24. rész

* Ajánlott zene: B.A.P. - Warrior*

https://www.youtube.com/watch?v=ki6KKCsknZM

   Másnap még annyira se volt kedvem iskolába menni. Egyrészt, mert biztos voltam abban, hogy Nayoung egész nap azt fogja kérdezgetni, hogy érzem magam, Taemin pedig jó kedvre próbál majd deríteni, és egyiket sem tűrtem volna el. Másrészt, mert tudtam, senki nem fog megemlékezni Seohyunról. Minden megy tovább, ahogy eddig és mindenki úgy tesz, mintha mi sem történt volna.

   Nem értettem az embereket. Egyszerűen nem voltam képes felfogni, hogy képesek csak így, tétlenül nézni, ami körülöttük zajlik, hogy képesek beletörődni a sorsukba. Gyűlöletet éreztem irántuk, gyűlöltem őket a végtelenségig, és azt kívántam, bár azok halnának meg, akik gyáván elbújnak, elrejtőznek. De ez a gyűlölet valójában a saját lelkiismeret-furdalásom volt, a saját tehetetlenségem, és fájdalmam szüleménye, mely bekebelezte szívemet.

   Ez a haláleset felidézte bennem a szeretteim halálát, akiket az évek során elvesztettem. Ez a haláleset feltépte az eddigi sebeket, és most több sebből véreztem egyszerre. Élőhalottnak éreztem magam, mindent átvett felettem a fájdalom, és én engedelmesen simultam karjaiba. Nem tiltakoztam, nem küzdöttem ellene, csak hagytam, hogy azt tegyen velem, amit akar.

   Minden percben sírni szerettem volna, és noha miután hazaértem, egész álló nap csak zokogtam Young karjaiban, még mindig úgy éreztem, hogy van mit kiadnom magamból. De képtelen voltam rá, és tudtam, hogy ez HyunSeung miatt van. Valamit tett velem, amiért nyilvános helyen tartani tudtam magam. Bár nem haragudtam emiatt érte, mert tudtam, hogy ezzel csak óvni akar, mégis, valahogy nem akartam mást, csak magamra zárni a szobám ajtaját, feltekerni a rádiót és üvölteni.

   Más módszert kellett választanom a kín, a düh, a gyűlölet levezetésére. Mázlim volt, mert kedd délutánonként tartottak az iskolában sportnapot, így úgy döntöttem, kivételesen részt veszek bennük. Nem túlzottan rajongtam a sportokért, de most az egyszer minden porcikám azért kiáltozott, hogy levezessem a feszültségem.

   Young bejött hozzám. Tudta, hogy ilyen állapotban nem hagyhat egyedül, és mivel Nayoungnak haza kellett mennie, Taemin pedig nem ismert eléggé ahhoz, hogy tudja kezelni egy esetleges rohamomat, ezért aznapra szabadságot vett ki.

   Gyorsan átöltöztem, majd edzés előtt beugrottam a mosdóba és miután összeszedtem magam, visszafelé vettük az irányt.

- Jaj, nézzétek, kiket látnak szemeim… - hallottam meg Jiyeon hangját, miközben fejével felénk bökött. Az automata kávégép mellett állt másik két barátnőjével, HyunSeung, és még kettő fiú társaságában. Mindannyian ránk szegezték tekintetüket, majd hallottam, ahogy az egyik fiú megkérdezi, kik vagyunk.

- Oh, az a magasabbik csitri az, aki nem képes elfogadni, hogy ilyen névtelen a suliban, és senki nem kíváncsi rá, ellenben velünk… A barátnője meg gondolom a talpnyalója, bár őt még sosem láttam itt. Pff, szánalmasak… - nézett még mindig felénk a másik szőkeség, Jinah, miközben tekintetével próbált megalázni – Na, mi van, Min, Nayoung kiheverte a múlt órai „balesetet”? – kérdezte, amint épp elhaladtunk mellettük.

   Abban a pillanatban megtorpantam, és nagy levegőt vettem. Lehunytam egy pillanatra szemeimet, hogy megnyugodjak, és visszanyeljem a kitörésemet, de amint kinyitottam őket, a düh csak még inkább a felszínre tört.

   Betelt a pohár. Végleg.

- MinSeo, hallod, ne csináld! Ne is figyelj rájuk, nem kell több balhé, még a végén felhívod magadra a figyelmed… Kérlek, csak menj tovább és felejtsd el, amit mondott! – kérlelt Young, miközben aggódó pillantásokkal fürkészte az arcomat.

- Nem, Young, sajnálom, de én ezt nem tűröm tovább. Eddig elnéztem, hogy miket tesz, de Nayoung… Valakinek helyre kell raknia őket – mondtam keményen, és visszalépdeltem hátrafelé néhány lépést, majd szembefordultam a három barátnőnkkel.

- Nem hallottam rendesen, amit mondtál, Jinah. Megismételnéd még egyszer, kérlek? – vettem fel a gúnyos, felsőbbrendű hangsúlyomat – Vagy ezt csak a hátunk mögött mered megtenni? A hátunk mögött mersz csak pletykálni és szitkozódni? Na, gyerünk, most itt vagyok, szemtől szemben. Ha annyira nagyra tartod magad, akkor mondd a szemembe, hogy mi a bajod – fontam kezeimet össze mellem alatt.

- Jajj, nézzétek, valakinek kinyílt a szája. Hú, MinSeo, most aztán nagyon megijesztettél – forgatta meg drámaian a szemeit.

- Mondja ezt az, aki folyton a barátnője seggében van, és akinek nincs önálló véleménye, mert folyton azt hangoztatja, amit a szőkeség. Ez aztán kemény, ezzel aztán bátor és okos leszel. Gratulálok – tapsoltam meg, hogy a gúny még érezhetőbb legyen.

   Eközben a srácok egy lépéssel hátrébb léptek, és úgy néztek minket, és hallgatták a beszélgetést. Nyilván jól szórakoztak rajtunk, legalábbis a másik két srác mindenképp; a fel-felkuncogások alapján erre következtettem. Hogy HyunSeung mit reagált, azt nem tudom, ugyanis nem méltattam rájuk nézni, egy pillanatra se akartam a szemkontaktust megszakítani az ellenségeimmel.

- MinSeoka, te ma nagyon elemedben vagy. Azt hiszed, ezekkel a szavakkal meg tudsz hatni?

- Te meg csak ismételgetni tudod önmagad? Eddig még semmi beszólást nem hallottam. Mondd csak, melyik internetes oldalról szeded a szöveged? Mert még ahhoz is hülye vagy, hogy valakit istenesen beolts… - sóhajtottam fel színpadiasan – Najó, térjünk a lényegre. Mi bajotok van? De most komolyan. Tudtommal se én, se Nayoung, se mások nem tettek ellenetek semmit, mégis úgy bántok velük, mintha nem is emberek lennének. Agyba-főbe szívatjátok és alázzátok őket, aminek nem sok értelmét látom. Mégis mit gondoltok, kik vagytok ti, hogy másokat csak így kihasználjatok? Ok nélkül bántotok másokat és nincs önbizalmatok, és erre vagytok büszkék? Azt hiszitek, ettől menők lesztek és többen fognak szeretni titeket? Mondok én nektek valamit…

- MinSeo, hallod, elég legyen, nem kell ez! – ragadta meg Young a karom – Kérlek, legyen elég!

   Nem törődtem vele. Agyamat valami furcsa köd ölelte körbe, elhomályosított mindent, és nem engedett tisztán gondolkodni. Pontosan tudtam, mit teszek azzal, ha velük szállok szembe, de nem érdekelt. Az elfojtott düh, az igazságtalanság felszínre lépett, elsöpörte a józanságom, elborította az elmém. Ráadásul Seohyun halála is felzaklatott, és az emiatt érzett fájdalmam gyűlöletté alakult, amit rájuk vetítettem. Az élet biztosan visszaadta volna a későbbiekben ezt a rengeteg kegyetlenséget, de úgy döntöttem, én leszek az élet, és én adom nekik vissza.

- Drága, nem érdekelnek a hülyeségeid. Jobb, ha elmész, mert csak feleslegesen rabolod az időmet, nekem pedig nincs felesleges dolgokra időm.

- Mondok én nektek valamit… - folytattam ott, ahol az előbb abbahagytam, és közelebb léptem a fő szőkeséghez. Testünk már szinte majdnem összeért, és ahogy egyre csökkent a távolság, úgy nőtt tekintetükben a félelem. Nem mutatták ki, próbálták takarni, de éreztem, ahogy szívverésük egyre gyorsabb lélegzetükkel együtt.  – Megmondtam, hogy az nem érdekel, hogy velem mit tesztek, mert ez édeskevés ahhoz képest, amiken keresztül mentem. Engem nem hattok meg, én elengedem a fülem mellett a megjegyzéseiteket, engem, az életemet nem befolyásolja, mert jelentéktelen dolgokkal nem törődöm. De azt nem tűröm el, ha a barátaimat és más ártatlanokat csak úgy porig aláztok, mintha ti lennétek az istennők, akiknek mindenhez joga van. Felvilágosítalak titeket, hogy ez kurvára nincs így – újabb lépést tettem feléjük, ekkor már összeért testünk, arcunk szinte súrolta a másikét. Próbált hátrébb lépni, de az automata kávégép miatt erre képtelen volt. Karjaimmal megtámaszkodtam teste mellett, így még ha akart volna se tudott volna elmenekülni. – Szóval utoljára mondom el, hogy hagyjátok abba. Fejezzétek be, állítsátok le magatokat, vonuljatok vissza, oké? Mert nem állok jót magamért. És ez nem szimpla fenyegetés. Ha még egyszer, ha még egyszer meghallom, hogy valakihez egy ujjal is hozzáértetek, ha valakit is csak egy rossz szóval illettek, én magam fogom megbosszulni. Egyedül. Én egyedül fogok kiállni hármótok ellen, és garantálom, hogy mindegyikőtöket a porba tiprom. Ha nem vettétek észre, senki nem kedvel titeket, és akik behódoltak nektek csak azért tették, mert félnek tőletek, a félelem pedig a gyengeség jele. Ergo ti is gyengék vagytok. Nem mertek kiállni ellenem, ha azt mondom itt, és most küzdjünk meg, igaz? És azt is megosztanám veletek, hogy a srácok, – böktem fejemmel a mellettünk állók felé - akiről azt hiszitek, hogy annyira odavannak értetek, és olyan szépnek tartanak, csak azért van, mert mindegyikőtök szeretne titeket megfektetni. Semmi másért. Csak a testi élvezet kell nekik, mindenféle öröm nélkül, csak saját magukat akarják kielégíteni, ti csak eszközök vagytok a számukra. Semmi mások. Könnyűszerrel kihasználnak, és minden szavuk hazugság, mikor azt mondják, mennyire kedvelnek titeket. És aki olyan buta, mint ti, könnyen bedől az ilyen kecsegtető szavaknak, nemde? – élveztem, ahogy az igazat a képükbe vághatom, ők pedig minden egyes szavamtól elképednek. Élveztem, hogy láthatom a fájdalmat az arcukon, amikor szép lassan eljut a tudatukig, és felfogják, hogy nem beszélek badarságokat. Élveztem, hogy láthatom, amint beismerik: igazam van.

- MinSeo, most már tényleg elég, jó? Kérlek! – rántotta meg a kezem Young, de még erre se reagáltam. Teljesen kizártam a külvilágot, és csak a kék szempárt láttam. Arra gondoltam, milyen jó érzés lenne kitépni a gégéjét, vagy a dobogó szívét a markomban tartani, elvenni az életét, darabokra tépni, lassú és gyötrelmes halálban részesíteni, hogy átéljék mindazt a fájdalmat, amit ők másoknak okoztak. Szerettem volna ott helyben megölni őket, kínozni, amíg a halálukért nem könyörögnek, de ehelyett csak ennyit mondtam:

- Gyengébbek vagytok, mint bárki mások, idétlenebbek és ti vagytok az iskola bohócai, akin mindenki nevet, mennyire át lehet őket verni – mondtam még mindig kedvesen, miközben ujjaimmal szőke hajtincseibe túrtam, majd végigsimítottam puha, agyonpúderozott arcán. El akartam csúfítani arcát egy pengével, vagy legalább a körmeimmel belevájni. Érezni akartam a húsát a bőröm alatt, érezni akartam, ahogy tönkreteszem a szépségét, ami az egyetlen számára - Ha van egy cseppnyi eszetek is, rám hallgattok, és azt teszitek, amit mondok. Adjátok fel, és kezdjetek el normális életet élni, mert ha nem…

- Na, jó, ebből elég! – mondta Young, majd elengedte kezem, és az egyik srác felé fordult, aki épp bele akart inni kávéjába. Young kitépte a kezéből a poharat, majd az arcomba öntötte a forró nedűt, így nem tudtam befejezni, amit mondani akartam.

   Prüszkölve és teljesen ledöbbenve ugrottam egyet hátrébb, majd néztem nagyokat pislogva hol Youngra, hol az előttem álló, totál megrémült csajokra. A három fiú nevetésüket visszafogva meredt rám, én pedig nem tudtam mit csinálni.

- Észhez tértél most már? – kérdezte egyszerre mérgesen és aggódva barátnőm.

- Mi a… Mi a fene? – néztem végig magamon, majd kérdőn pillantottam Youngra, de nem kellett válaszolnia ahhoz, hogy tudjam: elborult az agyam.

   Régebben már előfordult, hogy ilyen szinten elvesztettem az irányítást magam felett, de amióta Koreába költözünk, rendben voltam. Most viszont egyszerűen kikapcsolt az agyam, és a felszínre tört valami démoni. Nem emlékeztem arra, mi történt az előbb, vagy hogy miket mondhattam és gondolhattam, amiért így ráijesztettem a három lányra, akiknek arcuk hullasápadttá vált. Örültem, hogy Young ott van és sikerült megfékeznie, mert ha nincs ott, több mint valószínű, nekik esek. Bár nem bántam, hogy a szemükbe mondtam az igazat, a tudat, hogy akár meg is ölhettem volna őket, nyugtalanított és elrémisztett. Megérdemelték volna a halált, az tény, de hogy meg is tegyem? Sosem tenném, sosem ölnék meg senkit, de mégis… majdnem megtettem. Valami nagyon nem stimmel velem.

- Gyere! – ragadott karon Young, és nem állítottam meg.

   Még hallottam hápogni a három libát, amint egymás között próbálnak értelmesen kommunikálni, és próbálják összeszedni magukat, valamint megsértődve bámulnak a fiúkra, akik hátat fordítva elsétáltak mellőlük, de nem mertem visszanézni rájuk.

   Young belökött az öltözőbe, majd mielőtt becsukta volna az ajtót, visszakiáltott a három lánynak:

- Fogadjatok szót MinSeonak. Kerüljétek el, és ezt a ti érdeketekben mondom.