39. rész

*Ajánlott zene: Jisun – What should I do?*

https://www.youtube.com/watch?v=xGVZA-eysiI

Mikor visszaértem a szobámba, Boksung épp akkor pakolta le cuccait. Kis híján felsikítottam, de végül mégsem tettem.

-      Szia! Hát te, hogyhogy itt vagy? – kérdeztem, miközben leültem az ágyamra. Még csak délelőtt tizenegy óra volt, így egy kicsit furcsálltam, hogy ilyen korán végzett az iskolával.

-      Áh, csak nem volt kedvem bent lenni órákon, így eljöttem. Meg nem is éreztem túl jól magam, szerintem le fogok betegedni – válaszolta, és hogy állítását bizonyítsa, igyekezett olyan arckifejezést vágni, mintha tényleg nem érezné jól magát. Csakhogy engem nem tudott megtéveszteni és amúgy is borzalmas színészi képességgel rendelkezett.

-      Az nem jó. Pihenj le és igyál teát! – tanácsoltam, miközben elhelyezkedtem az ágyamon és egy könyvet vettem a kezembe.

-      Azt kéne, csak nincs kedvem hozzá. Ehh… olyan öreg vagyok – vette le cipőjét, majd bekapcsolta laptopját és elhasalt az ágyon.

Ránéztem és csak megforgattam a szemeimet. Tényleg nagyon beteg lehet, ha netezni van kedve.

-      Ehh... unatkozom. Mit csináljak, Minseo? – kérdezte fél perccel később, én pedig azt hittem, hozzávágom a könyvet, hogy észrevegye, épp olvasni szeretnék.

-      Nézz filmet!

-      Ahhoz nincs kedvem.

-      Akkor nem tudom - komolyan kezdett felhúzni az ilyen dolgaival. Oké, hogy ennyire nincs élete, de akkor mást legalább hagyjon békén.

-      Ehh… Nem megyünk el valahová? – kérdezte újabb percek elteltével.

-      Most nem tudok, nem érek rá – feleltem, majd végül letettem a könyvet a kezemből, és felültem az ágyon. Úgy döntöttem, inkább járok még egyet a kollégiumban, mert még az is jobb, mint az ő nyavalygásait hallgatni.

-      Ehh… - ennyi volt a válasza mindenre.

Csak tíz perccel később mentem vissza, addigra szerencsére Boksung elkezdett nézni egy filmet. Ledőltem az ágyra, de ezúttal aludni próbáltam. Valamiért nagyon fáradtnak és álmosnak éreztem magam, és úgy éreztem, ha nem fekszem le, én mentem összeesem. Amint letettem a fejem, szinte el is aludtam, és egy újabb borzalmas rémálomban volt részem.

Végigsétáltam a kihalt aulán. Csak a mennyezeti lámpa ontotta fényét, félhomályba borítva a kollégium folyosóit. Magas sarkúm minden egyes lépésnél hangosan koppant a kövezett talajon, és visszhangot vert a kopár falak között.

Néma csend volt. Csak az elektromos gépek zúgása töltötte meg a tágas területet. Megálltam egy pillanatra és lassan körbefordultam tengelyem körül. Lélegzetem hangos sikolynak tűnt az éjszaka csendjében, egy éles, segélykérő kiáltásnak. Szemeimben megcsillant egy könnycsepp, de gyorsan elmorzsoltam azt.

Nem akartam sírni, nem sírhattam. Tilos volt. Bármennyire is szerettem volna, nem tehettem. Megfogadtam, hogy nem ejtek könnyeket semmi és senki miatt. Becsaptam volna magam, megszegtem volna az ígéretem, és a bűntudattal nem tudtam volna megbirkózni. 

Erőt vettem magamon, és tovább mentem, fel, a kollégiumi szobámba. Minden egyes lépésem egyre nehezebben ment, minden egyes lépésnél úgy éreztem, a mellkasomon pihenő teher egyre súlyosabb lesz.

Nem akartam itt lenni. Ez volt az utolsó hely, ahová mentem volna, és mégis belekényszerítettek, immár másodszor az életemben. Akkor a szüleim, és most Hyunseung. Hogy tehette? Hogyan volt erre képes? A szüleimet látom most benne és ez csak fokozza az érzéseimet. Tudom, hogy nincs ellenem, hogy jó cél érdekében teszem, de miért kell a múltnak megismételnie magát?

Teljes sötétség honolt a folyosón, én pedig lábujjhegyen közeledtem az ajtónk felé. Óvatosan nyomtam le a kilincset, és léptem be a szintén sötét szobába. Nyomasztó volt bent lenni. Mintha nem kaptam volna levegőt. Fojtogatott, hosszú ujjai nyakam köré fonódtak, és nem eresztettek. Szerettem volna hátrálni egy lépést, majd még egyet, végül hátat fordítani és csak rohanni, teljes erőmből, hogy minél előbb magam mögött hagyhassam ezt az egész poklot. De a kollégium teljesen bekebelezett, kiválasztott magának és nem eresztett. Körmeit bőrömbe vájta, jelezve, ha menekülőre fogom, ő ott helyben megöl.

Beljebb sétáltam és becsuktam magam mögött az ajtót, de abban a pillanatban a szobám már nem a szobám volt. A szobatársaim eltűntek, minden bútornak és tárgynak nyoma veszett, a falak leomlottak és egy hideg, nyirkos, betonfallal körbevett helyen találtam magam. A falból nedvesség csöpögött, a hőmérséklet mínuszban volt, lélegzetvételemkor fehér ködpára hagyta el ajkaimat. Csak néhány fáklya világította meg a teret, de ez épp elég volt ahhoz, hogy felismerjem, hol vagyok.

Ez az a hely volt, ahol először megkínoztak az iskolában.

Ez volt az a hely, ahol Mrs. Han arra kényszerített, vegyek részt a kegyetlen játékában. Ez volt az, ahol minden elkezdődött.

Mégis mit keresek én itt? Miért vagyok itt?

Körbefordultam a tengelyem körül, de nem láttam semmit. Minden üres volt. A földön ugyan felfedeztem néhány vércseppet és egy kisebb vértócsát, de ezenkívül ez csak egy hatalmas lyuk volt.

Ki akartam jutni innen, de az volt a gond, hogy nem láttam a kijáratot. Mintha utána zárták volna le ezt a helyet, hogy én idekerültem. Kétségbeesetten tapogattam a falakat, mindhiába. Kiáltoztam, ordítoztam, de csak saját magamat hallottam. Hosszú percekig folytattam ezt; a torkom már kiszáradt és kezdtem berekedni, a kezeim lehorzsolódtak és vér folyt belőlük, könnyeim pedig megállíthatatlanul száguldoztak arcomon.

Senki nem hallott. Teljesen egyedül voltam.

Aztán egyszer csak éles kacaj hasított a levegőbe, és ahogy megfordultam, egy sötét alak rohant felém, de mielőtt bármit is tehettem volna, véget ért az álom, és felriadtam.

Ijedten ültem fel, és kapkodtam oxigénért. Úgy verejtékeztem, mint aki kilométereket futott és annak ellenére, hogy álmomban majdnem megfagytam, testem most tűzforró volt.

Mi volt ez az egész?

Hosszú percek teltek el, mire úgy, ahogy megnyugodtam és már nem ziháltam. Csak ekkor tudatosult bennem, hogy nem egyedül voltam a szobában, amikor lefeküdtem aludni. Mikor balra fordultam, Boksungot pillantottam meg, aki békésen aludt. Nagy kő esett le a szívemről, hogy nem ébresztettem fel és hogy nem kellett magyarázkodnom neki.

Újra és újra lejátszottam magamban a rémálmomat, bármennyire is megijesztett és nyomasztott. Nem véletlenül álmodtam azt, amit, de hogy mit akart üzenni, nem jöttem rá. Mit kerestem ott, ahol már több mint egy éve nem voltam? Miért kellett újra azon a helyen találnom magam? Miért ismétli meg folyton a múltam önmagát?

-      Ehh… úgy elaludtam – szólalt meg egy hang mellőlem, aki Boksung volt. Értetlenül pillantottam rá, de nem válaszoltam, csak felkeltem az ágyról és a telefonommal a kezemben kimentem a szobából. Illetve csak mentem volna, de Boksung megállított.

-      Ebédelni mész? Várj, megyek én is!

-      Nem oda készültem, de…

-      Várj, előkeresem a kajakártyámat! – matatott a holmijai között, mire én csak megforgattam a szemeimet. Semmi kedvem sem volt a társaságához, de erőm sem volt vitatkozni vele.

-      Te Boksung… - fordultam felé, és egy hirtelen sugallat hatására úgy éreztem, ő segíteni tud nekem. – Ebben a kollégiumban van valami pinceszerűség? Valami alsóbb helység vagy bármi?

-      Én úgy tudom, van.

-      Tényleg? És hogyan lehet oda lejutni?

-      Oda csak a karbantartók mehetnek le, de ők is csak az igazgató engedélyével. Amennyire én tudom, ez évente kétszer, ha előfordul, ugyanis nincs ott más, csak a vezetékek, amiket időnként le kell ellenőrizni.

-      Áh, értem. És… meg tudod mutatni, hogy ez merre van?

-      Persze. De miért érdekel?

Bezártuk az ajtót, majd megindultunk a folyosó vége felé. Nem akartam leleplezni magam, és semmi nem jutott az eszembe, így inkább eltereltem a témát.

A folyosó végén balra fordultunk, majd jobbra. Boksungnak közben be nem állt a szája, megint mindenféléről panaszkodott, de én már nem figyeltem rá. Elengedtem a fülem mellett a gondjait, mert baromira nem érdekelt. Míg ő arról nyavalygott, hogy így fája a háta, úgy fáj a feje, ennyire öreg és nem akar hazamenni, addig nekem emberek életét kellett megmentenem, de persze ő ezt nem tudhatta.

Elindultunk lefelé a lépcsőn, amikor is Boksung hirtelen megbotlott, elvesztette az egyensúlyát és legurult a lépcsőn. Reflexszerűen nyúltam utána, hogy megfogjam, de túl lassú voltam. Végignéztem, ahogy lebuckázik a lépcsőfokokon és egy nagy csattanással elterül a lépcső alján. Egy pillanatra ledermedtem, teljesen lebénultam, annyira gyorsan történt minden. Csak akkor fogtam fel és akkor mozdultam meg ismét, amikor Boksung feje alatt egy vértócsa kezdett megjelenni.

-      Boksung! – kiáltottam és odarohantam hozzá. – Boksung, kelj fel! Boksung! Hallod? Boksung!

Kétségbeesetten rázogattam, mindhiába. A vér egyre csak több és több lett, én pedig nem tudtam, mit csináljak. Levettem a pulcsimat, hogy a feje alá tehessem, de mikor hozzá akartam érni, akkor tűnt fel, hogy a nyaka teljesen lehetetlen pózban ki van tekeredve.

Miközben szemeimbe könnyek szöktek, gyomrom émelyegni kezdett és attól féltem, hogy elájulok. Ugyan sok halált láttam már, és ez közel sem volt olyan brutális, de a tudat, hogy ő egy ismerősöm volt, hogy vele éltem már egy ideje és hogy mindez vele történt… kikészített.

-      Boksung…? – hangom remegett és olyan volt, mintha nem is én beszéltem volna. Könnyeim lassan elhomályosították látásomat. Remegő kezekkel tárcsáztam Hyunseung számát, miközben hol Boksung élettelen testét néztem, hol pedig a helyiséget, hogy vajon ha kiáltanék, hallaná-e valaki. Minden bizonnyal senki sem, és ha jönne is valaki, mégis mit mondanék? Én lennék a gyanúsított, elvégre is errefelé már nem voltak szobák és mégis mivel magyaráznám meg, mit kerestünk mi itt? Nem kiálthattam segítségért, de akkor mégis mit tegyek?

Ujjaimmal kitöröltem a könnyeket a szememből, amivel csak az értem el, hogy Boksung vérével összemaszatoltam az arcomat. Ott ültem teste felett, miközben megállás nélkül a nevén szólítgattam, remélve, hogy válaszolni fog. Sosem tettem ilyet, de most azért imádkoztam, hogy ébredjen fel, ne haljon meg, még akkor is, ha tudtam, valószínűleg soha többé nem nyitja ki szemeit.