13. rész

*Ajánlott zene: Taemin – Shadow*

https://www.youtube.com/watch?v=ufq44nMptnc

Délután kettő órakor egy kisebb utcasarki kávézóban ücsörögtem, egy bögre forró teát iszogatva. Megannyi ember ült az asztaloknál; a beszélgetések és a nevetések sokasága összefolyt, mint a szomszédos asztalán ülő lányka olvadt eper és csokifagyija, a háttérben dübörgő popdalok pedig érthetetlen szöveggé formálódtak ebben a nagy ricsajban.

 Ritkán jártam ilyen helyekre, általában pont a zsúfoltság és a hangzavar miatt, de most mégis jó érzéssel töltött el. Egy rövid ideig ugyan, de normális embernek éreztem magam, olyannak, mint mások. Beleolvadtam a környezetembe, nem tűntem kívülállónak és mások se bámultak feltűnően.

Néha én magam sem tudtam, mit akarok. Ember lenni vagy természetfeletti? Néha jó lett volna átlagos problémákkal megküzdeni, és átlagos semmittevéssel tölteni az időmet, ugyanakkor néhanapján attól féltem, hamar megunnám ezt a fajta életet és nem találnék számomra semmi izgalmasat. Ezt vajon azért gondoltam így, mert már megtapasztaltam a valóságot és nem tudtam elvonatkoztatni tőle? Kerestem a helyemet a két világ között, de egyelőre nem tudtam, hogyan tudnék meglenni emberként és természetfelettiként. Vajon lehetséges lenne így élni vagy csak én bonyolítok mindent ennyire túl?

A nyugalmam egészen addig tartott, amíg meg nem pillantottam Jaehyot, aki amint észrevett, odajött hozzám. Köszönés nélkül ült le velem szembe és elkezdte nézni az asztalon heverő itallapot.

Egy darabig csöndesen ücsörögtünk, végül én szólaltam meg először.

- Nem igazán értem, miért itt akartál találkozni velem, amikor ugyanúgy eljöhettél volna hozzánk – jegyeztem meg elgondolkodva.

- Való igaz, de arra gondoltam, jobb, ha emberek közé megyünk. Ez így kellemesebb – válaszolta még mindig az itallapot bújva.

- Félsz tőlem, ugye? – Néztem rá úgy, mintha éppen rajtakaptam volna egy hazugságon. Valójában tényleg ez történt, még ha tagadta is, mert ujjai egy pillanatra megfeszültek a papíron, és egészen kicsit el is fehéredtek.

- Nem félek, de biztonságosabb – mondta, majd összecsukta a kis füzetet, és jelzett a felszolgálónak, hogy rendelne. Miután kikérte a jeges kávéját, összefont karjait az asztalra tette, és úgy nézelődött az emberek között.

Egy ideig figyeltem a teámat szürcsölgetve, végül halványan elmosolyodtam.

- Nem sűrűn jársz emberek közé, ugye?

Jaehyo rám nézett, rezzenéstelenül, érzelemmentesen. Elég ijesztőnek tűnt, de valahogy mégsem tudtam komolynak venni.

- De, szoktam.

- Akkor félsz. Vagy ez, vagy az. Vagy mindkettő. Nem viselkedsz természetesen – jelentettem ki, ő pedig csak megforgatta a szemeit. – De igazából mindegy, nem az én dolgom. Térjünk a tárgyra. Mit tudtál meg Taeminről?

- Áh, igen. Egész sok mindent.

- Mit takar az a sok minden? Kifejtenéd bővebben?

Letettem az asztalra a teámat, és felkönyököltem az asztalra. Valamiért az az érzésem támadt, jobb, ha erről halkan beszélgetünk, mielőtt valaki kihallgatna minket. Talán emiatt nézelődött kissé feszülten Jaehyo is?

- Jelenleg Busanban tartózkodik, egy eldugott kis házacskában éldegél, szerény körülmények között. A Jagalchi halpiacon dolgozik, mint halárus, egy ott élő ahjumma üzletében. Az idős nők odavannak érte, és mivel fiatal és jóképű a srác, sok pénzt is hoz a házhoz.

Kis szünetet tartott, mivel kihozták a kávéját. Miután a felszolgáló lány ismét hallótávolságon kívül ért, folytatta:

- Taeminen azonban látszik, hogy gyűlöli ezt csinálni, és meglehetősen furcsa is egy ilyen munka egy egészen erős vámpírtól. De nincs választása.

- Hogy értve nincs választása?

- Taemin elég csúnyán megsebesült, és még nem gyógyult meg a sérülése. Vagy ha be is gyógyult neki, elég nagy fájdalmai vannak most is. A mozgása se szép és kecses, mint egy vámpíré, folyton az oldalát fogja, és kissé vánszorogva közlekedik. Bármi is történt vele, egy hamar nem fog felépülni.

- Biztos, hogy nem csak megjátssza magát? Mennyire biztos ez az infó?

- Nem hinném. Saját szememmel is láttam, még ha csak távolról is. De az informátorom ott volt, vásárolt tőle, és látta is, hogy be van kötözve.

- De miért menne Taemin egy halpiacra?

- Ezt nem tudom, honnan kéne tudnom.

- Akkor ő nem lehetett… - motyogtam magam elé.

- Mármint? – Furcsán méregetett Jaehyo, valószínűleg fogalma sem volt, miről beszélek.

- Bocsi, csak elgondolkoztam – megráztam a fejemet, majd hátra dőltem a széken, és ittam egy újabb kortyot a már kissé langyos teámból. – Tehát Busanban van és megsérült. Ez jó. Van még valami?

- Más nem.

- Semmi szokatlant nem csinált? Nem is vett észre titeket? Nem fogott gyanút?

- Tudtommal nem.

- Nekem a tudtommal nem elég! Biztosra kell mennem – emeltem meg kissé a hangomat, mire a mellettünk levők rosszízűen méregetni kezdtek, így magamra erőltettem egy kedves mosolyt, mintha mi sem történt volna.

Jaehyo is közelebb hajolt ezután hozzám, hogy véletlenül se keltsünk feltűnést.

- Nem tudok ennél több információval szolgálni. Ha nem hiszel nekem, menj és nézd meg magad.

- Ugye nem hazudsz nekem?

- Tessék?

- Ezzel kapcsolatban. Ugye nem hazudsz nekem? Ugye nem csak kitaláltad? Ugye nem szövetkeztél vele? Ezt csak azért mondom, mert ha így van, jobb, ha tudod, hogy rá fogok jönni az igazságra, és ha hazudtál, megöllek.

Határozottan néztem a szemeibe, már-már fenyegetően, de Jaehyo nem ijedt meg tőlem. Állta a tekintetem, semmit nem próbált elrejteni előlem. Úgy nézett rám, mint mindig: semlegesen, egy arcizma se rándult meg. Nem tudtam eldönteni, hogy valóban igazat mond, vagy hazudik. Mindig így nézett ki és emiatt nehéz volt megállapítani. Zavart, hogy nem tudom kiismerni.

- Minseo… Engem rohadtul nem érdekel a családod meg a viszályotok a testvéreddel. Utálom a vámpírokat, és ha lehet, elkerülöm őket. Miért szövetkeznék ezzel a Taeminnel, főleg ellened? Te vagy a legerősebb. Mi értelme lenne?

Jaehyo arca még most is ugyanolyan kifejezéstelen volt, de a hangja elárulta őt. Tisztán érződött nem tetszése, amiért ilyenekkel vádolom őt. Ettől egy fokkal nyugodtabb lettem.

- Talán, mert én miattam kellett anno elhagynotok a lakhelyeteket. Ez elég ok, hogy utálj, nem? Na, meg én vagyok a legerősebb… Mindenki el akarja pusztítani a legerősebbet, nem? Talán te is a helyemre pályázol.

- Aki a legerősebbet el akarja pusztítani, az szimplán hülye. A legerősebbet magad mellett kell tudni, nem? Esélyem se lenne ellened, se ennek a Taemin gyereknek. És miért akarnék a helyedbe lépni? Van elég hatalmam így is. A legidősebb és legerősebb farkas vagyok, miért akarnék ennél többet? Így is nagy rajtam a felelősség, nem vállalnék ennél több terhet.

Jaehyo értetlenül megrázta a fejét, és egyre inkább azt éreztem, hogy magamra fogom haragítani, ha továbbra is kérdőre vonom. Valamiért sértésnek vette, hogy nem bízom meg benne, de mit kellett volna tennem? Az egész, amit Taeminről mondott, túl tökéletesnek tűnt. Túl egyszerűnek, és túl hihetőnek. Ez nem vallott Taeminre.

- Mindig ezt mondják azok, akik a nagyobb hatalomra törekednek – jelentettem ki végül.

Jaehyo ismét megrázta a fejét, és felkelt az asztaltól. Meglepetten néztem rá, nem számítottam arra, hogy ezek után távozni akar.

- Nézd, Minseo, nem ismerjük egymást és nem kell bennem bíznod. De megtettem, amit kértél, és ez nem rajtam múlik, ha nem fogadod el. Igazad van, semmi sem bizonyítja, hogy igazat mondok, mert talán lehet tényleg csapdába foglak csalni. De nem adtam okot arra, hogy ne bízz bennem. Segítettem neked, és ismerned kéne a farkastörvényeket: mi sosem hazudunk.

Előhúzott a zsebéből némi pénzt, valamint a rózsás nyakláncomat, majd az asztalra dobta őket.

- Nem kéne ennyire bizalmatlannak és bizonytalannak lenned, mert ez mindent elpusztít körülötted. Ki marad neked, ha senkiben sem bízol?

Azzal sarkon fordult, és elviharzott. Értetlenül és kissé csalódottan pislogtam utána. Szerettem volna még beszélgetni vele, de tényleg feldühíthettem kicsit.

Nagyot sóhajtottam és tovább iszogattam a kihűlt teámat, miközben egyre csak Jaehyo szavai vertek visszhangot a fejemben. Tényleg ennyire bizalmatlan lennék másokkal szemben? Tényleg ilyen nehéz bárkinek is elhinnem, amit mond? De mégis mit kéne tennem?

Igaza volt Jaehyonak. Csakugyan segített nekem, és egy szó nélkül megtette, amit kértem. Nem várt el tőlem cserébe semmit, és anélkül, hogy ismerne, megbízott bennem. De fordítva nekem ez már nem működött. Nem adott okot arra, hogy ne bízzak benne, én mégis kételkedtem.

Mi romlott el ennyire bennem és mégis mikor? Talán Taemin miatt lenne minden? Nem csak a szüleim, de ő is átvágott, sőt. Ő volt az, aki a legnagyobb fájdalmat hátra hagyta. Talán emiatt vagyok ennyire bizalmatlan? Miért olyan nehéz elhinnem, hogy visszavonultan él, távol tőlem? Miért olyan nehéz elhinnem, hogy tényleg elijesztettem és miért érzem folyton azt, hogyha ez így is van, egy nap vissza fog térni?

Talán tudat alatt folyton ettől rettegtem. Vártam a pillanatot, mikor jön vissza és mikor kell végeznem vele, még azelőtt, hogy valaki másban vagy bennem kárt tenne. Talán emiatt a folytonos félelem miatt nem tudtam senkiben bízni, mert attól tartottam, hogy ő áll a dolgok mögött.

Sora szavai teljesen kikészítettek, és az agyamra mentek. Amióta azt mondta, ne bízzak benne, elkezdtem mindenkire gyanakodni. Ha így haladok, tényleg el fogok magam mellől üldözni mindenkit. És igaza volt Jaehyonak: ha mindenkivel ennyire bizalmatlan vagyok, akkor mi lesz velem? Mi lesz, ha se Hyunseungban, se Youngban, se senkiben nem fogok bízni?

Ahogy ott üldögéltem a nyüzsgő kávézóban, és hallgattam a legújabb popdalokat, arra gondoltam, hogy már réges-rég nem az vagyok, aki voltam. Nem voltam naiv, ártatlan, tudatlan, akit meg kell védeni, és akire vigyázni kell. Helyette én voltam az, aki senkiben sem bízott és másokat akart megvédeni, miközben önmagamat szépen lassacskán elveszítettem. Vagy kezdtem elveszíteni.

Meg akartam állítani ezt a folyamatot. Élvezni akartam az életet, még így is, hogy természetfeletti voltam. És ez azzal járt, hogy meg kellett olyan emberekben is bíznom, akiket nem ismertem.

Úgy döntöttem, hogy elhiszem, amit Jaehyo mond. Egyrészt, mert nem akartam lelki vívódásba kezdeni és ez egyszerűbbnek tűnt, másrészt pedig még mindig ott volt, amit mondtam: ha Taemin visszatér, akkor visszatér. Ha Jaehyo hazudott, akkor hazudott. Meg fogom tudni az igazat, és akkor megölöm őket.

Kiittam az utolsó korty teámat, és eltettem a nyakláncomat, majd amit Jaehyo itt hagyott pénzt az asztalon, kifizettem belőle mindkettőnk italát. Amikor felálltam az asztaltól, csak akkor láttam, hogy Jaehyo érintetlenül hagyta a kávéját.

Nagyot sóhajtottam és én is távoztam.