28. rész

*Ajánlott zene: Baek Eunwoo & Mitch - Nightmare *

https://www.youtube.com/watch?v=ayfbpPpHhv0

Két háztömbnyire parkoltunk le, egy éjjel-nappali bolt előtt. Belenéztem a visszapillantótükörbe, és tisztán láttam így is a két rendőrautót.

- Nos, az én meglátásom szerint az a legegyszerűbb, ha bemegyünk az egyik lakóépületbe, ami a legközelebb van az üzletetekhez. Ha megnézed, az csak egy négyemeletes panelház, és a tetejére is ki lehet menni – egészen az ablaküvegnek támasztottam a fejemet, és úgy követtem pillantásommal a lehetséges útvonalat, amiről éppen Gyeowool magyarázott. - Utána már csak kettő épület tetején kell átmásznunk, és ott is vagyunk. Fentről pedig baromi egyszerű bemászni.

Egy másodperc töredékéig lehunytam szemeimet, és visszanyeltem gondolataimat, hogy ne küldjem el Gyeowoolt a fenébe, majd végül nagy levegőt vettem és ránéztem.

- Az ég világért se akarom elrontani a kedvedet, de nem igazán tetszik ez az ötlet. Egy: nem akarok a csúszós tetőkön ugrabugrálni, kettő: ebből következtetve biztosan leesnék, három: tériszonyos vagyok, négy: én nem vagyok vámpír. Ott van még az is, hogy baromira észre fognak venni, valamint a kéményen keresztül akarsz bemászni, vagy mi? Voltál már ott fent, biztosra tudod, hogy onnan keresztül be tudunk jutni?

- Hogy neked mennyi bajod van – forgatta meg szemeit egy sóhajtás kíséretében. -  Aj, Minseo, olyan unalmas vagy. Legyen már benned egy kis kaland, próbáld meg élvezni ezt az egészet. Na és, mi van akkor, ha észrevesznek? Elmenekülünk. Senki nem fog meglátni, és elkapni – Gyeowool összefogta szőke hajzuhatagját egy copfba a feje tetejére, mintha csak egy randira készülne. – Ha meg mégis elkapnának, tessék, odaadom ezt. Nekem nincs szükségem rá, mert vámpír vagyok és gyors, de neked lehet kelleni fog.

Átnyúlt a térfelemre, majd kinyitotta a kesztyűtartót, és egy fegyvert húzott elő. A kezébe vette, majd megnézte, van-e benne lőszer, végül a kezembe nyomta.

 - Jesszus, te megőrültél? Tedd már el, a végén még tényleg lesittelnek! – Löktem odébb a kezét, miközben ösztönösen arrébb húzódtam és rémülten nézegettem kifelé, nem sétál-e felénk valaki.

- Most mit vagy úgy oda? Tudod használni, nem?

- Mi? Dehogy tudom, honnan tudnám? Sose volt még a kezemben fegyver! Egyáltalán van engedélyed rá? Mindegy, nem is érdekel. Csak tedd már el, basszus! – Szóltam rá erényesebben, mire Gyeowool szemforgatva visszatette a kesztyűtartóba. – Na. Mielőtt kiszállunk a kocsiból, szeretnék néhány dolgot tisztázni veled, oké?

- Remélem, nem kioktatni akarsz, hogy ne viselkedjek gyerekesen, mert kirohanok a világból. Csak vicceltem az előbb, nyugi. Kéne kezdeni valamit a humorérzékeddel, mert nagyon lagymatag – karba fonta kezeit maga előtt, és úgy bámészkodott ki az ablakon.

- Nézd, Gyeowool. Nem ismerjük egymást, és tudom jól, hogy szeretsz szórakozni, és annak ellenére, hogy mindent ilyen lazán veszel, bízhatok benned és tudom, hogy meg tudsz védeni, ha arra kerül a sor, máskülönben Hyunseung nem engedte volna, hogy te gyere velem. De nagyon kérlek, vedd ezt komolyan, oké? Itt emberek életéről van szó. Valami felzabált egy embert, mindezt úgy, hogy semmi nyomott nem hagyott maga után és vedd hozzá azt is, hogy fényes nappal. Mégse látott senki semmit. Nem mondom, hogy életveszélyben vagyunk, de jobb résen lenni, oké? Kurvára nem szeretném, hogy neked, nekem vagy bárkinek a közelben baja essen.

- Jaj, drága, ne vedd ennyire a szívedre. Én nagyon is komolyan veszem ezt az egészet, ha nem venném, nem lennék itt. Csak próbálom oldani a feszültséget benned, mert amióta ismerlek folyton folyvást feszült vagy, ideges és szorongsz, ha utcára lépsz. Túlságosan komolyan veszel mindent, pedig neked is lazulnod kellene.

- Értem, de ezt a legrosszabbkor teszed és pont nem ez fog rám hatni. Ha adsz egy üveg bort a kezembe egy szombat délután, hidd el, ki tudnék kapcsolódni, de nem azok után, hogy a mai napon láttam egy széttépett hullát és az energiámnak hála széttörtem egy türköt – húztam el kicsit a számat.

- Jól van, én is értem. Kell neked egy üveg bor. Kérsz? A hátsó ülésen van – nyúlt volna hátra, de a döbbent arcomat látva csak hangosan felnevetett. – Ah, Minseo, tényleg hihetetlen vagy. Komolyan, már most jól szórakozom rajtad.

- Az őrületbe fogsz kergetni – fogtam a fejemet, majd én is halkan felnevettem. Nem hasonlítottunk egymásra, sőt, kifejezetten egymás ellentétei voltunk, de valahogy mégis jól éreztem magam mellette. – Szóval térjünk a lényegre. Be kell jutnunk az üzletbe, és nem a tetőn keresztül. A két rendőrautóban összesen négy ember van. Ha jól figyeltem, akkor nagyjából tíz percenként tesznek egy kört közvetlen az üzlet körül. Az azt jelenti, hogy tíz percünk lesz bejutni… valahol.

- Nem is vagy olyan rossz megfigyelő – elismerősen nézett rám Gyeowool, majd elgondolkodott. – A másik lehetőség a bejutásra a szellőzőnyílás. Ott van a nagy konténer felett, amiben a hullát találtuk.

- Szellőzőnyílás?

- Most mi az? Tudsz jobbat? Gondolom nem a hátsó ajtót akartad használni.

- Hát, nem igazán.

- Na, ugye. Szóval bemászunk a szellőzőn és már bent is vagyunk.

- De hol lyukadunk ki? És mi lesz a mozgás érzékelőkkel?

- Te nem láttad még a munkahelyed tervrajzát? – Kérdésére csak megráztam a fejemet, mire ő ismét kinyitotta a csomagtartót, és elővett egy papírlapot. Kinyitotta, majd az ölembe rakta. – A piros vonal jelöli a szellőzőt, és elég sok helyen ki tudunk mászni. Szerintem a legcélszerűbb lenne az egyik próbafülke, ha az emeletre akarunk menni, vagy a személyzeti részleg, ha alul akarunk körülnézni. Ami pedig a mozgásérzékelőket illeti, nem működnek. Megbabráltam őket, mielőtt bezárták volna a helyet, és miközben te otthon pancsoltál.

- Milyen felkészült vagy, nem néztem volna ki belőled – most én voltam az, aki meglepetten nézett a másikra.

- Lehet, hogy komolytalannak tűnök, de hidd el, sokkal felkészültebb vagyok, mint látszik. A térfigyelő kamerákkal se kell törődnünk, a ma este láthatatlanok leszünk mindenki szemében.

- Akarom tudni, hogyan oldottad meg? – Pillantottam rá gyanakodva, de csak sejtelmesen elmosolyodott. – Tehát nem.

Kiszálltunk az autóból. A hideg pillanatok alatt bekúszott a ruhám alá, és megborzongtam. Kedvem lett volna visszaülni a kocsiba, és ezzel egyidejűleg lefújni az akciónkat. Mindenre felkészültem, de a hideggel nem számoltam. Sajnos a kabátot az autóban kellett hagynom, mert Gyeowool elmondása szerint abban nem lesz kényelmes hason kúszni a szellőzőben, így csak egy kötött pulóver volt rajtam.

 - Megfagyok, úgyhogy induljunk – dörzsölgettem karjaimat, hátha ettől jobb lesz, de nem sokat segített.

- Jó, de viselkedj normálisan, ne úgy, mint aki készül valamire – nézett rám fejcsóválva, majd befordultunk az egyik mellékutcába.

- Szólhattál volna, hogy melegebben öltözzek. Te már jártas vagy az ilyen éjjeli mókázásokban – szóltam vissza, mire csak vállat vont.

- Én meg azt hittem, hogy szereted a hideget.

Elvigyorodott, mire durcásan lábon rúgtam. Ez a nőszemély…

Végighaladtunk az utcán, és egy másikba fordultunk át. Ez még egészen simán is ment, de ahogy közeledtünk a célpont felé, úgy egyre inkább éreztem én is magamban az adrenalint.

Csend honolt mindenhol, még a szél sem fújt ezen az estén. Nyugodt volt minden, mintha titkon a természet azt akarta volna, hogy akadálytalanul hajtsuk végre feladatunkat.

Átmentünk a kereszteződésen is, és haladtunk tovább egyenesen, egészen az üzlet mögött lévő kis utcába. Már pont befordultunk volna, amikor a túloldalon valami felvillant. A fényforrás egyre erősebb lett, és léptek zaja is társult mellé. Mielőtt megláthattuk volna a rendőrt, aki épp a tíz perces ellenőrzést hajtotta végre, Gyeowool visszahúzott a fal mellé. Szorosan lapultunk neki, remélve, hogy ennyivel megússzuk, de tévedtem.

Nagyon úgy tűnt, hogy a rendőr végigsétál az utcán, és nem elégszik meg azzal, hogy csak a tetthelyig megy. Ezzel nem is lett volna gond, hacsak nem veszem észre, hogy a másik irányból is megjelent egy fénycsóva a földön. A rendőrök ezúttal mindkét oldalról, egy időben tettek egy kört, így mi két tűz közé kerültünk.

Összenéztünk Gyeowoollal. Időnk nem volt arra, hogy visszafelé vegyük az irányt, és elrohanjunk, valamint nem is láttunk a közelben panellakást, ahová bemenekülhettünk volna.  Az egyedüli búvóhelyünk, a mellettünk parkoló autó volt, ami alá bemászhattunk volna, ám ez sem tűnt túl jó megoldásnak.

Ujjaimmal mutogattam is Gyeowoolnak, de csak megrázta a fejét, ám a két rendőr vészesen közeledett. Mielőtt bármit is cselekedhettem volna, a szőke lány magához rántott, majd elrugaszkodott a földtől, és felemelkedtünk a levegőbe. A mellettünk lévő épület nem volt olyan magas, mindössze kb. négy méter, de még így se értettem, hogyan sikerült Gyeowoolnak ekkorát ugrania.

Miután felértünk, lehasaltunk az épület tetejére, és csendben várakoztunk. Hallottuk a lépéseket, és ahogy a két rendőr találkozik. Némi szóváltás után együtt sétáltak vissza az autójukhoz. Amint elhaltak lépteik, és hallottuk az ajtócsapódást, fellélegeztünk.

- Tudtam én, hogy ma fogunk tetőn is mászkálni – vigyorodott el Gyeowool, majd felállt, és leporolta magáról a port.

- Hogy a fenébe tudtál ekkorát ugrani? – Pislogtam rá, és követtem példáját.

- Vámpír vagyok, nagyot tudunk ugrani, bár nekem ez az egyik erősségem is – mosolyodott el, én meg ennyiben hagytam a dolgot. – Na, gyere, siessünk, tíz percünk van bejutni.

Ezután minden simábban ment. Lemásztunk a tetőről, majd megkerestük a szellőző nyílását. Nem örültem neki, hogy pont afelett a szemeteskonténer felett van, amiben a hullát találtuk. Még most is émelygett a gyomrom, ahogy megéreztem a rothadó szagokat.

Gyeowool felmászott a konténer tetejére, majd lábujjhelyre állva egy mozdulattal, bármiféle erőveszítés nélkül leszedte a rácsot a szellőzőről. Mindig is csodáltam a vámpírok emberfeletti erősségét, de nála olyan furcsa volt ezt látni. Talán azért, mert annyira törékenynek tűnt.

Felmásztam mellé én is, majd bakot tartva, elsőként jutottam be. Mit ne mondjak, ekkor már értettem, miért is volt jobb, hogy a kocsiban hagytuk a kabátunkat. Ezután Gyeowool irányításával sikerült a jó irányba másznunk, és az alagsorban, a személyzeti részhez vezető lépcső tetején kötöttünk ki.

Elővettem a hátsó zsebemből az elemlámpámat, majd felkapcsoltam.

- Nos… csak utánad – invitáltam magam elé társamat, aki csak nevetve indult meg előre.

Elsőként jobbra indultunk el, a konyhába mentünk, és átkutattuk mindenki szekrényét, de semmi hasznosat nem találtunk, majd a takarító szertárba is benéztünk, ám ott sem volt semmi szembetűnő.

Miután végeztünk, visszafelé vettük az irányt, hogy megnézzük a raktárt is. Illetve csak indultunk volna, de Gyeowool megállt, és a kezemben lévő lámpával az ellentétes irányba világított.

- Arra mi van? – Kérdezte.

- Arra? Nem tudom. Nem szoktunk arra menni, mindig teljes sötétségben van. Ráadásul elég lepukkantnak is néz ki.

- Akkor nézzük meg.

Nem tiltakoztam, habár semmi kedvem nem volt ehhez. Követtem Gyeowoolt. A kis folyosóról lebomlott az összes festék, csak a szürke, töredezett vakolat látszódott, néhol pedig az alattuk lapuló téglák is kivillantak. A mennyezeten nem volt lámpa, csak a levágott vezetékek lógtak. Por volt és kosz, mintha épp egy lakásfelújításon lettünk volna. Balra egy félig megcsonkított fürdőszoba nyílt; megvolt a zuhanyfülkék alapja, és néhány zuhanyrózsa, de ezt leszámítva semmit nem lehetett kivenni. A jobb oldal és a folyosó vége, ami egy kis szobába torkollott, üresen tátongott. Bármi is volt régen itt, bármiként is szolgáltak a helyiségek, annak már nyoma sem volt. Sőt, még megmondani se tudtam volna, mi lehetett itt korábban. Csak tudnám, hogy ezt a részt akkor miért nem tüntették el?

- Nincs itt semmi – sóhajtottam fel, és hátat fordítva elindultam visszafelé.

- De, van – válaszolt Gyeowool, én pedig megtorpantam. – Ott a sarokban van valami. Talán egy zsák… vagy… - léptein hallottam, hogy közelebb megy, így én is megfordultam. Nálam volt a lámpa, és próbáltam világítani felé, de tekintetemmel nem követtem őt. – Nem, ez nem zsák. Azt hiszem, van egy újabb hullánk.

27. rész

*Ajánlott zene: The Rose - Strangers*

https://www.youtube.com/watch?v=__LByxmkPlQ

A történések után forró fürdőt vettem. Most, hogy a képességem nyugovóra tért, megéreztem én is a hideget a szobámban, így egy kád vízben várakoztam, hogy ismét elviselhető hőmérséklet legyen odabent.

Próbáltam rendezni a gondolataimat, és megnyugtatni magam, hogy Heeyeon jól lesz és meg tudja védeni magát a túlvilágon. Hogy őszinte legyek, fogalmam sem volt, hogy a holtak mit tehetnek egymással. Képesek megölni egymást, még akkor is, ha már egyszer meghaltak? Mivel azonban nem tudtam segíteni és biztos voltam abban, hogy ezek után nem is leszek képes ismét felvenni a kapcsolatot Heeyeonnal, bíztam abban, hogy el tud rejtőzni, ahogy eddig is tette.

A legfontosabb az volt, hogy a holtak haragudtak rám. Tehát ha most valami történne, nem segítenének nekem. Sebezhetővé váltam, sőt. Ha eddig halhatatlan voltam, akkor annak most vége. Ha most nagyobb támadás történne, meghalnék. Nem tudnám megvédeni magam, másokat meg aztán pláne.

Nem engedhettem meg, hogy ez az információ kitudódjon. Már az is veszélyes volt, hogy az energiámnak nyoma veszett, hát ha még ez terjedne el, hogy a túlvilág ellenem fordult… Az végzetes lenne sokak számára. A természetfelettiek sosem tőlem féltek igazán, és nem is az energiámtól. Sokkal inkább attól, amit az energiámmal képes vagyok elérni, rájuk hozni. A holtaktól féltek, az ismeretlentől, attól, hogy a legnagyobb félelmeik visszatérhetnek.

Nem tudtam, hogyan bizonyítsam a holtak számára, hogy nem én tettem ezt, bár azt hiszem, jelen esetben nem az volt a probléma, hogy a saját édesanyám jött vissza, hanem az, hogy hagytam, hogy valaki átjárót nyisson az élők és a holtak világába. Igaz, hogy nem ez volt az első példa, hiszen Woobin is meghalt egyszer, és úgy hozta vissza Jongsuk, ám akkor még nem léteztem én, vagyis a rémálom. Arra gondoltam, talán azért én születtem ezzel a képességgel, mert egyre többen próbálkoztak ehhez hasonló dolgokkal, talán egyre inkább elszaporodtak a zombik, egyre többen folyamodtak ilyen módszerekhez. Talán nekem ez volt a feladatom, hogy ezt megakadályozzam, hogy megerősítsem a falat a két világ között, hogy a holtak holtak maradhassanak és senki ne próbálkozzon ilyesfajta szörnyűségekkel. És én ezt a feladatomat úgy, ahogy van, elbuktam.

Jelenleg ötletem sem volt, hogyan szerezzem vissza a bizalmukat. Hogy őszinte legyek, semmit sem tudtam a holtakról, és ez dühített. Ha már kapcsolatba tudtam velük lépni, akkor nekem ismernem kellene őket, nem? De mégis hogyan ismerhetném meg őket közelebbről?

Most jöttem rá, hogy a képességem mennyire fontos, hogy milyen sok mindent tudok vele kezdeni, és mennyiféle lehetőségem lenne kitapasztalni, fejleszteni.

Aztán az ígéretemre gondoltam. Woobinnak élnie kell, de hogyan fogom mindezt megvalósítani, ha ő is egy azok közül, aki „megszökött” a túlvilágról? Békét kellett kötnöm a holtakkal úgy, hogy közben egy ismerősömet azért megmenekítem onnan. Ez nem volt igazságos a részemről. Hogyan fogom mindezt kivitelezni?

Nem foglalkozhattam egyszerre ennyi mindennel. Szép sorjában kellett haladnom, és az elsődleges az volt, hogy édesanyámat megtaláljam. Ha ő megvan, akkor jöhet a következő lépés. Már csak az volt a kérdés, hol keressem őt?

Felültem a vízben, és nagyot sóhajtottam. Végignéztem magamon, és csak akkor vettem észre a testemen éktelenkedő néhány aprócska égési sérülést. A bennem uralkodó tűzgolyó, az energiám által égethettem meg magam. Valószínűleg túlságosan sokáig tartottam magamban, és túltengett bennem. A tükör is emiatt törhetett össze. Ez vajon a képességem erősségére utalhat? Vajon fejlődni kezdtem? Vajon a szemem is emiatt változott fekete színűvé?

Nem tudtam mit kezdeni ezekkel a gondolatokkal, és igazság szerint nem is akartam erről beszélni senkinek, de tudtam, hogy ezeket nem rejthetem el.

Lassan kikászálódtam a kádból, majd a törölközőt magam köré csavartam. A testemet mérhetetlen fáradtság uralta, de az elmém még most is megállás nélkül dolgozott.

A tükörben szemügyre vettem az égési sérüléseimet, és meg kellett állapítanom, hogy valójában sokkal jobban fájnak, még ha nem is tűntek olyan rossznak. Felkaptam egy rövidnadrágot, és egy lazább pólót, majd visszacammogtam a szobámba.

Hyunseung már ott volt, és a törött tükörben nézte tükörképét.

- Jól vagy? – Jött oda hozzám, amint meglátott, és szorosan karjaiba zárt. – Hallottam, mi történt.

- Persze, minden rendben – mosolyodtam el, és hozzábújtam Hyunseunghoz. Jól esett, hogy itt van mellettem.

- Mi történt? Sikerült kapcsolatba lépned Heeyeonnal? – Megfogta kezem, majd leültetett az ágyra. Akkor vettem csak észre, hogy ott van az ágyon egy kisebb elsősegélyes-láda. – Női megérzés.

Halkan felnevettem Hyunseung viccelődésén, majd hátat fordítottam neki, és hagytam, hogy a csúnyább sérüléseket leápolja.

- Igen, sikerült vele, de… mint láthatod, nem végződött túl jól – halkan felszisszentem, ahogy Hyunseung egy fertőtlenítővel az egyik sebhez ért. – Valami nagyon nagy gáz van a túlvilágon. Heeyeon szerint felháborodást váltott ki, hogy egy halott, történetesen az anyám eltűnt onnan. Engem okolnak, főként azért, mert hagytam, hogy ez megtörténjen. Totál be vannak rám pöccenve, és Heeyon szavaival élve, engem akarnak, bármit is takar ez pontosan.

- Uhh… Hát ez elég szörnyen hangzik.

- Az, bizony. Ki tudja, mire képesek a holtak? És a legrosszabb, hogy nem tudok kapcsolatba lépni se velük, se Heeyeonnal.

- Arra nem gondoltál, hogy esetleg Heeyeonon keresztül beszélj velük?

- Nem, nem igazán. Nem akarom Heeyeont se kihasználni, se veszélybe sodorni. Nem tudom, hogyan működnek ott a dolgok. Nem tudom, hogyan gondolkoznak a halottak, ha gondolkoznak, vagy hogy éreznek-e. Más megoldást kell találnom erre.

- És mit fogsz most tenni?

- Nem tudom. Mielőbb meg kell találnom édesanyámat, és visszaküldeni oda. Erre kell most koncentrálnom.

- Rendben. Szívesen segítenék neked, de azt hiszem, ehhez én is kevés vagyok. Egészen addig, amíg te meg nem jelentél, nem volt semmi információnk a holtakról, nem jöttek a mi világunkra, és pontosan annyit tudunk róluk, mint te – sóhajtott fel, majd miután néhány kötést tett a sérülésekre, visszahúzta a pólómat, és hátulról átölelte derekamat. – Ettől függetlenül, kérdezz bátran, hátha tudok segíteni. Tudod, hogy rám bármiben számíthatsz.

Elmosolyodtam, majd hátra fordultam és lágyan megcsókoltam. Azt hiszem, kezdtem rájönni, mi is a képességem fontossága, és hogy ezek tényleg olyan dolgok, amikbe mások nem szólnak és nem is szólhatnak bele.

Vettem egy nagy levegőt, majd belesimultam Hyunseung ölelésébe. Szerettem volna életem végéig így maradni, kettesben, nyugalomban, gondok nélkül. De ez sajnos nem az a történet volt.

- És… mi van a holttesttel, amit találtunk? Tudni, ki volt az? – Törtem meg végül a csendet.

- Még nem. Még tart az azonosítás, eléggé megrongálódott a test.

- Meglettek a hiányzó testrészek?

- Nem. Valószínűleg bármi is támadt rá, az megette.

- Sejtésetek, hogy mi tehette ezt?

- Nincs. Nem igazán találkoztam még ilyen brutális gyilkossággal. Felvettem a kapcsolatot Jaehyoval, hátha ő többet tud segíteni, mégiscsak farkas, de még ő sem jelzett vissza.

- Jól van. Este odamegyünk Gyeowoollal. Tudom, tudom, ilyen állapotban nem kéne mászkálnom, de meg kell vizsgálnom nekem is a helyet. Valami nagyon nem hagy nyugodni, valami… valami nagyon nem okés.

- Rendben, menjetek – válaszolta Hyunseung, én pedig döbbenten néztem rá.

- Rendben? Nem is állítasz meg?

- Nem – rázta meg a fejét, majd szembe fordított magával. - Nézd, Minseo, eddig sok mindent megtiltottam neked, de csak, mert úgymond újonc voltál a természetfeletti világban. Bár tény, hogy most se tudsz még mindent, de neked is menned kell a saját utadon. Te nem vagy vámpír, te nem tartozol a klánomba, hogy megakadályozzalak. A magad ura vagy, azt teszel, amit szeretnél, csak arra kérlek, hogy soha sehová ne menj egyedül.

- Úgy lesz és köszönöm - mosolyodtam el, majd egy apró puszit adtam a szájára. – Viszont Hyunseung… senkinek se mond el, hogy mi történt velem. Úgy értem, még a többieknek se. Nem tudhatja meg senki, hogy a képességem ismét veszélyben van. Ha ez kitudódik, félek, hogy sokan kihasználnák a helyzetet.

- Nem fogom elmondani, ne aggódj – ígérte meg.

Még egy ideig beszélgettünk, majd végül magamra hagyott, hogy felkészüljek az éjszakai kiruccanásomra. Néha aggódtam, hogy vajon Hyunseung mindig meg fogja-e nekem tiltani ezeket a kis magánakcióimat, hogy az állandó védelmezése nem fog-e a kapcsolatunkra menni, de megnyugtatott, hogy fokozatosan, de elengedi a kezem ilyen téren. Még ha nem is szívesen tette, és biztosan aggódott, amikor valamit nélküle csináltam, igaza volt abban, hogy nem tartozom a klánjába, és emiatt nem mondhatja meg, mit tehetek. Nekem is volt egy képességem, amit magamnak kellett felfedeznem, és a saját érzéseimre kellett hallgatnom.

*

Miután felöltöztem és összeszedtem magam, lementem a nappaliba, ahol Gyeowool már ott várt rám. Az ő kocsijával indultunk el.

- Jó kis csajos estének nézünk elébe – mondta izgatottan Gyeowool, hatalmas vigyorral az arcán. – Remélem, lesz valami akció.

- Komolyan, néha nem hiszlek el – csóváltam meg a fejemet hitetlenkedve, elmosolyodva. – Miért jó neked, ha veszélyben az életed vagy akármi?

- Mert az olyan jó érzés, imádom az izgalmakat. Imádom az adrenalint, azt, hogy hallom mások szívverését felgyorsulni, ahogy hallom a lélegzetvételüket, az izzadságcseppeket csorognia homlokukról. Olyan ez, mintha a vidámparkban felülnél a hullámvasútra: tudod, hogy túl fogod élni és te fogsz nyerni – mesélte izgatottan.

- Hát, nekem a hullámvasútról a masszív hányinger és szédülés jut eszembe, én azt nem élvezem – nevettem fel halkan – Furcsa egy alak vagy. Nem tudom, honnan ered ez a kalandvágyad, de nem félsz attól, hogy egyszer meghalsz?

- Miért félnék? Vámpír vagyok és ez előny számomra. Arról nem beszélve, hogy mi van akkor, ha meghalok? Előbb-utóbb úgyis ez lesz, addig meg szeretném tartalmasan és úgy élni az életemet, ahogy én szeretném.

- Végülis, te tudod. Csak ne mellettem halj meg, oké?

- Nyugi, kis szívem, piszok nagy mázlista vagyok. De tényleg. Nem egyszer volt már, hogy egy hajszálon múlt az életem, én mégis túléltem – egy merő pillanatig rám nézett, majd újra az utat figyelte. – Tudod, gyerekként örökbe fogadtak engem. Nem sokat tudok az igazi szüleimről, Hyunseung nem igazán mesél róluk, de tudom, hogy Hyunseung vámpírnak született, én viszont nem, emiatt pedig nyilván lepasszoltak másoknak. Összesen közel tíz nevelőszülőnél laktam, és akár hiszed, akár nem, de mindegyikük valami folytán meghalt: háborúban, betegségben, balesetben, gyilkosságban, vagy éppen felrobbant a házunk. Én pedig minden esetben túléltem, ép bőrrel megúsztam mindent.

- Hű, azta. Akkor tényleg nagy mázlid volt – elképedve néztem rá, és arra gondoltam, tényleg nagy szerencséje lehet, ha nő létére, ilyen cuki arccal már jó pár száz évet leélt.

- Igen, úgyhogy nem kell aggódni. Ha meghalok, az nem ma este lesz. Ha egyszer meghalok, akkor tuti valami elképesztő és hihetetlen halálom lesz, nem pedig egy késszúrás általi vagy ilyesmi jelentéktelen halál.

- Ti vámpírok olyan nagyképűek vagytok. Pont, mintha Hyunseungot hallanám – ráztam meg ismét a fejemet, nagyot sóhajtva. – Talán pont azért lesz jelentéktelen a halálod, mert ennyi mindent túléltél már. A halál kiszámíthatatlan, és néha igazán vicces tud lenni.

- Meglehet, és én állok elébe – nevette el magát, de erre már nem reagáltam. Hihetetlen egy alak volt, és bevallom, kicsit irigyeltem ezt a lazaságot, ahogy a dolgokhoz állt. Mintha sosem lenne veszíteni valója, mintha az élet valóban csak egy játszótér lenne.

Lassan odaértünk a munkahelyemre, ami meglepetésünkre nem állt üresen. A bejárat előtt két rendőrautó is parkolt, arról nem beszélve, hogy a környező utcákban, de talán a város ezen részén járőröztek is. Kénytelenek voltunk ezért jóval messzebb megállni, hogy ne legyünk gyanúsak.

- Jól van, Miss Szerencse, ha ennyi mindent túléltél már, akkor azt mondd meg nekem, hogyan fogunk bejutni észrevétlenül az üzletbe? – Kérdeztem, mire Gyeowool csak szélesen elvigyorodott.

26. rész

*Ajánlott zene: (G)I-DLE – Say no/Put it straight*

https://www.youtube.com/watch?v=uyyBdaSeIi0

Nem igazán éreztem jól magam, így Gyeowool hazakísért. A mai esetnek hála, a hét többi napján nem kellett bemennünk dolgozni, ami azt jelentette, hogy volt teljes három nap szabadnapom.

Émelygésre hivatkozva bevonultam a szobámba, hogy pihenhessek, legalábbis Gyeowoolnak ezt mondtam. Valójában ez egy remek alkalom volt arra, hogy megpróbáljak kapcsolatba lépni Heeyeonnal.

Üres volt a ház, senki nem zavart és biztos voltam abban, hogy jó ideig nem is jönnek még haza a srácok. Pont erre a nyugalomra volt szükségem jelenleg.

Behúztam a függönyöket és felkapcsoltam az éjjeli szekrényemen a lámpámat, valamint hogy ne legyen minden olyan rideg, a rózsaszín lávalámpát is felkattintottam. A hangulat kedvéért pedig meggyújtottam két darab illatos gyertyát; ettől sokkal könnyebben el tudtam lazulni és összpontosítani.

Törökülésbe ültem az ágyamra, és a kezembe vettem az összecsukható szépítkezős tükrömet, amin keresztül oly gyakran beszélgettünk. Vettem egy nagy levegőt, és lassan kifújtam. Addig ismételtem meg ezt a folyamatot, amíg sikerült megnyugodnom és úrrá lennem az érzéseimen.

Az energiámra koncentráltam. Megnyitottam minden érzékszervemet, mindent, ami ahhoz kellett, hogy a testemet felkészítsem a hatalmas energiaáradatra. Eltekertem a képzeletbeli csapot, és hamarosan már éreztem is azt a kellemes, langyos melegséget szétáradni. Végtagjaim átfagytak a hosszú órákat kint töltött hidegben, de most seperc alatt visszanyerték eredeti állapotukat.

Kellett pár perc, amíg a képességemmel ismét felfedeztük egymást, amíg megbarátkoztunk a másik jelenlétével és sikerült újból összeolvadnunk. Megnyugtatott a tudat, hogy itt van és nem tűnt el, és kifejezetten örültem, hogy nem kellett sokat erőlködnöm, hogy előhívjam.

Ezután Heeyeonra összpontosítottam. Felidéztem az arcát, az egész személyiségét, az érzéseimet iránta, a kapcsolatunkat és azt a sok mindent, amit neki köszönhettem. Felelevenítettem azt is, amikor először találkoztunk és beszélgettünk a tükrön keresztül, megpróbáltam elkapni az akkori hangulatot, belső érzést, a kötelékünket, de a gond az volt, hogy semmi nem történt. Mintha nem mozdult volna a képességem.

Pontosabban akart volna, éreztem a felgyülemlett energiát, ami bármelyik pillanatban képes lenne kitörni, de mégsem működött. Olyan volt ez, mint egy telefonhívás: beütöttem a számokat, de hiába csörgött az az átkozott telefon, senki nem vette fel.

Kinyitottam a szemeimet, és nyeltem egy nagyot. Utáltam, ha valami nem működik és hamar elveszítettem a türelmemet, de most nem akartam kiborulni.

Félredobtam a tükröt, majd felkeltem és teljesen lecsavartam a fűtést, majd az ablakot is kinyitottam. Túlságosan melegem volt, kívül is, de leginkább belül, magamban. Arra gondoltam, talán ha a szoba is kihűl, akkor könnyebb lesz Heeyeont megtalálni, hiszen a túlvilágon valamiért hidegebb volt.

Miután már érezhetően alacsonyabb volt a hőmérséklet bent, becsuktam az ablakot, és ezúttal a szoba közepére ültem le, szembe a tükrös szekrényemmel. Nem tudtam, hogy mennyire lesz jó ötlet, hiszen nem voltam biztos abban, hogy egy nagyobb felületű tükör az több energiát igényel-e avagy sem, viszont úgy véltem, talán egy nagyobb tükröt előbb vesz észre és jobban vonzza, mint egy aprócska, alig tenyérnagyságú.

Ismét behunytam szemeimet és a képességemmel együtt indultam megkeresni a túlvilághoz kötődő átjárót. Teljesen kiszakadtam a valóságból; nem igazán érzékeltem, hogy hol vagyok éppen. Egy teljesen másik helyen jártam. Olyan volt, mintha fehér falakkal bevont szobában lennék, aminek se ajtaja, se ablaka, de még azt sem lehet megállapítani, hol kezdődik az eleje és hol a vége.

Heeyeont szólítottam, többször is. Hangom hosszan visszhangzott a sűrű kietlenségben, válasz azonban nem érkezett.

Csak mentem előre és a nevét kiáltoztam. Megszűnt az időérzékem is; fogalmam sem volt róla, hogy mióta keresem őt, hogy mennyi ideje tartózkodom ebben az állapotban. Valójában abban sem voltam biztos, hogy a valóságban, a szobámban bejött-e már valaki, beszél-e hozzám, és jelenleg az sem érdekelt, hogyan jutok vissza innen, vagy hogy egyáltalán vissza tudok-e menni. Az egész olyan volt, mintha két helyen léteztem volna egyszerre, pontosabban kettészakadtam volna: a testem ott maradt a valóságban, de a lelkem, a képességem már egy másik dimenzióban, idősíkban tartózkodott.

Egyre inkább kezdtem elveszettnek érezni magam. Nem estem kétségbe, és nem pánikoltam be, ez az állapot, az örökös fehérség valahogy olyan természetesnek hatott.

- Heeyeon! Merre vagy? – Hangom már kezdett rekedtessé válni, ámbár nem éreztem, hogy kaparna a torkom. Úgy éreztem, képes lennék addig kiabálni és sétálni, amíg meg nem találom őt.

Aztán egyszer csak nagy erejű szél támadt, ami elragadott és visszarántott a valóságba.

Felpattantak szemeim és még mindig ott ültem a tükör előtt, egyedül.

Azonban a tükör villódzni kezdett, mint egy tévé, amikor nem jó az adás, végül halványan ugyan, de kirajzolódott egy ember alakja.

- Heeyeon? Te vagy az? – Feltérdeltem, és egészen a tükörhöz hajoltam. Meg akartam érinteni, de féltem, ha megteszem, elveszítem a kapcsolatot.

- Minseo? – Hangja bizonytalan volt, és nem is tiszta, de kétségkívül ő volt az.

- Itt vagyok, én vagyok az. Úristen, annyira hiányoztál – az örömtől, és attól, hogy végre itt van, könnybe lábadt a szemem, és nem sok választott el attól, hogy hisztérikus zokogásban törjek ki. – Hol voltál eddig? Miért nem léptél velem kapcsolatba?

Lassan kitisztult alakja, és megláthattam arcát, ami egyáltalán nem volt megnyugtató.

- Minseo, nagy a baj – tért egyből a lényegre, én pedig zavarodottan néztem rá. Nem ilyen beszélgetésre számítottam.

- Hogy érted? Mi történt?

A háttérben elmosódott foltokat láttam. Olyan volt, mintha valaki fehér, zöld és barnás festéket keverve alaktalan, formátlan pacákat festett volna. Zavaros volt, érthetetlen, és zajos. Mindezt tetőzte az is, hogy ezek a foltok mozgolódtak, folyton-folyvást váltakoztak. Vajon éppen a túlvilágra pillanthattam át?

Ám hiába próbáltam bármit is kivenni, nem sikerült.

- Nem maradhatok sokáig – hadarta gyorsan, és aggódva pillantott hátra. – Teljesen felbolydult a túlvilág. Amióta édesanyád visszatért az élők sorába, mindenki megzavarodott. Téged akarnak, Minseo. Te kellesz nekik, téged okolnak ezért.

- De hát én nem tettem semmit.

- Hagytad, hogy valaki kikerüljön innen. Téged akarnak. Vissza akarnak ők is menni. Minseo, meg kell oldanod ezt az ügyet, mert ha ez így megy, ki fognak innen törni.

- De hogyan?

- Mennem kell, Minseo. Tudják, hogy velem szoktál kapcsolatba lépni. Ne keress fel többé!

- Mi? Heeyeon, várj!

Mielőtt bármit is mondhattam volna, a kapcsolat megszakadt. Rám csapta a képzeletbeli telefont, mely hosszan csengett a fülemben. A felgyülemlett energia, ami a kapcsolat létrejöttéhez kellett, olyan erőteljesen csapódott nekem, hogy szó szerint a földhöz vágott.

Nagyot koppant a fejem a padlón, de szinte meg se éreztem a fájdalmat. Néhány másodpercig erőtlenül feküdtem a szőnyegen, szédülten, elzsibbadva. Megvártam, míg az energia szépen eloszlik a testemben, visszavonul, és nem bénít le, majd felültem.

Reménytelenül, és kissé elképedve néztem a tükörre, mely szintén megsínylette a váratlan elszakadást. Több helyen is megrepedt, hajszálerekben becsíkozódott a felülete.

- Minseo, minden rendben van? Mi volt ez a hang?

Gyeowool rontott be a szobámba, és aggódva nézett először rám, majd a tükörre. Én csak legyintettem egyet, jelezve, hogy minden rendben.

Odalépett mellém, és segített felkelni a földről, majd az ágyamra ültetett. Két keze közé fogta arcomat, és alaposan szemügyre vette, majd miután megállapította, hogy észnél vagyok, és nem sérültem meg, egy fokkal nyugodtabbnak tűnt.

- Szükséged van valamire?

- Nem, köszi. Tényleg jól vagyok.

- Nem fázol? Borzasztó hideg van, és a hőmérő szerint… öt fok. Hogy az istenbe lehet itt olyan hideg?

Nem válaszoltam neki. Gyeowool nem igazán volt még tisztában a képességem mikéntjeivel, nekem pedig nem volt kedvem elmagyarázni, hogy ez teljesen normális. Oké, a törött tükör pont nem az, de azzal egyelőre én se akartam foglalkozni.

Egyre csak arra tudtam gondolni, amit Heeyeon mondott. Tudtam, hogy valami nem okés a túlvilágon, de sokkal nagyobb volt a baj, mint gondoltam. Odaát azt hitték, hogy én okoztam mindezt, hogy én engedtem el édesanyámat, és ezért bosszút esküdhettek ellenem. Tehát ez volt az oka, hogy nem tudtam kapcsolatba lépni velük, mert… nem akarták felvenni velem a kapcsolatot.

Egy részük emiatt ellenem fordult, más részük meg azt akarja, hogy hozzam őket is vissza az élők sorába. Mégis hogy az istenbe fogok békét kötni a halottakkal és hogyan fogom elmagyarázni nekik, hogy nem én tehetek erről? És vajon tényleg az én hibám lenne, hogy nem akadályoztam meg, hogy elvigyenek egy lelket? Ez is az én feladatom része lenne?

Nagyot sóhajtottam. Így is rengeteg dolgom volt, de most ezután még több mindent kell elintéznem.

Abban az egyben legalább biztos lehettem, hogy édesanyám nincs a túlvilágon. Valahol itt van a Földön, közöttünk. Meg kellett találnom, mielőtt még rosszabbra fordulnának a dolgok.

- Minseo… tényleg jól vagy?

Gyeowool arca elfehéredett, a rémülettől eltorzult, és nem mert közelebb jönni.

- Mi a baj?

- Ez… normális nálad?

- Mire gondolsz?

Kétségbeejtő volt, ahogy rám nézett. Nem tudtam, hogy a látványom miért borítja ki ennyire, amikor nemrégiben egy kibelezett hulla után képes volt enni.

- A szemeid…

Az ágyamon ott hevert a kis türköm, így a kezeimbe vettem, és lassan magam elé emeltem. Hevesen vert a szívem az izgalomtól, és már felkészítettem magam, hogy ha kell, sikítsak a kinézetemtől. Ahogy megláttam magam, ugyan nem kezdtem el sikoltozni, de már értettem, miért viselkedett így.

A szemeim fekete színűvé változtak.