16. rész

*Ajánlott zene: Taemin - Move*

https://www.youtube.com/watch?v=PSt3hy70Dsk

Olyan gyorsan történt minden, szinte minden egy másodperc alatt lezajlott. Az amúgy is szűkös lépcsőn hirtelen négyen lettünk, de mire észbe kaptam, már csak hárman maradtunk.

Egyikünk sem hallotta, hogy valaki megjelent mögöttünk és ránk akart támadni. Egy férfi volt az. Csak egy pillanat erejéig láttam az arcát, mert miután Jongsuk félrelökött, a földre kerültem, és a zseblámpa is kiesett a kezemből. Teljes sötétségbe borult minden, és csak a dulakodást, apró nyögéseket hallottam a fejem felett, mint aki az életéért küzd. Igyekeztem minél kisebbre összehúzni magam, szorosan a falhoz bújni, és amennyire lehetett, távolabb kerülni, nehogy engem is megrúgjanak vagy megsérüljek.

Aztán néhány pillanattal később minden elcsendesedett. Hallottam egy nagy puffanást, majd egy hideg leheletet az arcomon, végül egy tompa tárgy koppanását, ahogy ütközött a betonnal.  

- Mindenki jól van? – Törte meg a csendet Jongsuk hangja. Lihegett, és gyorsan kapkodta a levegőt. Megkönnyebbültem, hogy őt hallom.

Nem feleltem. És Woobin se.

Csukva volt a szemem, de így is érzékeltem, hogy hirtelen világosság támadt. Valaki megtalálta a zseblámpámat.

- Minseo?

Nevem hallatán leeresztettem kezeimet az arcom elől. Jongsuk igyekezett nem a szemembe világítani. Bólintottam, jelezvén, jól vagyok, így ezután másfelé fordította a lámpát. Még ebben a gyér megvilágításban is láttam, hogy a kézfejemet vércseppek borítják. Mitől lettem véres? Hiszen nem sérültem meg.

Követtem a fényforrás útját, ami ezúttal Woobinon állapodott meg. Ott állt velem szemben, a másik sarokban, pár lépésre tőlem. Semmi nem volt leolvasható az arcáról. Csak állt és mereven nézett előre, mint aki parancsszóra vár. Ő semmit nem fogott fel abból, ami történt az előbb.

- Minden rendben, Woobin, nem történt semmi érdekes – simogatta meg szabad kezével Jongsuk szerelme arcát, aki a hang irányába fordult.

Jongsuk ezután a földre világított, ahol megláttam a véres kést. Kezdtem összerakni magamban a dolgokat. Valaki késsel támadt ránk. De hol az illető?

És ekkor eszembe jutott, hogy valahonnét hideg levegő jött rám. A bal felemről.

Kínzó lassúsággal, kissé akadozva fordítottam oldalra a fejemet. Jongsuknak nem kellett odavilágítania, hogy meglássam a halott férfit. Két lépcsőfokkal feljebb ült tőlem, sötét pufi kabátjában, összegörnyedve, mint egy zsák krumpli. Szemei tágra nyíltak, enyhén nyitott szájából apró csíkokban folydogált a vére. Az a hideg levegő az ő utolsó lehelete volt.

Halkan felsikítottam.

Megrémültem, de nem a látottaktól, hanem magától a tudattól, hogy valaki meghalt. Hogy ez a valaki egy perccel ezelőtt még életben volt. Nem éreztem bűntudatot, mert ő támadt ránk, és Jongsuk azért ölte meg, mert nem volt más választása. De mégis furcsa érzés kerített hatalmába.

Összenéztem Jongsukkal, de nem mondtunk semmit. Kellett újabb pár perc, mire összeszedtem a gondolataimat, és meg bírtam szólalni.

- Mit fogunk csinálni? Most mit fogunk csinálni? – Kérdeztem kétségbeesetten.

Nem először találkoztam a halállal, de ez volt az első eset, amikor – úgymond – gyilkosságba keveredtem, amikor valaki indokolatlanul halt meg. Hogyan tüntessük el a holttestét? Hogyan mondjuk el a családjának, hogy meghalt? Ő ember volt, mi pedig természetfelettiek.

Minél több időt töltöttem Jongsuk társaságában, annál inkább úgy éreztem, hogy tényleg olvas a gondolataimban, és nem csak jó a megérzése.

- Hajléktalan volt. Nem hiszem, hogy lenne bárkije is. Azt hiszem, ő itt lakhatott, és betörőnek tekintett minket – magyarázta, majd a zseblámpával a falon lévő kis résre mutatott. A dulakodás közben valószínűleg elmozdult az egyik betondarab, ami talán pont azért volt ott, hogy mások azt higgyék, nem lehet bemenni oda.

- De ez nem mentség semmire. Attól még meghalt.

- Önvédelem volt.

Igaza volt Jongsuknak, és nem is akartam vitázni vele, de mégis lesújtott ennek az embernek a halála. Hiába volt vámpír, őt is váratlanul érhetik egyes helyzetek és tudom, hogy nem azért ölte meg, mert meg akarta, hanem mert így alakult.

Woobin ekkor hirtelen megindult felém. Na jó, ez túl finom megfogalmazás lenne, inkább szó szerint rám vetette magát. Ekkor már közel sem tűnt kedvesnek és barátságosnak, sokkal inkább egy veszedelmes és irányíthatatlan vadállatnak.

Leszorított a földre és úgy nézett szemeimbe, mint aki mindjárt szét fog tépni. Eddig se volt magánál, de a vér szagára teljesen elveszítette a fejét. Már nem tudta megkülönböztetni, ki az, akit bánthat és ki az, akit nem: képes lett volna mindenkinek nekimenni, mert jelenleg számára minden mozgó élőlény élelmet jelentett.

- Woobin, ne! – Kiáltott rá Jongsuk. Woobint a derekánál fogva elkapta és egy mozdulattal lerántotta rólam.

Woobin rángatózni, kapálódzni kezdett karjai között, prüszkölt és morgott, mint aki csapdába esett, mint egy… állat. Teljesen elvesztette önmagát, emberi mivoltát, és csak most láttam meg az igazi énjét: a zombit, aki volt.

Elképedve néztem a harcot kettejük között. Jongsuknak hatalmas erőbe telt visszatartania Woobint, hogy ne támadjon rám. Akkor értettem meg igazán, miért nem mentek sohasem emberek közé. Ha csak egy kicsit is megvágja valaki az ujját az utcán, és Woobin megérzi… nincs megállás.

- Minseo, tűnj el! Tűnj el!

Jongsuk kétségbeesett kiáltása egyből visszarántott a valóságba. Felugrottam a földről, és a kiutat kerestem. Mivel túl sötét volt, és a felfelé vezető lépcsőt teljesen elzárta egyrészt a halott férfi, másfelől Jongsukék, nem maradt más választásom: át kellett préselnem magam a falon lévő kis résen, ha nem akartam, hogy széttépjenek.

Így is tettem. Négykézlábra ereszkedtem és átmásztam. Nem volt olyan szűkös, mint elsőre tűnt, és csak nagyon reméltem, hogy nem fog beomlani az alagsor. Na, meg reménykedtem, hogy Woobin se jön utánam.

Jongsuk végül elengedte Woobint, aki a hangok alapján arra engedett következtetni, hogy ezúttal a halott férfit vette célba. A csámcsogás, a hús cuppanó elválása a testtől mind azt bizonyították, hogy nekikezdett a táplálkozásnak.

Jongsuk elállta a rést, hogy véletlenül se jöjjön utánam, majd megszólalt:

- Minden rendben?

- Igen – feleltem szűkszavúan.

Teljesen összezavarodtam. Annyi minden történt percek alatt, hogy nem volt időm feldolgozni őket. Kétszer haltam meg majdnem. Piszok nagy mázlim volt, hogy Jongsuk mindkétszer meg tudott menteni.

Majdnem megölt egy vad idegen férfi, és utána egy zombi. Azt hiszem, ez utóbbi sokkal jobban megijesztett. Nem csak az, hogy Woobin így viselkedett és hogy így reagált a vérszagra, mert tudtam, hogy micsoda ő. Noha sose láttam élőben zombit, valami ilyesmire számítottam, hiszen állat volt, ha fogalmazhatok így. Magát a tudatot volt nehéz elfogadni, hogy Jongsuknak mindezt száz éve el kell viselnie. Ő száz éve él Woobinnal, minden pillanatban oda kell figyelnie rá, mert ha csak egy percre is, de lankad a figyelme, megtörténhet a baj. Az a teher, amit Jongsuk cipelt nap mint nap, hirtelenjében rám szakadt, pedig nekem ez csak egy pillanat volt. De neki…

Most már megértettem, hogy miért akarja őt elengedni.

És én mindezek után elgondolkoztam azon, vajon helyes dolog lenne megmentenem Woobint?

Nekidőltem a falnak és nagyokat lélegeztem. Éreztem a fémes vér és a falakról csöpögő nedves, áporodott víz és penész szagát. Összekeveredett a levegőben, és a gyomrom egyre inkább fel akarta mondani a szolgálatot.

Próbáltam nem odafigyelni arra, hogy Woobin éppen egy embert zabál. Igyekeztem az eredeti tervemre koncentrálni, elvégre is bejutottam ide. Azt, ami odakint történt, majd megbeszéljük akkor, ha már otthon leszünk és egyikünk se lesz ilyen zaklatott.

Körbenéztem és akkor vettem észre, hogy korábban üres volt ez a pince, de most rengeteg holmi, limlom volt itt. Matracok, vastag takarók és pokrócok, sörösüvegek, egy-két fazék, konzervdobozok és megannyi jelentéktelen és felismerhetetlen kacat. Az egyik sarokban néhány festett képet véltem felfedezni, melyek főként tájképeket vagy az éjszakai égboltot ábrázoltak. Mellettük ott hevertek a még festetlen papírok, a színes festékek és egy félkész alkotás is. Vajon ezt az a férfi készítette, akiből most éppen Woobin lakmározott? Vajon ezeket a képeket árulta az utcán, hogy aztán abból a pár száz wonból tudjon magának élelmet venni?

Újból elkapott az émelygés, ahogy erre gondoltam. Valami megmagyarázhatatlan érzés kerített hatalmába. Halkan, csendesen sírdogálni kezdtem, és arra gondoltam, hogy rossz úton járok. Annyira szerettem volna visszakapni az édesanyámat, hogy bármit megtettem volna és meg is tettem ezért. Most meghalt egy ártatlan ember, ráadásul Woobint és Jongsukot is veszélybe sodortam. Mégis ki vagyok én?

Nem magyarázhatom mindezt azzal, hogy nem tudhattam, hogy ez fog történni. Mert tudnom kellett volna. De én annyira bíztam magamban és a képességemben, hogy nem gondolkodtam ennyire előre. Nem vettem ilyeneket számításba, hogy mi van, ha valaki meglát, hogy mi van, ha Woobin megvadul. Nem voltam elég megfontolt.

Teljesen kétségbe estem és most már tényleg nem tudtam, hogy mit kéne tennem. Mert az rendben volt, hogy meg kell találnom anyukámat, mert ő is olyan, mint Woobin és abból, amit most tapasztaltam, rettentő veszélyes mindenkinek, hogy ő odakint mászkál. De mi lesz Woobinnal és Jongsukkal? Ha ennek híre megy… talán már holnapra halottak lehetnek mindketten.

Kezemet szám elé tartva zokogtam magamban, próbáltam a lehető legkevesebb hangot kiadni. Nem akartam, hogy Jongsuk meghalljon. Olyan régen sírtam már, és itt volt az ideje, hogy ezt kiadjam magamból. Kissé ironikus, hogy ez volt az a hely, ahol megkínoztak és ahol erősebbé váltam, most mégis pont itt gyengültem el.

- Eltakarítom a hullát, te addig maradj itt, rendben? – Intézte szavait Jongsuk Woobinnak.

Felelet nem érkezett, azonban hallottam, ahogy Jongsuk felemeli a holttestet a földről. Felnyögött, ahogy a súlyt a vállára helyezte, majd erőltetett, csoszogós lépésekkel elindult felfelé a lépcsőkön.

Csend telepedett ránk. Én nem mertem megszólalni. Egyedül maradtam egy sötét zugban, a túloldalon Woobinnal, akiről nem tudtam, milyen állapotban van. Valószínűleg már nem lehetett veszélyes, ha itt mert hagyni vele Jongsuk, de még mélyen élt bennem az előbbi arca, és ettől egyáltalán nem nyugodtam meg.

Elképzeltem, ahogy Woobin ugyanolyan semleges arckifejezéssel áll a sarokban, és reméltem, hogy így is marad, amíg vissza nem jön Jongsuk. De amint elhaltak Jongsuk léptei, Woobin is átpréselte magát a résen, és ott termett előttem.

15. rész

*Ajánlott zene: Taemin – Under my skin*

https://www.youtube.com/watch?v=hQrNq4f22bM

Korom sötét volt, amikor magamhoz tértem. Hirtelen azt hittem, hogy visszatértem az előző álmomba, de örömmel vettem tudomásul, hogy nagyon is ébren vagyok és Hyunseung autójában ülök. Ahogy megmozdultam, a nyakamba éles fájdalom nyilallt. Halkan felszisszentem, ahogy a bizsergés végigcikázott testemen, és hosszú másodpercekig meg se moccantam.

Két kéz ért a nyakamhoz, és finoman masszírozni kezdte az említett testrészemet. Jó érzéssel töltött el, és átadtam magam a kényeztetésnek.

- Mennyi az idő? – Kérdeztem csukott szemekkel.

- Lassan tizenegy óra lesz – válaszolta Hyunseung, majd egy puszit adott a nyakamra. – Jobb már?

- Aha, köszi. Rendesen elaludtam – köröztem párat a fejemmel, hogy kimenjen belőle a fájdalom, majd nyújtózkodtam párat, hogy kiropogtassam végtagjaimat.

- Hogy érzed magad?

- Fáradtnak. Kicsit gyengének, de minden rendben – mosolyodtam el halványan, majd odahajoltam Hyunseunghoz és lassan megcsókoltam.

Éreztem, ahogy megnyílik közöttünk a kötelék, amivel az ismerkedésünk elején oly sűrűn találkoztam, és a saját energiája lassan özönleni kezdett belém. Finom, puha, édes és lágy volt, mint egy vattacukor. Amióta volt saját képességem, nem használtuk ezt a fajta kapcsolatot közöttünk, mert nem volt rá szükségem, de most… Most egy pillanat erejéig ismét olyan elveszettnek és ártatlannak éreztem magam, mint akkoriban. És ennek mérhetetlenül örültem, mert egy pillanatig ugyan, de visszaadta az emberségemet.

Aztán elváltak ajkaink, és az apró selyemszál elszakadt, de még így is éreztem az energiáját magamban bolyongani, és ettől feltöltődtem. Elmosolyodtam, majd sóhajtottam egyet, és kinéztem az ablakon.

Magamban megállapítottam, hogy egy pláza parkolójában lehetünk. Más járművek nem voltak itt, ahogy a fények is le voltak kapcsolva, így szinte biztos voltam abban, hogy a biztonsági kamerákat megbabrálták Hyunseungék. Elég kísértetiesnek és nyomasztónak tűnt a helyzet, mintha ezüsttálcán kínálnánk magunkat a veszedelemnek.

- A többiek merre vannak?

- Szerintem Jongsukék hamarosan itt lesznek, már ha tényleg eljönnek. Jonghyun és Eungyeol pedig biztosította a környéket, figyelnek minket és azonnal szólnak, ha bármi gyanúsat érzékelnek.

- És Young? Egyedül maradt otthon? – Fordultam felé kissé aggódva.

- Dehogy. Gyeowool vigyáz rá.

- Ah, értem. Biztos nem örül, hogy folyton bébiszitterkednie kell – húztam el a számat, de azért megkönnyebbülten felsóhajtottam.

- Meglehet, de azt kell tennie, amit én mondok. Az én területemen van – vont vállat Hyunseung, majd belenézett a visszapillantó tükörbe. – Megérkeztek Jongsukék.

Én is hátratekintettem és valóban így volt. Egy másik fekete autó állt mögöttünk, az ülésen pedig jól kivehető volt Jongsuk és Woobin alakja.

- Ne tegyél semmi megjegyzést és ne húzd fel Jongsukot, oké? Ne rontsd el az estémet! – Figyelmeztettem szúrós szemekkel, Hyunseung pedig csak védekezően maga elé emelte kezeit.

- Én meg se szólalok. Ma te irányítasz.

Mindketten kiszálltunk a kocsiból, majd odamentünk a másik autóhoz. Bekopogtam az ablakon, mire Jongsuk kis fáziskéséssel, de lehúzta az ablaküveget. Kezdtem úgy érezni magam, mint egy akciófilmben a gengszterek, akik valami rosszban sántikálnak. Mindezt tetőzte Jongsuk fekete napszemüvege is.

- Ez nem a Men in Black, ugye tudod? – Próbáltam visszatartani a nevetésemet, ezzel oldva egy kicsit a feszült hangulatot.

- Ne szólj be. Csak ezzel takarom az arcom, hogy ne ismerjenek fel.

Jongsuk visszatekerte az ablakot, majd végül kiszállt az autóból. Átment az anyós üléshez, és kinyitotta az ajtót.

- Okosan viselkedj, rendben? Ne hangoskodj, és semmiképpen ne szaladj el mellőlem. Ha rendesen viselkedsz, a kedvencedet kapod vacsorára. Jó lesz így? Akkor gyere! – Intézte szavait Woobinhoz, majd az említett személy is kiszállt.

Woobin sokkal magasabbnak, izmosabbnak és energikusabbnak tűnt, mint legutóbb láttam. Valószínűleg azért, mert már volt benne némi élelem, nem túl sok, de pont elég ahhoz, hogy úgy viselkedhessen, mint egy ember. Vajon Jongsuknak mennyi ideig tarthatott kikísérleteznie, mennyi az elegendő táplálék számára?

- Mi a terv? – Kérdezte Jongsuk, miközben feltolta napszemüvegét a feje tetejére és alig észrevehetően Hyunseungra pillantott. Hyunseung csak zsebre dugott kezekkel állt mellettem, és nem szólt semmit. Igyekezett kerülni a szemkontaktust a barátjával, ezért úgy tett, mintha a parkolót pásztázná.

- Nos… visszamegyünk a kezdetekhez.

- Ez pontosan mit takar?

- Azt, hogy visszamegyünk oda, ahol anyu eltűnt. Az iskola környékére. Körbejárjuk azt a helyet. Azonban csak mi hárman. Hyunseung autóval fog követni minket, Jonghyun és Eungyeol pedig a távolból figyelnek majd – vázoltam fel a helyzetet.

- Rendben.

Jongsuk bólintott egyet. Kézen ragadta Woobint, és elindultak a kijárat felé. Egy rövid ideig utánuk néztem, és összeszorult a szívem arra gondolva, hogy hosszú idő után ez az első, és talán utolsó közös sétájuk együtt.

Ezután Hyunseungra sandítottam, aki beült a kocsiba, és elindította azt. Jobbnak láttam én is elindulni.

Rövid ideig a szerelmes párocskánk mögött sétáltam, egy-két lépésnyire lemaradva, de ahogy kiértünk a parkolóból a felszínre, melléjük csatlakoztam.

Odakint rettentő hideg volt, egészen a csontomig hatolt a tömör fagy. A sötétbe borult utcák, és maga a pláza úgy tornyosult fölénk, mint gyerekorrom mumusa, ami éjjelente kimászott az ágyam alól és rám meresztette éles karmait és hegyes fogait. Minden pillanatban azt vártam, mikor kap el és fal fel egészben.

Függetlenül attól, hogy a környék biztosítva volt, nem éreztem magam biztonságban. Túlságosan üres volt minden. Tudtam persze, hogy késő este van és tél, ilyenkor mégis ki a búbánat merészkedne ki az utcákra, de ettől függetlenül volt valami baljóslatú megérzésem. Vagy mindezt csak a régmúlt árnyai miatt képzeltem?

Ahogy közeledni kezdtünk a régi iskolám felé, egyre jobban szorított a félelem. A talpunk alatt ropogott a hó, a dermesztő hideg arcomat simogatta, és el akartam menekülni. Hiába pillantottam hátra és láttam Hyunseungot az autóban, nem sikerült így se megnyugtatom magam.

Amióta bezárták az iskolát, és amióta eltűnt anyukám, még csak gondolni se gondoltam arra, hogy ide valaha visszatérek. Az emberek messziről elkerülték a helyet, sokan elköltöztek és talán csak a hajléktalanok vagy a kíváncsi, és vagánykodni akaró fiatalok közelítették meg a környéket. Az emberekben nem félelem lapult, inkább iszonyat és fájdalom, hogy ennyien haltak meg. Elátkozottnak tartották az iskolát.

Úgy éreztem, én sem fogok soha megszabadulni ettől a helytől, még ha porig ég, akkor sem. Minden itt kezdődött, a tavalyi évem is ide vezetett és most hetekkel később megint idekerültem. Nem is értettem, miért nem romboltuk már le ezt az épületet.

Jongsuk, mintha csak megérezte volna az egyre növekvő félelmemet és a kétségbeesettségemet, hosszú percekkel később megtörte a csendet.

- Tudod, úgy érzem, megint csak köszönettel tartozom neked – pillantott le rám, halványan elmosolyodva.

- Köszönettel? Miért? – Néztem fel rá. Hangom remegett a félelemtől, és persze attól, hogy majdnem megfagytam, annyira fáztam.

- Hogy kijöhettem az utcára Woobinnal. Évtizedek óta rejtőzködve élünk, és most itt sétálok vele a nyílt ég alatt. Nem hittem, hogy ez valaha meg fog még történni. Boldog vagyok és felszabadult, és ezt neked köszönhetem.

- Jongsuk, ne mondj ilyeneket, mert a végén tényleg el fogok érzékenyülni – eresztettem meg egy aprócska mosolyt, ugyanakkor a szívembe éles fájdalom nyilallt. Olyan fájdalmas volt hallgatni a szerelmük történetét, a kapcsolatukat. Hogy lehet valami ennyire tragikus?

- Sajnálom, de tényleg így érzek. Ez most emlékeztet a régi időkre. Minden olyan szép volt és gyönyörű, és úgy hiszem, ezt az emléket kell megtartanom kettőnkről. Ha visszakapod anyukádat, és sikerül mindennek a végére járni, kész vagyok véget vetni a kapcsolatunknak.

Jongsuk hangja nem remegett meg, ahogy ezeket kimondta. Keserű mosollyal, de Woobinra siklott tekintete, akivel csendben sétált kéz a kézben, és aki a hatalmas fákat csodálta, amik mellett elhaladtunk. Olyan határozottan és magabiztosan mondta, hogy a szemeim könnybe lábadtak. Jongsuk meghozta a döntését, és ez végleges volt számára. Vajon hány meg hány éjszakán át rágódott ezen és búcsúzkodott nap, mint nap?

Véget akart vetni a már ötszáz éve tartó szerelemnek. Kezdett belefáradni a bujkálásba, Woobin gondoskodásába, abba, hogy egy olyan szerelmet üldöz, amit sosem kap már vissza. A közös múltjukba ragadt. De azt hiszem, inkább csak most jött rá arra, hogy nem helyes, amit Woobinnal tesz. Kihasználja, a saját önzősége miatt nem hajlandó elengedni őt, hogy végre békére lelhessen. És most hatalmas erővel és fájdalommal, de le fog mondani róla.

- Jongsuk… ne nehezítsed meg a dolgom – suttogtam halkan, bizonytalanul. Nehezemre esett beszélni, igyekeztem nem elsírni magam. – Ne adj még kevesebb napot nekem.

- Kevesebb napot?

- Megígértem neked, hogy segítek rajtatok. Meg fogom menteni a kapcsolatotokat, csak bírd ki még egy darabig.

- De…

Mielőtt bármit is mondhatott volna, gyorsítottam a lépteimen és előre mentem. Nem akartam vitatkozni erről. Nem akartam végignézni, ahogy Woobin végleg meghal és Jongsuk magányossá válik, elzárkózik, eltűnik az életemből.

Befordultam az utcasarkon és megpillantottam az iskolát. Megálltam és szemügyre vettem. Rettentő furcsa érzés volt újra itt állni, és a távolból nézni. Fájt. Nyomasztott. A lelkem nehéz lett. Ugyanakkor eszembe jutott Nayoung és azok a boldog pillanatok, amiket itt töltöttem. Még ha minden olyan tragikusan is végződött, még ha a világom a feje tetejére is állt, ott volt az a szeletnyi boldogság és öröm, ami mindezt megédesítette. Nem sok, de éppen elég, hogy erőt adjon, hogy folytassam az utamat.

Bevártam Jongsukékat, és nagyot sóhajtottam.

- Menni fog? – Kérdezte Jongsuk, és kezét a vállamra tette.

- Mennie kell – bólintottam és tovább mentünk.

A kerítés még most is stabilan állt, és a kapu is le volt lakatolva, noha az épület már omladozott. Hiába kerestem egy rést, amin bejuthatunk, nem találtam. Bármikor, ha megrongálódott a kerítés, mindig felújították; a környékbeliek attól tartottak, hogy ki fognak szabadulni a lelkek és bosszút fognak állni.

Végül Woobin gyermeki játékossággal átmászott egy alacsonyabb részen, Jongsuk pedig segített nekem is átjutni a túloldalra, majd követett.

Elővettem a zseblámpámat és felkapcsoltam, hogy lássam, merre megyek. Körbevilágítottam az udvaron, de semmi sem változott. Csak még több lett a szemét és megfagyott hókupacok alól kilátszódtak az összeaszott falevelek.

Jongsuk előre ment és kinyitotta az ajtót, mely nyikorogva megadta magát. Erőteljesen arcon vágott a kiáradó dohos és poros szag, a nyirkos, korhadó faszerkezet és a megannyi vizelet keveréke, de azért bementem. Kezemet orrom és szám elé tettem, hogy ne hányjam el magam. Kellett pár perc, mire hozzászoktam ehhez a bűzhöz, és a gyomrom nem akart rosszalkodni.

Semmi sem változott. Ahogy végig sétáltunk a lépcsőkön és a folyosókon, megelevenedtek előttem az emlékeim. Láttam magamat és Nayoungot, ahogy vastag kabátban ülünk a tanórákon és közben titokban kis papírfecnikkel levelezünk. Láttam magunkat hangosan nevetni, viccelődni, még ha minden nap a túlélésért küzdöttünk is. Láttam, ahogy Nayoung tanácsokat osztogat nekem, és még ebből is képes volt viccet csinálni. Láttam, amikor Hyunseung először az iskolába lépett és az első beszélgetésünk is felidéződött.

Ott volt előttem minden, élénken, színesben, mintha minden most történne. Mégis… mindez már elmúlt, köddé veszett, és semmi sem maradt belőlük. Hogy őszinte legyek, szerettem volna visszamenni ezekbe az időkbe. Oda, ahol még nem létezett Hyunseung, oda, ahol még nem tudtam a vámpírokról, arról, hogy mi zajlik az iskolában, hogy létezik természetfeletti. Vágytam a tudatlanságra, az egyszerű életre. Vajon hol lennék most, ha mindez nem történik meg? Még most is itt tanulnék? Végzős lennék? Hová mennék tovább tanulni?

Megráztam a fejem és tovább haladtam. Nem akartam ezekre gondolni. Nem akartam megnehezíteni a szívemet. Majd egy következő életben tudni fogom, de most nem volt választásom.

- Woobin szagot fogott – törte meg elmélkedésemet Jongsuk.

Feléjük fordultam a zseblámpával, és figyeltem, merre megy Woobin. A levegőben szaglászott, mint aki megérzi az ebédkor készülő leves illatát, majd elindult az egyik irányba. Jongsuk nem engedte el a kezét, mindvégig szorosan fogta, nehogy véletlenül elkószáljon, és valami baj érje.

Nem lepődtem meg, amikor felment az emeletre, és végigrohant az egykori tanári szobán, egészen a titkos kis ajtóig, ami arra a bizonyos helyre vezetett. Gondolkodás nélkül mentem utánuk. Minden érzésemet félretettem, és próbáltam nem a szorongásomra koncentrálni. Most nem ezért jöttünk.

- Nem fogunk ide bejutni – állapította meg Jongsuk, miután utolértem őket. – Beomlott a fal.

Megvilágítottam a falat, ahol egykoron egy ajtó állt. Nem úgy tűnt, mintha szándékos lett volna. Az épület már akkor is ilyen állapotban volt, amikor én idejöttem. Várható volt, hogy évek kellenek csak és az egész magától összedől.

- Nem tudod elmozdítani valamelyik nagyobb darabot? Elég lenne egy kis rés is, hogy be tudjunk menni – gondolkoztam hangosan.

- Nem hiszem, hogy túl jó ötlet lenne. Nem akarom, hogy ránk omoljon az épület.

- Nem fog, de meg kell néznünk, mi van odabent. Woobin eléggé fel van pörögve – állapítottam meg, aki egészen eddig a falat kaparta körmeivel és hozzá valami furcsa hangot adott.

Jongsuk nem törődött Woobinnal, inkább elkezdte vizsgálgatni a falat, hátha talál egy vékonyabb réteget, amit könnyen eltávolíthat, esetleg átrúghat.

- Esélytelen, ez túl tömör ahhoz és… vigyázz, Minseo! – Kiáltott fel Jongsuk, ahogy felém fordult, majd félrelökött, én pedig elveszítve az egyensúlyomat a földre estem.

14. rész

*Ajánlott zene: Big Bang – Last dance*

https://www.youtube.com/watch?v=opFEprhF0NA

Odakint a szokottnál is korábban kezdett el sötétedni, pedig még délután négy körül sem járt az idő. Megborzongtam a csípős hidegtől, és arcomat igyekeztem sálamba bújtatni.

Kissé zaklatottan és feldúltan sétáltam az utcákon. Nem estek jól Jaehyo szavai, hiába tudtam, hogy igaza van. De nem is ezzel volt a probléma, és az sem igazán érdekelt, hogy én is megsérthettem őt, sokkal inkább magammal kapcsolatosan voltam nyugtalan.

Hiába hittem el, hogy igazat mondott Taeminnel kapcsolatban, valamiért úgy éreztem, saját szememmel is látnom kell. Nem tudtam volna megmondani, hogy miért, mert soha többé nem akartam látni, és még ha látom is, hogyan él, tudtam, hogy addig sosem lesz nyugtom, amíg meg nem hal.

Vagy talán Sora miatt voltam ennyire feszült? Hiszen ő mondta, hogy ne bízzak benne. Lehet, hogy emiatt nem bíztam Jaehyoban, ugyanakkor Taeminben sem? Ezt elképzelhetőnek tartottam, ugyanakkor megrémisztett a dolog. Ezek után tényleg senkiben nem fogok bízni, ha csak egy kis okot is ad arra, hogy kételkedjek benne?

Aztán felrémlett, mit is mondtam Jaehyonak… Hogy simán megölném, ha engem átverne. Mikor váltam ilyenné? Mikor váltam olyanná, aki kimond ilyen veszélyes szavakat? És ez még nem is lenne gond, de mélyen, legbelül tudtam, ha így lenne, tényleg megtenném. Bármiféle fenntartás nélkül. Tényleg megölnék valakit azért, mert hazudott nekem. Ki vagyok én, hogy mások élete felett döntsek? Ha rám támadna, önvédelem gyanánt valóban végeznék vele, de csak azért, mert nem tetszett a viselkedése… feljogosít engem ilyesmire? Ha helytelenül ölnék meg valakit, pusztán azért, mert nem tetszett, amit csinált, mégis ki ítélne el engem? Ki bíráskodna felettem? Ki büntetne meg?

Mert engem is meg kellene. De ki merne szembeszállni velem és a döntéseimmel?

Ez elég erőteljesen megrémisztett. Csak ezekben a percekben kezdtem el azon gondolkodni, hogy tényleg olyan hatalommal bírok, amivel bármit kezdhetek. Hogy ha ez más kezébe kerül, egy egész bolygó elpusztulhat.

Mi van, ha ez a hatalom engem is megrészegít? Mi van, ha nem bírom elviselni a súlyát, összeroppant, és megőrülök? Bekattanok, kezelhetetlenné válok? Ki állít majd meg?

Bár egyelőre nem hittem, hogy én ilyesmire képes lennék, és nem is mertem ennél merészebb vizekre evezni, azért igyekeztem nem teljesen félresöpörni és ezt is szem előtt tartani. Sokkal nehezebb volt józanul gondolkodni, mint azt hittem volna.

A következő pillanatomban az összes gondolatom szertefoszlott, amikor a jeges úton megcsúszott a lábam, és egy hatalmasat estem. Egy halk sikoly hagyta el ajkaimat, majd szitkozódni kezdtem.

- Amíg ilyen béna vagyok, nem hiszem, hogy gondot okoznék – jegyeztem meg csak úgy mellékesen magamnak, és ettől valamelyest megkönnyebbültem.

Nagy nehezen összekapartam magam, és fájó hátsó felemet tapogatva tovább indultam. Szerencsére nem sokat kellett gyalogolnom, mert Hyunseung ott várt már a megbeszélt parkolóban.

- Hogy ment a beszélgetés Jaehyoval? – Kérdezte, miután beszálltunk az autójába.

- Egészen jól. Azt hiszem, Taemin egyelőre nem jelent gondot és kizárhatjuk abból, hogy ő állna bármi mögött. Ha bosszút is akar állni, nem most lesz – válaszoltam nem túl magabiztosan.

- És akkor mire gyanakszol, ki vagy kik állhatnak az eltűnések mögött?

- Nos… Nem tudom. Több megérzésem is van. Az egyik, hogy a halott vámpír szüleim jöttek vissza a világra valami oknál fogva, a másik, hogy talán még bonyolultabb a családom és van még pár rokonom, akik engem akarnak. De az is lehet, hogy egy teljesen új ellenség lépett színre. Meg persze ott a lehetőség, hogy az eltűnéseknek és anyu eltűnésének semmi köze egymáshoz, és végig rossz nyomon járok, és minden olyan egyszerű, mint azt te mondtad. Szóval fogalmam sincs – sóhajtottam fel a végén, miközben fejemet nekidöntöttem az ablaküvegnek, és néztem a mellettünk elsuhanó épületeket.

- Nem gondolod, hogy kéne egy kicsit pihenned? Elég sok mindennel foglalkozol mostanában egyszerre, ki fogsz merülni – nézett rám aggódva Hyunseung, és futólag megsimogatta arcomat.

Halványan elmosolyodtam, de csak megráztam a fejem. Tényleg kezdtem azt érezni, hogy be fogok sokallni, de egyelőre nem állhattam meg. Most nem. Addig nem, amíg valami biztosabb, kézzel foghatóbb dolog nem lesz a markomban.

*

Amíg autókáztunk Hyunseunggal, én ismét belevetettem magam az áldozatokkal kapcsolatos kutatásba. Átpörgettem az eddigi dokumentumokat, próbáltam összefüggést találni az eltűnések helyszínei között, de nem igazán jutottam egyről a kettőre. Hyunseung szerencsére kiszűrte már nekem azokat, amikhez köze lehet természetfelettinek, de ez sem volt százszázalékos. Nagyrészt ő is csak a megérzéseire tudott hagyatkozni.

- Nos? Hová menjünk először? – Törte meg a csendet, főképp inkább azért, hogy kizökkenjek egy pillanatra a gondolataimból. Észre se vettem, hogy már körbe-körbe kocsikázunk percek óta.

Felsóhajtottam, ami átcsapott ásításba, majd megráztam a fejemet.

- Nem tudom. Van itt minden: sikátorokhoz közeli helyek, parkok, buszmegállók, szűk kis utcák, plázák parkolója, szórakozóhelyek hátsó kijárata, sőt, volt olyan, aki csak kivitte reggel a szemetet, de soha többé nem ment vissza. Nincs ebben logika.

- Hmm… Első hangzásra tényleg nem furcsa, de olvasd át őket újra, és újra – mondta némi gondolkodás után Hyunseung, én pedig így tettem. – Ha megfigyeled, ezek mind olyan… sötét helyszínek. Olyan helyek, ahol nincsenek kamerák, vagy emberek. Vagy legalábbis nagyon minimális.

- De ez egy parkra vagy buszmegállóra nem éppen igaz - válaszoltam a papírhegyek sokaságát bújva, amik már teljesen beterítettek.

- Ha jobban megnézed, akkor láthatod, hogy ezekben az esetekben a legtöbb ilyen éjszaka történt. Ott van az a két személy, akik a Pyeonghwa parkon keresztül tartottak hazafelé. Napokon keresztül nem működtek a térfigyelő kamerák, se az utcai lámpák. Ezt a tettes simán kihasználhatta, és ki is használta. Vagy a buszmegálló. Ha késő este mész haza, ritkábban járnak a buszok, és ilyen hidegben kevesebb utas is van. Tökéletes célpont lehet bárki, mert nincs szemtanú. Ha megfigyeled a helyszínek leírását, minden akkor történt, amikor késő este volt vagy pedig kevés ember tartózkodott a közelben

- Ez igaz, tényleg így történt a legtöbb, de ha valakit el akarsz rabolni, akkor mindenképpen akkor csinálod, amikor este van, és kevesen látnak, és olyan helyen, ahol vagy nincsenek emberek, vagy nem figyelnek. Ez nem újdonság – csóváltam meg fejemet és kissé csalódottan felsóhajtottam.

- Ez rendben van. De nézd meg még jobban az eltűnéseket. Túlságosan vegyes, nem igaz? Késő este, amikor sokan vannak körülötted, mint egy szórakozóhelyen, vagy fényes nappal, mint amikor kiviszed a szemetet. Nincs adott séma. Nincs rendszer bennük. Szerinted mit jelenthet ez? – Tette fel a kérdést Hyunseung, amivel próbált rávezetni a megoldásra.

- Azt jelenti, hogy… hogy… nem fél? – Kérdeztem elgondolkodva, kissé bizonytalanul. Aztán próbáltam ezt a kis gondolatot tovább bontogatni. – Nem fél… Nem fél, mert nincs mitől félnie. Nincs veszítenivalója. És nincs mit kockáztatnia.

- Ez is lehetséges. És még?

- Ha nem félsz, az valószínűleg azért van, mert elég magabiztos vagy. Van elég erőd, és ezzel nem csak te, hanem mások is tisztában vannak. Tehát a tettes nem kispályás.

- Minden bizonnyal, de nem pontosan erre gondoltam. Tovább.

- Öhm… Nem tudom, mire gondolhattál. Gondolom, nem szórakozásból rabol el embereket.

- Nem. Hanem? Nézd az időpontokat.

- Nos… ez nem sokat segít. Nincs konkrét időpont, elég tág intervallumokat adtak meg. A nap huszonnégy órájában bármikor elkövethette ezeket.

- Pontosan. Szerinted ez mit jelenthet? Ha valaki nem szórakozásból teszi, akkor mi másért?

- Passz. Talán, mert… mert muszáj neki? Muszájból kell…

Elhalkultam. Az agytekervényeim olyan erőteljesen kezdtek el dolgozni, hogy egészen beleszédültem, és egy pillanatra le is kellett hunynom a szememet. Az egész testem felpezsdült és minden porcikámban úgy éreztem, hogy valami lényegesre tapintottam.

- Ez az! A tettes azért nem adott időpontokban és azonos helyeken csinálja ezt, mert akkor cselekszik, amikor szükséges neki. Nem szórakozásból, nem kényszerből, nem felsőbb utasításra, hanem mert muszáj.

- Igen, eltaláltad – halványan elmosolyodott Hyunseung a hirtelen jött izgalomtól, amitől egészen belelkesültem, és úgy viselkedtem, mint egy kisgyerek, amikor kibontja karácsonykor az ajándékokat a fa alatt.

- De te honnan tudtad ezt? És miért nem mondtad el? Tudod, ki a tettes, vagy van sejtésed róla?

- Nem, sajnos nincs. Nem mondtam el, mert azt akartam, hogy magadtól gyere rá, és természetesen én is csak onnan tudom, hogy párszor már átnyálaztam azokat a dokumentumokat.

- Akkor most már elismered, hogy természetfeletti van a dologban?

- Te hogyan érzed?

- Én… eléggé úgy érzem, hogy az. Egy ember nem lenne erre képes. Főleg, hogy semmit nem hagy maga után. Nem látszódik egy kamerán se, nincsenek ujjlenyomatok, még csak az autója féktávja se látszik az aszfalton, már ha van autója. Úgy rabolja el az áldozatait, mintha se ő, se az áldozatok nem léteztek volna.

- Akkor azt hiszem, én is így gondolom.

- Már csak az a kérdés, hogy mégis miért teszi mindezt?

- Azt már passzolom. Szóval, hová is menjünk először?

A délután folyamán Hyunseunggal szinte minden lehetséges tetthelyet megnéztünk. Eleinte megpróbáltam elképzelni magam előtt magát az elrablást és annak körülményeit: az áldozat testi adottságait, magasságát, korát, erősségét, fizikumát és hogy a tettesnek milyennek kellett lennie hozzá képest, hogy le tudja győzni.

Utána a lehetséges útvonalakat vettem sorba, hogy merre vihette őket, merre menekülhetett el úgy, hogy az a lehető legkevésbé legyen feltűnő, de mégis gyorsan és könnyedén távozzanak.

Végső soron pedig igyekeztem látható dolgokat keresni: egy elhagyott hajcsatot vagy karkötőt, szakadt ruhadarabot vagy egy megcsúszott cipőnyomot a talajon, de sajnos se nyomozó nem voltam, aki ezeket észrevehette volna, másfelől pedig némelyik eltűnés már egy hónapja történt, azóta pedig sok mindenki járt mindegyik helyszínen.

Úgyhogy megpróbáltam a saját megérzéseimre, a képességemre hagyatkozni. Minden alkalommal lehunytam szemeimet, és kizártam a külvilágot. Csak én voltam és a természet. Teljesen lecsupaszítottam a környezetet; úgy tettem, mintha csak rajzolnék és minden felesleges részt leradíroztam, csak a lényegre koncentráltam.

 Mély levegőt vettem, egy ideig bent tartottam, majd lassan, egyenletesen fújtam ki. Minden lélegzetvételkor éreztem a fehér ködpára fagyosságát, mely szinte kaparta a torkomat, fojtogatott és megnehezítette légzésemet.

Az energiámat hívtam segítségül. Az elején nagyon nehezen sikerült felvennem a kapcsolatot, perceken keresztül semmi sem történt, csak a néma csend süvített fejemben. Mintha megállt volna az idő.

Végül éreztem, hogy valami megmozdul; olyan lassan, és észrevehetetlenül, mint amikor egy vakond kitúrja a földet a talaj felszínére. Megrezdült, mocorgott, apró rengéseket éreztem mélyen magamban, és én már cselekedtem is: előkaptam a képzeletbeli lapátot, és alányúltam, hogy kikapjam a kis gödréből, mielőtt elmenekülhetne előlem.

Két kézzel ragadtam meg, ő pedig nem tiltakozott: hatalmas erővel csapódott belém, egy másodperc töredéke alatt elöntötte minden zsigeremet a jóleső melegség, ami elsőre baromira égetett. Megtántorodtam, és ha nem lett volna rajtam kabát, biztosan két kézzel kezdtem volna el kaparni bőrömet, hogy az égett húst levakarjam magamról.

De aztán a fájó érzés megszűnt, és átadhattam magam az otthon melegének. Valóban úgy éreztem, hogy hazataláltam, és biztos voltam benne, hogy egy könnycsepp el is hagyta a szememet.

Magamhoz öleltem, hagytam, hogy átjárja minden porcikámat, és hosszú idő után egyesüljünk. Végül szabadjára engedtem a képességemet, a jól ismert tűzgolyót, és hagytam, hogy felfedezze a helyszíneket. Körbejárt mindent, alaposan megvizsgálta a legapróbb részleteket is, de sehol nem találtunk semmit. Semmit, ami arra utalt volna, hogy természetfeletti lenne a dologban.

A hatodik helyszín után már kezdtem ideges és csalódott lenni, és ezért még erőteljesebben adtam bele minden energiámat, remélve, hogy találni fogok valamit. De helyette csak azt értem el, hogy lemerítettem a szervezetemet és egyszer csak zilálva összeestem.

- Minseo, minden rendben? – Ugrott utánam Hyunseung, és még időben elkapott, mielőtt a földre érkeztem volna. – Ennyi elég lesz mára, teljesen kimerültél.

- De még van pár helyszín, hátha ott sikerrel járok.

- Máskor megnézzük, oké? Most kaptad vissza a képességed, kell még egy kis idő, amíg ismét egyensúlyban lesztek. Elszoktatok egymástól, hagyj magatoknak időt.

Nem álltam le vele vitatkozni, mert igaza volt. Én is éreztem, hogy nincs meg az a bizonyos kapcsolat, hogy sokkal felszínesebb és gyengébb, mint régen, de annyira akartam valamit találni, hogy erről megfeledkeztem.

Csalódott voltam, mert már szerettem volna mindennek a végére járni, és azt éreztem, hogy saját magamat hátráltatom. Ez az egész helyzet teljesen felkavart és kikészített. Se emberként, se természetfelettiként nem jutottam egyről a kettőre. Talán végig rossz nyomon jártam? Vagy valóban ilyen erős ellenféllel lenne dolgom?

Hyunseung óvatosan felemelt a földről, majd visszasétált velem az autójához, és beültetett. Nekidöntöttem a fejemet az ablaküvegnek, és akkor láttam, hogy bizony már besötétedett. Rápillantottam az órára, ami este nyolc órát mutatott. Fel se tűnt, hogy közel öt órán keresztül jártunk egyik helyszínről a másikra.

Nem is kellett sok, hogy a kimerültségtől elaludjak, ahol egy igen furcsa helyen találtam magam. Csak a sötétség vett körbe, a végeláthatatlan messzeség, és én ebben a semmiben lebegtem. Hiába futottam bármerre, hiába szólongattam a szeretteim nevét, azok mind elvesztek. Ott voltam egyes egyedül, kétségbeesetten, mégis… az volt az érzésem, hogy jogosan vagyok itt. Hogy megérdemeltem.

Végül nevetéseket hallottam magam körül, ördögi kacajokat, gúnyos vihogásokat, ám nem láttam senkit. Vajon ezek azok nevetései, akiket megöltem? Vagy a saját démonjaim szórakoznak velem?

Aztán megjelent előttem egy alak. Én magam voltam, mintha csak egy tükörbe néztem volna. Az egyetlen különbség az volt, hogy neki koromfeketék voltak a szemei, és én ettől megnyugodtam.

Az álom egy csapásra itt véget ért, és valami sokkal kellemesebbel folytatódott.

13. rész

*Ajánlott zene: Taemin – Shadow*

https://www.youtube.com/watch?v=ufq44nMptnc

Délután kettő órakor egy kisebb utcasarki kávézóban ücsörögtem, egy bögre forró teát iszogatva. Megannyi ember ült az asztaloknál; a beszélgetések és a nevetések sokasága összefolyt, mint a szomszédos asztalán ülő lányka olvadt eper és csokifagyija, a háttérben dübörgő popdalok pedig érthetetlen szöveggé formálódtak ebben a nagy ricsajban.

 Ritkán jártam ilyen helyekre, általában pont a zsúfoltság és a hangzavar miatt, de most mégis jó érzéssel töltött el. Egy rövid ideig ugyan, de normális embernek éreztem magam, olyannak, mint mások. Beleolvadtam a környezetembe, nem tűntem kívülállónak és mások se bámultak feltűnően.

Néha én magam sem tudtam, mit akarok. Ember lenni vagy természetfeletti? Néha jó lett volna átlagos problémákkal megküzdeni, és átlagos semmittevéssel tölteni az időmet, ugyanakkor néhanapján attól féltem, hamar megunnám ezt a fajta életet és nem találnék számomra semmi izgalmasat. Ezt vajon azért gondoltam így, mert már megtapasztaltam a valóságot és nem tudtam elvonatkoztatni tőle? Kerestem a helyemet a két világ között, de egyelőre nem tudtam, hogyan tudnék meglenni emberként és természetfelettiként. Vajon lehetséges lenne így élni vagy csak én bonyolítok mindent ennyire túl?

A nyugalmam egészen addig tartott, amíg meg nem pillantottam Jaehyot, aki amint észrevett, odajött hozzám. Köszönés nélkül ült le velem szembe és elkezdte nézni az asztalon heverő itallapot.

Egy darabig csöndesen ücsörögtünk, végül én szólaltam meg először.

- Nem igazán értem, miért itt akartál találkozni velem, amikor ugyanúgy eljöhettél volna hozzánk – jegyeztem meg elgondolkodva.

- Való igaz, de arra gondoltam, jobb, ha emberek közé megyünk. Ez így kellemesebb – válaszolta még mindig az itallapot bújva.

- Félsz tőlem, ugye? – Néztem rá úgy, mintha éppen rajtakaptam volna egy hazugságon. Valójában tényleg ez történt, még ha tagadta is, mert ujjai egy pillanatra megfeszültek a papíron, és egészen kicsit el is fehéredtek.

- Nem félek, de biztonságosabb – mondta, majd összecsukta a kis füzetet, és jelzett a felszolgálónak, hogy rendelne. Miután kikérte a jeges kávéját, összefont karjait az asztalra tette, és úgy nézelődött az emberek között.

Egy ideig figyeltem a teámat szürcsölgetve, végül halványan elmosolyodtam.

- Nem sűrűn jársz emberek közé, ugye?

Jaehyo rám nézett, rezzenéstelenül, érzelemmentesen. Elég ijesztőnek tűnt, de valahogy mégsem tudtam komolynak venni.

- De, szoktam.

- Akkor félsz. Vagy ez, vagy az. Vagy mindkettő. Nem viselkedsz természetesen – jelentettem ki, ő pedig csak megforgatta a szemeit. – De igazából mindegy, nem az én dolgom. Térjünk a tárgyra. Mit tudtál meg Taeminről?

- Áh, igen. Egész sok mindent.

- Mit takar az a sok minden? Kifejtenéd bővebben?

Letettem az asztalra a teámat, és felkönyököltem az asztalra. Valamiért az az érzésem támadt, jobb, ha erről halkan beszélgetünk, mielőtt valaki kihallgatna minket. Talán emiatt nézelődött kissé feszülten Jaehyo is?

- Jelenleg Busanban tartózkodik, egy eldugott kis házacskában éldegél, szerény körülmények között. A Jagalchi halpiacon dolgozik, mint halárus, egy ott élő ahjumma üzletében. Az idős nők odavannak érte, és mivel fiatal és jóképű a srác, sok pénzt is hoz a házhoz.

Kis szünetet tartott, mivel kihozták a kávéját. Miután a felszolgáló lány ismét hallótávolságon kívül ért, folytatta:

- Taeminen azonban látszik, hogy gyűlöli ezt csinálni, és meglehetősen furcsa is egy ilyen munka egy egészen erős vámpírtól. De nincs választása.

- Hogy értve nincs választása?

- Taemin elég csúnyán megsebesült, és még nem gyógyult meg a sérülése. Vagy ha be is gyógyult neki, elég nagy fájdalmai vannak most is. A mozgása se szép és kecses, mint egy vámpíré, folyton az oldalát fogja, és kissé vánszorogva közlekedik. Bármi is történt vele, egy hamar nem fog felépülni.

- Biztos, hogy nem csak megjátssza magát? Mennyire biztos ez az infó?

- Nem hinném. Saját szememmel is láttam, még ha csak távolról is. De az informátorom ott volt, vásárolt tőle, és látta is, hogy be van kötözve.

- De miért menne Taemin egy halpiacra?

- Ezt nem tudom, honnan kéne tudnom.

- Akkor ő nem lehetett… - motyogtam magam elé.

- Mármint? – Furcsán méregetett Jaehyo, valószínűleg fogalma sem volt, miről beszélek.

- Bocsi, csak elgondolkoztam – megráztam a fejemet, majd hátra dőltem a széken, és ittam egy újabb kortyot a már kissé langyos teámból. – Tehát Busanban van és megsérült. Ez jó. Van még valami?

- Más nem.

- Semmi szokatlant nem csinált? Nem is vett észre titeket? Nem fogott gyanút?

- Tudtommal nem.

- Nekem a tudtommal nem elég! Biztosra kell mennem – emeltem meg kissé a hangomat, mire a mellettünk levők rosszízűen méregetni kezdtek, így magamra erőltettem egy kedves mosolyt, mintha mi sem történt volna.

Jaehyo is közelebb hajolt ezután hozzám, hogy véletlenül se keltsünk feltűnést.

- Nem tudok ennél több információval szolgálni. Ha nem hiszel nekem, menj és nézd meg magad.

- Ugye nem hazudsz nekem?

- Tessék?

- Ezzel kapcsolatban. Ugye nem hazudsz nekem? Ugye nem csak kitaláltad? Ugye nem szövetkeztél vele? Ezt csak azért mondom, mert ha így van, jobb, ha tudod, hogy rá fogok jönni az igazságra, és ha hazudtál, megöllek.

Határozottan néztem a szemeibe, már-már fenyegetően, de Jaehyo nem ijedt meg tőlem. Állta a tekintetem, semmit nem próbált elrejteni előlem. Úgy nézett rám, mint mindig: semlegesen, egy arcizma se rándult meg. Nem tudtam eldönteni, hogy valóban igazat mond, vagy hazudik. Mindig így nézett ki és emiatt nehéz volt megállapítani. Zavart, hogy nem tudom kiismerni.

- Minseo… Engem rohadtul nem érdekel a családod meg a viszályotok a testvéreddel. Utálom a vámpírokat, és ha lehet, elkerülöm őket. Miért szövetkeznék ezzel a Taeminnel, főleg ellened? Te vagy a legerősebb. Mi értelme lenne?

Jaehyo arca még most is ugyanolyan kifejezéstelen volt, de a hangja elárulta őt. Tisztán érződött nem tetszése, amiért ilyenekkel vádolom őt. Ettől egy fokkal nyugodtabb lettem.

- Talán, mert én miattam kellett anno elhagynotok a lakhelyeteket. Ez elég ok, hogy utálj, nem? Na, meg én vagyok a legerősebb… Mindenki el akarja pusztítani a legerősebbet, nem? Talán te is a helyemre pályázol.

- Aki a legerősebbet el akarja pusztítani, az szimplán hülye. A legerősebbet magad mellett kell tudni, nem? Esélyem se lenne ellened, se ennek a Taemin gyereknek. És miért akarnék a helyedbe lépni? Van elég hatalmam így is. A legidősebb és legerősebb farkas vagyok, miért akarnék ennél többet? Így is nagy rajtam a felelősség, nem vállalnék ennél több terhet.

Jaehyo értetlenül megrázta a fejét, és egyre inkább azt éreztem, hogy magamra fogom haragítani, ha továbbra is kérdőre vonom. Valamiért sértésnek vette, hogy nem bízom meg benne, de mit kellett volna tennem? Az egész, amit Taeminről mondott, túl tökéletesnek tűnt. Túl egyszerűnek, és túl hihetőnek. Ez nem vallott Taeminre.

- Mindig ezt mondják azok, akik a nagyobb hatalomra törekednek – jelentettem ki végül.

Jaehyo ismét megrázta a fejét, és felkelt az asztaltól. Meglepetten néztem rá, nem számítottam arra, hogy ezek után távozni akar.

- Nézd, Minseo, nem ismerjük egymást és nem kell bennem bíznod. De megtettem, amit kértél, és ez nem rajtam múlik, ha nem fogadod el. Igazad van, semmi sem bizonyítja, hogy igazat mondok, mert talán lehet tényleg csapdába foglak csalni. De nem adtam okot arra, hogy ne bízz bennem. Segítettem neked, és ismerned kéne a farkastörvényeket: mi sosem hazudunk.

Előhúzott a zsebéből némi pénzt, valamint a rózsás nyakláncomat, majd az asztalra dobta őket.

- Nem kéne ennyire bizalmatlannak és bizonytalannak lenned, mert ez mindent elpusztít körülötted. Ki marad neked, ha senkiben sem bízol?

Azzal sarkon fordult, és elviharzott. Értetlenül és kissé csalódottan pislogtam utána. Szerettem volna még beszélgetni vele, de tényleg feldühíthettem kicsit.

Nagyot sóhajtottam és tovább iszogattam a kihűlt teámat, miközben egyre csak Jaehyo szavai vertek visszhangot a fejemben. Tényleg ennyire bizalmatlan lennék másokkal szemben? Tényleg ilyen nehéz bárkinek is elhinnem, amit mond? De mégis mit kéne tennem?

Igaza volt Jaehyonak. Csakugyan segített nekem, és egy szó nélkül megtette, amit kértem. Nem várt el tőlem cserébe semmit, és anélkül, hogy ismerne, megbízott bennem. De fordítva nekem ez már nem működött. Nem adott okot arra, hogy ne bízzak benne, én mégis kételkedtem.

Mi romlott el ennyire bennem és mégis mikor? Talán Taemin miatt lenne minden? Nem csak a szüleim, de ő is átvágott, sőt. Ő volt az, aki a legnagyobb fájdalmat hátra hagyta. Talán emiatt vagyok ennyire bizalmatlan? Miért olyan nehéz elhinnem, hogy visszavonultan él, távol tőlem? Miért olyan nehéz elhinnem, hogy tényleg elijesztettem és miért érzem folyton azt, hogyha ez így is van, egy nap vissza fog térni?

Talán tudat alatt folyton ettől rettegtem. Vártam a pillanatot, mikor jön vissza és mikor kell végeznem vele, még azelőtt, hogy valaki másban vagy bennem kárt tenne. Talán emiatt a folytonos félelem miatt nem tudtam senkiben bízni, mert attól tartottam, hogy ő áll a dolgok mögött.

Sora szavai teljesen kikészítettek, és az agyamra mentek. Amióta azt mondta, ne bízzak benne, elkezdtem mindenkire gyanakodni. Ha így haladok, tényleg el fogok magam mellől üldözni mindenkit. És igaza volt Jaehyonak: ha mindenkivel ennyire bizalmatlan vagyok, akkor mi lesz velem? Mi lesz, ha se Hyunseungban, se Youngban, se senkiben nem fogok bízni?

Ahogy ott üldögéltem a nyüzsgő kávézóban, és hallgattam a legújabb popdalokat, arra gondoltam, hogy már réges-rég nem az vagyok, aki voltam. Nem voltam naiv, ártatlan, tudatlan, akit meg kell védeni, és akire vigyázni kell. Helyette én voltam az, aki senkiben sem bízott és másokat akart megvédeni, miközben önmagamat szépen lassacskán elveszítettem. Vagy kezdtem elveszíteni.

Meg akartam állítani ezt a folyamatot. Élvezni akartam az életet, még így is, hogy természetfeletti voltam. És ez azzal járt, hogy meg kellett olyan emberekben is bíznom, akiket nem ismertem.

Úgy döntöttem, hogy elhiszem, amit Jaehyo mond. Egyrészt, mert nem akartam lelki vívódásba kezdeni és ez egyszerűbbnek tűnt, másrészt pedig még mindig ott volt, amit mondtam: ha Taemin visszatér, akkor visszatér. Ha Jaehyo hazudott, akkor hazudott. Meg fogom tudni az igazat, és akkor megölöm őket.

Kiittam az utolsó korty teámat, és eltettem a nyakláncomat, majd amit Jaehyo itt hagyott pénzt az asztalon, kifizettem belőle mindkettőnk italát. Amikor felálltam az asztaltól, csak akkor láttam, hogy Jaehyo érintetlenül hagyta a kávéját.

Nagyot sóhajtottam és én is távoztam.