonikus volt, biztonságos és csendes.

   Aztán ez a pillanatnyi üdeség szertefoszlott, nekem pedig felpattantak szemeim. Mozdulatlanul feküdtem tovább, hogy hátha sikerül elkapnom az álom utolsó foszlányát és ezzel sikerül ismét abba a kellemes közegbe merülnöm, de mindhiába. Minden álmosság kiment a szememből, és úgy éreztem magam, mint aki teljesen felfrissült. Már nem fájt a fejem, nem égett a csuklóm, elmúlt a hányingerem, és amikor óvatosan hozzáérintettem a kezem a fejemen lévő sebhez, már az is összezsugorodott.

   Meggyógyultam.

- Elég ramatyul néz ki, de… nem hiszem, hogy azt az izét jó ötlet lenne beadni neki – hallottam meg egy ismeretlen sutyorgását a hátam mögött.

- Én is ettől tartok. Lehet, megölöm vele – a második hang HyunSeungé volt.

   Értetlenül néztem magam elé, és egyáltalán nem tetszett, amiről társalognak. Ezzel egyidejűleg visszatértem a valóságba, és beugrott, hogy mi történt. Az eddigi kábulat eltűnt, és helyét átvette a pánik, amely kintről szűrődött be.

   Olyan erővel fordultam meg, hogy majdnem leestem a kanapéról. Mindkét fiú meglepődve pillantott rám, de nem hagytam nekik időt a döbbenetre.

- Hol van Young? – szegeztem nekik a kérdést, és zilálva néztem körbe a szobában.

- Kicsoda? – kérdezte HyunSeung, és közelebb lépett hozzám.

- Young. A barátnőm. Aki bent volt velem a tornateremben. Hol a francban van? – elfogott a rémület, hogy mi van, ha valami történt vele, vagy ha épségben is van, akkor ő tudja-e, hogy életben vagyok. Rosszul éreztem magam, amiért teljesen megfeledkeztem róla, ki tudja hány percre, vagy órára. Az időérzékemet megint elvesztettem.

   Idegesen pattantam fel a kanapéról, de azzal a lendülettel a földön landoltam. Még nem voltak elég erősek a lábaim ahhoz, hogy a saját testsúlyomat megtartsam. Ezek szerint nem sikerült teljesen felépülnöm, csupán csak a nagyobb sérülések múltak el.

- A helyedben nem tenném – mondta HyunSeung, és már indult is felém, hogy felsegítsen, de amint hozzámért, ellöktem magamtól.

- Hol van Young? – kérdeztem meg ismét, teljesen kikelve magamból. Szemeimet ellepték a könnyek az aggodalomtól és a tehetetlenségtől, hogy nem vagyok képes lábra állni.

- Megkeresem – ajánlotta fel a másik fiú, aki máris a barátnőm keresésére indult.

   Egy kicsit megnyugodtam, és hagytam, hogy HyunSeung felsegítsen a földről. Óvatosan ültetett vissza a kanapéra, én pedig ismét kényelembe helyeztem magam.

- Nem akarsz leszokni a sírásról? – kérdezte kissé gúnyolódva, de nem figyeltem rá.

   Lehunytam szemeimet, és nagyokat lélegezve próbáltam arra összpontosítani, hogy valahonnét erőt gyűjtsek magamba. Bár tudtam, mindössze néhány percig aludtam el, ez elég volt ahhoz, hogy meggyógyítsam magam félig-meddig. Azt is tudtam, hogy ez nem normális, és hogy HyunSeung is észrevette a gyorsan javuló helyzetet, mert amint levette a fejemről a törölközőt, megmerevedett. De aztán végül ismét elővette a fertőtlenítőszert és egy vattapamaccsal a sebemre nyomta.

- Hogy az isten verjen meg, nem tudod ezt abbahagyni? – förmedtem rá, és ugyancsak hatalmasat ütöttem a kezére.

- Ne nyavalyogj már, mondtam, hogy le fogom ápolni – nézett rám mogorván, és csak azért sem hagyta abba.

- Én meg azt mondtam, hogy ne nyúlj hozzám és szállj le rólam! – löktem el újból magamtól, de csak azért sem adta fel. Kivettem a kezéből a fertőtlenítőszert, majd egy jól irányzott mozdulattal ráöntöttem.

- Te teljesen meg vagy húzatva? – ugrott fel hirtelen, és dühösen pillantott rám, majd szitkozódva odasétált a csaphoz, és egy nedves szivaccsal próbálta kitisztítani az ingjét.

- Mondtam, hogy hagyj békén! – vágtam hozzá egy párnát, majd kényelmesen elnyúltam a kanapén.

- Annyira egy hisztis nő vagy. Ahelyett, hogy megköszönnéd, hogy megmentettem az életedet, itt cirkuszolsz egy hülye kezelés miatt. Kibírhatatlan a természeted – dühöngött tovább.

- Ezt még te mondod? Nem tudom, ki az, aki hol bunkózik velem, hol pedig kedves. Arról nem beszélve, hogy te voltál az, aki először szóba elegyedett a másikkal, és különben is: ki a franc kért meg arra, hogy ments meg? – emeltem fel a hangerőmet én is. Nem tudom, mi ütött belém, de hirtelen nagyon idegesítővé vált, és legszívesebben felpofoztam volna. Talán csak így jött ki rajtam a feszültség a baleset miatt.

- Miért, inkább hagynom kellett volna meghalni? Szóval akkor most én vagyok a hibás, mi? Te tényleg nem vagy eszednél – vetett felém egy pillantást.

   Már épp visszavágtam volna, amikor Young és az az ismeretlen srác léptek be az ajtón.

- Min! – szaladt oda hozzám Young, és nekem ez épp elég volt ahhoz, hogy elfelejtsem az előbbi veszekedést.

- Úristen, jól vagy? – ültem fel most már én is, és öleltem magamhoz barátnőmet. Olyan boldog voltam, hogy épségben tudhatom, és hogy egy karcolás sem esett rajta.

- Azt hittem, hogy bent maradtál. Hogy kerültél ki onnan? – kérdezte a sírástól remegő hangon.

- Az a begyöpösödött HyunSeung volt – mondtam, és fejemmel a csap felé böktem, de ekkor már nem volt ott. Az ajtó épp akkor csukódott be a háta mögött.

- Úgy érted… Az a HyunSeung, aki…? – vette suttogóra a hangját, és döbbenten meredt rám.

- Igen, az. A szertáron keresztül mentünk ki… vagyis vitt ki – pirultam el, amikor eszembe jutottak a történtek.

- De azért jól vagy, ugye? – aggódott továbbra is.

- Persze – eresztettem meg egy halvány mosolyt – És te? Minden okés veled?

- Igen. Kutya bajom. Az ajtóban álltam, úgyhogy sikeresen kijutottam az épületből.

- Hála az égnek. Örülök, hogy jól vagy – újból megöleltem – De most segíts felállni, el kell mennünk innét.

- Miért? És… miért az ablakon? – nézett rám döbbenten Young, amikor az ablak elé sétáltam.

- Mert az a barom képes lenne még órákig itt tartani, amíg meg nem győződik róla, hogy jól vagyok. De tudod, gyorsabban gyógyulok, mint kéne, és ha fel fog neki tűnni, hogy mi a szitu…

- Oké, mindent értek – vágott szavamba Young, és segített kimászni az ablakon – De mivel megyünk haza?

- Már küldtem egy sms-t Taeminnek, ha minden igaz, a hátsó kapunál már vár ránk – mondtam, majd Youngra támaszkodva magunk mögött hagytuk az iskolát és vele együtt minden borzalmat.