45. rész

*Ajánlott zene: EXO – Miracles In December*

https://www.youtube.com/watch?v=yVLxRXoLaas

 Másnap reggel kivételesen korán keltem, mert megbeszéltem Sorával, hogy elkísérem őt az iskolába. A temető is pont arrafelé volt és mivel reggelente erősebb a képességem, jobbnak láttam a délelőtt letudni mindent.

Fél kilenckor már le is parkoltunk az ismerős terület előtt. Hyunseung felajánlotta, hogy velem jön, aminek örültem, mert ha bármi történik, akkor ő az egyetlen, aki segíteni tud rajtam. A jelenléte biztonságot adott, és ezáltal magabiztosabb lettem.

Noha az ég már világos volt, a temetőt körbeölelő erdő kirekesztette azt a kevés fényt is, így az egész hely olyan volt, mintha még csak most hajnalodna. A kísérteties hangulatot fokozta az sírkövek közt cikázó köd és a néma csend. Semmi nesz, csak a tökéletes mozdulatlanság. Félnem kellett volna, de már megszoktam, hogy a temetők mindig nyugodtak, ráadásul a halottak hozzám tartoztak és ezért engem a különböző kísértethistóriák egyáltalán nem riasztottak el. Ha temetőben lehettem, akkor mindig kellemes érzés fogott el.

Nem fújt a szél, de november vége felé járt az idő, és a közelgő tél miatt a levegő igen csípős volt. Hiába húztam fejemre sapkát és hiába rejtettem arcomat a sálam mögé, még így is majd’ megfagytam. Lassú léptekkel közelítettük meg Nayoung sírját; minden egyes lépésünknél a fagyott fű és kifakult kavicsok ropogtak a talpunk alatt. Nem szóltunk egymáshoz. Én felkészítettem magam lelkiekben, Hyunseung pedig hagyott felkészülni és csendben várakozott.

Mikor megálltunk az ismerős sírkő előtt, összeszorult a szívem. Szemeim pillanatok alatt megteltek könnyekkel, és emlékképek villantak fel. Látni Nayoung nevét és a dátumot, hogy már több mint egy éve nincs velem, fájdalmas volt. Leguggoltam, majd előhúztam a zsebemből egy kis mécsest és egy öngyújtót, meggyújtottam azt, majd a sírjára helyeztem.

-      Szia, Nayoung! – suttogtam magam elé, miközben végigsimítottam a feliraton. Halványan elmosolyodtam, majd felálltam, és visszaléptem Hyunseung mellé. Ő csak megfogta a kezem, és megszorította azt.

Hosszú percekig álltunk így, csendben, majd mikor sikerült felbolydult lelkemet lecsitítanom, és összeszednem magam, elengedtem Hyunseung kezét. Kérés nélkül lépett hátrébb, de nem túl messzire; a közelben maradt, ha bármi történne. Reméltem, hogy minden rendesen zajlik le.

Lehunytam szemeimet, és összpontosítottam. Sokkal könnyebben tudtam egy temetőben az energiámra koncentrálni, mint bárhol máshol. Az erőm forrása a halott lelkek voltak, és a közelükben minden egyszerűbb és gyorsabb volt. Az energiám már össze is gyűlt egy égő golyóvá mellkasomban, én pedig szabadjára engedtem.

Nayoung nem itt halt meg, de itt lett eltemetve, és ha átkelt – márpedig Heeyeon találkozott vele a túlvilágon – akkor az azt jelenti, hogy ez az otthona. Ha akarok tőle valamit, itt kell megjelennie.

Másodpercek teltek el, mire érzékelni kezdtem, hogy az itt lévő lelkek reagálnak az energiámra, és magukba próbálják szívni, hogy életre kelhessenek. Azonban ezúttal nem hagytam nekik, hogy alakot öltsenek. Most minden erőmet egy csomóban tartottam, és mintha egy iránytű lenne, hagytam, hogy Nayounghoz vezessen. Beállítottam, hogy ő legyen a célpontom, remélve, így könnyebben ráakadok. Fehér alakok suhantak el mellettem, arctalan fejeket láttam magam előtt, mindezt hosszú perceken keresztül. Olyan volt, mintha én rohangáltam volna közöttük, pedig valójában senki sem mozdult. Hyunseung semmit nem érzékelhetett ebből, csupán talán a szél lett erősebb és talán egy fokkal hidegebb a hőmérséklet.

Amikor ismét kinyitottam a szememet, minden ugyanolyan volt, mint előtte.

-      Minden rendben? – lépett mellém Hyunseung, óvatosan megérintve karomat, én pedig kissé zavartan kaptam rá tekintetem.

-      Nem érem el Nayoungot. Nincs itt – néztem rá kétségbeesetten. Borzasztóan szerettem volna látni, mert már iszonyatosan hiányzott, és most, hogy nem sikerült, kissé felzaklatott. De talán jobban megrémisztett, hogy ha nincs itt, akkor hol máshol lehet? Heeyeont miért látom, és Nayoungot miért nem? Talán… történt vele valami?

-      Meg fogjuk találni, ne aggódj! – ölelt magához Hyunseung, mintha a gondolataimban olvasott volna.

Miután sikerült lenyugodnom, elindultunk visszafelé a kollégiumba. Nem beszélgettünk útközben, még mindig magam alatt voltam, és megállás nélkül kavarogtak a gondolataim. Hyunseung némán ült mellettem, és nem akart megzavarni ebben, ráadásul mikor rápillantottam, biztos voltam abban, hogy ő is töpreng, mégis mi legyen ezekután.

-      Hyunseung… - szólaltam meg végül, de továbbra is csak az ablakon bámultam kifelé. – Elvinnél Jongsuk lakására?

-      Tessék? Miért? – fordult felém, de hangjában egyáltalán nem éreztem kételkedést vagy gyanút, inkább… együttérzést. Azt hiszem, sejtette, miért szeretnék beszélni vele, és ebben meg is erősítettem.

-      Mesélt nekem a barátjáról, akit elvesztett csaknem száz évvel ezelőtt, és… egyszerűen úgy érzem, most csak ő tudna megnyugtatni – sóhajtottam fel, majd hátratűrtem hajamat az arcomból, és ismét nekidöntöttem a fejemet az ablaküvegnek.

-      Nem tudom, hol lakik Jongsuk.

-      Hogy?

-      Nem tudom, hol lakik Jongsuk – ismételte meg magát, mire felé fordultam. – Jongsuk fura fazon, és nem tudom, mesélte-e, de ő… meleg – mondta, mire kikerekedtek szemeim.

-      Tudsz róla? Nekem azt mondta, nem mondta el senkinek. Vagyis hogy… nektek mintha elmesélte volna, de erre nem emlékszem pontosan.

-      Igen, igen, rajtam meg a srácokon kívül senki nem tud erről – mosolyodott el reakciómon. – Meg rajtad kívül. Eleinte nekem sem akarta elmondani, de mivel én vagyok a város ura, és az én vámpírom, ezért tudnom kellett róla. Régóta ismerem, szóval magamtól is rájöttem volna egy idő után. A lényeg, hogy mivel a vámpírok között elfogadhatatlan, hogy valaki meleg legyen, és ezért halált érdemelne, arra kért, hogy ne kelljen felfednie lakhelyét. Ha valaki keresné, akkor rajtam keresztül kell keresnie, ezért elméletiekben nálam lakik, de az igazi lakhelye előttem is ismeretlen.

-      Áh, vagy így. Szóval, ha esetleg rájönnek, hogy nem nálad lakik és megkérdezik, hol tartózkodik, akkor te sem tudsz semmit mondani. Cseles. Nem félsz, hogy ha lebukik, mi lesz a következménye?

-      Nem igazán, mivel a legerősebb vámpír vagyok a földön. Bár tény, hogy a szabály az szabály, én nem értek vele egyet. Nem tehet róla, hogy meleg lett, és ezért nem kéne senkit elítélni. Nem mellesleg… megbízom Jongsukban, nem hiszem, hogy más miatt lenne rejtegetnivalója.

Nem feleltem, csak kinéztem az ablakon. Talán eleinte tényleg emiatt nem árulta el senkinek, hogy hol lakik, de most már egészen más a helyzet. Most már ott van Woobin, akit visszahozott a halálból, és ha lebukik… annak súlyos következményei lesznek.

-      Ne aggódj, a mai nap megengedem, hogy kimozdulhass a kollégiumból, és oda menj, ahová szeretnél.

-      Tényleg? Komolyan? – néztem rá csillogó szemekkel, és el se hittem, amit mond. Ezek a szavak felértek bármiféle meglepetéssel. Tény, hogy manapság kevesebb időt töltöttem bent, mint úgy általában és sokat járkáltam ki, de akkor mindig volt valami célom. De ha úgy vesszük, ez egy szabad nap volt, és nem csak órákra mozdulhattam ki, hanem egy teljes napra.

-      Persze. Túl sok mindent történt veled mostanában, és mindig csak a feladatra koncentrálsz. Ki kell beszélned magadból a dolgaidat, és mivel nem sokat vagyok veled az utóbbi időben, azt hiszem, Jongsuk az, akire most szükséged van.

-      Hyunseung, én nem azért… - vágtam a szavába, mert attól féltem, hogy megbántottam ezzel, de ő csak elmosolyodott, és leintett.

-      Ne értsd félre, nem érzem úgy, hogy eltávolodtunk volna egymástól és ezért nem mondod el nekem. Egyszerűen csak Jongsuk most a testőröd, akivel mindent rögtön megbeszélhetsz, ő jobban átlátja az itteni dolgokat, mint én. Szimplán ezért, semmi másért. Tudom, hogy nekem is el fogod mondani, ha jobban leszel és megnyugszol. Benned is kavarognak az érzések, a gondolatok, te vagy mindennek a közepe, és te tudod, kivel akarsz erről beszélni. Ráadásul… azt hiszem, ideje lesz nekem is kicsit szétnéznem ebben a kollégiumban.

-      Biztos, hogy nem gond? – néztem rá még mindig fancsali arccal. Kissé bűntudatom volt, amiért nem hozzá fordulok először, de abban igaza volt, hogy Jongsukot bízta meg azzal a feladattal, hogy vigyázzon rám, és mivel ő termett elsőként mellettem, ha baj volt, így felé voltam most nyitottabb. De persze az igazi ok Woobin volt, amiről Hyunseung nem tudott, és egyelőre nem is tudhatott. Rossz érzés volt, hogy titkolnom kell előle ezt, és tudtam, ha kiderül, én is bűntárs leszek, de nem nekem kellett elmondanom az igazat.

-      Persze, hogy nem. Nekem az a legfontosabb, hogy rendbe gyere és boldog legyél, és te tudod, kivel mikor miről akarsz beszélni, és én ezt tiszteletben tartom.

-      Köszönöm. Nagyon szeretlek – adtam egy gyors puszit az arcára, ő pedig csak megfogta a kezem és újból rám mosolygott.

Miután visszaértünk a kollégiumba, Hyunseung felkereste Jongsukot, hogy cseréljenek helyet, így amíg ő őrködik, addig mi Jongsukkal bárhová mehetünk.

Csaknem húsz perce kocsikáztunk, amikor végre megszólaltunk.

-      Hogy vetted rá, hogy elengedjen velem?

-      Csak mondtam neki, hogy el akarok menni hozzád, és mivel nem sikerült Nayounggal kapcsolatba lépnem, ezért kissé magamba zuhantam. Ő pedig megértő volt és megengedte.

Jongsuk nem felelt, csak vágott egy fura arcot és némán vezetett tovább.

-      Most mi van? Ez az igazság. Tényleg szarul éreztem magam, és még most is bűntudatom van, amiért nem mondhattam el neki az igazat.

-      Tudom. És bocsánat. És köszönöm. De… tulajdonképpen miért is akarsz te Woobinnal találkozni?

-      Nem tudom. Csak úgy. Valamiért úgy érzem, látnom kell.

-      Ugye nincs hátsó szándékod?

-      Tessék? Úgy érted, nem azért csinálom-e, hogy beköpjelek? – kérdésemre csak vonakodva bólintott. – Ember, ha be akarnálak mártani, akkor nyíltan támadnálak hátba. És mégis mi okom lenne rá? Köszi, hogy megbízol bennem.

-      Ne haragudj, hogy ilyeneket feltételezek rólad, de még sosem vittem senkit a lakásomra. Senki nem tudja, hol lakom. Senki. De most te tudni fogod. És pont azért, amiért nem akarom, hogy tudják. Mégis mit kéne, hogy gondoljak?

-      Ez a bűntudat miatt van. Mivel tudod, hogy hibáztál és ezért gyanakodsz. De ne aggódj, tőlem nem tud meg senki semmit, ezt már mondtam. Nekem egyszerűen csak… látnom kell őt, érted? Ne kérdezd, miért, de valami azt súgja, hogy látnom kell Woobint.

-      Jól van, rendben. Hiszek neked – mondta egy sóhajtás kíséretében, és bár nem hangzott őszintének, már nem volt mit tenni. Az autó megállt, Jongsuk pedig kinyitotta az ajtót. – Szállj ki, megérkeztünk.

44. rész

*Ajánlott zene: Beast - Shadow *

https://www.youtube.com/watch?v=7Y3ZRYQl4Qo

-           Nayoung nincs a túlvilágon.

-           Hogy érted, hogy nincs a túlvilágon? – kérdeztem csodálkozva.

-           Nincs itt. Hiába kerestem, nem találtam. Attól félek, a lelke valahogy kiszabadult innen és most lehet, hogy a ti világotokban kóborol, ami nagyon nem jelent jót. Ha ez tényleg megtörtént – akár direkt csinálta, akár nem – és erről tudomást szereznek az itteniek, abból nagyon nagy baj lehet.

-           Öhm… jól van, csak semmi pánik. Megpróbálok én is kapcsolatba lépni vele, hátha sikerül, te pedig keresd még, hátha csak elbújt valahová.

-           Rendben. Nem akartalak még jobban felidegesíteni és problémát okozni, de azt hiszem, ez olyan, amit nem hallgathatok el.

-           Semmi baj, jól tetted, hogy elmondtad. Neki ott van a helye, és valahogy vissza kell küldeni oda.

Elköszöntünk egymástól, majd mikor a tükrömet a táskámba mélyesztettem, nyílt is az ajtó. A szobatársaim voltak, akik döbbenten vették tudomásul, hogy Boksung ágya üres. Nekem pedig ismét hazugságba kellett bocsátkoznom és azt felelnem, nem tudom, hol van, én is nemrég jöttem vissza.

Nem sokkal az érkezésük után a nevelőtanárunk is bejött, aki közölte a Boksunggal kapcsolatos szörnyű hírt. Eunji és Namjoo egymás nyakába borulva sírtak, én pedig könnyeimmel küszködve rohantam ki a szobából. Nem akartam ismét sírni, és a legkevésbé sem akartam a szobatársaimat ilyen állapotban látni.

Bementem a könyvtárba, és nagy megdöbbenésemre Jongsukot is ott találtam. Újságot olvasott, mint úgy általában, de tudtam, ez csak egy álca, valójában ő is megfigyeli az embereket. Leültem mellé egy könyvvel a kezemben, és hosszú percekig nem szóltunk egymáshoz.

-      Ugye most nem követtem el semmit? – kérdezte, én pedig felkuncogtam. A legutóbb, amikor itt ültünk, épp azzal vádoltam meg, hogy mégis miért nem volt a kollégiumban, amikor szükségem lett volna rá.

-      Egyelőre még semmit – feleltem úgy, mintha nem is hozzá beszélnék.

-      Miért érzem úgy, hogy készülsz valamire?

-      Mert így is van – csuktam be a könyvet, majd letettem az asztalra és közelebb hajoltam hozzá. – Este lemegyek a pincébe, és ha gondolod, velem tarthatsz.

Még mielőtt tiltakozhatott volna, felálltam és elhagytam a könyvtárat.

*

Hajnali kettő lehetett, amikor felkeltem és kimásztam az ágyamból. Kivettem a pármám alól a zseblámpát, amit még Sorától kértem el az este, majd belebújtam papucsomba és kislisszoltam a folyosóra. Most sem égett villany, csak a tanári előtt, így a folyosó végét, amerre tartottam, már sötétség borította.

Lassú és halk léptekkel indultam meg, majd mikor befordultam jobbra, beleütköztem valakibe. Szerencsémre az illető Jongsuk volt.

-      Jézus! Nem tudtál volna máshová rejtőzni? – szidtam meg kissé, ő pedig száját összeszorítva fojtotta vissza a nevetést. – Azt hittem, nem fogsz jönni.

-      Tudhatnád, hogy szeretem az izgalmakat. Na, meg kell, hogy valaki fedezzen, mert biztosan lebuknál egyedül.

-      Köszi, hogy bízol bennem.

-      Ez csak természetes. A másik meg az, hogy biztos elfelejtetted, hogy az ajtó zárva, a kulcs az igazgatónál van.

-      Basszus! – kaptam a fejemhez és magamban jól lehordtam magam. – Ez teljesen kiment a fejemből! Jesszusom! Be kell törnünk oda és el kell hoznunk!

Mielőtt visszaindultam volna, Jongsuk megfogta a kezem, és visszahúzott a fal mellé.

-      Ne aggódj. Ezért vagyok én itt! Jongsuk oppa mindenről gondoskodik – lengette meg orrom előtt a kulcsot vigyorogva, én pedig megkönnyebbülten felsóhajtottam.

-      Ne lóbáld a kulcsot, mert ha eldobd, megütlek! Inkább siessünk, mert mihamarabb végeznünk kell!

Mentünk még pár métert, majd elindultunk lefelé azon a lépcsőn, ahol Boksung életét vesztette. Összeszorult a szívem, és szinte éreztem lelkét, ahogy ott téblábol. Éreztem, ahogy ujjaival karomba kapaszkodik, de most nem állhattam meg. Biztos rossz volt ott egyedül lennie, de reméltem, hogy a temetés után békére lel.

Bekapcsoltam a zseblámpát, mert itt már nem volt világítás. Gyorsan, mégis óvatosan osontunk le, egészen addig, amíg bele nem ütköztünk az ajtóba, ami a pincébe – vagy legalábbis valami alagsorba – vezetett. Jongsuk hangtalanul kinyitotta, majd feltárult előttünk a tömény feketeség.

-      Te mész előre! – nyomtam a kezébe a lámpát és magam elé toltam. Megfogtam alkarját, egyrészt azért, hogy nagyobb biztonságban érezzem magam, másrészt azért, mert tudtam, hogy ő rendesen lát a sötétben.

-      Csak nem félsz? – éreztem hangjában, hogy ha tehetné, ezzel cukkolna, de mielőtt belekezdhetett volna, rácsaptam a vállára.

-      Fogd be és menj!

Rettentő sötét és hideg volt ott. Nem találtuk a kapcsolót, így csupán csak a zseblámpára hagyatkozhattunk. Bár azt hiszem, kockázatos lett volna felkapcsolni az itteni lámpákat. Lassan araszoltunk előre, Jongsuk mindent alaposan megvilágított, többnyire azért, hogy én is lássak valamit. A szűk betonfallal körbevett folyosó nem tudtuk, merre visz, és a nyirkos levegő olyan volt, mintha folyton valaki a nyakamba lihegett volna.

Percek teltek el, nem láttam, mi van előttem, mi van mögöttem, és ez sokkal ijesztőbb volt, mint bármi más. Hallottam ugyan a csövekben levő víz folyását, és a gépek zúgását, mely valószínűleg a fűtőrendszerhez tartozott, de ezen kívül semmi más zaj nem volt.

-      Érzel valamit? – kérdezte Jongsuk, és hirtelen hangjától kissé összerezzentem.

-      Mire gondolsz?

-      Akármire. Te megérzed, ha halottak vannak a közelben. Márpedig azt mondtuk, hogy akiket a gyilkos megölt, azoknak a lelke itt van valahol. Gondolom, érezned kell őket akkor, nem?

-      Elméletiekben igen, de ha azt vesszük, hogy nem tudok velük kapcsolatba lépni, akkor nem. De az az igazság, hogy nem érzek semmit. Hideg van, de ez nem a lelkek miatt van.

-      Szerintem nincs itt semmi.

-      Én is ettől tartok.

-      Túl egyszerű lenne, ha ide zárná őket a gyilkos. Annyi esze csak van, hogyha valaki rájön arra, hogy összegyűjti a lelkeket, akkor ez lenne az első hely, ahol keresnék.

-      Pont erre gondoltam én is. Sejtettem, hogy nem lesznek itt, de azért le akartam ellenőrizni. Menjünk vissza, most már nagyon fázom.

Hátat fordítottunk és ugyanolyan lassú tempóban indultunk vissza. Kirázott a hideg ettől a helytől, és folyton attól féltem, valami elkap hátulról és beránt a sötétségbe, de persze ez csak a filmekben történik így.

-      Csak tudnám, hogy akkor hol lehetnek. Mert itt kell lenniük, a kollégium területén.

-      Biztosan meglesznek. Bár az is lehet, mindvégig rosszat feltételeztünk, és valójában nincsenek is itt. Vagy már elvitte őket.

Lassan visszaértünk az ajtóhoz, és halkan kinyitottuk, majd bezártuk azt. Két kézzel dörzsöltem a kezemet, hogy felmelegedjek. Alig vártam, hogy visszafekhessem az ágyamba és magamra húzhassam a jó meleg takarómat.

-      És most hogyan tovább? – kérdezte Jongsuk, miközben visszafelé mentünk a lépcsőkön.

-      Holnap kimegyek a temetőbe és megpróbálok kapcsolatba lépni Nayounggal. Aztán… nem tudom. Várunk. A gyilkosnak hamarosan le kell csapnia újból, ha figyelembe vesszük az időpontokat.

-      Akkor résen kell lennünk.

-      Az biztos.  És valamikor bemutathatnál Woobinnak.

Jongsuk megállt egy pillanatra és teljesen meglepődve nézett rám.

-      Most mi van? A barátod, nem? Illene bemutatnod neki.

-      De Minseo…

-      És különben is, még sosem láttam zombit. Kíváncsi vagyok rá, milyen.

-      Mégis mit mondasz Hyunseungnak, miért jössz te hozzám?

-      Uhm… nem tudom. Majd este megálmodom.

-      Ha nem találsz elfogadható magyarázatot, akkor nem láthatod.

-      Megegyeztünk.

Elköszöntem tőle, majd visszamentem a szobámba. Szerencsére nem keltettem fel a többieket, és a nevelőtanár se mászkált fel-alá. Hogy nekünk mekkora mázlink van mindig…

43. rész

*Ajánlott zene: S.M. The Ballad – Miss you*

https://www.youtube.com/watch?v=LCjOqBZCWUc

Másnap dél környékén ébredtem. Noha már november huszonötödikét írtunk, a nap kivételesen erősen tűzött, így a világosság miatt nem tudtam tovább aludni. Csaknem tíz órát aludtam, de még sosem éreztem magam fáradtabbnak, mint most.

Felültem az ágyon és körbenéztem a szobában. Eunji és Namjoo iskolában voltak, egyedül csak Boksung cuccai voltak ugyanúgy szétdobálva, mint tegnap. Nem nyúlt hozzá senki sem. Reméltem, hogyha felkelek, kiderül, hogy mindez csak egy álom volt, de túl sokat kívántam. Mindig is idegesített, hogy Boksung ilyen rendetlen és ennyire nem törődik a környezetével, de azt hiszem, most kivételesen örültem, hogy ilyen a szoba. Tudtam, hogy néhány órán belül már nem lesznek itt a holmijai. A szülei idejönnek, összepakolnak és elvisznek mindent és akkor az ő helye üres lesz. Ideküldenek majd egy vad idegent, aki lehet rosszabb lesz, mint ő. Ha Boksung cuccai eltűnnek, akkor tudni fogom, hogy tényleg meghalt.

Gyorsan összeszedtem a fürdéshez szükséges dolgaimat, majd a mosdóba siettem, hogy megfürödjek. Mindössze negyed óra alatt letusoltam és miután tiszta ruhát vettem fel, elhagytam a szobámat. Nem akartam ott lenni, nem akartam egyedül megküzdeni a gyásszal és az ürességgel.

Mikor kiléptem a folyosóra megpillantottam a tanári előtt egy síró asszonyt, akit épp a férje vigasztalt. Hyunseung ott volt mellettük az igazgatóval együtt. Tudtam, hogy Boksung szülei azok. Összeszorult a szívem és könnyekkel telt meg a szemem. Gyorsan elsiettem a szobám közeléből – nem akartam velük találkozni. Nem volt hozzá erőm, pedig szerettem volna valami biztatót mondani nekik. De mégis mit kellett volna?

Úgy döntöttem, bemegyek a könyvtárba, és amíg el nem mennek Boksung szülei, addig ott maradok. Hyunseunggal találkozott a pillantásunk, amikor lesiettem a lépcsőn, és intett is egyet nekem, mire válaszul visszamosolyogtam.

Ötletem sincs, mennyi idő telhetett el, de mikor Hyunseung hívott, hogy most már kimehetek, megkönnyebbültem. A kollégium előtt találkoztunk az udvaron és az első dolgom az volt, hogy hozzábújjak. Azok után, amit tegnap mesélt Jongsuk és ami történt Boksunggal, hálás voltam, hogy nekem ő még itt van. Tudtam, hogy szinte bármelyik percben elveszíthetem és azt nem akartam. Olyan szorosan öleltem, amennyire csak tudtam, és ha tehettem volna, sosem engedem el. Mert amíg éreztem a karjait testem körül, és amíg hallottam a szívét dobogni, tudtam, hogy minden rendben van.

-      Hogy vagy? – simított végig hajamon Hyunseung.

-      Azt hiszem, jól. Boksung szüleivel mi a helyzet?

-      Kikészültek, de… idővel jól lesznek, azt hiszem. Bár Boksung egyedüli gyerek volt, így nehezebb lesz feldolgozniuk, de minden megoldódik.

-      És… mi is történt pontosan Boksunggal?

-      Este, amikor jött vissza a vasútállomásról, megcsúszott, leesett a lépcsőről és beverte a fejét. Reggel találtak rá a holttestére.

-      Értem. A szobatársaimnak hogyan fogom elmondani?

-      Majd a nevelőtanár összehív titeket és közli a hírt. Ne aggódj, nem neked kell ezt megtenned.

-      Köszönöm.

Lábujjhegyre álltam, hogy megcsókoljam. Azt hiszem, sosem örültem még ennyire a csókjainak.

-      Hyunseung… ha ennek az egésznek vége… ugye tudod, hogy én soha többé nem mozdulok el mellőled?

Hyunseung halkan felkacagott, majd válaszul megcsókolt. Ismét karjaiba zárt, és én ismét hallhattam, ahogy szíve ütemesen, mégis izgatottan ver.

*

Kicsivel később visszamentem a szobámba. Addigra már nem voltak bent Boksung cuccai. A szekrény üresen állt, a polcról eltűntek az ékszerei, az ágyán nem volt ott az ágynemű. Mit meg nem adtam volna, hogy megint halhassam a panaszkodásait. Még azt is jobban viseltem volna, mint a néma csendet.

Elővettem a táskámból a türkömet, hogy megnézhessem arcomat, mennyire nyúzott és mennyire van bedagadva a szemem a sok sírástól. Szerencsére elfogadhatóan néztem ki, de azért meglátszott, hogy valami történt. Előkaptam hát a sminkes cuccomat, és mikor újból belenéztem a tükörbe, Heeyeon nézett vissza rám.

-      Hé, csajszi! – vigyorgott rám, én pedig ijedtemben az ágy végébe dobtam a tárgyat.

-      Úristen! Megijesztettél! – válaszoltam, mikor realizáltam a helyzetet és ismét a kezemben tartottam a tükrömet.

-      Minden rendben veled?

-      Igen, azt hiszem.

-      Sajnálom Boksungot.

-      Tudom, én is.

-      Ne aggódj miatta, itt van biztonságban a túloldalon.

-      Tényleg? Ezt azért jó hallani.

Heeyeon vidámnak látszott, pedig tudtam, hogy ott sincs minden rendben. A kedvemért igyekezett nyugodt és lendületes maradni, remélve, ezzel a gyászos hangulatomon tud egy kicsit oldani.

-      Ott mi a helyzet?

-      Még mindig mindenki nyugtalan, de nem tudok mit tenni. Amíg ki nem derül, mi történik, és amíg vissza nem áll minden, ez lesz.

-      Igyekszem mindent hamar helyrehozni – ígértem, és egy kissé bűntudatom támadt, amiért magammal és a fájdalmammal voltam elfoglalva.

-      Tudom. De azért ne feledkezz meg magadról sem.

-      Megpróbálok. Csak most nehéz lesz – felsóhajtottam és nekidőltem a falnak.

-      Tudom, drága, de rendbe fog jönni minden. Most nehéz, de el fog múlni.

Megeresztettem egy mosolyt, majd arcom végül eltorzult, és kibukkant az első könnycsepp. Gyorsan elmorzsoltam, nem akartam, hogy Heeyeon így lásson, bár tudtam, előle semmit sem rejthetek el.

-      Jaj, ne sírj, szívem! Olyan rossz ilyen állapotban látni.

-      Sajnálom.

-      Nem kell sajnálnod, ember vagy, neked is gyászolnod kell! – igyekezett erősnek mutatni magát, pedig értelmetlen volt, hisz ugyanannyira hiányoztam neki, mint ő nekem. – Néha úgy szeretnék alakot ölteni és megölelni téged. Ez a legrosszabb az egészben. Hogy hiába látlak mindig, hiába vagyok melletted, néha úgy érzem, ez nem elég és jó lenne, ha megérinthetnélek. Hálás vagyok, hogy láthatlak, de néha ez túl kevésnek bizonyul.

Nem válaszoltam. Pontosan tudtam, milyen érzés ez. Hiába tudtam, hogy mellettem van, hogy bármikor láthatom, néha jól esett volna megölelni és érezni az illatát. A legjobb barátnőm volt és immár három éve, hogy meghalt. Hogyan bírtam ki mindezt? Mintha csak tegnap történt volna, hogy elvesztettem. Mit meg nem adtam volna, hogy egyetlen egyszer lássam még élőben, teljes valójában, hús-vér emberként!

-      Tudod, Heeyeon... – mondtam két zokogás között, miközben papír zsebkendővel törölgettem arcomat. – Üres minden Boksung nélkül. Én nem is ismertem őt, mégis megsiratom. Miért van ez? Pedig mindig idegesített, és egyáltalán nem kedveltem, és most, hogy nincs, kissé fáj. Mit érezhetnek akkor a szülei, a barátai? Itt bámulom az ágyát, ami immár üres és nem tudom, mit kezdjek az érzéssel. Érted te ezt?

-      Ezt hívják életnek. Amíg érzel, amíg képes vagy érezni, addig minden rendben van veled.

-      Néha azt kívánom, bár ne lennének érzéseim. Akkor mindent könnyebben viselnék.

-      Az meglehet, de ha nem lennének érzéseid, akkor nem lennél Minseo. Akkor nem tennél meg mindent azért, hogy megments másokat és nem segítenél ott, ahol tudnál. Tudom, te nem így látod magad, de ez azért van, mert annak ellenére, hogy minden tőled telhetőt megteszel, téged is folyamatosan érnek a csapások. De tudom, hogy idővel minden rendben lesz. Mondtam: most nehéz, és nem látod semminek sem a végét, de ha kitartasz, minden jóra fordul.

Sírtam. Úgy ömlöttek a könnyeim, mint talán még soha. Ott ültem az ágyon, egy tükörrel a kezemben, és egész testem remegett a zokogástól. Ha attól féltem, hogy olyan érzéketlen leszek, mint az álszüleim, akkor itt volt a bizonyíték arra, hogy sosem válok olyanná. Mégis hogy fér meg bennem ennyi könny? Miért vagyok ennyire érzékeny mostanság? Reméltem, hogy sosem fog kiapadni a könnycsatornám.

-      Hiányzol, Heeyeon. Hiányzik Nayoung is. Borzasztóan hiányoztok mindketten. Meghaltatok és ez az egész olyan furcsa. Mintha… mintha csak hosszú időre elutaztatok volna, és hamarosan ismét találkozunk. Érted te ezt? Várom már, hogy újra lássalak titeket, pedig tudom, nem jöttök már vissza.

-      Én nem tudom, hogy a szellemek tudnak-e sírni, de neked most sikerült megbőgetned– nevetett fel zavarában Heeyeon, amin én is mosolyogtam.

-      Bocsánat.

-      Nem gond – törölte meg szemeit, majd hátrasimította haját – Találkozni fogunk még, ne aggódj! Eljön ennek is az ideje.

-      Tudom.

Idővel kezdtem megnyugodni, és már csak halkan szipogtam. Heeyeonnal megpróbáltunk vidámabb témákról beszélni, amik kissé felvidítottak és jobb kedvem lett. Lassan jobbnak láttam menni, mert Namjoo és Eunji bármikor visszajöhetett.

-      Minseo… - szólított meg Heeyeon, mikor már épp eltettem volna a tükröt. Ahogy ismét megláttam arcát, már nem volt mosolygós, inkább aggódó és kétségbeesett. – Szerettem volna valamit elmondani, de miután történt ezt az egész Boksunggal, nem akartam felhozni. Így is eléggé zaklatott vagy, és nem akartam még több terhet róni rád, de azt hiszem, mégis jobb lesz, ha elmondom.

-      Mi a baj, Heeyeon?

-      Nayoung…

-      Mi van Nayounggal?

-      Nayoung nincs a túlvilágon.

42. rész

Ajánlott zene: Jonghyun & Onew (SHINee) – So sick*

https://www.youtube.com/watch?v=b0wcOuUrs5w

Hirtelen köpni-nyelni sem tudtam a döbbenettől. Csak meredtem Jongsukra, és próbáltam értelmezni a hallottakat.

Az idő már igencsak eljárt felettünk, éjfél is elmúlt, és noha csípős szél fújt, és végtagjaim teljesen átfagytak már, most ezt sem érzékeltem.

-      Azt akarod nekem mondani, hogy Woobin… Woobin egy… egy…

-      Igen, az. Ő egy zombi.

-      Jongsuk! – ütöttem meg a lábát és kissé dühösen néztem rá. Nem azért, mert hangosan mondta ki, hanem mert…

Vettem egy nagy lélegzetet és hátradőltem a padon. Kisöpörtem arcomból a hajamat, majd zsebre dugtam átfagyott kezeimet és lehunytam szemeimet. Újabb levegőt vettem, majd mikor már kissé megnyugodtam, ismét Jongsuk felé fordultam. Néhány perccel ezelőtt még szédelegtem az alkohol hatására, de most olyan józan voltam, mint még soha. Az, hogy meghalt Boksung és hogy mit éreztem nemrégiben, most egy csapásra semmivé foszlott és helyét a kíváncsiság vette át.

-      Na, oké. Rendben. Kezdjük az elején. Azt mondod, körülbelül száz évvel ezelőtt meghalt a barátod, és annyira kikészültél, hogy úgy döntöttél, visszahozod?

-      Igen, ez történt. Nagyon szerettem őt, Minseo. Tudom, neked nem sokat mond, mert te nem éltél több száz évet, de tudod milyen érzés ez? Te elveszítetted Boksungot, és nézd meg, hogy mennyire fájt. Én szerelmes voltam Woobinba, ötszáz éven át. És meghalt. Nem tudtam feldolgozni, ennyi évet képtelen voltam megemészteni és elengedni. Ötszáz év… Nem tudtam nélküle élni.

Jongsuk szomorúan felsóhajtott, miközben egy képet húzott elő zsebéből, amit felém nyújtott. Elvettem tőle a képet és megnéztem. Egy magas, barna hajú és barna szemű fiú volt rajta. Rettenetesen hasonlított Jongsukra, de mégsem ő volt az. Átlagos volt, egyszerű, de tekintetében volt valami vonzó. Azt hiszem, megértettem, miért ragaszkodott hozzá ennyire.

-      Ötszáz év… És ráadásul Woobin is meleg volt. Sajnálom – adtam neki vissza, amit ő ismét a zsebébe süllyesztett.

Hosszan elidőztem arcán, és még sosem láttam őt ilyen gondterheltnek és elkeseredettnek. Arca eltorzult és ragyogó szemei mintha kifakultak volna a szomorúságtól. Ötszáz év… el se tudom képzelni, mit élhetett át akkor, mikor meghalt. És az a száz év, amit azzal töltött, hogy visszahozza. Vajon ha nem sikerül neki, mit tesz? Öngyilkos lesz? Nem hiszem, hogy képes lett volna ekkora fájdalommal és űrrel a szívében tovább élni.

-      Visszahoztam őt, Minseo, pedig nem lett volna szabad.

-      Igen, tudom. Hallottam róla, hogy aki ilyet tesz, az kegyetlenül megfizet ezért. A halottakat nem szabad bolygatni.

-      És rettentő nagy árat kell fizetni érte. De ne kérdezd, mi volt az, nem tudnám elmondani.

-      Jól van. De azt azért áruld el, hogy mégis mi bánt ennyire?

-      Te még nem láttál zombit, ugye?

-      Öhm… nem. Miért?

-      Azt hittem, ha Woobint visszahozom a halálból, minden olyan lesz, mint régen. De az igazság az, hogy nem, semmi sem az.

-      Miért?

-      Nos, ha valaki zombi lesz, nem emlékszik semmire. Olyan, mintha újrakezdene mindent. Mintha akkor született volna. Minden emléke elveszik.

-      Óh, értem már. Woobin nem emlékszik rád és az eltöltött évekre. És lehetséges, hogy nem is szeret.

-      Nem erről van szó. Úgy értem… ezzel még meg tudtam birkózni, hogy nem néz rám úgy, mint régen. A gond csak az, hogy jóformán bezárva kell tartanom egy cellában, mert ha kiszabadul, bármire képes. Az élőhalottak fő célja, hogy egyen. Csak az evés, csak az evés, és bármit megtesznek, hogy élelemhez jussanak. Így tudnak életben maradni. Ezért sok időt kell otthon töltenem és figyelnem rá, nehogy baj legyen.

-      Édes jézusom…- szörnyülködtem. Kezdtem lassan mindent megérteni. Szeretsz valakit, aki meghal, majd miután visszahozod az életbe, remélve, minden olyan lesz, mint azelőtt, akkor jössz rá, hogy tévedtél. Ott van előtted, de tudod, számára idegen vagy. Nem érhetsz hozzá, nem mondhatod, hogy szereted, nem osztozkodatsz az örömökben, mert tudod, bármit is mesélnél neki, ő nem értené. Neki nem jelentene semmit. Hiába mondanád el az egyik közös pillanatotokat, az ő fejében csak az üresség van. Minden, mire vágytál, többé nem létezik.

-      Az a legborzasztóbb, hogy nem sajnálom, amit tettem. Pontosabban… nem vagyok büszke arra, hogy milyen formában hoztam vissza őt, és ha tehetném, ha visszafordíthatnám az időt, nem esnék bele ebbe a hibába. Még azt se bánom, hogy fogva kell tartanom és hogy gyakorlatilag olyan, mint egy kisgyerek, csak éppen felnőttnek néz ki. És tudod, miért? Mert ott van. Mert boldoggá tesz, hogy tudom, hogy létezik. Hogy láthatom őt. Láthatom az arcát, láthatom nevetni és beszélhetek vele, hogy megölelhetem, ha azt szeretném. Nem lesz semmi sem olyan, mint régen, de a tény, hogy megérinthetem, sokkal többet jelent. Boldog vagyok, érted? – Jongsuk most először nézett rám, és bár arcán még mindig ott ült a keserűség, a szemei igazat mondtak. Tényleg boldog volt. Olyan mérhetetlen szeretetet véltem felfedezni a barna szempárban, hogy rendesen összeszorult a szívem és arra gondoltam, hogy bárcsak tudná Woobin, mit érez iránta Jongsuk. Ha fel tudná fogni, ők ketten lehetnének a legboldogabbak a világon. – Amikor meghalt, minden elviselhetetlenebb volt. Belegondolni, hogy ott fekszik a föld alatt és ott rohad meg a teste, hogy elvesznek az emlékeink, eltűnik minden, ami számomra fontos volt… nem, ezt nem tudtam feldolgozni. De most itt van előttem és tudom, hogy jól van ez így. Néha csak állok az ajtóban és figyelem, ahogy alszik vagy éppen játszik. Órák hosszat tudom őt nézni és figyelni a mozdulatait. Szánalmasan hangzik, ugye?

-      Nem, egyáltalán nem – töröltem meg könnyeimet, amik időközben kicsordultak. Reméltem, hogy Jongsuk nem vette észre, bár szipogásomból biztosan feltűnt neki. – Ez igazából rettenetesen szép, mármint a maga módján. Szép, de kissé fájdalmas. De megértelek. Azt hiszem, én is hasonlóképpen cselekedtem volna.

-      Köszönöm, hogy megértesz. Jól esik erről beszélni valakinek. Csak az nyomaszt, hogy mindez tilos dolog. Ha kiderül, mit tettem, ha kiderül… nem csak engem kínoznak meg és száműznek, hanem Woobint is megölik, és akkor már soha többé nem láthatom. Ha még egyszer el kell veszítenem… nem élném túl.

-      Nem fogod elveszíteni őt! – kezemet vállára tettem és egy kicsit megütögettem. Jongsuk rám nézett és fájdalmasan elmosolyodott. Nem mondta ki, de tudtam, hogy arra gondol, hogy ez lehetetlen. Nem titkolhatja örökké és előbb-utóbb el fog jönni az idő, mikor el kell tőle búcsúznia. – Ne aggódj, én teszek róla, hogy ez ne történjen meg. Megígérem neked! Még nem tudom, hogyan, de nem fogom hagyni. Sokat tettél már értem, Jongsuk, így cserébe megígérem, hogy ha kiderül ez az egész, nem fogom hagyni, hogy ez megtörténjen.

-      Köszönöm, aranyos vagy, de…

-      Nincs de! Higgy nekem! – mondtam, és rámosolyogtam.

Jongsuk ekkor olyat tett, amit még soha, és amire egyáltalán nem számítottam. Hirtelen magához ölelt, és olyan erősen szorított, hogy azt hittem, eltörnek a csontjaim.

-      Jongsuk… ez már kissé nyálas! – mondtam, mire válaszul csak belecsípett az oldalamba.

-      Erről tényleg egy szót se! – engedett el, majd megigazított a sapkáját. – Én akarom elmondani, ha úgy érzem, meg tudok birkózni a fájdalommal.

-      Mondtam, hogy…

-      Tudom. De Woobin akkor sem maradhat örökké ilyen állapotban. Előbb-utóbb el kell engednem, mert ez neki sem jó.

-      Jól van. Én nem mondok senkinek semmit.

-      Rendben. Azt hiszem, ideje lesz visszamenned. Hajnali kettő felé jár az idő.

-      Tessék? Ilyen késő van? Úristen! Még kimenőt se kértem ma éjjelre! – pattantam fel idegességemben, de Jongsuk csak elvigyorodott, és a kezembe nyomta a zöld kis füzetet, amiben a kollégiumi kimenőket írták. Sajnos, ha az ember éjfél után kint tartózkodik, szólni kell erről és be kell íratni. – Oh, köszönöm szépen.

-      Nincs mit. Most menj, aludd ki magad, hosszú napod lesz holnap… izé, ma.

-      Oké. Jó éjt, Jongsuk.

-      Jó éjt. És ne aggódj, ma itt leszek a közelben.

Intettem neki egyet, majd gyors léptekkel visszasiettem a kollégiumba. Kivételesen úgy aludtam az éjjel, mint még soha.

41. rész

*Ajánlott zene: Trouble Maker - Now*

https://www.youtube.com/watch?v=6pw972Kl3L0

-    Szóval? – néztem rá kíváncsian, mire csak zavartam pillantott rám.

-    Mi szóval?

-    Jössz még egy magyarázattal. Van valami, amit titkolsz, és még nem mondtad el a teljes igazságot. Szóval?

-    Óh, vagy az… - sóhajtott fel, majd az üres sörös dobozt a kukába hajította. Kivette a kezemből a vodkásüveget és meghúzta, majd visszanyomta a kezembe. – Igazából… nehéz erről beszélnem, mert… vagyis… két dologról van szó: mindkettő nehéz, de az egyiket nem mondtam el senkinek.

-    Hallgatlak! Időnk, mint a tenger.

-    Nos… az első, amiről a srácok már tudnak, és amit eléggé kínos bevallanom, de… hát… nos… - vakarta meg zavarában a tarkóját Jongsuk, miközben kerülte a pillantásomat. Bármennyire is volt neki nehéz beszélnie, én magamban jót mosolyogtam reakcióján. Még sosem láttam egy fiút se így viselkedni és ez felettébb szórakoztató volt. – Nos… az a helyzet, hogy én valójában meleg vagyok.

-    Tessék?! – kiáltottam fel meglepetten, és olyan lendülettel tettem le a padról a lábamat a földre, hogy kis híján orra buktam. – Úgy érted, buzi?

-    Khm… igen, így is mondhatjuk… - suttogta halkan, miközben félve pillantott rám.

-    Most ez komoly? Tényleg?

-    Igen…

-    Ezer százalék?

-    Igen, de ne akadj ki, légyszi! Persze megértem, ha ezek után kerülni fogsz, elvégre is sokan utálják a melegeket, de azért ha lehet, ne hangoztasd! – harapott bele alsó ajkába.

-    Viccelsz? Te leszel a legjobb barátnőm! Ugye eljössz majd velem vásárolni? – csúsztam hozzá közelebb és belekapaszkodtam karjába, miközben hatalmas szemeket meresztgettem rá.

-    Mi? Jézus, Minseo, meleg vagyok, de nem csaj! Azért, mert a fiúkat szeretem, még nem fogok rózsaszín tütüszoknyában balettozni, nehogy azt hidd! Úristen! – nézett rám teljesen meghökkenve.

-    Nyugi, csak vicceltem – engedtem el a karját és arrébb ültem egy kicsit. – Bocsi, ezt nem hagyhattam ki. De ne aggódj, nem ítéllek el. Valahol legbelül éreztem, hogy nem vagy teljesen normális.

-    Na, köszi. Én is nagyon kedvellek – játszotta a sértődöttet, de azért ő is elmosolyodott.

-    Nem így értettem – forgattam meg a szemeimet – Egyébként tényleg nem gond. Meleg vagy, kész, ez van. Téli napokon jó lesz majd hozzád bújni melegedni…

-    Minseo!

-    Oké, bocsi – vigyorogtam rá - Engem nem zavar, ettől még bírlak. Ez nem változtat a kettőnk kapcsolatán.

-    Köszi, hogy megértesz. Nem szeretem ezt hangoztatni, főleg így, hogy vámpír vagyok. Nálunk, vérszívóknál, az ilyet megölik. Csak nagyon kevesen vannak, akik elfogadnak minket.

-    Uhh, akkor nem csodálkozom. Az ember amúgy sem szereti az ilyet világgá kürtölni.

-    Hát nem – sóhajtott fel – Szóval, ja, ez a helyzet, egy mocskos kis buzi vagyok.

Muszáj volt hangosan felnevetnem. Az egész környék tőlem visszhangzott, de azt hiszem, erre a nevetésre szükségem volt. Jongsuk, aki egyébként tök férfiasan néz ki, itt ül mellettem egy cuki kis fehér sapkában és bevallotta, hogy meleg. Nem tudom, miért, de ott, abban a helyzetben ez igazán vicces volt.

-    Bocsi – mondta ő is vigyorogva, majd mikor mindketten lenyugodtunk, folytatta – Szóval múltkor, amikor nem voltam ott…

-    A barátodnál voltál? – csillantak fel a szemeim. – Najó, ez több a soknál! Te otthagytál engem a kollégiumban csak azért, hogy megdughasd a barátodat? Vagy, hogy ő téged…? Fúj!

-    Jézusom, Minseo, miket beszélsz? Úgy látom, megártott neked ez a pia! Ajh, te lány! Add inkább ide és többet ne igyál! – vette ki a kezemből az üveget, én pedig nem tiltakoztam.

-    Bocsánat, de ezt sem hagyhattam ki. Ne haragudj – néztem rá bocsánatkérően. Jongsuk természetesen nem haragudott, szerintem, ha azt válaszoltam volna, hogy többé szóba sem állok vele, az se érdekelte volna. – De folytasd!

-    Igen, a barátomnál voltam, és…

-    Jó, nem, fúj! Nem akarom tudni a részleteket! – vágtam közbe, és kezeimmel kapálódzni kezdtem a levegőben, jelezve, nem vagyok kíváncsi a részletekre.

-    Minseo, cseszd meg! Én itt fontos dolgokról akarok veled beszélni, te meg mindenből viccet csinálsz!

-    Jól van, oké, bocsánat, tényleg. Ez volt az utolsó, esküszöm! – tettem egyik kezem a szívemre, a másikat pedig felemeltem, amin Jongsuk csak megrázta a fejét. - Hogy hívják a barátodat?

-    Woobin. Kim Woobin.

-    Régóta ismered?

-    Ha azt mondom, körülbelül hatszáz éve, az elég?

-    Hű. Az azért nem semmi. Hatszáz évet valakivel leélni… Eszméletlen.

-    Igen, ez rettentő hosszú idő – összefonta mellkasa előtt kezeit, majd hátradőlt a padon és most ő nézett fel az égre. Hosszú percekig csendben ültünk egymás mellett, majd egyszer csak megszólalt. – Aznap Woobinnál voltam, de nem azért, amiért te gondolod.

-    Hát akkor?

-    Woobin rosszul lett. Mivel ismerem egy ideje, megéreztem, hogy nem stimmel vele valami, ezért is kellett elrohannom.

-    Óh… Így már értem. De azért jól van?

-    Az túlzás, hogy jól van.

-    Merthogy?

-    Az egész rohadtul nincs rendben.

-    De miért? – kérdeztem aggódva. Láttam Jongsukon, hogy valami nagyon nyomasztja. Arca elkomorult és tekintetét most a távolba emelte.

-    Ez a másik dolog, amiről nem beszéltem eddig senkinek. Nem is tudom, hogy el merjem-e mondani…

-    Mondjad csak! Tudok titkot tartani!

-    Igen, azt tudom. Igazából… szeretném is, ha ezt az egészet nem is adnád tovább senkinek. Hibát követtem el, most már én is tudom.

-    De miért? Mi történt?

-    Megígéred, hogy tényleg nem mondod el senkinek? Nem azért, mert azt akarom, hogy ez örökké titok maradjon, hanem mert én akarom elmondani.

-    Persze, megígérem. Bízhatsz bennem.

-    Nem kéne neked sem elmondanom, mert félek, hogy bajba keverlek, de… nem bírom már magamban tartani.

-    Gyerünk, ki vele! Ha nem mondod el három másodpercen belül, világgá kürtölöm, hogy meleg vagy!

-    Jól van, jól van – emelte védekezően maga elé kezeit és megeresztett egy halovány mosolyt. – Hyunseung bizonyára mesélte, hogy meghalt egy barátom és hogy hosszú időre, csaknem száz évre megszűntem létezni.

-    Igen, mesélt valami ilyesmit, hogy nagyon kiborultál és egy nyugisabb környékre visszavonultál.

-    Igen, igen. Nos, az Woobin halála miatt volt.

-    Részvétem. Sajnálom, hogy me… tessék? – kaptam fel a fejem, ő pedig úgy nézett rám, mint aki várja, mikor esik le a tantusz. – De hát az előbb azt mondtad, hogy él!

-    Igen.

-    Hazudtál? Valójában meg sem halt?

-    De, meghalt. Woobin meghalt és én az elmúlt száz évet azzal töltöttem, hogy megtaláljam a módját annak, hogy feltámasszam.

-    Ugye nem? Azt akarod, mondani, hogy…?

-    Igen. Woobint visszahoztam az élők sorába.