43. rész

*Ajánlott zene: S.M. The Ballad – Miss you*

https://www.youtube.com/watch?v=LCjOqBZCWUc

Másnap dél környékén ébredtem. Noha már november huszonötödikét írtunk, a nap kivételesen erősen tűzött, így a világosság miatt nem tudtam tovább aludni. Csaknem tíz órát aludtam, de még sosem éreztem magam fáradtabbnak, mint most.

Felültem az ágyon és körbenéztem a szobában. Eunji és Namjoo iskolában voltak, egyedül csak Boksung cuccai voltak ugyanúgy szétdobálva, mint tegnap. Nem nyúlt hozzá senki sem. Reméltem, hogyha felkelek, kiderül, hogy mindez csak egy álom volt, de túl sokat kívántam. Mindig is idegesített, hogy Boksung ilyen rendetlen és ennyire nem törődik a környezetével, de azt hiszem, most kivételesen örültem, hogy ilyen a szoba. Tudtam, hogy néhány órán belül már nem lesznek itt a holmijai. A szülei idejönnek, összepakolnak és elvisznek mindent és akkor az ő helye üres lesz. Ideküldenek majd egy vad idegent, aki lehet rosszabb lesz, mint ő. Ha Boksung cuccai eltűnnek, akkor tudni fogom, hogy tényleg meghalt.

Gyorsan összeszedtem a fürdéshez szükséges dolgaimat, majd a mosdóba siettem, hogy megfürödjek. Mindössze negyed óra alatt letusoltam és miután tiszta ruhát vettem fel, elhagytam a szobámat. Nem akartam ott lenni, nem akartam egyedül megküzdeni a gyásszal és az ürességgel.

Mikor kiléptem a folyosóra megpillantottam a tanári előtt egy síró asszonyt, akit épp a férje vigasztalt. Hyunseung ott volt mellettük az igazgatóval együtt. Tudtam, hogy Boksung szülei azok. Összeszorult a szívem és könnyekkel telt meg a szemem. Gyorsan elsiettem a szobám közeléből – nem akartam velük találkozni. Nem volt hozzá erőm, pedig szerettem volna valami biztatót mondani nekik. De mégis mit kellett volna?

Úgy döntöttem, bemegyek a könyvtárba, és amíg el nem mennek Boksung szülei, addig ott maradok. Hyunseunggal találkozott a pillantásunk, amikor lesiettem a lépcsőn, és intett is egyet nekem, mire válaszul visszamosolyogtam.

Ötletem sincs, mennyi idő telhetett el, de mikor Hyunseung hívott, hogy most már kimehetek, megkönnyebbültem. A kollégium előtt találkoztunk az udvaron és az első dolgom az volt, hogy hozzábújjak. Azok után, amit tegnap mesélt Jongsuk és ami történt Boksunggal, hálás voltam, hogy nekem ő még itt van. Tudtam, hogy szinte bármelyik percben elveszíthetem és azt nem akartam. Olyan szorosan öleltem, amennyire csak tudtam, és ha tehettem volna, sosem engedem el. Mert amíg éreztem a karjait testem körül, és amíg hallottam a szívét dobogni, tudtam, hogy minden rendben van.

-      Hogy vagy? – simított végig hajamon Hyunseung.

-      Azt hiszem, jól. Boksung szüleivel mi a helyzet?

-      Kikészültek, de… idővel jól lesznek, azt hiszem. Bár Boksung egyedüli gyerek volt, így nehezebb lesz feldolgozniuk, de minden megoldódik.

-      És… mi is történt pontosan Boksunggal?

-      Este, amikor jött vissza a vasútállomásról, megcsúszott, leesett a lépcsőről és beverte a fejét. Reggel találtak rá a holttestére.

-      Értem. A szobatársaimnak hogyan fogom elmondani?

-      Majd a nevelőtanár összehív titeket és közli a hírt. Ne aggódj, nem neked kell ezt megtenned.

-      Köszönöm.

Lábujjhegyre álltam, hogy megcsókoljam. Azt hiszem, sosem örültem még ennyire a csókjainak.

-      Hyunseung… ha ennek az egésznek vége… ugye tudod, hogy én soha többé nem mozdulok el mellőled?

Hyunseung halkan felkacagott, majd válaszul megcsókolt. Ismét karjaiba zárt, és én ismét hallhattam, ahogy szíve ütemesen, mégis izgatottan ver.

*

Kicsivel később visszamentem a szobámba. Addigra már nem voltak bent Boksung cuccai. A szekrény üresen állt, a polcról eltűntek az ékszerei, az ágyán nem volt ott az ágynemű. Mit meg nem adtam volna, hogy megint halhassam a panaszkodásait. Még azt is jobban viseltem volna, mint a néma csendet.

Elővettem a táskámból a türkömet, hogy megnézhessem arcomat, mennyire nyúzott és mennyire van bedagadva a szemem a sok sírástól. Szerencsére elfogadhatóan néztem ki, de azért meglátszott, hogy valami történt. Előkaptam hát a sminkes cuccomat, és mikor újból belenéztem a tükörbe, Heeyeon nézett vissza rám.

-      Hé, csajszi! – vigyorgott rám, én pedig ijedtemben az ágy végébe dobtam a tárgyat.

-      Úristen! Megijesztettél! – válaszoltam, mikor realizáltam a helyzetet és ismét a kezemben tartottam a tükrömet.

-      Minden rendben veled?

-      Igen, azt hiszem.

-      Sajnálom Boksungot.

-      Tudom, én is.

-      Ne aggódj miatta, itt van biztonságban a túloldalon.

-      Tényleg? Ezt azért jó hallani.

Heeyeon vidámnak látszott, pedig tudtam, hogy ott sincs minden rendben. A kedvemért igyekezett nyugodt és lendületes maradni, remélve, ezzel a gyászos hangulatomon tud egy kicsit oldani.

-      Ott mi a helyzet?

-      Még mindig mindenki nyugtalan, de nem tudok mit tenni. Amíg ki nem derül, mi történik, és amíg vissza nem áll minden, ez lesz.

-      Igyekszem mindent hamar helyrehozni – ígértem, és egy kissé bűntudatom támadt, amiért magammal és a fájdalmammal voltam elfoglalva.

-      Tudom. De azért ne feledkezz meg magadról sem.

-      Megpróbálok. Csak most nehéz lesz – felsóhajtottam és nekidőltem a falnak.

-      Tudom, drága, de rendbe fog jönni minden. Most nehéz, de el fog múlni.

Megeresztettem egy mosolyt, majd arcom végül eltorzult, és kibukkant az első könnycsepp. Gyorsan elmorzsoltam, nem akartam, hogy Heeyeon így lásson, bár tudtam, előle semmit sem rejthetek el.

-      Jaj, ne sírj, szívem! Olyan rossz ilyen állapotban látni.

-      Sajnálom.

-      Nem kell sajnálnod, ember vagy, neked is gyászolnod kell! – igyekezett erősnek mutatni magát, pedig értelmetlen volt, hisz ugyanannyira hiányoztam neki, mint ő nekem. – Néha úgy szeretnék alakot ölteni és megölelni téged. Ez a legrosszabb az egészben. Hogy hiába látlak mindig, hiába vagyok melletted, néha úgy érzem, ez nem elég és jó lenne, ha megérinthetnélek. Hálás vagyok, hogy láthatlak, de néha ez túl kevésnek bizonyul.

Nem válaszoltam. Pontosan tudtam, milyen érzés ez. Hiába tudtam, hogy mellettem van, hogy bármikor láthatom, néha jól esett volna megölelni és érezni az illatát. A legjobb barátnőm volt és immár három éve, hogy meghalt. Hogyan bírtam ki mindezt? Mintha csak tegnap történt volna, hogy elvesztettem. Mit meg nem adtam volna, hogy egyetlen egyszer lássam még élőben, teljes valójában, hús-vér emberként!

-      Tudod, Heeyeon... – mondtam két zokogás között, miközben papír zsebkendővel törölgettem arcomat. – Üres minden Boksung nélkül. Én nem is ismertem őt, mégis megsiratom. Miért van ez? Pedig mindig idegesített, és egyáltalán nem kedveltem, és most, hogy nincs, kissé fáj. Mit érezhetnek akkor a szülei, a barátai? Itt bámulom az ágyát, ami immár üres és nem tudom, mit kezdjek az érzéssel. Érted te ezt?

-      Ezt hívják életnek. Amíg érzel, amíg képes vagy érezni, addig minden rendben van veled.

-      Néha azt kívánom, bár ne lennének érzéseim. Akkor mindent könnyebben viselnék.

-      Az meglehet, de ha nem lennének érzéseid, akkor nem lennél Minseo. Akkor nem tennél meg mindent azért, hogy megments másokat és nem segítenél ott, ahol tudnál. Tudom, te nem így látod magad, de ez azért van, mert annak ellenére, hogy minden tőled telhetőt megteszel, téged is folyamatosan érnek a csapások. De tudom, hogy idővel minden rendben lesz. Mondtam: most nehéz, és nem látod semminek sem a végét, de ha kitartasz, minden jóra fordul.

Sírtam. Úgy ömlöttek a könnyeim, mint talán még soha. Ott ültem az ágyon, egy tükörrel a kezemben, és egész testem remegett a zokogástól. Ha attól féltem, hogy olyan érzéketlen leszek, mint az álszüleim, akkor itt volt a bizonyíték arra, hogy sosem válok olyanná. Mégis hogy fér meg bennem ennyi könny? Miért vagyok ennyire érzékeny mostanság? Reméltem, hogy sosem fog kiapadni a könnycsatornám.

-      Hiányzol, Heeyeon. Hiányzik Nayoung is. Borzasztóan hiányoztok mindketten. Meghaltatok és ez az egész olyan furcsa. Mintha… mintha csak hosszú időre elutaztatok volna, és hamarosan ismét találkozunk. Érted te ezt? Várom már, hogy újra lássalak titeket, pedig tudom, nem jöttök már vissza.

-      Én nem tudom, hogy a szellemek tudnak-e sírni, de neked most sikerült megbőgetned– nevetett fel zavarában Heeyeon, amin én is mosolyogtam.

-      Bocsánat.

-      Nem gond – törölte meg szemeit, majd hátrasimította haját – Találkozni fogunk még, ne aggódj! Eljön ennek is az ideje.

-      Tudom.

Idővel kezdtem megnyugodni, és már csak halkan szipogtam. Heeyeonnal megpróbáltunk vidámabb témákról beszélni, amik kissé felvidítottak és jobb kedvem lett. Lassan jobbnak láttam menni, mert Namjoo és Eunji bármikor visszajöhetett.

-      Minseo… - szólított meg Heeyeon, mikor már épp eltettem volna a tükröt. Ahogy ismét megláttam arcát, már nem volt mosolygós, inkább aggódó és kétségbeesett. – Szerettem volna valamit elmondani, de miután történt ezt az egész Boksunggal, nem akartam felhozni. Így is eléggé zaklatott vagy, és nem akartam még több terhet róni rád, de azt hiszem, mégis jobb lesz, ha elmondom.

-      Mi a baj, Heeyeon?

-      Nayoung…

-      Mi van Nayounggal?

-      Nayoung nincs a túlvilágon.