26. rész

*Ajánlott zene: (G)I-DLE – Say no/Put it straight*

https://www.youtube.com/watch?v=uyyBdaSeIi0

Nem igazán éreztem jól magam, így Gyeowool hazakísért. A mai esetnek hála, a hét többi napján nem kellett bemennünk dolgozni, ami azt jelentette, hogy volt teljes három nap szabadnapom.

Émelygésre hivatkozva bevonultam a szobámba, hogy pihenhessek, legalábbis Gyeowoolnak ezt mondtam. Valójában ez egy remek alkalom volt arra, hogy megpróbáljak kapcsolatba lépni Heeyeonnal.

Üres volt a ház, senki nem zavart és biztos voltam abban, hogy jó ideig nem is jönnek még haza a srácok. Pont erre a nyugalomra volt szükségem jelenleg.

Behúztam a függönyöket és felkapcsoltam az éjjeli szekrényemen a lámpámat, valamint hogy ne legyen minden olyan rideg, a rózsaszín lávalámpát is felkattintottam. A hangulat kedvéért pedig meggyújtottam két darab illatos gyertyát; ettől sokkal könnyebben el tudtam lazulni és összpontosítani.

Törökülésbe ültem az ágyamra, és a kezembe vettem az összecsukható szépítkezős tükrömet, amin keresztül oly gyakran beszélgettünk. Vettem egy nagy levegőt, és lassan kifújtam. Addig ismételtem meg ezt a folyamatot, amíg sikerült megnyugodnom és úrrá lennem az érzéseimen.

Az energiámra koncentráltam. Megnyitottam minden érzékszervemet, mindent, ami ahhoz kellett, hogy a testemet felkészítsem a hatalmas energiaáradatra. Eltekertem a képzeletbeli csapot, és hamarosan már éreztem is azt a kellemes, langyos melegséget szétáradni. Végtagjaim átfagytak a hosszú órákat kint töltött hidegben, de most seperc alatt visszanyerték eredeti állapotukat.

Kellett pár perc, amíg a képességemmel ismét felfedeztük egymást, amíg megbarátkoztunk a másik jelenlétével és sikerült újból összeolvadnunk. Megnyugtatott a tudat, hogy itt van és nem tűnt el, és kifejezetten örültem, hogy nem kellett sokat erőlködnöm, hogy előhívjam.

Ezután Heeyeonra összpontosítottam. Felidéztem az arcát, az egész személyiségét, az érzéseimet iránta, a kapcsolatunkat és azt a sok mindent, amit neki köszönhettem. Felelevenítettem azt is, amikor először találkoztunk és beszélgettünk a tükrön keresztül, megpróbáltam elkapni az akkori hangulatot, belső érzést, a kötelékünket, de a gond az volt, hogy semmi nem történt. Mintha nem mozdult volna a képességem.

Pontosabban akart volna, éreztem a felgyülemlett energiát, ami bármelyik pillanatban képes lenne kitörni, de mégsem működött. Olyan volt ez, mint egy telefonhívás: beütöttem a számokat, de hiába csörgött az az átkozott telefon, senki nem vette fel.

Kinyitottam a szemeimet, és nyeltem egy nagyot. Utáltam, ha valami nem működik és hamar elveszítettem a türelmemet, de most nem akartam kiborulni.

Félredobtam a tükröt, majd felkeltem és teljesen lecsavartam a fűtést, majd az ablakot is kinyitottam. Túlságosan melegem volt, kívül is, de leginkább belül, magamban. Arra gondoltam, talán ha a szoba is kihűl, akkor könnyebb lesz Heeyeont megtalálni, hiszen a túlvilágon valamiért hidegebb volt.

Miután már érezhetően alacsonyabb volt a hőmérséklet bent, becsuktam az ablakot, és ezúttal a szoba közepére ültem le, szembe a tükrös szekrényemmel. Nem tudtam, hogy mennyire lesz jó ötlet, hiszen nem voltam biztos abban, hogy egy nagyobb felületű tükör az több energiát igényel-e avagy sem, viszont úgy véltem, talán egy nagyobb tükröt előbb vesz észre és jobban vonzza, mint egy aprócska, alig tenyérnagyságú.

Ismét behunytam szemeimet és a képességemmel együtt indultam megkeresni a túlvilághoz kötődő átjárót. Teljesen kiszakadtam a valóságból; nem igazán érzékeltem, hogy hol vagyok éppen. Egy teljesen másik helyen jártam. Olyan volt, mintha fehér falakkal bevont szobában lennék, aminek se ajtaja, se ablaka, de még azt sem lehet megállapítani, hol kezdődik az eleje és hol a vége.

Heeyeont szólítottam, többször is. Hangom hosszan visszhangzott a sűrű kietlenségben, válasz azonban nem érkezett.

Csak mentem előre és a nevét kiáltoztam. Megszűnt az időérzékem is; fogalmam sem volt róla, hogy mióta keresem őt, hogy mennyi ideje tartózkodom ebben az állapotban. Valójában abban sem voltam biztos, hogy a valóságban, a szobámban bejött-e már valaki, beszél-e hozzám, és jelenleg az sem érdekelt, hogyan jutok vissza innen, vagy hogy egyáltalán vissza tudok-e menni. Az egész olyan volt, mintha két helyen léteztem volna egyszerre, pontosabban kettészakadtam volna: a testem ott maradt a valóságban, de a lelkem, a képességem már egy másik dimenzióban, idősíkban tartózkodott.

Egyre inkább kezdtem elveszettnek érezni magam. Nem estem kétségbe, és nem pánikoltam be, ez az állapot, az örökös fehérség valahogy olyan természetesnek hatott.

- Heeyeon! Merre vagy? – Hangom már kezdett rekedtessé válni, ámbár nem éreztem, hogy kaparna a torkom. Úgy éreztem, képes lennék addig kiabálni és sétálni, amíg meg nem találom őt.

Aztán egyszer csak nagy erejű szél támadt, ami elragadott és visszarántott a valóságba.

Felpattantak szemeim és még mindig ott ültem a tükör előtt, egyedül.

Azonban a tükör villódzni kezdett, mint egy tévé, amikor nem jó az adás, végül halványan ugyan, de kirajzolódott egy ember alakja.

- Heeyeon? Te vagy az? – Feltérdeltem, és egészen a tükörhöz hajoltam. Meg akartam érinteni, de féltem, ha megteszem, elveszítem a kapcsolatot.

- Minseo? – Hangja bizonytalan volt, és nem is tiszta, de kétségkívül ő volt az.

- Itt vagyok, én vagyok az. Úristen, annyira hiányoztál – az örömtől, és attól, hogy végre itt van, könnybe lábadt a szemem, és nem sok választott el attól, hogy hisztérikus zokogásban törjek ki. – Hol voltál eddig? Miért nem léptél velem kapcsolatba?

Lassan kitisztult alakja, és megláthattam arcát, ami egyáltalán nem volt megnyugtató.

- Minseo, nagy a baj – tért egyből a lényegre, én pedig zavarodottan néztem rá. Nem ilyen beszélgetésre számítottam.

- Hogy érted? Mi történt?

A háttérben elmosódott foltokat láttam. Olyan volt, mintha valaki fehér, zöld és barnás festéket keverve alaktalan, formátlan pacákat festett volna. Zavaros volt, érthetetlen, és zajos. Mindezt tetőzte az is, hogy ezek a foltok mozgolódtak, folyton-folyvást váltakoztak. Vajon éppen a túlvilágra pillanthattam át?

Ám hiába próbáltam bármit is kivenni, nem sikerült.

- Nem maradhatok sokáig – hadarta gyorsan, és aggódva pillantott hátra. – Teljesen felbolydult a túlvilág. Amióta édesanyád visszatért az élők sorába, mindenki megzavarodott. Téged akarnak, Minseo. Te kellesz nekik, téged okolnak ezért.

- De hát én nem tettem semmit.

- Hagytad, hogy valaki kikerüljön innen. Téged akarnak. Vissza akarnak ők is menni. Minseo, meg kell oldanod ezt az ügyet, mert ha ez így megy, ki fognak innen törni.

- De hogyan?

- Mennem kell, Minseo. Tudják, hogy velem szoktál kapcsolatba lépni. Ne keress fel többé!

- Mi? Heeyeon, várj!

Mielőtt bármit is mondhattam volna, a kapcsolat megszakadt. Rám csapta a képzeletbeli telefont, mely hosszan csengett a fülemben. A felgyülemlett energia, ami a kapcsolat létrejöttéhez kellett, olyan erőteljesen csapódott nekem, hogy szó szerint a földhöz vágott.

Nagyot koppant a fejem a padlón, de szinte meg se éreztem a fájdalmat. Néhány másodpercig erőtlenül feküdtem a szőnyegen, szédülten, elzsibbadva. Megvártam, míg az energia szépen eloszlik a testemben, visszavonul, és nem bénít le, majd felültem.

Reménytelenül, és kissé elképedve néztem a tükörre, mely szintén megsínylette a váratlan elszakadást. Több helyen is megrepedt, hajszálerekben becsíkozódott a felülete.

- Minseo, minden rendben van? Mi volt ez a hang?

Gyeowool rontott be a szobámba, és aggódva nézett először rám, majd a tükörre. Én csak legyintettem egyet, jelezve, hogy minden rendben.

Odalépett mellém, és segített felkelni a földről, majd az ágyamra ültetett. Két keze közé fogta arcomat, és alaposan szemügyre vette, majd miután megállapította, hogy észnél vagyok, és nem sérültem meg, egy fokkal nyugodtabbnak tűnt.

- Szükséged van valamire?

- Nem, köszi. Tényleg jól vagyok.

- Nem fázol? Borzasztó hideg van, és a hőmérő szerint… öt fok. Hogy az istenbe lehet itt olyan hideg?

Nem válaszoltam neki. Gyeowool nem igazán volt még tisztában a képességem mikéntjeivel, nekem pedig nem volt kedvem elmagyarázni, hogy ez teljesen normális. Oké, a törött tükör pont nem az, de azzal egyelőre én se akartam foglalkozni.

Egyre csak arra tudtam gondolni, amit Heeyeon mondott. Tudtam, hogy valami nem okés a túlvilágon, de sokkal nagyobb volt a baj, mint gondoltam. Odaát azt hitték, hogy én okoztam mindezt, hogy én engedtem el édesanyámat, és ezért bosszút esküdhettek ellenem. Tehát ez volt az oka, hogy nem tudtam kapcsolatba lépni velük, mert… nem akarták felvenni velem a kapcsolatot.

Egy részük emiatt ellenem fordult, más részük meg azt akarja, hogy hozzam őket is vissza az élők sorába. Mégis hogy az istenbe fogok békét kötni a halottakkal és hogyan fogom elmagyarázni nekik, hogy nem én tehetek erről? És vajon tényleg az én hibám lenne, hogy nem akadályoztam meg, hogy elvigyenek egy lelket? Ez is az én feladatom része lenne?

Nagyot sóhajtottam. Így is rengeteg dolgom volt, de most ezután még több mindent kell elintéznem.

Abban az egyben legalább biztos lehettem, hogy édesanyám nincs a túlvilágon. Valahol itt van a Földön, közöttünk. Meg kellett találnom, mielőtt még rosszabbra fordulnának a dolgok.

- Minseo… tényleg jól vagy?

Gyeowool arca elfehéredett, a rémülettől eltorzult, és nem mert közelebb jönni.

- Mi a baj?

- Ez… normális nálad?

- Mire gondolsz?

Kétségbeejtő volt, ahogy rám nézett. Nem tudtam, hogy a látványom miért borítja ki ennyire, amikor nemrégiben egy kibelezett hulla után képes volt enni.

- A szemeid…

Az ágyamon ott hevert a kis türköm, így a kezeimbe vettem, és lassan magam elé emeltem. Hevesen vert a szívem az izgalomtól, és már felkészítettem magam, hogy ha kell, sikítsak a kinézetemtől. Ahogy megláttam magam, ugyan nem kezdtem el sikoltozni, de már értettem, miért viselkedett így.

A szemeim fekete színűvé változtak.