38. rész

 

*Ajánlott zene: Beast – Black Paradise*

https://www.youtube.com/watch?v=KRoOJnYm6ow&t=1s

-           Hát akkor?

-           Mert ez a másvalaki lehet éppen a mi gyilkosunk.

Döbbent csend telepedett közénk. A feszültség szinte kézzel tapintható volt és óráknak tűnő másodpercekig néztünk egymásra, de egyikünk sem szólalt meg. Mindannyian úgy éreztük, ez az egész egyre csak bonyolódik, csavarodik, ugyanakkor mégis mintha már csak egy lépésre lettünk volna a megoldástól. A tettes ott volt előttünk nem sokkal, mi mégsem tudtuk elkapni, és ez igazán dühítő volt. Csupán csak a rejtélyek és a megválaszolatlan kérdések sokszorozódtak meg.

-      Szóval… - köszörülte meg a torkát először Jongsuk. – Azt állítjuk, hogy a gyilkosnak olyan képessége van, mint Minseonak. Minseo bármelyik halottal kapcsolatba tud lépni, kivéve azokkal, akiket a gyilkos megölt, mert azokkal csak maga a gyilkos érintkezhet. Ugye, jól értelmeztem? – foglalta össze Jongsuk.

-      Igen, azt hiszem, erről beszélünk.

-      Azonban az áldozatok lelkei nincsenek a túlvilágon, ami ott felbolydulást okozott, igaz? Mégis miért? Mármint úgy értem… miért nincsenek ott? – folytatta.

-      A felbolydulást megértem, mert gondolom én, ha valaki meghal, arról a lelkek is tudnak és tudják, hogy hamarosan újak térnek oda. De akik meghaltak, mégsem jelentek meg, és ez olyan lehet nekik, mintha kivételeznének velük, vagy hogy talán jobb helyre küldték őket – vette át a szót Hyunseung. – De nem csak az a kérdés, hogy miért nincsenek a túlvilágon, hanem hogy mégis hová tűntek? Nem bolyonghatnak a világban, az élők között. Szerintem a gyilkos tartja őket fogva valahol és nekünk ezt a helyet kell megtalálnunk.

-      A kollégium. Ez a hely a kollégium! – vágtam rá azonnal – Nagyon nem akarja valaki, hogy bezárják azt a helyet, nyilván ezért. Ez az, amiért nem rombolhatják le! Mert ha kitudódik a gyilkosság, akkor bezárják, idővel mást építenek oda és a lelkeket, akiket ott fogva tart, kiszabadulnak.

-      Meglehet – ezúttal Jonghyun szólalt meg. - Ha ez így van, akkor már csak azt kell kiderítenünk, ki a gyilkos és hol találjuk, mi a célja és mégis milyen pontosan a képessége? Mert nem teljesen olyan, mint Minseo-é. Vagy legalábbis nagyon reméljük, mert ha mindketten kapcsolatba tudnak lépni a halottakkal, akkor az rosszat jelent, hisz könnyen egymás ellen fordíthatják erejüket. Akkor ott már nem az fog számítani, hogy ki az erősebb, hanem hogy ki a gyorsabb. Aki előbb lép velük kapcsolatba, az nyer.

-      Ez igaz. De szerintem akkor sem egyedül teszi – mondtam – Egyedül nem vihet mindent véghez, mert itt nem csak egy képességet használnak. Fogva tartani és iránytani a lelkeket, egy dolog, de mások agyát elhomályosítani és folyamatosan így tartani, az már másik képesség.

-      Ebben is van valami. Kiraktuk a puzzle egy darabkáját, de még mindig eléggé hiányos.

-      Igen, de legalább előrébb vagyunk. Már csak az a kérdés, most mégis hogyan tovább? Várunk? – kérdezte Eungyeol.

-      Minseo, nekem mennem kell. Ha bármi van, keress meg, és jövök, ahogy tudok. És kérlek, siessetek. Nem szeretném, hogy valami rossz történjen. Ijesztő most itt lenni.

-      Mindent megteszünk, ne aggódj. Tarts ki!

Heeyeon eltűnt, én pedig ismét üresnek éreztem magam. Mindig, mikor megjelent és láthattam őt, olyan volt, mintha interneten keresztül beszélnénk, mert éppen nyaralni van, de mikor eltűnt… olyan volt, mintha ismét meghalna. Mintha magamra hagyna, és sosem látnám többé. És ez borzalmas érzés volt.

Késő délután fejeztük be a beszélgetést. Young visszafeküdt aludni, Hyunseungnak el kellett mennie, Jongsuk Eungyeollal a kollégiumba ment őrködni, Jonghyun pedig vacsorát főzött. Sajnos kaptunk még egy rossz hírt: az ételmérgezést szenvedettek közül az utolsó ember, Daehyun is meghalt, ezzel pedig kilencre nőtt az áldozatok száma. Kilenc ember öt hét alatt. Reméltem, hogy többen nem fognak meghalni és sikerül valamit lépnünk az ügy érdekében.

*

A hétvége egy pillanat alatt elillant, és azon kaptam magam, hogy hétfő van, én pedig megint az üres kollégiumban lófrálok. Sehol nem láttam senkit, csak néha-néha bukkant fel egy-egy lány vagy fiú, de semmi több. Szerettem volna ezt az időt internetezéssel tölteni, de persze valahogy nekem sosem működött. Éreztem, hogy ez azért van, mert nem vonhatja el a figyelmemet semmi, hisz nem azért jöttem ide, hogy semmittevéssel töltsem a napjaimat, hanem hogy megfigyeljek.

Amikor bementem a mosdóba, hirtelen beleütköztem Jongsukba.

-      Jézus! – kaptam a szívemhez kezemmel, mire Jongsuk elvigyorodott.

-      Nem, csak én – válaszára csak megforgattam szemeimet.

-      Mit keresel te itt? Mit csinálsz te a női mosdóban? – kérdeztem kissé gyanúsan, felvont szemöldökkel.

-      Veled akartam beszélni – vált a hangja hirtelen komollyá.

-      Velem? A női mosdóban? – néztem rá továbbra is furcsán, és most rajta volt a sor, hogy felsóhajtson.

-      Jaj, tedd már túl magad ezen, nem kukkoltam senkit, ne aggódj! Csak azért vagyok itt, mert most épp nincs itt senki és így tudok veled beszélni.

-      Jól van, oké, azért le ne harapd a fejem! – emeltem fel védekezően a kezeim magam elé, majd utána összefontam őket mellem alatt. – Szóval? Miről is van szó?

-      Tartozom neked egy magyarázattal a múltkori miatt… - húzta el száját, miközben nekidőlt az ajtófélfának.  

-      Hallgatom – válaszoltam kissé közömbösen.

-      Először is bocsánat, hogy azon az éjszakán nem voltam ott, pedig pont akkor lett volna rám szükséged. Másodszor köszönöm, hogy nem köptél be Hyunseungnak és senki másnak, hogy nem végeztem el rendesen a feladatom és engedély nélkül mentem el. Harmadszor pedig… nos… az az igazság, hogy meg kellett látogatnom egy barátomat.

-      Egy… barátodat? Az éjszaka kellős közepén te elmentél meglátogatni egy barátodat? Komolyan ez a magyarázatod? Azt hittem, ennél azért jobb kifogásokkal állsz elő – kiakasztó volt ezt hallani tőle, de valahogy mégsem állta meg a helyét. Nem vallott rá ez a viselkedés, így vártam, hogy bővebben kifejtse tettét.

-      Ne haragudj, de… sürgős volt. Ez a barátom rosszul lett és muszáj volt ott lennem.

-      Miért, mi volt a baja?

-      Hát öhm… izé… - túrt bele sötét hajába, miközben kerülte pillantásom, végül megemberelte magát és rám nézett. – Aish, nem igaz, nem tudnál kevesebbet kérdezni? Nem lenne ennyi elég, hogy egy barátomnál voltam, még meg is kell magyaráznom, hogy miért voltam ott? Aish, komolyan! Utálok neked hazudni!

-      Hát akkor ne hazudj! – tártam szét karjaimat. Értetlenül meredtem rá, és reméltem, hogy végül csak kinyögi, mi is az igazság és tisztázza előttem magát. Mert bár megbíztam benne és nem feltételeztem róla, hogy a hátam mögött szervezkedik, tudtam, hogy van egy titka. És én tudni akartam ezt a titkot. Nem tudom, miért, de egyszerűen úgy éreztem, hogy fontos, hogy én is tudjak róla.

-      De nem mondhatom el!

-      Miért?

-      Mert… mert… mert csak.

-      Jongsuk… - hangomba igyekeztem némi fenyegetést csempészni, és ezzel jelezni, ha nem árulja el, akkor továbbra is kételkedni fogok benne, amit pedig észre fognak venni a többiek, és ha rájönnek, hogy nem bízom meg benne, akkor mindenki más is gyanúsan fog rá nézni, azt pedig se én, se ő nem akarta.

Jongsuk felsóhajtott, majd lehunyta szemeit, és úgy is vett pár nagy levegőt. Mikor ismét kinyitotta szemeit, már nyugodt volt és higgadtan fordult felém.

-      A barátom… ő… nos… ő… - próbálta megfogalmazni a mondanivalóját és a legegyszerűbben a tudtomra adni a helyzetet, de nem sikerült. – Jön valaki, mennem kell! – azzal egy szempillantás alatt el is tűnt előlem. Utána akartam szólni, de abban a pillanatban kinyílt a mosdóajtó és egy lány jött be rajta. Basszus!

Csalódottan sóhajtottam fel, majd indultam vissza a szobámba. Most nem sikerült elmondania Jongsuknak az igazat, de legközelebb nem hagyom elmenekülni. Mindenesetre most már biztos voltam abban, hogy könnyebben ki fogom szedni belőle a titkát, mint most.