45. rész

*Ajánlott zene: EXO – Miracles In December*

https://www.youtube.com/watch?v=yVLxRXoLaas

 Másnap reggel kivételesen korán keltem, mert megbeszéltem Sorával, hogy elkísérem őt az iskolába. A temető is pont arrafelé volt és mivel reggelente erősebb a képességem, jobbnak láttam a délelőtt letudni mindent.

Fél kilenckor már le is parkoltunk az ismerős terület előtt. Hyunseung felajánlotta, hogy velem jön, aminek örültem, mert ha bármi történik, akkor ő az egyetlen, aki segíteni tud rajtam. A jelenléte biztonságot adott, és ezáltal magabiztosabb lettem.

Noha az ég már világos volt, a temetőt körbeölelő erdő kirekesztette azt a kevés fényt is, így az egész hely olyan volt, mintha még csak most hajnalodna. A kísérteties hangulatot fokozta az sírkövek közt cikázó köd és a néma csend. Semmi nesz, csak a tökéletes mozdulatlanság. Félnem kellett volna, de már megszoktam, hogy a temetők mindig nyugodtak, ráadásul a halottak hozzám tartoztak és ezért engem a különböző kísértethistóriák egyáltalán nem riasztottak el. Ha temetőben lehettem, akkor mindig kellemes érzés fogott el.

Nem fújt a szél, de november vége felé járt az idő, és a közelgő tél miatt a levegő igen csípős volt. Hiába húztam fejemre sapkát és hiába rejtettem arcomat a sálam mögé, még így is majd’ megfagytam. Lassú léptekkel közelítettük meg Nayoung sírját; minden egyes lépésünknél a fagyott fű és kifakult kavicsok ropogtak a talpunk alatt. Nem szóltunk egymáshoz. Én felkészítettem magam lelkiekben, Hyunseung pedig hagyott felkészülni és csendben várakozott.

Mikor megálltunk az ismerős sírkő előtt, összeszorult a szívem. Szemeim pillanatok alatt megteltek könnyekkel, és emlékképek villantak fel. Látni Nayoung nevét és a dátumot, hogy már több mint egy éve nincs velem, fájdalmas volt. Leguggoltam, majd előhúztam a zsebemből egy kis mécsest és egy öngyújtót, meggyújtottam azt, majd a sírjára helyeztem.

-      Szia, Nayoung! – suttogtam magam elé, miközben végigsimítottam a feliraton. Halványan elmosolyodtam, majd felálltam, és visszaléptem Hyunseung mellé. Ő csak megfogta a kezem, és megszorította azt.

Hosszú percekig álltunk így, csendben, majd mikor sikerült felbolydult lelkemet lecsitítanom, és összeszednem magam, elengedtem Hyunseung kezét. Kérés nélkül lépett hátrébb, de nem túl messzire; a közelben maradt, ha bármi történne. Reméltem, hogy minden rendesen zajlik le.

Lehunytam szemeimet, és összpontosítottam. Sokkal könnyebben tudtam egy temetőben az energiámra koncentrálni, mint bárhol máshol. Az erőm forrása a halott lelkek voltak, és a közelükben minden egyszerűbb és gyorsabb volt. Az energiám már össze is gyűlt egy égő golyóvá mellkasomban, én pedig szabadjára engedtem.

Nayoung nem itt halt meg, de itt lett eltemetve, és ha átkelt – márpedig Heeyeon találkozott vele a túlvilágon – akkor az azt jelenti, hogy ez az otthona. Ha akarok tőle valamit, itt kell megjelennie.

Másodpercek teltek el, mire érzékelni kezdtem, hogy az itt lévő lelkek reagálnak az energiámra, és magukba próbálják szívni, hogy életre kelhessenek. Azonban ezúttal nem hagytam nekik, hogy alakot öltsenek. Most minden erőmet egy csomóban tartottam, és mintha egy iránytű lenne, hagytam, hogy Nayounghoz vezessen. Beállítottam, hogy ő legyen a célpontom, remélve, így könnyebben ráakadok. Fehér alakok suhantak el mellettem, arctalan fejeket láttam magam előtt, mindezt hosszú perceken keresztül. Olyan volt, mintha én rohangáltam volna közöttük, pedig valójában senki sem mozdult. Hyunseung semmit nem érzékelhetett ebből, csupán talán a szél lett erősebb és talán egy fokkal hidegebb a hőmérséklet.

Amikor ismét kinyitottam a szememet, minden ugyanolyan volt, mint előtte.

-      Minden rendben? – lépett mellém Hyunseung, óvatosan megérintve karomat, én pedig kissé zavartan kaptam rá tekintetem.

-      Nem érem el Nayoungot. Nincs itt – néztem rá kétségbeesetten. Borzasztóan szerettem volna látni, mert már iszonyatosan hiányzott, és most, hogy nem sikerült, kissé felzaklatott. De talán jobban megrémisztett, hogy ha nincs itt, akkor hol máshol lehet? Heeyeont miért látom, és Nayoungot miért nem? Talán… történt vele valami?

-      Meg fogjuk találni, ne aggódj! – ölelt magához Hyunseung, mintha a gondolataimban olvasott volna.

Miután sikerült lenyugodnom, elindultunk visszafelé a kollégiumba. Nem beszélgettünk útközben, még mindig magam alatt voltam, és megállás nélkül kavarogtak a gondolataim. Hyunseung némán ült mellettem, és nem akart megzavarni ebben, ráadásul mikor rápillantottam, biztos voltam abban, hogy ő is töpreng, mégis mi legyen ezekután.

-      Hyunseung… - szólaltam meg végül, de továbbra is csak az ablakon bámultam kifelé. – Elvinnél Jongsuk lakására?

-      Tessék? Miért? – fordult felém, de hangjában egyáltalán nem éreztem kételkedést vagy gyanút, inkább… együttérzést. Azt hiszem, sejtette, miért szeretnék beszélni vele, és ebben meg is erősítettem.

-      Mesélt nekem a barátjáról, akit elvesztett csaknem száz évvel ezelőtt, és… egyszerűen úgy érzem, most csak ő tudna megnyugtatni – sóhajtottam fel, majd hátratűrtem hajamat az arcomból, és ismét nekidöntöttem a fejemet az ablaküvegnek.

-      Nem tudom, hol lakik Jongsuk.

-      Hogy?

-      Nem tudom, hol lakik Jongsuk – ismételte meg magát, mire felé fordultam. – Jongsuk fura fazon, és nem tudom, mesélte-e, de ő… meleg – mondta, mire kikerekedtek szemeim.

-      Tudsz róla? Nekem azt mondta, nem mondta el senkinek. Vagyis hogy… nektek mintha elmesélte volna, de erre nem emlékszem pontosan.

-      Igen, igen, rajtam meg a srácokon kívül senki nem tud erről – mosolyodott el reakciómon. – Meg rajtad kívül. Eleinte nekem sem akarta elmondani, de mivel én vagyok a város ura, és az én vámpírom, ezért tudnom kellett róla. Régóta ismerem, szóval magamtól is rájöttem volna egy idő után. A lényeg, hogy mivel a vámpírok között elfogadhatatlan, hogy valaki meleg legyen, és ezért halált érdemelne, arra kért, hogy ne kelljen felfednie lakhelyét. Ha valaki keresné, akkor rajtam keresztül kell keresnie, ezért elméletiekben nálam lakik, de az igazi lakhelye előttem is ismeretlen.

-      Áh, vagy így. Szóval, ha esetleg rájönnek, hogy nem nálad lakik és megkérdezik, hol tartózkodik, akkor te sem tudsz semmit mondani. Cseles. Nem félsz, hogy ha lebukik, mi lesz a következménye?

-      Nem igazán, mivel a legerősebb vámpír vagyok a földön. Bár tény, hogy a szabály az szabály, én nem értek vele egyet. Nem tehet róla, hogy meleg lett, és ezért nem kéne senkit elítélni. Nem mellesleg… megbízom Jongsukban, nem hiszem, hogy más miatt lenne rejtegetnivalója.

Nem feleltem, csak kinéztem az ablakon. Talán eleinte tényleg emiatt nem árulta el senkinek, hogy hol lakik, de most már egészen más a helyzet. Most már ott van Woobin, akit visszahozott a halálból, és ha lebukik… annak súlyos következményei lesznek.

-      Ne aggódj, a mai nap megengedem, hogy kimozdulhass a kollégiumból, és oda menj, ahová szeretnél.

-      Tényleg? Komolyan? – néztem rá csillogó szemekkel, és el se hittem, amit mond. Ezek a szavak felértek bármiféle meglepetéssel. Tény, hogy manapság kevesebb időt töltöttem bent, mint úgy általában és sokat járkáltam ki, de akkor mindig volt valami célom. De ha úgy vesszük, ez egy szabad nap volt, és nem csak órákra mozdulhattam ki, hanem egy teljes napra.

-      Persze. Túl sok mindent történt veled mostanában, és mindig csak a feladatra koncentrálsz. Ki kell beszélned magadból a dolgaidat, és mivel nem sokat vagyok veled az utóbbi időben, azt hiszem, Jongsuk az, akire most szükséged van.

-      Hyunseung, én nem azért… - vágtam a szavába, mert attól féltem, hogy megbántottam ezzel, de ő csak elmosolyodott, és leintett.

-      Ne értsd félre, nem érzem úgy, hogy eltávolodtunk volna egymástól és ezért nem mondod el nekem. Egyszerűen csak Jongsuk most a testőröd, akivel mindent rögtön megbeszélhetsz, ő jobban átlátja az itteni dolgokat, mint én. Szimplán ezért, semmi másért. Tudom, hogy nekem is el fogod mondani, ha jobban leszel és megnyugszol. Benned is kavarognak az érzések, a gondolatok, te vagy mindennek a közepe, és te tudod, kivel akarsz erről beszélni. Ráadásul… azt hiszem, ideje lesz nekem is kicsit szétnéznem ebben a kollégiumban.

-      Biztos, hogy nem gond? – néztem rá még mindig fancsali arccal. Kissé bűntudatom volt, amiért nem hozzá fordulok először, de abban igaza volt, hogy Jongsukot bízta meg azzal a feladattal, hogy vigyázzon rám, és mivel ő termett elsőként mellettem, ha baj volt, így felé voltam most nyitottabb. De persze az igazi ok Woobin volt, amiről Hyunseung nem tudott, és egyelőre nem is tudhatott. Rossz érzés volt, hogy titkolnom kell előle ezt, és tudtam, ha kiderül, én is bűntárs leszek, de nem nekem kellett elmondanom az igazat.

-      Persze, hogy nem. Nekem az a legfontosabb, hogy rendbe gyere és boldog legyél, és te tudod, kivel mikor miről akarsz beszélni, és én ezt tiszteletben tartom.

-      Köszönöm. Nagyon szeretlek – adtam egy gyors puszit az arcára, ő pedig csak megfogta a kezem és újból rám mosolygott.

Miután visszaértünk a kollégiumba, Hyunseung felkereste Jongsukot, hogy cseréljenek helyet, így amíg ő őrködik, addig mi Jongsukkal bárhová mehetünk.

Csaknem húsz perce kocsikáztunk, amikor végre megszólaltunk.

-      Hogy vetted rá, hogy elengedjen velem?

-      Csak mondtam neki, hogy el akarok menni hozzád, és mivel nem sikerült Nayounggal kapcsolatba lépnem, ezért kissé magamba zuhantam. Ő pedig megértő volt és megengedte.

Jongsuk nem felelt, csak vágott egy fura arcot és némán vezetett tovább.

-      Most mi van? Ez az igazság. Tényleg szarul éreztem magam, és még most is bűntudatom van, amiért nem mondhattam el neki az igazat.

-      Tudom. És bocsánat. És köszönöm. De… tulajdonképpen miért is akarsz te Woobinnal találkozni?

-      Nem tudom. Csak úgy. Valamiért úgy érzem, látnom kell.

-      Ugye nincs hátsó szándékod?

-      Tessék? Úgy érted, nem azért csinálom-e, hogy beköpjelek? – kérdésemre csak vonakodva bólintott. – Ember, ha be akarnálak mártani, akkor nyíltan támadnálak hátba. És mégis mi okom lenne rá? Köszi, hogy megbízol bennem.

-      Ne haragudj, hogy ilyeneket feltételezek rólad, de még sosem vittem senkit a lakásomra. Senki nem tudja, hol lakom. Senki. De most te tudni fogod. És pont azért, amiért nem akarom, hogy tudják. Mégis mit kéne, hogy gondoljak?

-      Ez a bűntudat miatt van. Mivel tudod, hogy hibáztál és ezért gyanakodsz. De ne aggódj, tőlem nem tud meg senki semmit, ezt már mondtam. Nekem egyszerűen csak… látnom kell őt, érted? Ne kérdezd, miért, de valami azt súgja, hogy látnom kell Woobint.

-      Jól van, rendben. Hiszek neked – mondta egy sóhajtás kíséretében, és bár nem hangzott őszintének, már nem volt mit tenni. Az autó megállt, Jongsuk pedig kinyitotta az ajtót. – Szállj ki, megérkeztünk.